amúgy mindezen korábban említett problémák ellenére is, teljes az életem, mert láttam egy fiút a hatoson, aki úgy nézett ki, mint Robert Pattinson, igen, most röhögjön mindenki, én még mindig fan vagyok, és ez a fiú olyan szép volt, vagy inkább csinos, nem is tudom, és a cipője is olyan szép bordó new balance , amit titkon én is akarok, és hát jaj na, tipikusan aki soha életében nem szólna hozzám, randikról nem is beszélve.
(no de ne aggódjatok, csinálok majd újévi társkereső top10 borzalom különkiadást)

igazából úgy érzem, hogy már mindegy is ez az egész, hogy barátnősdi, és hogy vége. tulajdonképpen egy kicsit megkönnyebbülés, habár nyilván rettenetesen szomorú is, hogy valami ami volt, és nagyon biztos volt, vagy legalábbis annak hittem, ilyen gyorsan szétfoszlani látszik, hogy már nincs igazán kinek hazajönnöm legközelebb hirtelen, hogy nem tudom, kikkel fogom eltölteni a következő szilvesztereket, és nyaralásokat meg szülinapi mulatsáogkat, és nem tudom, hogy lehettem valakikkel ilyen jó barátnő, akik egy mondattal úgy megbántak, hogy úgy érzem, én soha többet nem akarom ezt. de nem hogy nem akarom, úgy érzem, nem érdemes nekem ezért erőfeszítéseket tennem.

ezzel most biztosan kínosan koelhós hangot fogok megütni, főleg, hogy ezt egy Startbucksból írom, (mert otthon nincs rendes internet most), szóval végképp klisé, de talán jó lesz ez, hogy változás, és hogy kénytelen leszek másokkal barátkozni, mert biztosan vannak más lányok is, akik hajlandóak kifesteni a szemhéjamat partik előtt, és akikkel sírhatunk egymás vállán, meg turkálóba járhatunk és borzalmas romantikus filmeket nézhetünk, és biztosan vannak olyan lányok is, akik nem ráncolják a szemöldöküket, hogy milyen sokért vettem egy egyszerű farmerblúzt, de ha az a tökéletes blúz, mit csináljon az ember, és mindenféléről szívesen beszélgetnek, nem csak a GTK-s kalandokról, és hogy milyen nehéz volt elvégezni ezt a tárgyat, hanem olyanokról is, hogy könyvek meg hogy mi volt az újságban. mármint ezzel most nem akarok ál- szuperintellektuális lenni, csak mondom, hogy talán más dolgok érdeklnek minket, és ez igazán elkerülhetetlen volt.

szóval mostmár nem kell fura kimondatlan elvárásoknak megfelelnem, mint hogy én is kellően elegánsan öltözzek fel, akarom mondani kellően nőiesen és csilivilin, és én is mindenféle legyek, amilyen nem vagyok, többek között, kedves és társasági, aki jól tud csevegni.
hát tessék, mostmár bármilyen lehetek, gondolom. nem tudom, még milyen, és nem tudok okosakat gondolni arról, hogy milyen az ideális nő, meg hogy nőiség és nőiesség, és hogy hogyan legyek tudatos, és önérvényesítő, és mostanában biztos, hogy túl sokat olvasok erről ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy önálló gondolatot, de azt tudom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy igazából milyen emberek a szüleim, amikor nem a szüleim, amikor csak emberek, felnőtt emberek, és mindig arra jutok, hogy nem tudom. mert persze, az anyukám nekem mindig a kedves anyukám lesz a fülig érő mosolyával és fényes vörös hajával, és az apukám a kedves apukám a gusztustalan vicceivel, és ronda pulóverével, mert másikat nem akar felvenni, de nem tudom igazán, hogy mit csinálnak, amikor nem szülők, és amikor nem családos emberek, hanem amikor mérnökök, és tanárok, vagy még azok sem, csak ők maguk a Balaton partján, vagy a színházban a barátaikkal, vagy vasárnap délután a biciklin. úgy érzem, nekem csak fura benyomásaim vannak a szüleimről, és keserű, haragos tinédzser gondolataim arról, hogy én nem akarok olyan lenni, mint az anyám. hogy én nem akarok igazán olyan önzetlen lenni mint ő, és talán nem is tudok, és legfőképpen nem is kell lennem, mert én nem akarok mindent feladni a családomért, habár nem tudom, hogy az anyámnak mit kellett feladni, vagy egyáltalán, volt-e valami előtte. vagyis, hogy mi volt az. mert ez is olyan borzalmas koncepció, hogy az összes negyvenes nő életét, akiknek nincs családja, vagy legalább egy kezelhetetlen gyereke, olyan unalmasnak és üresnek hisszük, de minimum azt képzeljük, hogy biztosan házisárkányok, és ezért nincs egy férfi sem, aki nem akarja őket feleségül venni, vagy legalább együtt lakni.
szóval én csak azt akarom, hogy legyen függetlenségem, és életem, és hogy ne mondja már nekem egy férfi se, se itt az interneten, se valami alpári klubban, hogy fizet nekem, csak feküdjek le velem, mintha legalábbis tárgy lennék, vagy nem is tudom, de a lányok bizonyára annyira pénzéhesek, hogy mindenképp le akarnak feküdni velük, vagy ha nem pénzéhesek akkor szeretetre és intimitásra vágynak olyan rémesen, hogy 5eterért biztos odavetik magukat bárkinek, hogy egy pillanatra olyan érzetük legyen, hogy egy kicsit fontosak, vagy ha még ez sem, akkor csak egyszerűen tartoznak nekik, és igazán nagyon szeretném megnézni egy fiú arcát, amint valaki (egy lány) azt mondja neki, hogy fizetek (persze az sosem tisztázódik, hogy mennyit fizetnének) neked, csak dugjál már meg.
de igazán, nem tudom, hogy ennek van-e valami értelme, vagy realisztikus dolog-e, hogy tartozni valakinek, akivel kapcsolatban vagyunk, mint mondjuk az unokatestvérem fiúja, aki szeretett olyan benyomást kelteni, hogy E tartozik neki valamivel, mint mondjuk szex vagy rend, vag takarítás csak mert valami biztos hátteret teremt neki. szóval én nem akarok ilyen sem lenni.
minél idősebb leszek, annál összezavarodottabb vagyok, nem tudom mi lesz 30 éves koromra, nyafogás befejezve,  legyen boldog új évetek!

egyrészt, remélem, hogy ez nem valami kellemetlen trend kezdődőben, hogy minden évben, ill. tavaly is, megismerkedtem egy Pázmányos jogásszal, ami aztán jól katasztrófa lett, vagy legalábbis elég szomorú lettem ahhoz, hogy hetekre felmérgeljem magam. szuper jó, hogy a teológus is Pázmányos persze, egy pillanatra hadd röhögjek már föl keservemben legalább jogosan.

másrészt meg, még jó, hogy eldicsekedtem a suhanc unokatestvéreimnek, hogy nekem milyen unalmas és drámamentes tinédzserkorom volt, hát tessék, a fagyi csak visszanyal 5 évvel később, hogyaszongya, nem hívnak meg a szilveszteri mulatságra, mert most egy olyan lánynál lesz, akit nem ismerek annyira, vagy nem tudom, ez tulajdonképpen tisztázatlan körülmény, de már bulizni sem hívnak meg, mert T barátnőm bejelenti, hogy azért, mert ez egy másik társaság, ami egyébként 5 fős, és aminek ő is most lett tagja, és ebből egyet nem ismerek a másik két lányt igen, a harmadik meg Sz, aki szintén jó barátnőm, vagy legalábbis ezt hittem. tehát mivel ők gyakorlatilag csak együtt járnak el, én meg "nem vagyok a társaság tagja" gyakorlatilag kizáródtam a barátnőim közül. igazából ez annyira bántó, hogy gyakorlatilag szólni se tudok, mert nekem ez a két lány volt a társaságom, plusz az unokatestvérem, T egy másik barátnője, és még a legjobb barátnőm gimnáziumból akivel szintén nem beszélek,  ill. az alapján ahogy válaszolt a karácsonyi üzenetemre, feltételezem, hogy nem kifejezetten kíváncsi rám, (jó, vannak még több barátnőim, de ők csak néhány barátnő mindenhonnan, nem társaság igazán) szóval most úgy tűnik a challenge 2014 az, hogy legyenek hirtelen új barátaim, mert a barátaim, akikről azt hittem, hogy a barátaim úgy tűnik már kicsit sem kíváncsiak rám, és igazán, nem tudom mit követtem el, hogy senki sem akar velem barátkozni.

(igazából már azt sem tudom amúgy hogy milyen vagyok, az egyik tanárom azt mondta rám a Corvinuson, hogy olyan halott, és túl nyugodt, mások meg, hogy én vagyok a legszarkasztikusabb ember a világon, és akkorm most mi az igazság.)

attól tartok igaz a pletyka, egy kis szeretetért/elfogadásért tényleg bármennyire hajlandó és képes vagyok megalázni magam.

néha reggel nem emlékszem rá, hogy mit érzek, és akkor hirtelen elkezdek gondolkodni azon, hogy most miért vagyok szomorú.

többek közt azért nincs elég büszkeségem, vagy nem tudok nemet mondani kellemetlen fiúknak, mert olyan lassan történnek velem a dolgok, hogy én nem tudom őket csak úgy eldobni, és azt mondani, hogy menj innen géza, a múlt héten gonosz voltál velem, merthogy én előtte annyit vártam is, kicsit hálásnak is akarok lenni.

igazából egyáltalán nincs kedvem az emberekhez, és emiatt még bűntudatom sincs.
nem tudom, hogy szorult belém ennyi keserűség.

sosem gondolkodom olyanokon, hogy ennek a nőnek milyen sok a bőrhibája, és hogy egy zöld befőttes gumi van a hajában, vagy hogy milyen olcsó táskát visel, vagy hogy kilóg a háj a kabátjából, sosem figyelek más nők tökéletlenségére, csak olyanokra, hogy milyen szép szőrmegallérja van, meg hogy milyen nőiesnek vagy magabiztosnak látszik, sosem gondolom magam igazán semminek és senkinek más nőkhöz képest, csak amikor ők óvszert vesznek a dm-ben, én meg csak fogselymet, sosem érzem magam rémesen öregnek és szerencsétlennek, csak amikor két pattanásos, síkabátos tinédzser akkora doboz óvszert vesz, hogy megáll az eszem.
mindenki csak én nem, sosem.

a fiú pedig képes volt megkérdezni, hogy milyen volt a film, komolyan mondom, nem értem a férfiakat.

meg mondjuk magamat se, hogy mi a francnak válaszoltam.

a karácsony pedig már most fárasztó, pedig még el sem kezdődött. egyáltalán nincs hangulatom hozzá, és hogy őszinte legyek, négy napja realizáltam, hogy egyáltalán, 4 nap múlva karácsony. gyorsan vettem pár ajándékot, de a barátnőimnek már nincs is kedvem adni igazán, szóval csak annak veszek, akinek találok valami igazán jót, remélhetőleg úgyse tudják meg.
a nagyanyám alig lát, de vele sütteti meg a nagynéném a süteményt, a zserbón keksz állagú a csokimáz, a többire még nem mertem gondolni, anyám elajándékozott egy macskát a hétből,  apámmal pedig megint veszekedni kell, hogy ne  az ötödik arany/gyöngy láncot vegye meg anyámnak, mert egyszerre úgyis csak egyet tud felvenni.
van valami kurva szomorú abban, hogy nálunk még mindig ürügy a karácsony arra, hogy mindenkinek obszcén módon drága és szükségtelen dolgokat adjunk, habár a család egyik fele alig a szegénységi küszöb felett tengődik a  rettenetes adóssága miatt, a másik felének pedig rendszeresen kikapcsolják a villanyt, én meg azt sem tudom, mit csináljak jó dolgomban.
de a legeslegszomorúbb mégis az, hogy olyan őszintétlen. hogy nem kérdezhetem meg, hogy ő most együtt van-e a gyereke apjával, és hogy minek kellett, és miért, és ők azt mondhatják, hogy nem fogok soha pénzt keresni, de én nem nézhetek le senkit még gondolatban sem, nem hogy nyíltan, és példák halmozása nélkül is, túl sok témát kell kerülni, amitől olyan a karácsonyi ebéd, mint az unalmas csevej a boldogtalan házasok között.

meg még az is volt, hogy a reptéren elkérte az email címem egy kedves fiú, (volt jó sok idő beszélgetni meg száraz muffint enni, mivel késett mindkét repülő,) akivel azóta váltottunk csillió levelet, de harmincat biztos, és ma úgy volt, hogy elmegyünk moziba, és hát, nem jött el. én ott álltam a mozi előtt, és aztán a film után is a hidegben, és csak nem jött.
 igazából most már csak annyira csalódott vagyok és szomorú, hogy még sírni sincs már igazán kedvem. butának is érzem magam, mert hogy nem gondoltam, hogy ez túl jó, hogy igaz legyen, nem úgy megy az, hogy itt ez a fantasztikus fiú, aki olyan szépeket meg okosakat ír nekem, hogy el se hiszem, és akkor nem derül ki róla, hogy valami baj van vele, mint hogy retteg mindenféle emberi kapcsolattól, ami nem az interneten folyik?
vagy nem tudom már, hogy mit gondoljak, mert ez olyan arculcsapás volt, hogy gondolkodni se tudok igazán, csak sajnálom magam, és hallgatom a radiátor sípolását. meg undorodom magamtól, mert az összes fiúról meg a szexről meg a testiségről (A fiatal és gyönyörűt néztük volna, ill. néztem is, amiben kb. 5 percenként van egy szex jelenet) az exfiúm jut eszembe, akiből annyira elegem van, hogy már szinte bűntudatom van.
csak hát én annyira akartam ezzel a fiúval lenni, vagy bármit csinálni együtt. annyira akarok, de csak annyi maradt belőle hogy a postafiókomban ott virít, hogy Gergő.

Egyébként meg, hazajöttem Budapestre, ill. most már Szegedre, ami nagyon jó, végre rendesen fázhatok, meg ugye szaloncukor, ami fantasztikus, és nehezemre esik nem azt enni reggelire, ebédre és vacsorára, és még annak ellenére is kifejezetten jó itthon, hogy nem tudom becsukni a fenti fürdőszobaajtót, mert anya ráakasztotta a karácsonyi díszt.

A repülőút valami csodálatos volt, egy lengyel terhes nő és szoptatós német nő között ültem, az egyik arról beszélt, hogy itt nem lehet kávézókban szoptatni igazán, a másik meg hogy itt már nem kap senki szociális támogatást, és hogy ő most akkor hogy váltoson mégis állást 5 hónapos terhesen? Ki fogja felvenni? Aztán kihozták az apfelstrudelt (Lufthansa, Münchenbe), a gyerek köpött és örültem, hogy vége a másfél órának. Majd Münchenben kárpótoltam magam egy leárazott Chanel körömlakkal, ami csodálatos, vegyetek ti is, (bár kicsit rontja a hatást, hogy az áráért vehetek egy leértékelt pulcsit a H&M-ben...)

na de az ember csak villantsa fel valami kétes hírű sztárblogger nevét, és ez lesz a leglátogatottabb bejegyzés valaha.

ilyen nincs, hogy az exfiúm kirakott facebookra egy Oravecz Nóra idézetet...
oh wait, de van.

ez még sokkal jobb, mint Petőfi facebookon.

Meg ez is hogy van, hogy én még csak most tudtam meg, hogy van olyan hogy ínyplasztika? Jó, ne röhögjetek, ez azoknak van, akiknek látszik az ínye ha mosolyognak, és az egyébként nem olyan szép, és engem főleg idegesít, mióta egyszer elmondtam a teológusnak hogy ez engem  zavar, és habár azt mondta, hogy szerinte nem feltünő, valahogy állandóan felhozta és kellemetlenül együttérző megjegyzéseket tett amikor valamiért negatív voltam magammal szemben, meg kérdezgette, hogy ez az ínyem miatt van-e. Mármint ha elégedetlen vagyok magammal, az akkor elsődlegesen nem az ínyem miatt van, de akkor is. Mondjuk még azt sem tudom, mennyibe kerül egy ilyen, mert ha mondjuk egy lakás ára, akkor nem hiszem, hogy vállalkoznék rá. Csak arról van szó, hogy mindig látom mások szép mosolyát, és akkor mindig irigy leszek, mert az enyém fele olyan csodás sincs.

Mindenesetre remélem nem végzem úgy, mint a kóreai nők, akiket beperel a férjük, mert a plasztikai műtét előtt rondák voltak mint a bűn. (szerintem  én azért beleférek az átlagos kategóriába, haha)

first world problems, much.

kíváncsiságból bejelentkeztem a társkereső oldalra, az első üzenetben találkoztam azokkal a szavakkal, hogy sex, sexy, alázható csicska, de az összesben szerepelnek ezek, hogy laza, vicces, bevállalós, humoros, cuki, érdekesnek tűnsz, tetszőleges kombinációban.

amúgy meg, ha most spontán esküvőm lenne, ezt venném fel:

A legutóbbi bejegyzésem óta voltam két karácsonyi partin, amik tulajdonképpen csak részben voltak kellemetlenek, gyanítom, hogy az egyik tanárom elvesztette az esszémet, és elém ugrott ez a csodás kép pinteresten, amiről eszembe jutott, hogy már csak ötöt kell aludni, és helló Budapest! 

na, hát tudjuk, hogy nem elég nagy az oktatásra szánt büdzsé(/nem elég jó az oktatás),  amikor ilyenek jelennek meg facebookon, hogy #yolocaust Lengyelországban készült képek alatt.

#rózsakert

igazából tényleg marhára elhibázott kisérlet volt a teológussal barátsággal próbálkozni, főleg a szakítás után, hogy lenne barátság, mikor még a kapcsolat is olyan nagyon elrontott volt.

minden jó, ha jó a vége

avagy meghívást kaptam egy karácsonyi partira, ahol "christmas sweater" a dresszkód!

kell-e ennél jobb.

amúgy meg, várom a pillanatot, amikor az emberek úgy kezdenek majd el beszélni, hogy hogy vagy @kispistike? 

(máskülönben nem tudom mire vélni ezt a fura trendet mindenhol, ami ilyeneket tesz lehetővé hogy  "@eszterszabo-val* tegnap a dobozba" mindenféle közösségi médián, ami nem twitter, vagy instagram (már ha?) , tehát nem megy a linkelés így.)

az arcom, amikor felfedezem, hogy a virsliben is van laktóz.

és ne mondogassa már nekem azt mindenki*, hogy randizzak mással. én nem akarok senkivel randizni, sehogy, én csak az iskolára akarok koncentrálni, és nem azzal foglalkozni, hogy vajon a kiszemeltnek tetszik-e a körömlakkom színe, (nem mintha annyit foglalkoznék körömlakkokkal), meg tornázni is szeretnék, hogy jövő tavasszal kicsit kevéssé legyen narancsbőrőm, és most futkostam az kollégium futópadán és az nagyon jó, szóval ha lesz valaha állásom, akkor csak olyan cégnél, ahol lesz edzőterem. (nem)
nem tudom, mi ez az egész, igazából csak elegem volt ebből a randizás bizniszből, vagy a férfiakból, vagy nem is tudom. jó korán feladom, tudom én, de biztos lesz ez még így se.

*amikor még az anyukám is ezt mondja nekem, az különösen cuki, csak ne érezzem magam úgy mint valami Büszkeség és balítélet paródiában.

but I won't follow you into the rabbit hole

Az exfiúm valahogy mindig mindent elront, vagy nem is tudom, néha úgy érzem soha nem lesz vége ennek az egésznek, és soha nem akar majd senki velem lenni, és soha nem fog senki szeretni.
Tulajdonképpen nem is tudom miért vagyok már mérges. Jó, tudom, egy kicsit azért, mert hetek óta azzal traktáltuk egymást, hogy milyen jó lesz újra találkozni meg ilyenek, és akkor most meg hogy most randira hívott  egy lányt és akkor lehet, hogy mégsem kellene találkoznunk, vagy én mit gondolok? De ez miért az én döntésem? Engem nem hív senki randira, és egyáltalán, miért az enyém az enyém legyen a felelősség? Különben is, mi most barátok vagyunk, szóval tul.képpen nem is kellene lelkifurdalásunk legyen, kivéve... jaj igen, hogy ez nem is barátság. Vagy legalábbis nem igazán. (mert ugye nem gondolja senki komolyan, hogy ha egy fiú hússzor megkérdezi, hogy ugye akkor ott alszom, akkor barátkozni akar, és semmi többet?)

Csak hát, olyan átvertnek érzem magam, valami szerencsétlennek akinek az orra előtt állandóan húzzák a mézesmadzagot, ami ugyan nem is kell igazán, de azért mégis, egy kicsit igen, és én már komolyan elhatároztam, hogy megmondom, hogy a viszontlátásra véglegesen végérvényesen, akárhogy, és akkor ő most megint hamarabb, Róma után is, kb még ő szakított velem, annak ellenére, hogy milyen gonosz volt velem milyen sokszor, nevetséges még az is, hogy milyen büszkeségi kérdést csinálok ebből.

És most kicsit szomorú és csalódott vagyok, és olyan egyedülinek érzem magam, mert nem lesz az exfiúm aki majd jól színházba megy velem és mehetek egyedül vagy nem tudom kivel, merthogy az 1 darab csoporttársam akiről azt hittem, hogy a barátnőm, ő meg már notóriusan nem válaszol az emailjeimre, szóval végülis úgy tűnik mégsem a barátnőm, és így már vele sem lehet igazán. És ugye a legjobb barátnőm sem beszél velem, a barátaim tömege így sem volt jelentős, nem hogy így. Ugyanakkor tulajdonképpen kicsit izgalmas hogy otthon leszek 3 hétig és még egyálltalán nem tudom, mit fogok csinálni, mondjuk szeretnék Bécsbe kirándulni, vagy Pozsonyba vagy nem tudom hova, habár Pozsony tulajdonképpen szerintem egy elég átlagos és unalmas város, figyelembe véve, hogy az óváros jóindulattal 3 óra alatt teljesen körbejárható, a többi rész pedig olyan mint egy külváros Szegeden, vagy pedig panelrengeteg. Szóval Bécs! És karácsonyi vásár, ideális esetben.

Egyébként az életem mostanában tulajdonképpen elég jól megy az előzőektől függetlenül, habár még mindig rettenetesen sok időt pazarolok el azzal, hogy nem csinálok semmit, amitől folyamatosan bűntudatom van, és állandóan éjszakázom, hogy azért mégis megcsináljam, amit kell. Az olvasmányoknak rendszeresen csak a feléig jutok el, mert olyan hosszú és bonyolult, viszont a múlthéten megvettem életem első Foucault kötetét, amitől mostmár igazi társadalomtudományokkal foglalkozónak érzem magam, még akkor is, ha Foucault kb a legklisébb legtöbbet hivatkozott szerző Bourdieu mellett, szóval mondhatjuk, hogy ez egy cseppett sem eredeti. Úgy érzem, hogy a kiselőadásom is csapnivaló volt és össze-vissza makogtam, és ilyen helyzetekben tisztára elfelejtek angolul,  bár mások meg azt mondták, hogy elég érdekesnek tűnt, a lány aki az ipadján játszott amúgy is mindig az ipadján játszik ha épp nem késik fél órát, szóval neki megbocsájtom, és ez csak azért olyan említésre méltó, mert kb ez volt a második alkalom, hogy fél percnél tovább beszéltem igazából valamelyik órán, a másik az volt amikor a fogolydilemmát kellett ismertetnem, mert nevetséges módon senki nem ismerte.
Jaj meg most azt hiszem elfogadták a jelentkezésem valami iskolai tanulmányút/csereprogramra Palesztinába, szóval Palesztina esetlegesen a tavaszi szünetben, meg Betlehem, csupa izgalom, csupa jó dolog. (meg titkon már Pátráról álmodom)

meanwhile in London

jó, hát attól tartok tényleg igaz, hogy Shoreditchben a legmagasabb a trendi alternatív/hipster/menő emberek koncentrációja.

Titkon én nagyon szeretek figyelni az emberek hangjára, főleg ha férfiak hangja, és főleg ha szexi hang. Most pedig arra jutottam, hogy jelenleg Matt Berninger hangját szeretem a legjobban hallgatni, aki a the Nationals énekese, nyílván jó kérdés, hogy a zenéjüket szeretem vagy az énekes hangját, tulajdonképpen lehet hogy mindkettő. (De olyan mély, és megnyugtató, vagy nem?)

És persze akkor legyen már színész is, Jay Ryan, most megnéztem a hétvégén kb. 8 Szépség és szörnyeteg részt, és rájöttem, hogy eléggé szeretném, ha valaki ilyen szexi reketettes hangon beszélne hozzám. Még azt is megbocsájtom, hogy civilben ennek a színésznek egy kicsit szétgyúrtam az agyam, keménycsávó vagyok feje van, a plakáton pedig nem ugyan oda festették a sebhejét, mint a filmben (nem tudom, miért nem lehetett inkább az arcát elfordítani?). Igazából ez egy eléggé szerethető sorozat lenne számomra, mert vannak benne bűntettek, nyomozás, rendőrség, szóval csupa olyan dolgok, amiket kifejezetten szeretek, és van egy romantikus mellékszál, ami pedig guilty pleasure, de az a baj, hogy a nyomozás kb a 15. résznél kezd egy kicsit kihalni, és helyette lesz valami menekülős harcolósdi, ahol le kell győzni a gonoszt, én meg inkább bűntényeket akarok. Plusz, a cuki angol fiú is meghal, sír a szívem. 

(Azon is gondolkodom még, hogy miért nem tudnak már valami különlegesebb konfliktushelyzetet kialakítani a sorozatírók, mint hogy a főszereplő élete veszélybe kerül, vagy valami hasonló?Mindannyian tudjuk ugyanis, hogy a főszereplő úgysem halhat meg az évad közepén, nem? Számomra ez a gondolat jelentősen csökkenti a dolog élvezeti értéket, dehát túl realista vagyok biztos.)

tessék, mára csak egy buta cica.

remélem, hogy a szerelmi életem csak azért ilyen szerencsétlen, mert másban valami nagy mázlim/sikerem lesz, vagy mert titkon egy meg nem értett művész vagyok (akiknek szinte kötelezően katasztrófa a magánélete), csak még nem tudom.

na jó, igazából csak ezt a két magyarázatot tudom elfogadni.

sea of love

Sokat gondolkodom azon is, hogy a legjobb barátnőmmel hogy ment annyira tönkre a viszonyunk, hogy már nem is beszélünk, de mit nem beszélünk, a legutóbbi üzenetemre még csak nem is válaszolt, próbálom kitalálni, hogy mit követtem el, (a szüleim, pontosabban anyám többet is javasolt, de ezek mind az exfiúmmal kapcsolatosak, mint hogy milyen sokszor ott volt nálunk, ami egyrészt nem is teljesen igaz, másrészt ha csak azért utál, mert én voltam valakivel ő meg nem, akkor talán nem nem is kellett volna soha barátkoznunk, gondolom)? Mondjuk egy kicsit felbosszant már az a gondolat is, hogy biztosan én követtem el valamit, és hogy automatikusan magamat hibáztatom, habár ismeretségünk egész ideje alatt ha valamiben nem értettünk egyet, akkor biztos hogy nekem kellett bocsánatot kérnem, sőt igazából mindig nekem kellett bocsánatot kérnem, mert mindig én voltam a hibás, vagy inkább mert nekem volt a kisebb büszkeségem kettőnk közül, ki tudja.
De ettől még nem tudom mit kell csinálni, mert nekem nem szoktak igazán tönkremenni barátságaim, és az együttlakásunk egy külön fejezet volt, hogy nevet adtunk a hűtőnek meg a mosogatógépnek, de persze már egyikre sem emlékszem, és szomorú hogy talán már soha nem fogunk olyan nevetséges gyerekes lelkesedéssel True bloodot nézni, és bort inni az erkélyen, habár igazából nem is ittunk olyan sokat az erkélyen bort, csak főleg a fiúval, és azt hiszem, hogy a legjobban az erkély fog hiányozni, ha már nem lesz ez a lakás, és egyszer biztosan nem lesz, mert igazából nem szeretem annyira, és egyáltalán, azt hiszem, a kanapém az egyetlen dolog ami hiányozna, mert annyi minden történt itt, annyi kellemetlen vizsgára tanultunk ezen a kanapén és annyi filmet néztünk meg és titkot mondtunk el, hogy ha ez elveszne, akkor azt igazán sajnálnám. És sajnálnám, ha ez a barátság is elveszne, de talán egy kicsit már belefáradtam, hogy mindig én vagyok a hibás, hogy mindig nekem kell bocsánatot kérnem, hogy rossz a zenei ízlésem, és a többi barátok sokkal menőbbek és ügyesebbek és okosabbak, mert a wampon veszik a ruháikat és csak dizájner ékszereket hordanak, és ismeretlen együtteseket hallgatnak, ínyenc gyümölcsturmixokat tudnak csinálni és egyáltalán, az egész életük olyan intenzív és mély, mint egy tumblr blog, valamint olyan borzasztóan érettek, hogy nincs helye az ilyen túlőszinte beszélgetéseknek melyekben szexről meg csókolózásról meg mindenféle fiúkról van szó, mert ők már úgyis olyan borzasztóan tapasztaltak, vagy ha nem, akkor túl sok mindennel kell megkűzdeniük és ettől olyan különlegesek lesznek, mert annyira sok titkuk van, ami egyébként tényleg izgalmas, nekem is az, habár kicsit nehézzé teszi a beszélgetést, ha nem mersz semmit kérdezni, nehogy eláruld magad, vagy a másikat.
Nem tudom, hogy kell ezt megjavítani, nem tudom, meg akarom-e javítani, hogy érdemes-e, vagy csak túl különbözőek lettünk, és kinőttük egymást, és nincs tovább, nem akarok megszokásból barátok lenni és nem akarok emlékekbe kapaszkodni feleslegesen, nem akarom magam valaminek hinni, ami nem vagyok, fárasztó már mindenre cimkéket akasztani és kategorizálni, mintha a rendszer annyira egyszerűsítené az életem, pedig nem is, mert soha semmi nem illik a rendszerbe úgy ahogy képzeltem.

Edinburgh

Csupa jó dolgok is történtek mostanában még, mint hogy voltam karácsonyi vásáron, mert London annyira fantasztikus, hogy itt már novemberben elkezdődik a karácsonyi szezon, találkpztam az unokatestvéremmel és ettünk finom sütit és aztán egy másik barátnőmmel, és tegnap egész nap Notting hillben mászkáltunk, voltunk a Portobello marketen, amit persze egy kicsit lefotóztam, de olyan sokan voltak, hogy aztán már nem volt igazán kedvem, igazából kicsit csalódott voltam, mert annyi turista van, hogy az nevetséges, nem mintha én nem lennék turista. Illetve, hadd pontosítsak, az árak olyan turistásak, és hogy annyi kacatot lehet venni, hogy az elképzelhetetlen amíg az ember oda nem megy és meg nem nézi magának. Aztán a vásár végén már van sok élelmiszeres és zöldséges stand is, ami nagyon jó, mert sokkal olcsóbb, mint a boltban,így vettem például spárgát is, amit sose szoktam enni, és nevetős boci sajtot, aminek van egy szofisztikáltabb neve is franciául,de itt az emberek nem olyan ügyesek, hogy ki tudják ejteni, ezért laughing cow sajtnak hívják.
és ezek a vintage vásárok is kiábrándítóak, mert én azt hittem, hogy micsoda választék lesz és milyen olcsó és milyen nagyon jó (mint, ehm, Berlinben), csakhogy vagy van választék, de akkor az árak is nevetségesek, vagy nincs választék és akkor minden egy font. mármint, tényleg, szerintem ha egy használt pulóver ugyan annyiba kerül mint egy új, az egy kicsit elrontja az egész örömét, még akkor is, ha ezt a pulóvert valaki kb 1970-ben kötötte és 100% gyapjú, vagy valami. de azért csak vettem egy arany pulcsit, ígérem, nem olyan rossz mint amilyennek hangzik, norvég minta szerű minta van rajta, ami arany, és gyapjú, jaj de tulajdonképpen itt egy kép, szerintem csodás. továbbá adtak hozzá ilyen christmas crackert, amiben volt egy kupon is. (amúgy most biztos az arany/kövecskés/flitteres/csillogó korszakomat élem, amit régen túl giccsesnek tituláltam, de ezt most vissza kell vonjam, mert az egyik magazinhoz kaptam egy arany körömlakkot, ami a legjobb dolog a világon.
továbbá elmentünk a shopping parti után a Fiatal és gyönyörűre, egy szép moziba, tényleg még a terem is szép volt!, és a főszereplő tényleg elég szemrevaló,nem tudtam nem azon gondolkodni, hogy én miért nem vagyok ilyen szép.
az exfiúm pedig megígérte, hogy eljön elém a reptérre, és hozzánk is meghívatta magát lényegében, ami egyrészt tök jó, másrészt viszont most nem csak magamnak kell magyarázkodnom, hanem anyámnak is, persze, ha a helyében lennék, én már elküldtem volna ezt a fiút a picsába, az apukám a legtutibb, ő nem szól semmit, csak hogy válasszak valaki gazdagot. nem tudom, hogy kell ezt. a laptop közelébe semmiképp nem engedhetem már, nehogy elolvassa a blogot.

de már csak 17 nap és látjuk egymást Budapest, anya, apa, meg a 7 macska. (ja mert most tényleg 7 macskánk van, kér valaki egyet, kettőt, ötöt? (ez a kérdés komoly))

már most imádom a hazamenés gondolatát, mert mindenki* ilyen kérdéseket fog feltenni, hogy,
a) és tudod már mit fogsz csinálni, ha lediplomázol? (nem tudom)
b)és akkor mi leszel te most tulajdonképpen? (nem tudom, antropológus?)
c)hova jelentkezel jövőre? (nem tudom)
d)fogsz doktorálni? (ez egy kellemes gondolat, de sosem tekintettem tényleges opciónak)
e)találkoztál már egy helyes angol fiúval? (nem)
f)vannak már barátaid? (igen)

továbbá vettem csomó indiai kaját mert most akció van, persze hogy elrontottam a gyomrom vele úgy, hogy fél délután fetrengtem.



*anyám már most elkezdte, és részben ezért nem keresem néha a társaságát

sad, but oh so true

és ettől függetlenül még azt is akartam mondani, hogy úgy utálom, amikor azt mondják, hogy "párom" meg "az uram" (főleg, ha az illető mondjuk leszbikus, true story), jaj és ez hogy x évesek lettünk, a guta megüt.

a bitching rovatot hallották.

ez az utca vezet a könyvtárba, és úgy hívják, hogy Shopping street, csak szeretni lehet

Kensington, a fancy negyed, itt lakik az egyik barátnőm nagynénje

ilyen egy évfolyamtársam szalonja az albérletében

Sunday roast a nagynéninél

Shoreditch, a spitalfields market mögött, bárcsak itt laknék, de várjunk csak igazából közel lakom.

a szép ágyneműm

Oxford street és Regent street kereszteződés, blue hour, rush hour, amit akartok

a kedvenc paradicsomlevesem


Hát komolyan mondom, sírok ettől az új flickr kezelőfelülettől, másmint, ezt most komolyan gondolják, hogy ezentúl html nézetben kell bemásolgatnom a képeket? Itt van csomó (enyhén túlméretezzett) random kép az elmúlt hetekben, mert mostanában csináltam jó dolgokat meg elmentem filmvetítésre, voltunk vintage ruhapiacon meg lemezboltban és svéd étteremben, és kocsmában ahol kipreparelt pillangók voltak vitrinben a falon és tőlem rendszeresen elkérik a személyimet,túl sok pénzt költöttem, túl sok csokit eszem, és túl rettenetes vagyok a jógában.

1000.

Ez az ezredik bejegyzésem, ami persze nyílván nem is fontos senkinek, csak nekem, de azért meg kellett jegyeznem, csak mert na. 

Mostanában kezdem kevéssé turistának érezni magam Londonban és ez nagyon jó. Itt az emberek fele egyébként is vendég, vagy nem is tudom, minek nevezzem, ide jött, hogy szerencsét próbáljon, és van aki már az elején tudja, hogy itt marad örökre, de sokan nem, sokan rögtön tudják, hogy egyszer biztosan hazamennek, és ettől az egész olyan átmeneti. Az egész város, a metróbérlet, az egy évre kibérelt szobák, a karácsonyi időszakra felvett dolgozók, a  gyalogos felüljáró, amin minden reggel rettegek, hogy szét fog esni, és talán még a barátságok is, de mégis, mintha senki nem gondolkodna azon, hogy mi lesz holnap, vagy az után,  és ez egy kicsit megijeszt, mert én csak ilyen hülyén állok dermedten a kereszteződésben a csomó üvegház között, amik mind az égig érnek, és mintha egyre több lenne belőlük, és nem tudok nem arra gondolni, hogy jesszus, ez az én pillanatom, ez kellene lennie a pillanatomnak, mert most itt vagyok Londonban, és nem ismer senki és nem tudják, hogy milyen vagyok, és hogy mit nem tudok, talán nem is gondolnak rólam semmit, szóval most igazán bárki lehetek. Bárhogy. És ha nem sikerül, akkor senki nem fogja tudni a kudarcaimat, mert úgysem ismerenek. 

És már megint el akartam kezdeni egy újabb mondatot azzal, hogy csak hát én rettegek (lassan olyan lesz ez már, mint ahogy Carrie mindig azt mondja az epizódok végen, hogy "but I couldn't help, but wonder", csak hát persze, sokkal kevéssé menő, de ha már itt tartunk, I couldn't help, but wonder, hogy lehet az, hogy Carrie a Vogue-nak ír, amikor sokszor olyan csöpögős dologokat bír mondani, hogy csodálkozom, hogy nem Coelho a vezetékneve...?)

Szóval mostanában megint sokszor szorongok hülyeségeken, mint például, hogy nem tudom, hogy mi lesz amikor lediplomáztam, és mi van ha nem sikerül, ha nem lesz belőlem semmi, és nem lesz soha rendes munkám, netalántán pénzem, és mindenért elnézést kérek, vagy mentegetőzöm, és rájöttem, hogy nem akarok ilyen lenni, nem akarok magyarázkodni, és elnézést kérni, vagy sajnálni magam, mert lúzer vagyok, vagy tényleg vettem az Urban outfittersben virágos lámpionos égősort, ami ugye nagyon csöpögős, és úgysincs senki akivel romantikus szexelhetnék ebben a fényében, ami tulajdonképpen szomorú is egy kicsit, de megfogadtam, hogy végezni fogok a teológussal minden szempontból, úgyhogy nem hiszem, hogy bárkivel is fogok. 

A nagystílű gondolatoknak meg vége, pontosabban soha nem is voltak, záró falatnak inkább nézzétek meg ezt 

de egyébként micsoda hülyeség karácsony előtt elhatározni, hogy nekem fogyókúráznom kellene*, hát most komolyan.


*a keksztől függetlenül

most megettem egy doboz csokis kekszet amiben kiderült, hogy 900 kcal van, 900!!!44 és most lelkifurdalásban halok meg. vagy csak nem fogok levegőt kapni amikor be akarom gombolni a nadrágom, és akkor attól.
soha többet nem veszek csokis kekszet.

most boldog spiccesre ittam magam, és ez nagyon jó, többször kellene ilyen csinálni.
igazából mindent többször kellene, mint mondjuk szexelni moziba menni, meg utazni meg könyveket olvasni és hát ugye emberekkel barátkozni.

igazából kicsit szégyellem magam, mert néha az exfiúm legjobb barátjával jobban szeretek beszélgetni, mint az exfiúval akivel elvileg mi most jó barátok vagyunk, és aki már most megígérte hogy kijön elém a reptérre, és süt majd csirkeszárnyat és azt is elújságolta, hogy máris vett óvszert, tehát azt várja, hogy én majd hazajövök és lefekszem vele.
de valamelyik nap rájöttem, hogy én ehhez a fiúhoz már nem is igazán vonzódom, és ez esküszöm nem azért van, mert a legjobb barát2. azt mondta, hogy az exfiú patkányszagú és egy pillanatra el is képzeltem (és megállapítottam, hogy ez nem hillik a fiú szépen vasalt ingéhez meg szép pulcsijához, de akkor is.) és elszörnyedtem.
tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne ha megmondanám és kész, csak én ilyen szolgalelkű vagyok és magányos, hogy nekem szükségem van a szexre az intimitásra arra hogy megöleljenek és egy percre azt hihessem, hogy valakinek fontos vagyok. hogy fontos vagyok. az a kár, hogy így is rossz, és ha megmondom is, mindenhogy, mert ettől a fiútól nem tudok szabadulni, pedig nem is szeret, és én se őt, vagy mi a franc.

tinédzserként azt hittem, ilyenkorra már bölcsebb leszek.

Murphy

törvénye, hogy valaki válaszol az önéletrajzomra a fejvadász oldalon, erre kiderül, hogy spam.

szeretnék én is ilyen szép ruhákat hordani. pontosabban szeretnék alkalma(ka)t  hogy ilyen szép ruhákat hordhassak. meg szeretnék karácsonyi vásárba menni a Vörösmarty téren az exfiúmmal*. a komfortzónám viszont olyan kicsi jelenleg, hogy beletartozik a quiche evés, ami egy nagyon finom pite szerű dolog, a zöldalmás lilakáposzta saláta, és a Carrie diaries . amúgy a hivatalos kedvenc sorozataim az Elementary, és a Mentalista, jó meg a True Blood, és a Reign. jaj nem, a Reign is guilty pleasure, a Tudorok a hivatalos változat.
de ez a Reign nagyon jó, van benne minden, ami kell egy jó sorozathoz, (kivéve izgalmas cselekmény az ármányokon kívül, és történelmi hitelesség), szexi férfiak, szép ruhák, szép táj, kastély, szerelmes tinilányok angol akcentus, mire vágyhat még az ember lánya.
a Carrie diaries meg, hát igazából nem tudom, hogy a Szex és New York vagy ez a jobb, igazából mindkettő, csak hát a fiatalabb Carrie olyan nevetségesen erkölcsös a 30 éveshez képest, hogy el se hiszem, no de mindegy is, mert az egész '80-as évek díszlet egy eye candy.


*az ex szócska különösen megerősítve

az egy kicsit azért elszomorító, hogy az amazonról olcsóbban lehet itt Angliában könyvet vásárolni, mint Budapesten a Libriben. és hát igen, egy könyv olcsóbb mint egy mozijegy.

hát most komolyan azzal töltöttem vagy 5 percet, hogy megpróbáltam felismerni a metrómegállót a Coldplay Paradise videóban.
ja igen, belsize park! :D

nem tudom miért vagyok meglepődve, hogy az exfiúm mindenkinek rólam beszél, főleg ha kérdezik a barátnőjéről vagy akárkijéről, és akkor hogy majd ugye elmegyek a karácsonyi ünnepségre (ami az iskolában lesz) mert a kollégái kíváncsiak rám.
wtf

You've cat to be kitten me,   vol2!!44

what we talk about when we talk about....

sleeping disorder.

Na jó, nem, még ennyire nem súlyos a helyzet, viszont elhatároztam, hogy normalizálom az alvási szokásaimat, tegnap és tegnap előtt is lefeküdtem fél 10-kor (jó ez az én ízlésemnek extrém korán van), majd felébredtem fél -3kor, 3-tól kb 6-ig olvastam az olvasmányokat, majd visszafeküdtem aludni fél 9-ig, csak hogy aztán elmenjek az órámra, és most megint vagy még mindig vagy nem is tudom, de fáradt vagyok.

EZ meg hát..

és ez, ez annyira okos dolog, hogy idelinkelem, hogy biztosan ne felejtsem el, és mert sok kicsi sok ra megy.

na meg nem tudom mit panaszkodtam én a magyar társkereső oldalakról, amikor az oroszoknak azt hiszem, ehm, még rosszabb a választék.

you kidding me

na de ugye nem fog divatba jönni a felfelé fésült szemöldök? ugye nem?

itt van a lány, meg  a szemöldöke

amúgy ez biztos gáz, de nekem jobban hiányzik Budapest, mint Szeged.

most gyorsan inkább elolvastam egy 400 oldalas könyvet, aminek az a címe, hogy Me before you, rendkívül csöpögős módon Mielőtt megismertelek a magyar fordítása, és elég giccses a borító is, én nem tudom, mi van a magyar könyv kiadással, hogy ilyen csúnya borítókat kell gyártani, tudom, tudom, ne ítéljünk semmit a külseje alapján, könyvet főleg ne, (na jó, szerintem a sült csirke kivétel lehet) de akkor is. jó, ez a könyv nem egy Boris Vian, de azért megindító, és akkor én még röhögtem anyámon amikor meghatódott Danielle Steelen, mondjuk gondolom, ez nem olyan mint Danielle Steel, bár én még soha nem olvastam egy könyvét sem, szóval már megint mit ítélkezem, ugye. ez a könyv mindenesetre tényleg megható, egy teljesen lebénult fiúról szól és az ápolónőjéről, ez a téma most így elég rossznak hangzik (legalábbis nekem), de elég érdekes, vannak események, kedvesek a karakterek, és most rendkívül hálás vagyok, hogy a bokám törtem össze, és nem mondjuk az egész felsőtestem.

meg azt sem tudom, mi ez, hogy az egész világ, vagy legalábbis a a média olyan megható akar lenni, és olyan mély értelmű, kezdve a Redbull reklámmal, (vagy ez meg ez nyilván a buta emberek érzelmeire a legegyszerűbb hatni, és most voltam ezen az Amnesty International diák konferencián, ahol mindenféle aktuális dologról szó volt, többek közt persze Szíria, Észak-Írország, meg Sri Lanka, amiről én bevallom, eddig nem tudtam nagyon sokat, de most hallottam róla pont eleget, ill. annyit biztosan, hogy most van egy kampány, a Sri Lanka-i kormányt igyekszik meggyőzni a korrupció meg az erőszak megfékezésére, ami a polgár háború végén volt, készült róla dokumentum film is, én csak 3 percet láttam belőle, amit ott megnéztünk az egyik plenárison, és már most úgy érzem, nekem pont elég volt, de azért megnézem majd (itt vannak a vetítések, ha valaki Angliában vagy Kanadában lakik, de most már nem is tudom, miért reklámozom ezt ennyire, mivel tulajdonképpen elég megrázó, csak szerintem egy jó ügyet támogat, és oddaadták nekem a DVD, én meg jól továbbadtam valaki másnak, mmint ami az egyetem Amnesty csoportjának jár, mivel nem is ismerek ott senkit, és hogy rendezzek én ott film vetítést, szóval most lelkifurdalásom van )

rendeztek egy demonstrációt is, ami kicsit hatás vadász lett, volt sok molinó, meg kaszás halálnak beöltözött emberek, rímelő jelszavak, meg amit akartok, én igazából soha nem voltam még semmi ilyesmin, lehet, hogy nem elég nagy az állampolgári kötelesség tudatom (bár itt most felmerül bennem a kérdés, hogy miért próbáljam meggyőzni egy másik ország kormányát bármiről?), vagy nem tudom, szóval tulajdonképpen elég érdekes volt, kezdve azzal, hogy miért a Parlamentnek háttal állva, miért nem a sri lankai nagy követség előtt (??),  és ugyan én semmit nem tudtok a médiáról, meg a kampányokról, de ez mégis olyan különös, hogy hetekkel ezelőtt tudták, hogy mi most demonstrálni fogunk ennek az ügynek az érdekében, (mert hetekkel ezelőtt elküldték a programot, amiben benne volt ez, habár az nem, hogy pont Sri Lanka, és milyen véletlen szerű, hogy pont megjelent ez a film, és ott vetítik több filmfesztiválon meg mit tudom én, aztán véletlen nekünk is pont ezért az ügyért kell kampányolnunk...? annyi embertől hallottam azt, hogy ő még életében nem hallott erről a polgár háború dologról, és habár nem tudom megítélni ez mennyire köztudott, és mennyire húzunk mindannyian zsákot a fejünkre, hogy ne kelljen ilyesmikről hallanunk, de nekem egy kicsit rontja a dolog eredetiségét, hogy ennyien alig tudtunk valamit erről.. úgy értem, ha valaki épp csak hallott egy dologról, nem fog egyből kiállni a parlament elé transzparensekkel még kétszázadmagával sem, gondolom. 

de eközben egész végig arra kell gondolnom, hogy lehet, hogy a magyarok nem elég vehemens nép, ill. hogy mindent eltűrnek, vagy itt mindent meg lehet csinálni, nem is tudom, mert ha őszinte akarok lenni, mindig értetlenül álltam, miért tüntetnek egészen komolyan Horthy szobra előtt, úgy értem, értem, hogy mi a problémája a tüntetőknek, csak hogy pont egy  szobor miatt, vannak fontosabb dolgok is, vagy nem tudom. nem tudom, igazán nem tudok eleget erről, hogy bármi okosat is mondjak. (mondjuk én meg Herman Ottó sírja miatt szeretnék az asztalra csapni, az egyik tizenkilenc a másik egy híján..) 

ez az egész olyan jelképes dolog volt, tudom, és szerintem ez olyan szép. úgy emlékszem, nem tudom, mikor fejeztem ki a szolidaritásomat Budapesten bárki felé, és nem tudom, szoktak-e ilyesmit egyáltalán, de megint csak, honnan tudnám, nem követem annyira mi történik, csak hát végig olyan érzésem volt, hogy a magyarok sosem csinálnának ilyet, mert sokan olyan kicsinek és olyan jelentéktelennek gondolják magukat, és azt hiszik, hogy ők mit tehetnének egy ilyen nagy ügy érdekében, ami ráadásul olyan messze is van, vagy azt gondolják, hogy ez számukra irreleváns, itt pedig mindenki meg volt hatódva azon, hogy valaki vart egy patchwork takarót az afgán menekült néniknek, és mindenki festett vagy írt valamit az egyik kockára, és tényleg elég megható volt, mert már gondolom, hogy nem tudnak angolul, de ha én nem tudnék angolul, akkor is biztosan rettenetesen örülnék, ha valaki ilyet adna nekem, főleg ilyen messziről. és egy pillanatra olyan gonosznak éreztem magam, (és talán egy kicsit kizsákmányoltnak is, ha őszinte akarok lenni) mert nem tudtam nem egy jó adag szkepticizmussal figyelni ezeket az aktivistákat,  akik ilyen nagy elköteleződéssel és lelkesedéssel beszélnek a kampányaikról és a materializálható eredményeikről, és egyrészt kicsit irigykedni, mert ők tudnak ennyire lelkesedni, és hinni benne, én meg csak azon gondolkodom, hogy ha itt van ez a sok civil szervezet, önkéntes meg aktivista, és még elvileg Isten is van, akkor miért nincs már vége, miért van olyan, hogy az emberek halálra éheznek a 21. században, többen halálra fagynak télen a házukban Európában, hogy van olyan ország, ahol meghatározzák milyen lehet a hajad, különben törvény sértő vagy, és hogy Bp-en nem engednek be valakit a Morrisonsba csak mert afgán. (ill. hát feltételezhetően ezért)

ilyen transzparensek voltak

ilyen volt a vacsora, úgy nézett ki, mint egy jótékonysági esemény, mindenki köralakú asztalnál ült fehér abrosszal, és ette a paellát meg lasagnát, ez a United Nations molinó meg elég nagystílűvé tette az egészet, hah

a megszentségtelenítés

az az, hogy a Snow Patrol énekese Taylor Swifttel fog duettelni. Taylor Swifttel!!!44
hát komolyan mondom.

ennél nem tudom van-e lejjebb. 

jaj meg kimaradt az, hogy befoglal.

nem tehetek róla, de összerándulok, amikor ilyeneket hallok magyaroktól a metrón, hogy jelentkezek egy jobra, meg bemegyek az agency-be, jaj és a reptéren...! eddig part-time-os staff voltam ennél a (...) agency-nél, de most végre full time kitchen porter lettem pár hete, és most töltöttem le a maradék offos napjaimat.

jó jó, tudom, a curvinuson meg a latin szavakat használtuk ilyen gyakorisággal, de azért na.

erről van szó.

Way into the darkness, where the sun is shining yellow

de ha én most nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy tulajdonképpen sok glamúr meg luxus nem szorult ebbe a külföldre költözésbe. több mint egy hónapja lakom itt, és még mindig rendszeresen azt hiszem, hogy véletlen rossz oldalon megy a metró, nincs rendes telefonom, és bankszámlám sem.
egyáltalán nem olyan ez a helyzet, mint amikor Carrie New Yorkba költözik, pláne, hogy ez London. furán nosztalgikus leszek amikor kicsit spiccesen botorkálok haza éjfélkor az ismeretlen városban mert már nincs metró, és azt hiszem, hogy csak néhány sarokra lakom, de ez a néhány sarok egy órán át tart, közben majdnem kitöröm a nyakam egy sörös dobozon, és komolyan igyekeznem kell, hogy ne érezzem magam rettenetesen magányosnak. nyilván kezdi már a túlságosan szánalmas határát súrolni,  hogy állandóan a magányosságomról beszélek, de nem tudom igazán, hogy ne legyek az, vagy lehet, hogyha nem beszélek róla, akkor majd elmúlik, vagy ha máshova figyelek, akkor meg mintha nem lenne, de igazság szerint, ez is a baj, hogy nem tudom, hova figyeljek. ez a város egy akkora ingerözön, hogy nem is tudom, hova figyeljek hirtelen, annyi ember van, akik annyiféleképpen élik az életüket, hogy az egészen elképesztő, és a Gatwicken már felismer a buszjegyárusító lány, és én mindig azon gondolkodom, hogy vajon olyan menőcsaj-e mint Samantha a Szex és New Yorkból, csak vacak munkája van, de a szeme mindig olyan tökéletesen ki van festve, és neki van a legszebb haja, amit valaha fekete nőn láttam, tudjátok, nem olyan gyapjas, mint általában, hanem tényleg csak göndör, és megfelően hosszú, fantasztikus.

nem tudom egészen pontosan, hogy mit akarok, ami különösen irónikus, figyelembe véve, hogy középiskolában mindig titkon kinevettem azokat, akik nem tudták, hova jelentkeznek, vagy hogy mit akarnak az életükkel, mert én a Corvinusra mentem, bár őszintén csodálkozom azóta is, hogy felvettek, és meggyőződésem is, hogy nem is érdemeltem meg, ill. azt érdemeltem, amilyen vacak vége lett. komolyan igyekszem nem megbánni semmit sem amit valaha is csináltam, de igazából én ezt a corvinust meg szociológiát meg az egészet kicsit bánom. na jó, a szociológiát nem bánom, mert ha őszinte akarok lenni, elég kiszámítható volt, hogy valami társadalomtudománnyal kapcsolatos szakon fogok kikötni, de igazából már nem is tudom. a múlt héten voltam ezen a konferencián, amit a Royal Anthropologycal Institute szervezett Aberdeenben, ahol egészen sokat beszélgettem egy norvég lánnyal, meg mások is ezt mondták nekem, hogy ez az egész phd írás nagyon érdekes dolog, de mennyi önreflexió szorult bele, ami néha nehézség, néha jó, és akkor én egy pillanatra csak kapkodni tudtam a fejem, mert rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen kimondatlanul is egész végig ez volt a problémám, hogy egy kicsit az ilyen tárgyaknál az ember mindig lehetőséget kap, hogy témát válasszon, és persze nyilván arról fog beszélni, írni ami érdekli, tehát esetlegesen gyakran ugyanarról, így harmad év végére nem hiába érzi azt mindenki, hogy egy önismétlés az egész, ne adj Isten, intelligens bullshit. talán ha nem unnám olyan sokszor saját magam, akkor nem zavarna ez ennyire, de akkor az meg túl egyszerű lenne.

Edinburgh

egy kis Edinburgh giccs, de amúgy tényleg ilyen csodás.

a karácsonyi szünetben ilyet kötök majd magamnak, és akkor az nagyon jó lesz.:

(innen)

A tube crush az új utazó olvasó.

pár hét és 23 leszek

=elég idős ahhoz, hogy ha a velem egykorúakat letinédzserezik, azt képes vagyok bóknak venni

(:D)

2 dolog, amiért titkon büszke vagyok magamra:
1. mióta itt lakom meglepően hatékony vagyok a konyhában (read: azonnal elmosogatok mindent és visszateszem a szekrénybe, hogy ne mások mosatlanjának a tetején álljon, a szekrényben tárolom a szivacsom, mert ez a bacilusok legfőbb forrása, és kicserélem kéthetente, meg még van gumikesztyűm(!!!)  és konyharuhám is)
2. már vagy egy hónapja nem vettem ruhát (bitchy, much?)

na jó, hát nem bírtam ki, most csináltam még egy blogot, ha már London meg minden, bár már most nem tudom, hogy fogok írni, ill. mi értelme van két blognak (kivéve, hogy ezt a blogot a nagyközönségnek(=ismerősök) nem adom meg), de mindegy azért nézzétek meg ha akarjátok, már a neve is túl okoskodó.

olyan régimódi vagyok, hogy az borzalom, de idegbajt kapok az ilyenektől, hogy lebeszél (valakivel valamit), besír, befigyel, bealakít, meg hasonlók.

nos hát én ma igazi emigráns lettem, az anyukám ugyanis akkora csomagot küldött, hogy a futár fiúval cipeltettem el a liftig, aztán hálálkodtam egy sort, hogy nem a folyosó végén lakom, majd köröm vágó ollóval nagy nehezen sikerült levakarnom a vámhivatal 10 cm vastag celluxát, de most jól megreggeliztem két szelet zserbóval (:D amúgy én szigorúan csak karácsonykor eszem zserbót), és a birtokomban van egy rakás csirkefűszer meg jómagyar currypor, csak a kotányitól.

a hogylétem felől nem érdemes érdeklődni, már megint túl gyakran vagyok kínosan szomorú a semmi miatt, vagy ha nem, akkor túl magányos, de ezek azok a problémák, amikről nem tudom, hogy lehet-e bármit is érdemben írni, figyelembe véve, hogy leírva még sokkal szánalmasabbak mint az ember szeretné hogy látszanak, és én igazán nem akarnék az elkényeztetett blogger lenni, aki tul.képpen tejben fürdik vagy vajban és közben nem tudja igazán hogy miért legyen szomorú. (oh wait...)

nem is tudom. részben az is a probléma, hogy nem tudom ide leírni a problémáim, na jó sehova se tudom  hogy állandóan csak azt kapom azt arcomba, hogy én milyen bunkó vagyok és túl hamar kapom fel a vizet, ami szerintem csak részben igaz, de azért hadd tisztázzam. (itt most csak megerősítést várok teljesen feleslegesen persze) a helyzet igazából annyi volt, hogy ott voltunk a házban a negédes, social climber kínai  szingapúri ingatlan ügynökkel, aki egész végig arról beszélt, hogy el kellett adnia a Birkin táskáját (=kb 5-6000+ font?) mert lett rajta pár csepp víz és úgy milyen csúnya volt*, mindezt a fehér Mercedes terepjárójában, de nyilván csak az irigység szól belőlem, úgyhogy nem is érzékeltetem tovább milyen rettenetesen igyekezett ez a nénike felsőközéposztályi lenni, miközben kűzd a borzalmas kisebbségi érzetével, csak mert ázsiai, no de nem is ez  a lényeg hanem hogy már ott ültünk az asztalnál, a tulajdonos fiú* kellemetlenül interjúvol mindenkit arról hogy hogy s mint, meddig akarunk maradni, és szerintem már csupa olyan dolgok amik igazán irrelevánsak a főbérlő szempontjából, az ingatlan ügynök cseppet sem igyekszik megkönnyíteni a helyzetet, figyelembe véve, hogy a kaució felelősségét is egy ember nyakába akarja varrni, (mint hogy az egész ház kaucióját egybe kezeljük, tehát ha valaki kárt okoz, mindenkié elveszik), majd mikor már majdnem aláírjuk, egész véletlen kiderül, hogy jaj tulajdonképpen csak 4-6 hét múlva költözhettek, addig lakjatok a spájzban vagy ahol akartok, no és ekkor hihetetlenül mérges lettem, mert ekkora már vagy 15 házat néztünk meg, amelyek nagy része rettenetes volt, ami pedig nem, az túl drága, és már két hete tanév volt, és ugye, tanév közben nem egészen ideális egy hostelben lakni még 4 hétig, ezt ugye senki nem gondolja komolyan? szóval én akkor felpattantam és bejelentettem, hogy én ezt most befejeztem, keressenek mást, vagy oldják meg, ahogy akarják, de ha jobban meggondolom, akkor milyen választásom volt, elkedek ott bőgni vagy kirohanok és ott kezdek el bőgni, most komolyan. és akkor ez nem elég, jön még egy thai lány, aki bejelenti, hogy ő akarja a fürdőszobás szobát,(ami az enyém lett volna), és hogy én nem voltam szimpatikus már első benyomás alapján sem, talán mást kellene találniuk helyettem, ami szerintem majdnem ugyan ennyire abszurd mint hogy én eljöttem, figyelembe véve, hogy mi hívtuk oda, én találtam  a házat, és akkor ő akar engem kidobni mert nem vagyok ázsiai megfelelő.    
és akkor mindenki dobálózik össze-vissza, hogy micsoda egy illetlen izé vagyok, aki a legrosszabb pillanatban kap dühkitörést, csak hát, ha én eltűrük mindenfélét, mint hogy nem vesznek ki egy lakást mert egy egészen kicsivel több mint az ideális lenne, és akkor én menjek abba bele, hogy egy másfél szobás lakásba költözzünk hárman, ó haha, nagyon vicces. (a végén persze mindenki vagy 100 fonttal többért költözött mint ahogy akart)

*true story
*akitől meg sem kérdezem, hogy szedett össze ennyi pént, hogy Canary wharfon (a Mom park/Bah csomópont a magyar megfelelője szerintem) vegyen egy házat, ami 5(!!) szobás, két fürdőszoba, klíma, mosogatógép meg amit akartok, )

szóval a tetovált szemöldök menjen már ki a divatból. kész, pont.


jaj és igen, itt az "angliai magyaroknál" is.

ha egyszer megházasodom ilyen lesz a ruhám, csak a kék kevéssé élénk.

csak hát én nem tudok így továbblépni, hogy minden nap egy órát idétlenkedünk szkájpon.

most meg írt a teológus, hogy mégsem látogat meg novemberben, mert nincs pénze*, és igazából most úgy érzem, hogy ez jó döntés, és itt az alkalom, hogy pontot tegyek ennek az egésznek a végére, főleg amikor elolvasom mások blogján (Bögre), hogy milyen kedves velük a fiújúk/férjük, velem meg milyen volt már ez a fiú.
szóval most furán megkönnyebbült vagyok, de azért ha őszinte akarok lenni, kicsit szomorú is.**



*haha,pedig ha a barátja is hajlandó lett volna jönni, akkor még az ő jegyét is kifizette volna, de csak titokban
**de csak titkon.

igazából nem tudom, hogy ez tetszik-e, olyan photoshopoltak a színek, pedig nem is szerkesztettem, de mindegy, azért Balaton.


meg ez a nagyobb képméret olyan feleslegesen hatásvadász/megalomán, vagy nem?

2 dolog van, amit mindig vigyetek magatokkal bárhova is költöztök:
1. lakat
2. igazolványkép

tessék ott van kicsiben az exfiú

Bocs, most mindenki biztos Buckhingam palotát várt Tivoli helyett, de most nevetségesen nosztalgikus lettem, szóval tessék.

ez maga a kánaán

ugyanis lehet kapni a boltban epres banános turmixot (jó, itt smoothie a neve, de ezt megbocsájtom), ami ugye a legjobb dolog a világon.

na végre megmondta valaki az okosat a leggingsekről.

na jó, hát akkor bevallom, hogy én kuszkusz függő lettem.

here's your chance to tell me what you want, I'm a forgiver

igazából mindenki azt kérdezi, hogy mi történik a nyilvánvalóan szuper(egzotikus) Londonban, bár igazából nincs jó kaja, és pálmafák sem, szóval számomra az egzotikus itt meg is akadt.  úgyhogy a szokott turista/travelblogger dolgokról nem tudok igazán szakérteni.

a szobámban még mindig semmi nincs, olyan értelemben legalábbis biztosan nem, hogy vállfa, akasztó, éjjeli lámpa, növény, vagy olyan luxus dolgok, mint bögre, villa, és hasonlók, szóval a kajavásárlásom még mindig viszonylag kevéssé költséghatékony, de lesz ez még így se jobb is. továbbá még mindig a 15 fontos telefonommal nyomulok, igen, pont olyan rossz, amilyennek mindenki képzeli, min. 15 métert kell futnom, ha valaki felhív, recseg össze-vissza, és akkor ugye emlékszünk még a T9-re? ah, 1stworldproblems. oh wait, vettem ma egy vízforralót.

elmentem a Goethe intézetbe is, hogy beiratkozzak németre, végigszenvedtem a tesztet (csillió oldalas, ugye), csak hogy kiderüljön, hogy csak abban az időpontban amikor a vallásantropológia, ami kb a legjobb tárgy, szóval ne már.

meg most izgatott vagyok mert találtam egy antropológia konferenciát ami mesterszakosoknak van, csak nevetségesen messze, nem is tudom, hogy mehetnék el oda, figyelembe véve, hogy kb a sziget másik végén van, de csak 40 font szóval még kitalálok valamit.

azért is izgatott vagyok, mert az ex(haha) fiú jön november közepén és ennek most megörültem, csak azt nem tudom, hogy minek. mármint, hogy minek örültem meg, és hogy minek forszíroztam, hogy idejöjjön, bár ha jobban meggondolom, nem is igazán kellett annyira forszírozni, főleg, hogy eredetileg nem is az én ötletem volt, no nem mintha ez lényeges lenne. csak arról van szó, hogy mi nem vagyunk egymásnak senkik és semmik, csak legfejjebb barátok, bár néha úgy érzem, hogy én vagyok a lelkisegély szolgálat, a fiú meg a fiú akinek szeretem hallgatni a hangját még szkájpon keresztül is, és hogy ez olyan különösen egyoldalú helyzet. és nem tudok túllépni azon, hogy meg kell hallgatnom, hogy mi volt ezzel meg azzal a lánnyal (semmi amúgy),  habár ha őszinte akarok lenni, akkor illetlenül kíváncsi is vagyok, no de nem kéretlenül intim részletekre, mint hogy ki milyen romantikus perverz dolgokat ír a másiknak és hasonlók. amúgy én ilyenkor jövök rá, hogy milyen egyszerű/aszexuális teremtmény vagyok, hogy a társkeresőkön ilyeneket kérdezek másoktól, hogy hova szeret járni nyaralni és mi a hobbija, vagy melyik könyvet olvasta legutoljára, nem azt hogy mikor szexelt legutóbb.

az a baj, hogy én most már nem is tudom, hogy hogy lehetne ebből az egészből kilépni, a még nagyobb baj pedig persze az, hogy már vagy 5 hónapja azt gondolom, hogy ennek véget kellene vetni, és mégse lépek semmit vagy legalábbis nem racionálisat, mert azt hittem, hogy ha idejövök Londonba, akkor majd magától megoldódik, de ez egyáltalán nem jött be, most meg ez, és akkor mivel, hogy nem vagyunk egymásnak semmik, bárki randizhat bárkivel, és ugyan a magam részéről nem látom túl reálisnak, hogy betoppan egy lord ha ő most tényleg összeszedi ezt a kis nyeszlett ápolónőt,  (gonosz vagyok, de tényleg olyan csúnyácska) akkor én most mit csinálok itt Londonban? ill.  én nem is tudom, hogy akkor ezt hogy kell ezt kezelni, mert az egy dolog hogy nem járunk, de attól még nem is vagyok okosabb, hogy miként kell kezelni ezt a kérdést.

igazából nekem mindezektől függetlenül hiányzik a már nem fiúm, vagy inkább a szex hogy az erkélyen bort igyunk a szürkületben, nem is tudom, de ez rossz, vagy minimum helytelen.
mert hát jó, én igazából rettegek egy kicsit, hogy mi van ha mi most itt ragadtunk egymás nyakán.

A tanulmányaimat illetően pedig már megint a komfortzónámba érkeztem, a kb 200 oldal/hét (/tárgy) olvasmányban legalább  minden 5. szó latin és/vagy -izmusra végződik.

nevessetek,

dehát vettem egy telefonregisztert amibe fel fogom írni, hogy miket olvastam, mert a második hét van, és már most nem tudom fejben tartani.

(tudom, tudom, miért nem használom a jstore-t, vagy valamelyik másik katalógust, sokkal okosabb lennék.)

attól tartok ezért a tokért kell vennem egy iphone-t.

London, és hogy nem tudok miről panaszkodni

Londonról igazából annyi mindent lehetne mondani, hogy nem is tudom, van-e értelme bármit is mondani. Úgy értem, ezt a helyet lehet vagy szeretni, vagy utálni, közömbös nem marad senki sem az angol férfiak sem az angol divat iránt, ahogy a csodás épületek iránt sem,no és az időjárás. Hát elmondanám, hogy jobb, mint Magyarországon, ma kardigán volt rajtam (igaz, hogy gyapjú) meg blúz meg balerina, és csak egyszer esett, ami kb arra volt elég, hogy kellemetlenül göndör legyen a hajam.

Rettenetesen sok ember van mindenhol, ne vigyetek válltáskát csak úgy a vállatokon, mert biztos hogy lelökik, az Oxford street kifejezetten katasztrófa, nem is értem, hogy miért olyan nagy turista látványosság. Igazán mindent meg lehet venni itt, a Selfridges gyönyörű, bár futócipőben kinézik az embert, úgyhogy öltözzetek szépen ha oda mentek, de ha úgyse vásárolnátok, sétáljatok inkább Kensingtonban, gyönyörű tradicionális házak vannak, több múzeum, Imperial College, Francia és  Goethe Intézet, amit akartok, a természettudományi múzeum körül sétálóutca is az egész, sokkal szebb, plusz eyecandy faktor növelő emberek.

Most pedig, jobban mondva tegnap végülis beköltöztem egy rendkívül fancy pancy kollégiumba, bár az egyetem egészen kedves kedvezményt ad, még így is kínosan drága az ízlésemnek (nincsenek szinte angolok, az ittlakók vagy 60%-a délkelet-ázsiai, van sok gazdag ukrán/orosz bár eddig kb 5 embert ismerek a vagy 300-ból... A szobám pontosan így néz ki, kivéve a ronda ágyneműt (ami nekem még nincs, úgyhogy hálózsákban alszom, és a kempingezőpárnámon, amit régen táborozásokra vittem, epic) és a konyhánk ilyen egészen csodálatos, van itt valami sky tv is a konyhában/nappaliban, mert nekünk itt a konyhába is plazma tv jut*, és egyáltalán nem értem, hogy minek nekünk ide ennyi minden luxus, minthogy klímával lehet fűteni (klíma!!44 Angliában!! értem én ezt?), meg hogyaszonyga indukciós tűzhely, a szobámban is van egy csodás tévé amit előreláthatólag soha nem fogok bekapcsolni, de állítólag valami digitális távirányítója van, ami úgy működik mint egy egér. Befejezem a picsulást, komolyan jódologomban nem tudok miről panaszkodni.  Van saját postaládám, mint egy társasházban, ingyen edzőterem(!!) ahova majd jól sose merek bemenni majd, olyan izmos fiúk jönnek ki onnan, mosoda, bár (!!), aminek sok hasznát nem tudom veszem-e majd, mivel nem ismerek kb senkit, de nagyon szép. Tulajdonképpen nem merem meghívni ide az unokatestvérem, mert ki fog akadni milyen csillogó és elit és milyen sok pénzbe kerül (bár ezt úgyse fogom elmondani), de jövő évben lehet hogy megint a lecsó szagú 11. kerületben fogok lakni, és minden vasárnap a boltba menet a rántotthúst fogom szagolni a sarki bisztró mellett elmenet, és most hirtelen visszagondolva olyan unalmasnak tűnik Budapest, vagy legalábbis kínosan megszokottnak. De azért kötelességemnek érzem leszögezni, hogy én nem azért jöttem ide, mert Budapesten olyan rossznak érzem a helyzetet, vagy mert olyan reménytelennek érezném, hogy valaha lesz jó állásom, úgy értem, benne van a pakliban teljesen, hogy majd 100 ezer forintot fogok keresni, (de ha mondjuk az Amnesty International vagy az UNHCR*** vagy a Kisebbésgkutató Intézet adná ezt a 100 ezret, akkor igazán még ezt sem bánnám, figyelembe véve, hogy albérletet úgysem kell fizetnem, tudom, tudom, szálljak már le a magas lóról, mert a végén mégegyszer jól összetöröm magam) Visszatérve az eredeti mondandómra, őszinte leszek, bár ezt már úgyis mondtam szerintem vagy ötször, nekem nem volt olyan elképesztően szimpatikus az ELTE antropológia tanszéke, hogy olyan rendkívűl progresszívek akarnak lenni, és hogy az antropológiának olyan hipnek kell lennie, még csak nem is elitistának ugye, az olyan 20. századi, értitek. De nem csak erről van szó, nekem az a benyomásom, hogy alapvetően más a cél a mesterszakkal, nincsenek mindenféle felesleges töltelékmodulok, meg társadaolmtudományi alapozó meg mit tudom én, összesen két kurzust kell hallgatni, tehát tanításon alig töltök időt gyakorlatilag, mondjuk felvettem elvileg a SOAS-ról egy másik kurzust, ami a migrációról szól, és nagyon nagyon, szeretnék járni rá (kivéve hogy a bácsi nem mondja meg, hánykor van), meg valószínűleg fogok még járni vagy a feminizmusos órára, vagy vallásantropológiára, még nem döntöttem.
Lényegében arról van szó itt, hogy elképesztően sok mindent kell elolvasni minden órára (az egyikolvasmánylistánk 17 oldalas(!!)), és mindenki megválaszthatja, hogy mit szeretne, bár van néhány ami egyébként is kötelező. Szerintem ez egy sokkal jobb koncepció, mint az, hogy az ember egy kész jegyzetből megtanulja amit kell vagy elolvas 5 darab 10 oldalas publikációt az Esély folyóiratból, amik az első 3 oldalon közölt diagramokat elemzik oldalakon keresztül, olyasmikről amit bárki le tud olvasni (megkockáztatom az is, akinek fogalma nincs mi az a lineáris regresszió). Jó, jó, tudom, hogy az egyik alapképzés, a másik meg mester, egészen más a helyzet, más a cél, de én most ugye passziváltam magam az ELTE-n, és láttam a neptunon a kurzusokat, és nem hiszem el, hogy olyan nagyon különböző lenne a koncepció. Néha olyan érzésem van, hogy a magyar oktatásrendszer még annyira a jó öreg poroszor sokat markol keveset fog dolog, még a felsőoktatás is alig hagyatkozik arra, hogy ha az ember már beiratkozik a mesterszakjára, akkor az az azért van, mert ténylegesen motivált, és mert akar csinálni valamit ezzel, ne adj Isten hasznosítani. Szóval ez a motiváció dolog nekem onnan jutott eszembe, hogy igazán, itt mindenki azt és annyit olvas amennyit akar és tud persze, és nincsenek Zh-k és nincsenek vizsgák (nincs államvizsga(!), ami mondjuk kicsit nekem egy hogyisvanez szituáció, de azért ennek csak örülni lehet, legalábbis a részemről. És itt mindenki kifejezetten hálás, hogy itt lehet, és  meghallgathatja a sok bullshitet tanulhat, mert pénzbe kerül, és senki nem áldozata az ingyenes, mindenkinek jár felsőoktatás utópiájának, (mármint ezzel nem azt akarom mondani persze, hogy csak a gazdagok és szépek érdemlik meg, hogy egyetemre járjanak, hanem, hogy mindenki jól meggondlja, hogy mit csináljon, mer nem tud 3 mesterszakot kifizetni, szóval nem azért van, hogy ha már, legyen) és hát nem is tudom, egészen más. Mindenki a keresztnevén szólítja a tanárokat, ami kicsit fura, mert a kurzusfelelős néni vagy 55 és én most hogy szólítsam Frances-nak? Főleg, hogy ugyan olyan cipőnk van (balerina, nem valami biomagassarkú az Arából).
A néni rettenetes előadó egyébként, azon könnyen túl teszem magam, hogy nem használ ppt-t, na és akkor, hogy a habitus elméletet 3 mondatban akarja elmagyarázni, mikor erről a Curvinuson vagy egy fél könyvet, de legalább egy hosszadalmas fejezetet kellett olvasni, de teljesen struktúrálatlan is amit mond, 10 perc késéssel értem ugyan oda, de egész végig fogalmam se volt, mi a óra témája, figyelembe véve, hogy mint említettem, a nyomtatástól kezdve a szocializmusig mindenről szó esett. Kicsit még az is böki a csőrömet, hogy egyszer az a képzetem támadt, mintha biztos lett volna benne, hogy én szerb vagyok, ami vagyok is, egy kicsit, vagy legalábbis az őseim, de a nagyapám óta senki nem beszél egy szót se szerbül a családban, a néni meg azt hitte, hogy én biztosan tudok, és biztos a szerbiai magyarok lesz a kutatási területem, vagy nem tudom. 

Most befejezem, habár itt nincs még vége az izgalmaknak (haha, nem tudom, kit akarok ezzel áltatni), a viszonlátásra holnapig. Teszek majd képet is, csak a shiny laptopom meg én még nem vagyunk a technika csúcsán egészen.

* (wtf? el se tudom képzelni, milyen diákok lebegtek a tervezőbrigád szeme előtt, na jó de, szuperelit távolkeleti tinédzserek a gucci táskájukkal, pontosan azok akik iphone4-gyel a kezükben állnak sorba az iphone 5-ért (true story, legalábbis Szingapúrban), és közben az ipadjukkal fotózzák magukat** 

**annál bénább nincs amikor valaki a tükörben fotózza magát az ipadjával, mintha a nagymama őzggerincsütőjét tartaná a kezében, komolyan
***realisztikusan nem tudom, hogy ide mi kell egyáltalán, vagy hogy csak az UN graduate programmal van-e bárkinek esélye, ami mondjuk tavaly persze pont nem is indult,, hahaha

hát szidhatjuk a magyar felsőoktatást ahogy kedvünk tartja, de hogy antropológia szakon hány angol/amerikai/holland topegyetemről jövő le sem tudja írni Bourdieu nevét az is egészen csodálatos.

az a baj, hogy engem senki nem szeret.









és az is a baj, hogy hiányzik az exfiúm.


a többiről meg nem akarok beszélni.

foodgram

(jaj meg a csicseriborsó saláta a sarokban!)

annyi időt töltök az internet előtt (lakáskereséssel), hogy ma akartam inni egy zöld teát itt a hostelben, erre beírtam a gugliba, hogy 'green tea'.

ó hát, remélem, nektek jobb napjaitok vannak.

na, tessék, ez a kedvenc helyem eddig Londonban, plusz az Old street megálló tisztára Berlinre emlékeztet.

(ez egy kávézó, persze)

felfedeztem, hogy van instagram for blackberry, reszkessetek! (képáradat:D)

you've got a sliver spoon in your mouth

na tessék, végre vannak igazi problémáim is amikről blogolhatok végre a shiny laptopomról mint hogy nincs pénzem előre 6 vagy 12 havi lakbért kifizetni, így jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a következő 3 éjjel van hol laknom, utána még nem tudom, aminek köszönhetően nincs bankszámlám sem, amihez ugye kell lakcím, így még a tandíjam sincs kifizetve rendesen,  továbbá telefonom sincs, mert ugye ahhoz is kell bankszámla, meg ellenőrzik is a számlatörténetet (nem tudom, miért érzem úgy, hogy az már az én privát szférám), és így hogy nincs telefonom, ugye hogy hívogassak ügynökségeket, akik nem akarnak visszahívni, mert külföldi a számom.

továbbá tegnap elmentem megnézni egy kifejezetten szép házat, van benne mosogatógép meg gardrób meg hogy a szobából nyílik a füdő és minden olyan kellemesen pasztell színű, pont nekem való, erre a lány akivel mentünk együtt megnézni részegen jött, komolyan mondom, minimum az elég spicces jelzővel illetem, úgyhogy ma felhívott a néni, hogy ó jaj a kislány talán inkább ne jöjjön, (aki amúgy 25, és modellkedik az asosnak, és az anyja 90 filmben szerepel imdb-n, you've got a silverspoon in your mouth, darling) azt hittem ott süllyedek el szégyenemben a starbucks padlójába (ott kell csöveznünk, mert ott van wifi), és azért kell ilyen "puttó" helyen laknia, mert mindkét szülője kidobta, és nincs hol laknia, meg pénze sincs igazán, és nem is tudom, hogy most sajnáljam-e vagy igazából kínosan gonosz vagyok, amiért ilyen irónikus vagyok, mert a szüleim igazán mindent a seggem alá tesznek.

no, ezt majd eldöntjük holnap, aludjatok jót, én úgyse fogok.

amúgy London ide vagy oda, azért eléggé bánt, hogy a legjobb barátnőm túl elfoglalt volt ahhoz is, hogy elköszönjön.
meg hogy az exfiúm problémái még ide is elérnek hozzám (facebookon keresztül persze), miközben arról panaszkodik, hogy én miért nem mondok el semmit, haha, persze.

I'm a Londoner now!

That's all.

chronic bitchface

ezzel kívánok jóíccakát mindenkinek. 

most csak ilyen hülyeségen gondolkodom, hogy azokban az országokban ahol csadort vagy burkát kell hordani, ott a férfiak nem is látják a feleségük fejét mielőtt megházasodnak? vagy ezt hogy lehet csinálni?

Lakásokat nézek Londonban, ahol lakhatnék, és ilyenek jönnek szembe állandóan, én meg akkor ne kapjak gutaütést (ez 4 különböző lakás persze):

hashtag: hajléktalanfogokmaradni.

you've cat to be kitten me

ez azt hiszem, versenybe száll a cicás ritikülökkel amiket cicza posztolt néhány napja.