A legjobb hangok a világon: 

1. A kolléganőm kiskutyájának körömkopogása a padlón

2.Amikor elfogadják a bankkártyám (és jön az a ti ti tiii hang :D )

3. Amikor a fiúm egyetértően hümmög 

kicsi krízisek

 Csak hogy nyafogással kezdjem ezt a posztot is, elmondom, hogy nekem amúgy hiányzik, amikor hosszas, esszé szerű posztokat írtam mindenről, de gondolom, már az is jó, hogy egyáltalán írok valamit ezen a ponton.

Egyrészt, hogy felmondtam. Ennek jó sok oka van, és már elkezdtem mindenféle posztokat írni róla, de én addig nem akarom ezeket ténylegesen posztolni is, amíg van hátra időm, ami teljesen nevetséges, de mindegy, it is what it is. Teljesen ijedt vagyok különben, és fogalmam sincs, hogy mi lesz most velem, vagy mit akarok most csinálni. Egyszerűen annyira kisült és kedvetlen vagyok, hogy arra vágyom, hogy a balatoni házunk teraszán üljek és olvassak a kávémmal a kezemben, meg hogy a fiúmmal elutazzunk kettecskén valami egzotikus (lol) helyre, meg hogy úgy legyek, hogy nem vagyok rettenetesen fáradt és kedvetlen. Amúgy a négyhetes szabadságom alatt a főnököm is felmondott, aki már hetekkel ezelőtt el is ment, ami egy kicsit megkönnyebbülés volt, mert valamilyen szinten azt csinált az ember, amit akart, ennél a nőnél meg mindig voltak akik egyenlőbbek voltak a többieknél, és ez eléggé zavart (de ez úgyis csak a jéghegy csúcsa volt) Most van egy új főnökünk a múlt hét óta, aki nagyon szimpatikus, meg olyan szakmai elveket képvisel, ahogy én azt eleve elképzeltem a szociális munkában lennie kéne, progresszív, elfogadó, segíteni akaró, tenni vágyó, nem is tudom, csak egyszerűen reményt kelt bennem ez a nő, hogy egy jobb világ jön van. 

Másrészt, hogy úgy döntöttem, hogy tényleg, tényleg pszichiátert kell váltanom. Ez már nagyon-nagyon hosszú ideje ott lóg a fejem fölött, és nem különösen akarom meglépni, de a legutóbbi pár ülés már annyira kellemetlen volt, hogy most kedden, amikor online tartottuk, akkor én majdnem lecsaptam a laptopot úgy 15 perc után. Az van, hogy ez a nő szerintem elég jól beállította a gyógyszerem, és emiatt félek legfőképpen orvost váltani. Ugyanakkor meg ilyenek vannak, hogy sorozatosan lemondja az időpontjaimat, de egyszerre két-három alkalommal is, ami jó kellemetlen, ha mondjuk nem lenne gyógszerem, lévén, hogy ez legalább egy hetes csúszást jelent. Legutóbb nem válaszoltam elég gyorsan (haha), és komolyan mondom, mire visszaírtam, már másnak adta az alternatív időpontot, pedig ő mondta le az enyém is! Annyira felháborító, és akkor annyit nem tud mondani, hogy bocs. Szóval jól be van ugyan állítva a gyógyszerem (vagy mit tudom én, nagyjából jól érzem magam a napok többségén, nem vagyok szomorú meg frusztrált, nem vagyok negatív és nem is szorongok rettenetesen, csak mondjuk szerintem fáradtabb vagyok az ideálisnál, de persze honnan tudjam, hogy más emberek mennyire fáradtak?), de a terápián ilyenek mennek, hogy Akasha terápia (terápia ez egyáltalán?), ami valami hindu izére alapozott módszer, és az ember előző életeivel foglalkozik, és ez a nő teljesen tudományosan és komolyan előadja nekem, hogy az előző életemben ez meg az volt, és amiatt vagyok most szorongó meg nem jól (amúgy én nem mondanám, hogy most nem jól vagyok, de ki határozza ezt meg), meg hogy rezgések meg mit tudom én, hogyaszongya én vagyok a sorsom meghatározója. Nem is tudom leírni az összes spiri dolgot, de az előző életemről tartott szeánsz annyira borzasztóan megrázó volt, hogy én nem is tudom annyira, hogy mit mondjak. Egyszer, hónapokkal ezelőtt amúgy elmagyaráztam neki, hogy én ezt milyen rettenetesen éltem meg, és napok ki voltam borulva azon, hogy az előző életemben állítólag börtönben voltam, és az anyukám volt a börtönőr, és hogy ez borzasztó, és  ennek ellenére megint ezt kellett elkezdeni tolni, hát nem hiszem el. Mintha a csakra tisztítás nem lenne elég jó (lol) (amúgy azon is kiborultam). Nem tudom, az arcomba lehet vágni, hogy nem vagyok elég nyitott, meg nem vagyok elég spiri, de a pszichiáterem, akihez 25 ezerért járok lehetőleg ne csakratisztítást végezzen már rajtam, meg manifesztációkat meg mit tudom én, hát sajnálom, én kiégtem ezeken, amikor eleinte pszichoterápiával kezdtük. 

Mindemellett nem tudom félretenni a rossz élményeimet, amikor az SZTK-s pszichológus azt mondta, hogy elhagytam magam, és miért engedtem, hogy elhagyjam magam, amikor épp súlyos depressziós epizód volt a diagnózis, amit felállított pár héttel korábban a pszichiáter (és ez a nő is ronda volt meg hülyén öltözött, de nyilván túl rendes vagyok, hogy ezt megmondjam valakinek, meg annyi lélekjelenlétem sincs, és hát őszintén, remélem, hogy magától is tudja, hogy ronda, ami nekem pont elég). Aztán volt ugye a másik pszichiáterem, az első magánpszichiáterem, akinél jobban lettem, de azért nem igazán jól. Eleinte ott rendelt a Délinél és jól mentek a dolgok, csak aztán jött a Covid, és online kezdett el rendelni, amiről utána se állt vissza, így hát nem jöttem rá, ő meg elfelejtett szólni, hogy amúgy terhes. Egy hónappal előre közölte, hogy akkor most ok cső, amitől jó mérges voltam, bár addigra voltak más problémáim is vele, az egyik, hogy rosszul esett, amikor közölte, hogy ennél jobban kéne már lennem, a másik, hogy nem volt hajlandó frontint felírni, mert az volt a mániája, hogy rá fogok csúszni (ennél szebben mondta, de értjük), ezért egészen komolyan minden hónapban csak egy harmincas dobozt írt fel, hogy akkor naponta csak egy szem lesz. Azt hiszem, hogy a mikromenedzsment ilyen formáját egy orvostól se szeretném eltűrni, mert szerencsére nem vagyok már olyan súlyosan beteg, meg igazából teljesen hülye sem. Majd volt egy harmadik pszichiáter, akinél egyszer voltam, amikor a jelenlegi pszichiáterem leesett a föld színéről egy hónapra mit tudom én hova Délkelet-Ázsiába és kifogyott az egyik gyógyszerem, amitől már eléggé rosszul voltam és kétségbeesetten, szóval elmentem ehhez a nőhöz aki egy szuterénben rendelt, a rendelő sarkában egy kb 60 kilós valami borzasztó kutyával, és azt mondta nekem, hogy ő amúgy nem látja rajtam ezeket meg azokat a tüneteket, szóval szerinte nem is kéne szednem ezt a gyógyszert, és a másikat amúgy se fogja felírni, mert nem ért vele egyet. Ezután nagy kegyesen közölte, hogy de nyugodjak meg, ő most ezért nem fog pénzt kérni, micsoda szerencse, iszonyú kellemetlen volt ez az egész, nagyjából úgy éreztem magam, mint egy vizsgán.

Harmadrészt, tavaly az üzemorvos talált valami szívritmus zavart vagy mit mikor megmérték a vérnyomásom, és gyanusan alacsony volt a pulzusom, szóval beutaltak a kardiológiára, ahova nem jutottam el végül, annyira sokáig húztam, aztán meg kiderült, hogy csak adott napokon lehet időpontot kérni, és szuper komplikált az egész. Nyilván semmi kedvem az egészhez, és iszonyúan szorongok is a vizsgálattól, az SZTK-tól, hogy majd gonosz lesz az orvos, vagy közli velem, hogy kövér vagyok, amit értelemszerűen magamtól is tudok, de nem mindennek ez az oka, az anyukámnak is szívbillentyű zavara van, és egy rendkívül vékony nő. Szóval a múlt héten az egyik nap ültem az irodában és hirtelen valami szörnyű nyilalló fájdalom volt a mellkasomban. Tudom, hogy lehet ilyen különböző okokból, mint mondjuk gyomorsav, de ez tényleg rettenetes volt, azt hittem, hogy most akkor meg fogok halni (drámai vagyok, de hát na.) Szóval most még a kardiológia is.

El kéne kezdenem sportolni, de annyira ijedt is vagyok, tudatlan is vagyok, nem tudom, hogy mit kezdjek el (a pilates amúgy tetszene), meg kövéren hogy sportol az ember? Olyan leszek, mint egy viziló???? Ugyanakkor meg úgy élvezem Dolly posztjait a sportolásról, hogy na. Nehéz ez, és jó volt nyafogni.

Beszéljünk a pénzről

 Szóval beszéljünk a pénzről,  nekem nincs, de azért beszélni csak lehet róla.

Egyszer beszélgettem egy fiatal taxivezetővel, már nem emlékszem, hogy volt pontosan, de valami ilyesmi volt a kimenetele a dolognak, hogy hát igen, a szociális munkásoknak kellene vagy 30%-os fizetésemelés, és hát én erre mondtam,  hogy ja, szerintem meg vagy 50, vagy inkább a 100%-os lenne az, ami tényleg megemelné az életszínvonalam.

Beszélhetünk konkrét számokról, magunk közt vagyunk (haha), másrészt meg, szerintem fontos az "edukáció", hogy mennyi az annyi. Nekem amúgy az állásinterjún senki nem mondott valami konkrét számot, ami szerintem elég felháborító, mármint értem, hogy közalkalmazottaknak nincs bértárgyalás, mert annyit keresel amennyi a bértábla alapján jár, de valakinek, aki nem volt életében közalkalmazott, annyit mondani, hogy az egyes kategóriába esel, és várjad a fizetésed, hogy megtudd, mennyi az pontosan, meg hogy majd kiszámoljuk, na, szerintem ez kicsit abszurd. (A próba idő alatt nem jár bérkiegészítés sem, de az is úgyis utána derül ki, hogy mennyi, höhö)

Amúgy én már olyan fáradt is vagyok ettől az egésztől, hogy vagy három hete halogatom, hogy erről (vagy őszintén, bármiről) írjak, csak úgy érzem, hogy közben meg valamit mondani akarok többek közt arról, hogy abban a hónapban, amikor a táppénzen voltam, nekem 200 ezer se volt a fizetésem. Ezen a ponton egy kicsit úgy érzem, hogy kár is olyan dolgokat pattogtatnom, hogy mi lenne, ha albérletben laknék egyedül, vagy ha hitelem lenne, vagy ha ez meg az lenne, mert fogalmam sincs, mi lenne, ha ténylegesen nem lenne lakásom. Jó, amúgy tudom, nem lennék szociális munkás, hanem egy bankban dolgoznék vagy jogász lennék vagy valami, ha egészen őszinte akarok lenni. Mármint ez most nem ilyen vicces moralizálás a privilégizált életemről, hanem az a realitás, hogy a legtöbb kolléganőm kisgyerekes és jólkereső férje van, mint hogy jogász meg informatikus, vagy ha nem, akkor rettenetesen össze kell húzniuk a nadrágszíjat. 

Amikor járok dolgozni, akkor 312 és 341 ezer között van a fizetésem, és annak ellenére, hogy a munkahelyemen mindenkinek ott a nyelvén, hogy ezt érdemeljük, bazmeg,  én nem tudom igazán, hogy ne moralizáljak. Jó, amúgy nem tudom, nem is akarok nem moralizálni, meg ilyeneket mondani se, hogy hogy lehet ebből megélni, mert úgyis mindenki tudja, hogy nem ebből élsz meg, hanem a férjed/szülőd/akárkid pénzéből. Csak szóval nekem ilyenek vannak a nyelvem hegyén, hogy nem azért járok dolgozni, hogy aztán a szülőm pénzéből éljek meg. 

Olyan egzisztenciális pánik van rajtam, hogy én amúgy nem tudok megélni, nincs jelentős spórolt pénzem, és persze nincs pénzem erre meg arra, nem tudok ezt vagy azt csinálni. Egy csomó dolgot tudok csinálni, amire a pénzemből nem lenne pénzem, de apám például nem érti meg, hogy ha oda adok neki 100 ezret, hogy megcsináltassa a biciklimet, akkor anyukám fog nekem utána ugyan úgy 100 ezret adni a hónap végén, mert kb. kenyérre meg gyógyszerre nem lesz pénzem. Keserűség is van bennem, mert ebben a cikkben, ami a hír24-en vagy hol jelent meg, hogy mindössze 1500-ért dolgoztatták az embereket, na, én egyszer kiszámoltam, hogy amúgy kevesebbért dolgozom. 

Úgy érzem, ezzel a poszttal mindent és semmit akarok, és mondok is, nem lehet eleget rantelni, nem lehet eleget mondani, mindent mondani, és az is ott van, hogy én amúgy egy pénzéhes szarnak érzem magam, aki rettenetesen utat tévesztett, de nem teljesen erről van szó. Arról van szó, hogy szerintem valamiféle pénzügyi biztonságot mindenki meg kéne, hogy érdemeljen 2026-ban az Európai Únióban (és most biztos írhatnám, hogy Magyarországon, de a magyar viszonyok szerintem úgy eltorzultak az ilyenekkel, hogyaz egyik 240 ezret keres, a másik meg uradalmat éppíttet meg zebrák meg nem tudom, hogy nem tudom, akkor miről beszéljek. Egyenlőtlenség mindenhol van, de hogy egy demokratikus társadalomban törekedni kellene a minél kisebb egyenlőtlenségre és arra, hogy a legszegényebbek a lehető legjobb sorban éljenek, és én ezt nem érzékelem Magyarországon.

Jó ég, de fáradt vagyok ettől.

A testemről

35 éves vagyok és valamikor öreg lettem. 

Jó ég, mennyire műdrámai vagyok.

Az van, hogy a hétvégén volt az Olvasslipótos olvasó tábor (Cickafark Anna, miért nem jöttél?), és ott volt egy nő, aki arról beszélt, hogy ő 40 deka zöldséget eszik egy nap, meg hogy intermittent fasting meg heti négyszeri sport (ha ez egy kicsit túlzás, akor is, na), és én már itt hülyén éreztem magam, mert a szervező nő is arról beszélt, hogy mennyit gyalogol a kutyájával. Mondjuk ennek az előbbi nőnek nem tudom, hogy mi a fix munkahelye, a másik meg egy vállalkozás, ahonnan gondolom akkor tud felállni, ha akar, és a másik nőnek is flexibilis viszonylag a munkahelye, de ez nyilván önámítás, mert én is jól felállhatnék a munkahelyemről, és elmehetnék pilatesezni délután 5-re a munkahelyemről a Mom parkba.

Ez nyilván mind csak kifogás, de legalább tudatában vagyok annak, hogy valami nem ok.

Ugyanis az történt, hogy halálosan fáradt voltam a hétvége végére, lévén, hogy az olvasótábor után szombat este elmentünk a Budapest parkba,mert a fiúm kapott jegyet a szülinapjára, aztán vasárnap ebédelni a fiúm családjával (a Vakvarjúba, az nagyon finom volt), majd még moziba is, szóval én olyan fáradt voltam, hogy elmentem fürdeni és befeküdtem az ágyba este 10-kor. 

Másnap reggel hétkor olyan botrányos hátfájással ébredtem, hogy nem is igaz, konkrétan nem tudtam rendesen mozogni, fájt az egész testem, fájt a karom, ha elfordítottam a nyakam, fájt a nyakam amúgy, a vállam, a hátam közepe, minden. Nem vagyok különösebben hátfájós, pedig nem olyan jó a tartásom, és egy kicsit banyapúpom is van, és azóta erkölcsi krízisben vagyok magammal, hogy én most táppénzre mentem, deegyszerűen.... nem bírtam rendesen mozogni? Nem bírtam rendesen semmit csinálni? Kedden elmentünk az egyik barátnőmhöz felszerelni neki egy tükrös szekrényt a fiúmmal, mert ő kicsi is és alacsony is ezt egyedül megcsinálni, és egyszer emeltem fel a tükröt, de annyira megfájdult mindenem, hogy hazafelé le kellett ülnöm a villamoson.

Igazából nincs moral of the story meg hasonlók (jó, de, most már lehet, hogy hordamom kell magammal a bio párnám?), csak el akartam mondani, hogy mennyire ijedt vagyok, mert halandó vagyok és mert fáj a testem, és valamit tényleg el kell kezdenem mozogni, de rettenetesen szorongok, mert kövér vagyok és béna vagyok és hogy kezd el az ember sportos lenni? Évekig biciklivel jártam, és azzal kapcsolatban semmi szorongás nem volt bennem, csak aztán anyám jól a fülembe ültette a bogarat, hogy a biciklizés veszélyes, és akkor abbahagytam, de mindenesetre én most igazán nem tudom, hogy hol kezdjem el a dolgot, és ez rettenetesen zavarba ejt.

Nagyon sok kép

 Azt gondoltam, hogy majd hirtelen minden nap blogolok (haha, as if) mivel itthon vagyok, de közben meg szerencsére annyi programot "kellett" szervezni, hogy teljesen fáradt vagyok. Meg az idő nyilvánvalóvégessége miatt állandóan ideges is vagyok, úgy képzeltem, hogy mennyit olvasok majd, meg mindenfélét csinálok, de közben meg leginkább csak feszülten matatok itthon meg interentezek meg sejthető módon nagyon-nagyon fontos dolgokat vásárolok 3ezerért vinteden. Egy darab állásra nem jelentkeztem még természetesen, igazából ki se nyitottam még a linkedint vagy semmit, ki vagyok az aktuálpolitikától meg a mentális egészségemtől meg mindentől. Nagyon jó, hogy van a fiúm és mindenféle programokat csinálunk együtt, mint hogy elmentünk az évfordulónkra Prágába meg ilyenek, és azt hiszem, hogy én most akkor szeretem a villamosokat. Nagyon szeretem a villamosokat? Na jó, nem annyira, mint a fiúm, aki arról beszél, hogy milyen tipusú, és hány lóerős vagy mi, de legalább lefényképezni szeretem a villamosokat. 

Ez volt a kilátás a hotelből, hát én imádom, meg amúgy emlékszünk még amikor rendes fényképeket csináltam rendes fényképezőgépekkel? Én is alig, de azért hiányzik néha az az időszak

Amúgy voltam osztálykiránduláson prágában kb 2008-ban, de én alig emlékeztem valamire, mint mondjuk, hogy Prága nagyon szép és tiszta?

Meg az egész olyan kompakt valahogy Budapesthez képest, nekem olyan kicsi és kellemes város érzetem volt végig

Mondom, hogy itt zseniálisak voltak a villamosok, váltottunk jegyet egy nosztalgia vonalra (43-as, ha jól emlékszem, elég drága a jegy (valami 6ezer), de 24 órát lehet használni, szóval mi felültünk vagy 4 alkalommal)

Voltunk egy kávézóban a várban, ahonnan a teraszról ez a kilátás, nagyon szép volt, csak fáradtak voltunk és sokan voltak, az a neve, hogy Lobkowicz Palace Restaurant Café és meglepően nagyon finom volt a kávé

Sajnálom, az ilyen giccsekért dobog a szívem

Ez az utca vezet a Shakespeare and Sons-ba, ahova nyilván muszáj volt elmennünk, már a turistás negyedben van, és borzasztó volt gyalogolni ott, sajnálom, mit mondjak

De legalább giccses szürkület visszafelé 

Ez a Vencel tér, ahol balra egyébként van egy Marks and Spencer, ahova feltétlen be kellett mennem, aznap amikor olyan hideg volt, hogy a fiúm elment a sapkánkért a hotelba, és addig én bementem ide, és vettem egy blúzt, amin jól rajta is maradt a csipogó és most nem tudom, hogy mit csináljak vele (mármint értem a youtube videók módszerét, csak nekünk nem sikerül azzal leszedni) 

A fiúm karja! A fiúm tényleg létezik! Csak viccelek, ez a kép teljes mértékben a tiramisuról szól, ami olyannyira a kedvenc dolgunk lett valaha is, hogy a fiúm szülinapi tortája is tiramisus volt 

rEtRo, meg ez az épület, annyira annyira jó

Mondom!

Prágában vagy, mit csinálsz, öt millió másik emberrel felmész egy hídra és szobrokat simogatsz (lol) (egyébként iszonyat tömeg volt a hídon, csak addig álltam, amíg egy pillanatra mindenki kiment a képből a hátam mögött lévő szobor miatt)

Ezen kívül voltunk még a Mucha múzeumban, ami nagyon-nagyon szép volt, és én teljesen elfelejtettem, hogy egyébként az a fickó reklámplakátokat csinált, meg hogy 75 volt, amikor a nácik elfogták, szóval Iványi Gábor nem az első idős ember, akivel az aktuális hatalom ezt eljátsza, döbbenet 

Voltunk még egy Vytopna nevű zseniális étteremben, ahonnan csak a fiúmról van képem, de az a koncepció, hogy kis modell vonatokon jön a vacsora, és zseniális, a fiúm amúgy vonat mániás (nekem is teljesen fura,hogy ilyen fiúval vagyok, oh well), de iszonyúan élvezte én pedig nagyon örültem, na.

Innentől fordított sorrendben vannak a képek, mert a blogger megőrült vagy nem tudom, bocsi

Szóval voltunk ezen a Tastes of Transylvania fesztiválon ami Szentendrén volt többek közt szombaton, és jól feháborodtam, mert 15 ezer volt csak a belépő, és hát jó, Bagossy koncert volt, ami nagyon jó volt, de na

tehát ettem ezt az incifinci lúdlábat többek közt, egyébként príma volt, csak ahogy látjuk, incifinci, de a skanzenben van egy Gerbaud, ahol meg ittunk forró csokit meg ettem makarónt is, ne aggódjunk, még mindig kövér vagyok

a skanzen nagyon szép, csak undorító volt az időjárás, a végére konkrétan úgy fáztam, hogy minden vágyam egy kesztyű volt, vagy inkább egy forró zuhany

ettünk mindenféle leveseket is, valami tárkonyos csorba leves, a másikra nem emlékszem, de minden nagyon finom volt

meg ez a töltött gomba! jó ég, nem tudtam, hogy ennyire jó cucc a töltött gomba

előtte voltunk fél percet Szegeden, mert az apukám 70(!!!) lett, crazy shit, én még ott tartok, hogy ő 44, én 10 vagyok, és az új Seat Cordobánkban ülünk és kocsikázunk a kertvárosban és azt kérdezem, hogy ő hány éves.

van most Szegeden ez a jégkorszakos kiállítás, és egy mammut a múzeum előtt, ami konkrétan a kedvenc állatom, és anyukám nem gondolta, hogy engem mennyire felvillanyozna, hogyha megtudnám, hogy amúgy a mammut mozog és hangot ad ki(!), hát nem is értem.

ez a városháza, biztos látta már mindenki, de annyira szép ez a park és olyan sokat lógtam itt egészen kicsi koromban, mert a nagymamám itt lakott a sarkon, kedves emlékek

meg a fiúm 34 lett és elmentünk a családjával a budai Vakvarjúba enni, már voltam amúgy 4 Vakvarjúban és mindig oda vagyok meg vissza, hogy mennyire jó és megfelelő mértékben kicsit fancy 

semmi, csak ez a pálmafa meg a virágzó fa

egy random kép, amit végül nem küldtem be a vintednek, mert francnak van kedve veszekedni, de engem is elért a vintedes dögróvás, hogy vettem egy ridit, nem elég, hogy kiderült, hogy műbőr, aztán 3 nap múlva szétesett az egész és levált a műbőr, úgy fel vagyok háborodva, hogy nem is tudom, mit mondjak

ún. mŰvÉsZi kép egy könyvről, amit olvastam, nekem nem tetszett annyira, de azért el tudom képzelni, hogy mennyi embernek érdekes lehet, szóval ide teszem

Voltam egy feminista konferencián a CEU-n, és annyira jó volt, vagyis jó keserédes ízt hagyott a számban az egész élmény. Az van, hogy 10 év távlatában is egy kicsit irigy vagyok arra a csoporttársamra, aki ide járt mesterre, mert hát jó, jó, amúgy a Goldsmith is jó volt, szóval most nem erre akarom kihegyezni a dolgot, hanem, hogy a CEU annyira kimagaslóan inspiráló a magyar felsőoktatásban, erre kiutálták (ez most nagyon béna meg eufeminisztikus szó, de nem jut eszembe jobb, mint hogy kitették), és még mindig sorra olvasom redditen az ilyen "hogyan éljük túl a lehető legkevesebb erőfeszítéssel" jellegű posztokat redditen, és annyira kiábrándító az egész. A másik iszonyatosan kiábrándító, hogy az egyik kolléganőm most a Károlira jár talán pszichológiára, és mondja, hogy mennyire arra mennek, hogy túl legyenek a krediteken az oktatók és a diákok is, hogy felesleges nehézségeket és megaláztatásokat okoznak sorozatosan mindenkienk, hogy egyáltalán nem arra mennek, hogy okos, képzett, kompetens szakemberek járjanak oda és jöjjenek ki onnan, és ez annyira lehangoló meg borzasztó. Meg egyáltalán a tudáshoz, tudományhoz, felsőoktatáshoz, doktoráláshoz való viszony olyan kiábrándító, ezen a konferencián meg jöttek ezek a nők belga meg holland meg amerikai egyetemektől, és úgy adtak elő nagyon okos dolgokat, mintha bárkinek joga lenne ehhez is és a tudáshoz is, és mintha ők nem lennének atyaúristenek, csak mert docensek vagy nem tudom kik. Persze, hogy rossz a szájízem a félbehagyott phd-m miatt, nem fogok úgy tenni, mintha nem lenne savanyú a szőlő, igazából egy ideje már úgy érzem, hogy engem ez az oktatási rendszer kicsit meghurcolt ezzel a helyzettel, aztán most már nem is tudom, hogy mondtam-e, de a munkahelyemen kb 9 hónap után derítették ki, hogy amúgy nem jó a diplomáim egyike sem a munkakörömhöz, és így most ugyanezért a munkakörért, ugyanennyi pénzért új mesterszakra köteleznek kvázi, csak az orrom alá dugták a papírt, hogy Adrikám írjad alá. Meg tudtam egy továbbképzésen, hogy más helyen ezt úgy csinálják, hogy 5 évente elbocsájtanak névlegesen, aztán újra felvesznek, és tudom, hogy nálunk ilyet nem fognak csinálni, és ez úgyis egészen a jéghegy csúcsa.

Végül emlékezzünk meg a legjobb rántott húsról és krumplipüréről amit a Náncsi néniben ettem a fiúmmal az első évfordulónk(!!!???) alkalmából.

Nagyon fontos revelációk

1.  A pak choi és a kínai kel roppant hasonlóak, de nem ugyanazok 
2. A Blue és a Back Street Boys nem ugyanazok, de szintén roppant hasonlóak

A pszichiáterem egy hónap táppénzt javasolt a mentális egészségemre hivatkozva, amit hümmögések meg kb. másfél hét gondolkodás után el is fogadtam, vagy mit tudom én, értitek, szóval most táppénzen vagyok kedd óta és itthon ülök a kasmír zoknimban meg elöl gombos pizsamámban mint valami filmhősnő, kivéve, hogy amúgy megint/még mindig úgy érzem, hogy az életem teljes krízis. 

Azt hiszem, hogy a jéghegy egyik csúcsa az volt, amikor az egyik egyébként is borzalmas és borzalmasan pletykás/határeset rosszindulatú kolléganőm elkezdett fideszezni, és ettől úgy kiborultam vagy két napra, hogy nem is tudom mit mondjak. Úgy érzem, hogy elsorvad az agyam és teljesen tönkremegyek mentálisan nem is a feladataimtól meg a tényleges munkától, hanem a kolléganőim egy részétől, de főleg a felsővezetéstől kombinálva a jelenlegi politikai helyzettel. Karácsonykor is akartam már erről írni, csak persze nem sikerült, de mindenesetre idén már ingyen kellett volna megcsinálni olyan feladatokat, amikért tavaly még járt pénz. Jó, lehet, hogy kb. 7ezer, de ami jár az jár, nem? És akkor ne jöjjön nekem senki, hogy hát de a végén kaphatott egy nap szabadságot aki elvállalta, mert én nem a szabadságomért akarok dolgozni, hanem a pénzemért, elnézést. A főnököm, (akivel amúgy csak közepesen jó a viszonyunk, mert úgy kezel mint egy gyereket, feltételezem, mert én vagyok a legfiatalabb és hát úgy is nézek ki (=olyan is a kiállásom (mint egy fiatal nőnek, nem mint egy gyereknek)) szóval ez a nő teljesen kiáll minden ingyen végeztetett munka ellen, halálosan felháborodik, amikor meséltem, hogy egy kliens felhívott este 8.10-kor, szerencsére eszembe se jutott felvenni, mert tudom, hogy mindenki kiborulna rajta, de ez az attitűd, amit várok a főnökömtől. Ezt a nőt most jól el akarják tenni máshova, ie. nem főnöki pozícióba, és habár ez most még csak pletyka szintjén létezik, de itt általában a pletykák valóra szoktak válni.

Nem fogok félig megmondott insider titkokkal szórakoztatni mindenkit, nem is ezt akartam írni, hanem hogy két nap telt el ebből a táppénzből, és én máris ideges vagyok mert hasznosan kéne eltöltenem, miközben amúgy a koncentrációs időm úgy 5 perc, a 20 féle megoldatlan egészségügyi problémám, amire mindenféle vizsgálatokra kellene mennem, meg hogy nagyon de nagyon fontos, de akarok egy lila táskát is.

Amúgy pont arról nyafogtam Dollynak, (habár szerintem arról is nyafogtam már, hogy nyafogtam) hogy nem akarok ilyen téma nélküli nyafogós-naplózós bejegyzéseket írni, mert nincs hozzá már igazán kedvem, de most meg csak azt tudom, hogy egy káosz van a fejemben. 

Amúgy mindenféle dolgot néztem youtube-on, de ez a videó a kedvenc dolgom hosszú idő óta, vagy úgy valaha is, brit nők öltözködési szokásairól van benne szó a 80-as években (megjelenik benne Margaret Thatcher is, de a többiek átlagos nők) 

Az egész csatorna egy gyöngyszem amúgy szerintem, itt van egy Rich house poor house jellegű epizód is 1974-ből.

 Amúgy teljesen lelkifurdalásom van, hogy nagy ritkán idejövök blogolni, erre posztolok egy hosszú rantet arról, hogy rossz az életem, bár mondjuk momentán tényleg nem olyan jó az életem. Az a baj, hogy ezen a ponton már nem is tudom, hogy miről blogoljak, annyi mindenről lehetne panaszkodni/ kéne szakérteni akartam írni. 

Közben meg nincs időm, mert holnap Prágába kirándulunk a fiúm szülinapja és az egy éves évfordulónk (such izgalmak!) alkalmából. Egyébként idáig minden egyes alkalommal amikor kirándultunk valahova (szóval a Balatonra kétszer is, aztán Sárvárra, aztán Tunéziába, aztán Bécsbe, majd Kőszegre) akkor megjött, sőt Bécsben még herpeszt is kapott a fiúm. Egyébként sajnos eléggé gyakran kap herpeszt, de na, kiábrándító. 

Egyébként is, szuper izgalmas dolgokon szoktam gondolkodni szex közben: 

• melyik blúzom vegyem fel
• a szuper kellemetlen kolléganőm
• grízes tészta
• a szuper kellemetlen szomszéd
• Epstein és a  brit királyi család 
• hogy nézek ki, és amúgy miért tetszem a fiúmnak
• melyik zokni van rajtam és gázabb-e az átlagnál

Rant a sanyarú életemről

 Szerencsére mondhatni teljesen ki vagyok égve. 

Írhatnék mindenféle jó dolgokról, mint hogy elmentünk újévre Szlovákiába, aztán a fiúm barátnőivel Visegrádra luxi wellnessezni, aztán meg a fiúmmal Valentin napra Kőszegre, és hát jó, ezek nem olyan nagy kalandok mondjuk Cicza blogger kalandjaihoz mérten, de azért lehetne sokkal rosszabb is, bár természetesen nem erről lesz szó.

A munkahelyemet illetően pont az utolsó idegszálamon lógok, közben meg szó szerint nem merek felmondani, mert most járattak velem végig egy hosszas továbbképzést, és amúgy is félek, hogy mit fog mondani a főnököm. (amúgy, lol) Az a nő kapta a legjobb értékelést az egész intézményben, aki amúgy gyakorlatilag elfelejtett betanítani, és papírkupacokat rendeztett velem hónapokon át, és azt hiszem, hogy ez is az utolsó cérnaszál része, nyilván vannak dolgok, amikben khm, nem értünk egyet a főnökömmel.

Az álláskeresés úgy halad, hogy jóformán sehogy, nem tudom még vizionálni sem, hogy nekem valaha is kedvem lesz újra dolgozni, az internetből meg az ömlik, hogy mennyire rettenetesen nehéz állást kapni. Közben meg ilyeneket olvasok redditen, hogy a pszichológus, aki másfél milliót keres, szerinte az a középosztálybeli kereset, és egyébként is megérdemli mert megdolgozott érte, hát ok, de én se a 312 ezres fizetésemért dolgoztam meg, meg beszélek két nyelvet. Jó, most emeltek rajta ki tudja mennyit, de 15%-os emelés marhára nem fogja jelentősen megemelni az életszínvonalam, ezt mindenki beláthatja. Egyébként halálosan kiborít a feljogosítottság érzés az emberekben (az én hibám, minek olvasok redditet) a pénzt illetően meg a mindent illetően, mind renditen, mind a való életben mind mondjuk a munkahelyemen, én komolyan mondom, hogy sikítani fogok még egy "de a kisgyerekesek..." kezdetű mondattól. 

Fogalmam sincs, hogy mi lesz az életemmel, és ez nagyon megijeszt. 35 éves vagyok, igazából nem sokra vittem ebben az életben eddig, és én ezt nem így képzeltem. Mármint jó, persze, senki nem úgy képzeli senki, hogy jól félbe hagyja a mesterszakot, aztán a phd-t, aztán végre kap valami állást, amitől kb kihullik a haja és megint nem lesz állása és én legszívesebben elutaznék valahova, bárhova, de igazából pénzem is alig van, és ez még extrán megvisel.  

Pár hete anyukámmal úgy összevesztünk, hogy rátettem a telefont és utána napokig fel sem hívtam még elnézést kérni se, de annyira felidegesített, hogy elkezdett hívogatni vagy ha már úgy is beszéltünk darálni, hogy milyen pompás állásokat talált nekem ebben meg abban a facebook csoportban, olyan területeken amikhez semennyire nem értek, de hogy mennyire ügyes lennék benne, bár nyilván úgyse értek semmihez különösebben. Aztán egy családi ebéden apám tolta nekem az okosságot olyan mértékben, hogy a fiúm mondta neki, hogy talán most már elég lesz. A szüleim egyértelműen valami alternatív univerzumban élnek egyébként is, amelyikben nem annyira értik/nem akarják érteni, hogy a szocializmus normái már nem érvényesek, és szerencsére mindkettőjüknek egy munkahelye volt életében, ill. apám annyit csinált, hogy Budapestről eljött Szegedre ugyanahhoz a céghez dolgozni. Ha mondjuk ez nem lett volna lehetséges, nem tudom, hogy mit csináltak volna, lévén, hogy anyám nem volt hajlandó Budapestre költözni, és még most is rendszeresen vicc tárgya, hogy milyen rosszul tud közlekedni. 

A szüleim továbbá azt nem akarják megérteni, hogy pénzzel nem lehet mindent megvenni, mondjuk valami nyugodt életet, nyugodt közhangulatot, élhető országot, a teljes magyar egészségügyet. Ilyeneket mondanak, hogy "de akkor ne olvasd" meg hogy "ne foglalkozz vele" meg "úgy se tudsz semmit tenni"(tényleg menthetetlenül a szocializmus gyermekei), és akkor folytatódik olyanokkal, hogy"jó, akkor keress külföldön állást, mi nem mondjuk, hogy nem", mármint mi?? Ezek az emberek azt gondolták, hogy az engedélyüket kérem 35 évesen? 

Szóval csak próbálok nem gutaütést kapni meg egyfolytában csokit enni.