ffs

 Kicsit kiléptem az internetből és elmentem Kenyába, de most persze nem erről lesz (még) szó, mert most nyafognom kell. Úgy mindenről.

Nem tudom, hogy ez valami post-travel-blues-e, vagy a téli depresszióm után a tavaszi depresszióba fogok megpusztulni, de nincs az a túró rudi, ami megjavítaná a dolgokat. Nem jó semmi, vagy nem is tudom. Minden nyomja a szívem.

Jobban mondva, ami újfent nyomja a szívem, de elviekben is bánt már, hogy kiderült, hogy a marokkói fiú valószínűleg visszamegy Marokkóba miután ledoktorált (szóval júniusban). Azt hiszem, hogy már nem is csak az bánt, hogy visszamegy Marokkóba, hanem, hogy nekem semmilyen romantikus kapcsolat nem jön össze. Erre lehet azt mondani cinikusan, hogy úgyis csak egynek kell működnie, de egyrészt én már semmilyen cinizmusra vagy humorra nem vagyok vevő, másrészt meg... hát én komolyan besírtam ezen külön apukámnak, majd anyukámnak is. Egyszerűen olyan inadekvátság érzésem van, hogy engem nem fogad el, be, ez a társadalom, senkinek nem vagyok elég jó, elég érdekes elég szép vagy elég akármi, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy egy ronda és kövér nő vagyok és nem tetszem senkinek. 

Aztán meg az a kérdés, hogy ennek a fiúnak tetszem, mert azt mondta, akkor most mi van? Úgy értem, a szépség, hogy valaki szép meg ún. vonzó (rossz ez a szó, valami trashy neccharisnyás  hegyes vörös körmű nő jut róla eszembe, de értsétek jól) egy pillanatig, de a következőben már nem? Meg jó a hajam és akkor szépnek érzem magam két napig, de aztán már nem? A rossz pólót vettem fel, és akkor teljesen rondának érzem magam? 

Szóval sok beszédnek sok az alja, nem kellek senkinek és ez nagyon kiborító. Aztán kínomban felmentem bumble-ra egyik este és lett három matchem egy pillanat alatt, aminek jól megörültem, de aztán egyik üzenetemre se válaszoltak, és akkor rájöttem, hogy nem is akarok ott lenni, sehol nem akarok ott lenni. 

Mármint tényleg nem akarok sehol se ott lenni, minden szorongást vált ki belőlem, hogy éltem túl az eddigi életem? Nem különösebben akarom látni mások életét instagramon, mert az enyém unalmas, nem akarom olvasni mások blogját, mert rosszul vagyok attól, hogy velük történnek dolgok velem meg nem, engem kihagynak programokból meg elfelejtenek, rosszul vagyok attól, hogy mások mennek valahova, vannak valakivel, csinálnak valamit én meg nem csinálok semmit és nem vagyok semmi, bár ez objektívan nyilván nem igaz, mert most mentem el Kenyába, és olyan barna a hátam mint a franc, de azt hiszem, hogy itt most az érzés számít...? 

Totál magányosnak is érzem magam, és ezen biztos nem segít, hogy nem tudok egy normális párkapcsolatot kialakítani, meg az egyik situationshipből esem a másikba, folyamatosan az az érzésem, hogy a barátaimnak nem annyira számítok, van csillió másik dolguk és nem látjuk egymást olyan gyakran, nem is beszélünk olyan gyakran, és nem tudom, hogy kell gyakran beszélni egy felnőtt barátságban, nem tudom, hogy kell fenntartani egy felnőtt barátságot. Nem tudok semmit, mikor lesz már ennek az élettel való küzdelemnek vége, nem értem. 

February is a long year too

 Lehet, hogy sejtettük, lehet, hogy nem, de nem fog örökre most már minden cuki dolgokról szólni, mint hogy tegnap is bután vártam, hogy megcsókoljon egy fiú, de aztán megint nem történt semmi. 

A február is marhára feleslegesen hosszú, és már megint elkezdtem szorongani, meg semmi nem jó meg magányos is vagyok, mert mindenki el van foglalva a munkájával meg a partnerével, két barátnőm éppen pár hónap múlva fog szülni. Ennek egyrészt persze nagyon örülök, mert az egyikük szinte csoda, hogy teherbe tudott esni, a másikuk meg csak nagyon sok gyereket akar, szóval időben el kell kezdeni. (lol) De én meg itt vagyok egyedül, és fogalmam sincs, mit csináljak magammal, amellett, hogy száz dolgom lenne, de csak egy bénult szomorúság vagyok. Tudom, hogy meg fog jönni, de egyszerűen csak annyira úszom ebben az egész szomorúságban, hogy már majdnem csak röhögnöm kell magamon.

Korábban azt hiszem, hogy meséltem, hogy a lakásom beázott, na ez addig fajult, hogy a kb. 8 nm-es fürdőszoba felén leomlott a plafon szinte betonig, (van ahol konkrétan betonig), meg még  a vele szemben lévő konyhában is lett több helyen beázás, egy legalább 1 nm-es foltban szintén teljesen lezuhant a vakolat. Elmondom, hogy történt, mert tulajdonképpen vicces visszagondolva, ahogy ülök a fürfőkádban és békésen ülök a fürdőkádban és mosogatom a hajam, miközben a szemben lévő csap felett (körülötte a fogkefém, meg mindenféle kozmetikum nyilván) elkezd úgy zuhogni a vakolat, hogy egyszerűen mindent elöntött, a csap eldugult a belezuhant portól meg vakolattól, a földön, ami persze vizes volt lett egy sártenger és hát mondhatom, hogy az egész fantasztikus volt. Két másik alkalommal éppen kiszálltam a fürdőkádból, amikor egy percre rá leszakadt a plafon bele a fürdőkádba. Na most mit mondjak, nagyon nagy élmény a vizes fürdőhabos kádból porszívózgatni a törmeléket, ami olyan nagy, hogy bele se fér a porszívóba (lol), szóval kézzel kell a kukába dobálnom (nyugi, már két zsák van benne ekkora, nehogy leszakadjon). Aztán volt az az alkalom is, amikor arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy zuhog a vakolat a fürdőszobában, meg amikor reggelre lett egy kupac, amit mérgemben már csak félretoltam a seprűvel, hogy el tudjak menni pisilni. 

Szóval most ki kell festeni a lakásom, amire 120 ezret ítélt meg a biztosító, hát hahaha. Úgyis is ki kellett volna festeni előbb-utóbb, és ezt nem csak a 10 éves, közepesen kellemetlen sárga falak miatt mondom, hanem mert ugyebár a hálószobám sarka is beázott de elvileg ez megoldódott). Anyukámmal már két hétvégét (jobban mondva az utóbbi kettőt) töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kiselejtezni azokat a dolgokat, amiket begyűjtöttem az évek során és aztán kihíztam,  a múlt hétvégén kidobtunk két zacskó cipőt, ami miatt egészen lelkifurdalásom van, de egyszerűen így is annyi dolog összegyűlt, amit el lehetne adni meg ajándékozni, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Mármint jó, egyértelműen a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, és soha többet nem veszek semmit kivéve amikor felmegyek vintedre és minden 2000 ft 

Az egész akkora shitstorm még annak tetejébe, hogy az egész dolog az egyetemmel, aminek tegnap lett teljesen vége, beadtam az utolsó papírt, kikapcsolták a neptunomat, a diákom jó még vagy két hétig, és most már csak mérges vagyok és szomorú legfőképpen. Mérges vagyok és szomorú mert úgy érzem, hogy valaki átvert, pedig nyilván nem vert át senki csak a vacak magyar oktatási rendszer meg hogy senki nem tud semmit, a konzulensem se tudott semmit, kb egyedül kellett volna kitalálnom a phd-mat, a totál rugalmatlan egyetem, és hogy most már azt se tudom, hogy akarok-e még doktorálni. Mármint a gondolat, hogy minimum 37 leszek mire befejezem az eléggé borzasztó, ugyanakkor meg mégis milyen fontos dolgot csinálok most az életemmel, ami miatt ezt ne tudnám megtenni? Nem mintha valami annyira komoly kapcsolatban lennék, hogy menten vállalok vagy 3 gyereket, vagy olyan jó állásom lenne vagy tudom is én. Annyira nem tudom, mit csinálok az életemmel, és az egész olyan luxus, hogy na, de egyszerűen egy görcs vagyok, rosszul vagyok, ha egy nap öt dolgot kell elintéznem, rosszul vagyok, hogy fel kell hívnom a háziorvost, hogy információkat kérdezzek tőle, mert az asszisztensnő olyan kelletlen és kicsit undok, rosszul vagyok attól, hogyha egyszerre sok dolgot kell csinálnom. Jó, nem vagyok rosszul rosszul, de olyan hamar ideges leszek, meg úgy érzem, hogy túl sok inger ér és le akarok feküdni a kanapéra, és mindent meg kell terveznem, meg számolgatnom a perceket, hogy hova mikor érek oda, és az egész olyan... kiábrándító. Valami baj van velem.

aranyoskám

 Valentin nap alkalmából (meg amúgy is) beszéljünk már az utóbbi három randimról.

Három!! Randi!! Ugyanazzal a fiúval!! Azt a ragyogóját. Ki hiszi ezt el? 

Azért volt csak három randink, mert ez a fiú Szegeden doktorál (ez csak véletlen, nem innen ismerem), és egyszer ő volt itt Budapesten és kedvesen meghívott az Ibolyába (az én ötletem alapján, de mégis), kétszer meg Szegeden volt intéznivalóm, szóval akkor Szegeden tudtunk találkozni. Én még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy fiúkkal nagyon jót tudok beszélgetni, hogy ha nincs mit mondanom, akkor beszélnek helyettem, hogy ne legyen kellemetlen csend, hogy figyelnek arra amit mondok (micsoda alapvető dolog pedig), hogy érdekesnek találják amit mondok. 

Innentől a kicsit óvodás rész következik, figyeljetek. 

Jó, a fiú marokkói, szóval kultúrális különbségek vagy mit tudom én, de nem történik semmi. Annyi nem történik, hogy véletlen összeérjen a térdünk. Legutóbb a Reök kávézóban voltunk Szegeden, ahol kerek, de nem olyan túl kicsi asztalok vannak, és végig a lábát igazgatta. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre azt választolta, hogy semmi, csak nem akartam meglökni a lábad. Nem mintha ez nem lenne nagyon kedves meg figyelmes, csak mégis mi történik, ha összeér a térdünk? Felgyullad a kávém? 

Igazából azt szeretném, hogy érjen össze a térdünk, vagy kezünk, (ezt még leírni is kínos, olyan gyerekes) akármi. A második randinkon ott ültünk az Ibolyában vagy három órát, és ott volt a szép keze az asztalon, és marhára nem történt semmi, én meg csak bámultam a kezeit ahogy magyarázott, mint egy 16 éves, és tulajdonképpen elég nevetségesnek érzem magam. És mennyire igaz, hogy pár hete még nem is ismertük egymást, most meg azt szeretném, hogy, pár hete nem is tudtam, hogy létezik, most meg azon gondolkodom, hogy így eljutunk-e valaha a szexig, szex!! Mégis mit gondolok, ilyen tempóban? Miért érzem magam ettől teljesen romlottnak? 

Mindeközben persze attól is rettegek, hogy annyira el vagyok foglalva azzal, hogy intimitás lehetősége, és hogy mennyire vágyom erre, hogy valaki elfogadjon meg szeressen meg megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy minden rendben lesz és komolyan is gondolja, hogy majd túllépek valami rettenetes red flag-en, mint hogy mondjuk 8 gyereket akar én meg lehet, hogy egyet se. Persze már az önmagában aggasztó, hogy ezt szégyenkezve írom le, és a pszichiáter néni biztos ráncolná a szemöldökét, de most úgyis Ázsiában van és én nyugodtan visszafejlődhetek 20 alkalmat, semmi vész. A múltkor még anyukámnak is kiszaladt ez az egész a számon, jobban mondva nem az egész, de hogy szűziesen ott ülünk és beszélgetünk, és a fiú minden alkalommal fizetni akar (egyszer nem hagytam, mert én ettem ő meg nem), szóval ebből sejtem, hogy randi. Jó, meg abból is, hogy amikor először találkoztunk, akkor kezet akart fogni búcsúzóul, és nekem valahogy a nyelvem hegyén volt, hogy mégis mit csinálsz, és akkor mondta, hogy egy lány, de Iránból vagy nem tudom honnan mondta neki, hogy ne ölelje meg, mert ez milyen dolog, és azóta nem mer semmi ilyesmit, és akkor felvilágosítottam, hogy az európai lányokat meg lehet ölelni nagyrészt. 

lányos dolgok

 Ez most már nem a depressziómról fog szólni, örvendjen a világ, de azért továbbra is úgy érzem, hogy elloptak tőlem három hetet, ami alatt nem is emlékszem kb mit csináltam a kanapén alváson kívül. Mármint jó, elolvastam talán két könyvet meg mit tudom én, párszor ettem finomakat, de a többi időben kb meg akartam aszalódni. Fogalmam sincs, jobban mondva elég naiv vagyok (/akarok lenni) ezügyben, de szóval fogalmam sincs, hogy lesz-e még depresszióm (HAHAHA), de én azért remélem, hogy nem így kell megöregednem.

Szóval amiről meg részben írni akartam, hogy a pszichiáteremmel a múltkori ülés után beszélgettünk, nem sokáig, kb amíg vettem a cipőm meg a kabátom, és akkor megdicsérte, hogy fogytam, és arról beszélt, hogy ő nem tud fogyni és ez milyen szörnyű, pedig ő még 20 kilót le akar adni. 20 kilót! Jó, ti most sajnos nem látjátok ezt a nőt, de ugyan nem szuper vékony vagy mit tudom én, de egy teljesen normális testalkatú nőről van szó, szóval ha lefogyna 20 kilót.. hát én nem tudom. Mármint nem tudom, hogy miből, meg hogy meg olyan csalódott vagyok, hogy a pszichiáterem nem olyan laza, vagy modern mint képzeltem a testsúlyt illetően. Mondjuk ezt sejthettem volna, mert amikor elmondtam, hogy középiskolában 80 kiló voltam, akkor jóformán felsikoltott, hogy az nagyon sok, pedig amúgy az öt kilóval több az ajánlott bmi-nél, és hát 175 cm vagyok, hány kiló legyek? (nyugi, ez egy költői kérdés volt) 

Az unokahúgom szülinapján volt egy elég különös eset, ugyanis meghívta két munkahelyi barátnőjét, akiket nem nagyon ismerek, és hát az egyikük elég kövér. Jó, ezt nyilván nem az arcába mondtam, hanem amikor a másik barátnőinkkel beszéltünk, akkor a duci szó helyett a kövért mondtam ki, ami most felmerül bennem, hogy bunkóság volt, de igazából nem tudom. Az unokahúgom ugyanis azt mondta, hogy hát nem kövér csak olyan kis... tudod... molettecske. De most nem mindegy? Nem az egész csak felesleges nyelvi szépítgetés, ha közben meg rettegsz, hogy kövér leszel, és saját magaddal kapcsolatban mindig a kövér szót használod, és rosszul vagy, ha hízol 3 kilót? Szerintem ez akkora önámítás meg álszentség, hogy nem is tudom, hova tegyem. És akkor ennek a csajnak a barátnője, aki vékony, de azért viszonylag átlagos, felszedett egy fiút, aki esküszöm, úgy nézett ki, mint a bűnöző a Good girls-ben , szóval nem olyasvalaki, akivel hajnali 4-kor egyedül le akarnék lépni a körút vaksötétjébe, de hát ez a csaj pont ezt csinálta, és akkor közben szó szót követett,  és az jött ki, hogy eszerint a lány szerint a kövér lány csak féltékeny, ő meg nem mondjuk bunkó, mert köszönés nélkül ott hagyott minket. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez az egész ilyen "not my story to tell" tipusú dolog, de olyan mélyen felháborít, amikor valaki ennyire nem érzi a lényegét egy problémának, vagy ennyire nem érti meg a barátait. Úgy értem, persze, van egyrészt amikor úgy teszek, mint az unokahúgom, hogy ó jaj, nem is kövér, ez nincs is úgy meg így meg úgy, biztos azért szólítanak le állandóan mert jön a fejedből Dosztojevszkij, és nem azért mert vékony vagy meg jó alakú és szép arcú. Másrészt meg azt feltételezem, hogy valakinek az egész személyisége arra épül, hogy kövér, és akkor biztos, hogy csak ezen jár az esze, és biztos, hogy egész nap féltékeny a vékony barátnőire, mintha nem is lenne más az életében, nem találhatna olyan fiúkat akiknek a kerek lányok tetszenek, mit tudom én. 

Voltam egy darab randin egy marokkói fiúval, nem tudom, hogy lesz-e folytatása, mert annyian ghostoltak, hogy őszintén, én már semmin nem csodálkoznék, de olyan jólnevelt volt, hogy valami fantasztikus. Úgy értem, nem hittem volna, hogy ennyire fog imponálni, ha valaki nem tesz még pozitív megjegyzéseket sem a testemre, vagy akármilyen a külsőmmel kapcsolatos dologra, nem beszél a szexről, nem tesz szexuális utalásokat. Nagyon imponál még, hogy mindig bíztató megjegyzéseket tesz azt illetően, hogy munkanélküli vagyok és szerencsétlen, meg hogy "dolgozzak keményen", ne adjam fel meg ilyenek. Azt hiszem, olyan partnert szeretnék hosszú távon, aki szintén szorgos, és arra bíztat, hogy legyek szorgalmas és akkor sikeres is leszek és akarja is, hogy sikeres legyek. Nem tudom, hogy más családokban ez hogy van, de a szüleim mindig azt a benyomást keltették, hogy nagyon szorgalmas emberek, és hogy ha én is szorgalmas vagyok mondjuk kiskoromban az iskolában, akkor bármi lehet belőlem (aztán jól elrontottam a matek érettségit). Onnan jutott ez eszembe, mert szombaton találkoztam az unokahúgommal közös barátnőinkkel, és az egyikük mesélte, hogy a barátja milyen mérges, ha otthon még előveszi a munkahelyi laptopját, az unokahúgom barátja is morcos, ha a vállalkozásával foglalkozik, ahelyett, hogy vele lógna. Gondolom, ezt lehet úgy is értelmezni, hogy nem akarják, hogy a barátnőjük túl sokat dolgozzon, legyen meg a munka-pihenés egyensúly, de én inkább úgy élem ezt meg, hogy féltékenység. Jobban mondva, a hülye exfiúmmal úgy éltem meg, hogy ez féltékenység, amikor tanulni akartam, ő meg gyakorlatilag nem hagyta. Nagyon nehezemre esik nem azt gondolni, hogy azok a fiúk, akik kevésbé tanultak mint a barátnőjük igazából kicsit irigyek és/vagy féltékenyek, és ezért nem akarják, hogy a partnerük sokat dolgozzon, mert akkor ők alul maradnak. Ha ez igaz, ez olyan kiábrándító, vagy nem is tudom, én nem így képzelem el az életem, nem így képzelem el a dinamikánkat a fiúmmal, hogy az egyikünk igazából féltékeny a másikra. 

továbbiak a depressziómról

 Na, ezt a depresszió dolgot még mindig nem mondanám, hogy tudom ajánlani bárkinek is, de azt hiszem, hogy most már nem fogok a kardomba dőlni. Ebben két dolog segített, az egyik, hogy a pszichiáter megváltoztatta a gyógyszerem, biztos, hogy ezt a legfontosabb, aztán ott volt az is, hogy kimentem a levegőre, a harmadik meg, hogy a fél napok amikor nem voltam teljesen szomorú akkor egy kicsit (közepesen, nagyon) részeg voltam. Hát, keeping it real here. Mondjuk úgy, most már értem az alkoholizmus allűrjét, az ember jól elfelejt mindent, csak aztán másnap nem hogy borzasztó, de még emlékszik is. Na, szóval ezt sem ajánlom, ha őszinte akarok lenni. (mondjuk legalább nem egyedül ittam, haha)

A depresszióm meg, azon túl, hogy talán, talán egészen biztosan most már nem fogok a kardomba dőlni,  azért jó fárasztó. Az egész szomorúság eléggé fárasztó, ugyanis a depresszió előtti emlékeim arról, hogy szomorúság arról szólnak, hogy a menstruációm előtt egy kicsit, kis ideig szomorú voltam, és ezt el lehetett mulasztani kávéval, csokival, új ruhákkal, maszturbálással, mit tudom én, de ez a depresszió ez olyan szomorú, hogy megrohadok és semmi nem marad belőlem, csak egy aszalódott mazsola. Nem akarok aszalódott mazsola lenni. Gyakorlatilag én még mindig azt képzelem, hogy nem vagyok aszalódott mazsola, hanem az élet jobbra, sokkal jobbra fog fordulni, csak hát az is van, hogy az életem úgy van, ahogy van, már úgyis hatással volt rá a depresszióm, már úgyis 33 vagyok és fogalmam sincs, mit kéne kezdenem magammal, szóval it is what it is, úgyis lesz valahogy. Nagyon nehéz úgy lenni, hogy tudom, hogy kéne valami produktívat csinálnom meg állást kéne keresnem, meg ki kéne dobnom egy rakás dolgot a lakásomból, meg fel kéne takarítanom (sokkal jobban), miközben csak feküdni akarok és aludni, mert közben nem kell/lehet gondolkodni. 

És hát ja, tudom, ill. néha azt gondolom, hogy mekkora luxus már, hogy a budai háromszobás lakásomban sírok, hogy az élet egy rettenet szar, másoknak meg feltöltős villanyórájuk van meg nincs otthon ötféle kaja, vagy mit tudom én, csak ez mondjuk persze nem annyira segít. Semmi nem annyira segít. Nem annyira segít, hogy felmentem bumble-ra és tinderre is, és a sikerrátám mondjuk úgy, hogy tragikus, szerintem hivatalos, hogy senkinek nem tetszem, egy fiú, akivel karácsony előtt óta beszéltünk a napokban ghostolt, és valahogy olyan váratlanul rosszul esett, hogy nem is tudom, mit mondjak. 

Mármint az a gondoloatom van, hogy ha a társkeresés hosszútávú célja, hogy férjem meg gyerekem legyen, akkor csak állok magammal szemben, hogy mégis helló, mit gondoltál? Gyereket, én? Hogy élnék túl egy terhességet meg gyerekszülést mentálisan? Milyen anya lennék, hogy depressziósan fekszem a kanapén? (Szar. Olyan.) Nem tudom elképzelni, hogy én szülő lennék, hogy egyfolytában szórakoztatnom kéne a gyerekem, meg életben tartani meg hogy emellett lenne egy partnerem, aki mellett ott kellene lenne mint társ és partner és támaszt nyújtanánk egymásnak, miközben én vagyok az, akinek folyamatos pep talk-ra van szüksége azügyben egyáltalán, hogy gyerünk Adrikám, fel tudsz öltözni és ki tudsz menni az ajtón. Másrészt meg a lehetőség, hogy a depresszióm miatt ne legyen partnerem meg gyerekem még ijesztőbb, vagy még szerencsétlenebbnek érzem magam tőle, vagy nem is tudom. Az az elképzelésem van, hogy úgy élhetek, mint aki nem marhára depressziós, pedig ez valószínűleg nincs így, de olyan ijesztő arra gondolni, hogy ez akadályoz dolgokban. 

Tudom, hogy nem csak a depresszió van, ami akadályozza dolgokban az embert, meg nem csak ettől lesz rossz szülő (alkoholizmus meg mindenféle függőségek amik hirtelen eszembe jutnak), és annyi mindenen félre mehet az egész szülőség, ki mondta, hogy én jó lennék benne? Milyen nagyképű aggodalom amúgy ez? Arról az alapvető kérdésről nem is beszélve, hogy nem is tudom, hogy akarok-e gyereket, és akkor ez az egész mélyenszántó eszmefuttatás teljesen felesleges volt.

egy roppant drámai kép arról, hogy hány gyógyszert kell szednem

2024, nem ezt akartam írni

 Most egy "kicsit" elcsórom Dolly egyik bejegyzését (remélem ok): Ez egy jó szar év, és még csak 9 napja tart. 

Nem ezt akartam írni. 

Nem azt akartam írni, hogy olyan borzasztó a depresszióm, hogy azt se tudom mit írjak róla. Nincs is mit írni, de úgyse azért vagyunk itt, hogy ne írjak (ja de). Olyan nyomorult lettem valamikor karácsony és újév között, hogy az már nem is vicces. Nem is tudom, hogy kell erről szórakoztatóan írni. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy olyan iszonyúan nehéz volt magam összecibálni, hogy nem is tudom leírni, nem is tudom, hogy meg tudom-e ezt értetni valakivel, hogy mire elgyalogoltam a villamoshoz, aztán megtettem 4 megállót, majd az Etele plázánál gyalogoltam újabb 100 métert az Etele plázáig, na az egészen borzasztó volt. Aztán ittam egy kávét a Startbucksban, mert persze azzal zsaroltam magam, hogy ihatok egy karamellás kávét, ha elmegyek odáig, és akkor egy kicsit minden jobbnak tűnt, de aztán hosszasan telefonáltam a szüleimmel mindenféle dolgokról, és egyszer csak komolyan majdnem besírtam a meghatottságtól, és akkor nagyon megalázottan éreztem magam, hogy itt ülök a starbucksban és majdnem sírok, mert olyan rossz a mentális állapotom. 

Tudom, hogy másokkal meg van olyan, hogy nem tudnak kimenni az utcára, meg nem tudnak felkelni az ágyukból vagy nem tudnak rendesen enni vagy azt képzelik, hogy ott van egy ember aki nincs is, de szembesülni saját magammal mindig a legborzalmasabb. Az egyik barátnőm azt hitte, hogy én írom a szörnyen vagyok instát, de nem én írom. Nem mondanám ki azt, hogy "pusztulat szarul vagyok", de alig várom, hogy holnap odaadjak egy rakás pénzt a pszichiáteremnek, csak hogy mentsen már meg, csináljon már valamit, bármit, csak ne így kelljen lenni, mert így nem is tudok lenni. Ma nem voltam szomorú amikor felkeltem, még kávét is főztem meg arrébb tettem dolgokat a konyhában, az előbb pedig beraktam egy mosást, jobban mondva jóval előbb, mert az előbb sípolt, hogy kész, és hát én nem áltam fel, hogy kiszedjem, az összes póló ott fog gyűrődni addig a 10 percig amíg ezt még megírom. Mit szólna a zoknis lány.  Aztán ettem zabpelyhet meg néztem Stephen Colbert-t közben, majd felöltöztem, kivettem a húst a fagyasztóból (nyugi, azóta se sütöttem meg, pedig mindjárt este 6 lesz, helyette azért rendeltem a Normából kardamomos bullart, mert logikus vagyok, pénzügyi és egészségügyi szempontból is). Ja meg aztán megstoppoltam egy zoknit, de csak mert ott volt a pulton egy tű valami random kék cérnával, ami pont elég volt, és nem is érdekelt, hogy a zokni szürke. Egy nagyon szép oysho zoknim, ami volt rajtam vagy háromszor olyan szinten szétszakadt a lábujjamon ugyanis egyszer, hogy feltörte a lábam a cipő. Tisztára fáj a szívem miatta, főleg, hogy mérgemben kidobtam. Aztán miután most egyszerre kínzom magam a tinderrel és a bumble-lel, gondolhatjátok depressziósan milyen a siker rátám (egy fiúval azért nem beszéltünk csak úgy öt sort, mert az instámat akarta, na most az meg tele van totál személyes dolgokkal meg még két bikinis fotóval is), de válaszolgattam pár üzenetre,  a négy darab emailt, amit meg kéne írnom jól halogatom kb. három napja, pedig mind fél sorból áll, és félig hivatalos is.

Aztán nem tudom mit csináltam, valószínűleg szó szerint semmit, csak arrébb tettem pár dolgot, megittam az iszonyatosan erős kávém, meggyújtottam egy gyertyát, és aztán megint szomorú lettem. Olyan mint egy rossz hullám (hú, jó elcsépelt), hogy semmi nincs, csak egy véget nem érő szomorúság. Ez már nem is szorongás, ez már csak szomorúság. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mi van ha így maradok, bár tudom, hogy úgyis jobb lesz, meg adnak gyógyszert vagy valahogy kiráncigálom magam ebből, de momentán nem tudom hogy. Momentán azon szorongok, hogy mindjárt el kell mennem hajat mosni, és az nehéz. Minden nehéz, semmiről, szó szerint semmiről nem tudom elképzelni, hogy meg tudom csinálni. Az egyik nap gyümölcssalátát akartam enni, de kényszerítenem kellett magam, hogy odamenjek a konyhába, mert meggyőződésem volt, hogy nincs rá időm, és nem tudok meghámozni egy kivit. Amúgy lol, nyilván, de olyan nehéz racionálisnak lenni. Ha racionális lennék, nem lennék ilyen depressziós, nem? Akkor most biztos állást keresnék ahelyett hogy.... ülök a kanapén és sírok? 

Ezt biztos igazán élmény volt olvasni (se), kíváncsian várom, hogy holnap megint megpusztulok vagy fel tudok kelni, oh the suspense.