továbbiak a depressziómról

 Na, ezt a depresszió dolgot még mindig nem mondanám, hogy tudom ajánlani bárkinek is, de azt hiszem, hogy most már nem fogok a kardomba dőlni. Ebben két dolog segített, az egyik, hogy a pszichiáter megváltoztatta a gyógyszerem, biztos, hogy ezt a legfontosabb, aztán ott volt az is, hogy kimentem a levegőre, a harmadik meg, hogy a fél napok amikor nem voltam teljesen szomorú akkor egy kicsit (közepesen, nagyon) részeg voltam. Hát, keeping it real here. Mondjuk úgy, most már értem az alkoholizmus allűrjét, az ember jól elfelejt mindent, csak aztán másnap nem hogy borzasztó, de még emlékszik is. Na, szóval ezt sem ajánlom, ha őszinte akarok lenni. (mondjuk legalább nem egyedül ittam, haha)

A depresszióm meg, azon túl, hogy talán, talán egészen biztosan most már nem fogok a kardomba dőlni,  azért jó fárasztó. Az egész szomorúság eléggé fárasztó, ugyanis a depresszió előtti emlékeim arról, hogy szomorúság arról szólnak, hogy a menstruációm előtt egy kicsit, kis ideig szomorú voltam, és ezt el lehetett mulasztani kávéval, csokival, új ruhákkal, maszturbálással, mit tudom én, de ez a depresszió ez olyan szomorú, hogy megrohadok és semmi nem marad belőlem, csak egy aszalódott mazsola. Nem akarok aszalódott mazsola lenni. Gyakorlatilag én még mindig azt képzelem, hogy nem vagyok aszalódott mazsola, hanem az élet jobbra, sokkal jobbra fog fordulni, csak hát az is van, hogy az életem úgy van, ahogy van, már úgyis hatással volt rá a depresszióm, már úgyis 33 vagyok és fogalmam sincs, mit kéne kezdenem magammal, szóval it is what it is, úgyis lesz valahogy. Nagyon nehéz úgy lenni, hogy tudom, hogy kéne valami produktívat csinálnom meg állást kéne keresnem, meg ki kéne dobnom egy rakás dolgot a lakásomból, meg fel kéne takarítanom (sokkal jobban), miközben csak feküdni akarok és aludni, mert közben nem kell/lehet gondolkodni. 

És hát ja, tudom, ill. néha azt gondolom, hogy mekkora luxus már, hogy a budai háromszobás lakásomban sírok, hogy az élet egy rettenet szar, másoknak meg feltöltős villanyórájuk van meg nincs otthon ötféle kaja, vagy mit tudom én, csak ez mondjuk persze nem annyira segít. Semmi nem annyira segít. Nem annyira segít, hogy felmentem bumble-ra és tinderre is, és a sikerrátám mondjuk úgy, hogy tragikus, szerintem hivatalos, hogy senkinek nem tetszem, egy fiú, akivel karácsony előtt óta beszéltünk a napokban ghostolt, és valahogy olyan váratlanul rosszul esett, hogy nem is tudom, mit mondjak. 

Mármint az a gondoloatom van, hogy ha a társkeresés hosszútávú célja, hogy férjem meg gyerekem legyen, akkor csak állok magammal szemben, hogy mégis helló, mit gondoltál? Gyereket, én? Hogy élnék túl egy terhességet meg gyerekszülést mentálisan? Milyen anya lennék, hogy depressziósan fekszem a kanapén? (Szar. Olyan.) Nem tudom elképzelni, hogy én szülő lennék, hogy egyfolytában szórakoztatnom kéne a gyerekem, meg életben tartani meg hogy emellett lenne egy partnerem, aki mellett ott kellene lenne mint társ és partner és támaszt nyújtanánk egymásnak, miközben én vagyok az, akinek folyamatos pep talk-ra van szüksége azügyben egyáltalán, hogy gyerünk Adrikám, fel tudsz öltözni és ki tudsz menni az ajtón. Másrészt meg a lehetőség, hogy a depresszióm miatt ne legyen partnerem meg gyerekem még ijesztőbb, vagy még szerencsétlenebbnek érzem magam tőle, vagy nem is tudom. Az az elképzelésem van, hogy úgy élhetek, mint aki nem marhára depressziós, pedig ez valószínűleg nincs így, de olyan ijesztő arra gondolni, hogy ez akadályoz dolgokban. 

Tudom, hogy nem csak a depresszió van, ami akadályozza dolgokban az embert, meg nem csak ettől lesz rossz szülő (alkoholizmus meg mindenféle függőségek amik hirtelen eszembe jutnak), és annyi mindenen félre mehet az egész szülőség, ki mondta, hogy én jó lennék benne? Milyen nagyképű aggodalom amúgy ez? Arról az alapvető kérdésről nem is beszélve, hogy nem is tudom, hogy akarok-e gyereket, és akkor ez az egész mélyenszántó eszmefuttatás teljesen felesleges volt.

egy roppant drámai kép arról, hogy hány gyógyszert kell szednem