2024, nem ezt akartam írni

 Most egy "kicsit" elcsórom Dolly egyik bejegyzését (remélem ok): Ez egy jó szar év, és még csak 9 napja tart. 

Nem ezt akartam írni. 

Nem azt akartam írni, hogy olyan borzasztó a depresszióm, hogy azt se tudom mit írjak róla. Nincs is mit írni, de úgyse azért vagyunk itt, hogy ne írjak (ja de). Olyan nyomorult lettem valamikor karácsony és újév között, hogy az már nem is vicces. Nem is tudom, hogy kell erről szórakoztatóan írni. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy olyan iszonyúan nehéz volt magam összecibálni, hogy nem is tudom leírni, nem is tudom, hogy meg tudom-e ezt értetni valakivel, hogy mire elgyalogoltam a villamoshoz, aztán megtettem 4 megállót, majd az Etele plázánál gyalogoltam újabb 100 métert az Etele plázáig, na az egészen borzasztó volt. Aztán ittam egy kávét a Startbucksban, mert persze azzal zsaroltam magam, hogy ihatok egy karamellás kávét, ha elmegyek odáig, és akkor egy kicsit minden jobbnak tűnt, de aztán hosszasan telefonáltam a szüleimmel mindenféle dolgokról, és egyszer csak komolyan majdnem besírtam a meghatottságtól, és akkor nagyon megalázottan éreztem magam, hogy itt ülök a starbucksban és majdnem sírok, mert olyan rossz a mentális állapotom. 

Tudom, hogy másokkal meg van olyan, hogy nem tudnak kimenni az utcára, meg nem tudnak felkelni az ágyukból vagy nem tudnak rendesen enni vagy azt képzelik, hogy ott van egy ember aki nincs is, de szembesülni saját magammal mindig a legborzalmasabb. Az egyik barátnőm azt hitte, hogy én írom a szörnyen vagyok instát, de nem én írom. Nem mondanám ki azt, hogy "pusztulat szarul vagyok", de alig várom, hogy holnap odaadjak egy rakás pénzt a pszichiáteremnek, csak hogy mentsen már meg, csináljon már valamit, bármit, csak ne így kelljen lenni, mert így nem is tudok lenni. Ma nem voltam szomorú amikor felkeltem, még kávét is főztem meg arrébb tettem dolgokat a konyhában, az előbb pedig beraktam egy mosást, jobban mondva jóval előbb, mert az előbb sípolt, hogy kész, és hát én nem áltam fel, hogy kiszedjem, az összes póló ott fog gyűrődni addig a 10 percig amíg ezt még megírom. Mit szólna a zoknis lány.  Aztán ettem zabpelyhet meg néztem Stephen Colbert-t közben, majd felöltöztem, kivettem a húst a fagyasztóból (nyugi, azóta se sütöttem meg, pedig mindjárt este 6 lesz, helyette azért rendeltem a Normából kardamomos bullart, mert logikus vagyok, pénzügyi és egészségügyi szempontból is). Ja meg aztán megstoppoltam egy zoknit, de csak mert ott volt a pulton egy tű valami random kék cérnával, ami pont elég volt, és nem is érdekelt, hogy a zokni szürke. Egy nagyon szép oysho zoknim, ami volt rajtam vagy háromszor olyan szinten szétszakadt a lábujjamon ugyanis egyszer, hogy feltörte a lábam a cipő. Tisztára fáj a szívem miatta, főleg, hogy mérgemben kidobtam. Aztán miután most egyszerre kínzom magam a tinderrel és a bumble-lel, gondolhatjátok depressziósan milyen a siker rátám (egy fiúval azért nem beszéltünk csak úgy öt sort, mert az instámat akarta, na most az meg tele van totál személyes dolgokkal meg még két bikinis fotóval is), de válaszolgattam pár üzenetre,  a négy darab emailt, amit meg kéne írnom jól halogatom kb. három napja, pedig mind fél sorból áll, és félig hivatalos is.

Aztán nem tudom mit csináltam, valószínűleg szó szerint semmit, csak arrébb tettem pár dolgot, megittam az iszonyatosan erős kávém, meggyújtottam egy gyertyát, és aztán megint szomorú lettem. Olyan mint egy rossz hullám (hú, jó elcsépelt), hogy semmi nincs, csak egy véget nem érő szomorúság. Ez már nem is szorongás, ez már csak szomorúság. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mi van ha így maradok, bár tudom, hogy úgyis jobb lesz, meg adnak gyógyszert vagy valahogy kiráncigálom magam ebből, de momentán nem tudom hogy. Momentán azon szorongok, hogy mindjárt el kell mennem hajat mosni, és az nehéz. Minden nehéz, semmiről, szó szerint semmiről nem tudom elképzelni, hogy meg tudom csinálni. Az egyik nap gyümölcssalátát akartam enni, de kényszerítenem kellett magam, hogy odamenjek a konyhába, mert meggyőződésem volt, hogy nincs rá időm, és nem tudok meghámozni egy kivit. Amúgy lol, nyilván, de olyan nehéz racionálisnak lenni. Ha racionális lennék, nem lennék ilyen depressziós, nem? Akkor most biztos állást keresnék ahelyett hogy.... ülök a kanapén és sírok? 

Ezt biztos igazán élmény volt olvasni (se), kíváncsian várom, hogy holnap megint megpusztulok vagy fel tudok kelni, oh the suspense.