Szóval beszéljünk a pénzről, nekem nincs, de azért beszélni csak lehet róla.
Egyszer beszélgettem egy fiatal taxivezetővel, már nem emlékszem, hogy volt pontosan, de valami ilyesmi volt a kimenetele a dolognak, hogy hát igen, a szociális munkásoknak kellene vagy 30%-os fizetésemelés, és hát én erre mondtam, hogy ja, szerintem meg vagy 50, vagy inkább a 100%-os lenne az, ami tényleg megemelné az életszínvonalam.
Beszélhetünk konkrét számokról, magunk közt vagyunk (haha), másrészt meg, szerintem fontos az "edukáció", hogy mennyi az annyi. Nekem amúgy az állásinterjún senki nem mondott valami konkrét számot, ami szerintem elég felháborító, mármint értem, hogy közalkalmazottaknak nincs bértárgyalás, mert annyit keresel amennyi a bértábla alapján jár, de valakinek, aki nem volt életében közalkalmazott, annyit mondani, hogy az egyes kategóriába esel, és várjad a fizetésed, hogy megtudd, mennyi az pontosan, meg hogy majd kiszámoljuk, na, szerintem ez kicsit abszurd. (A próba idő alatt nem jár bérkiegészítés sem, de az is úgyis utána derül ki, hogy mennyi, höhö)
Amúgy én már olyan fáradt is vagyok ettől az egésztől, hogy vagy három hete halogatom, hogy erről (vagy őszintén, bármiről) írjak, csak úgy érzem, hogy közben meg valamit mondani akarok többek közt arról, hogy abban a hónapban, amikor a táppénzen voltam, nekem 200 ezer se volt a fizetésem. Ezen a ponton egy kicsit úgy érzem, hogy kár is olyan dolgokat pattogtatnom, hogy mi lenne, ha albérletben laknék egyedül, vagy ha hitelem lenne, vagy ha ez meg az lenne, mert fogalmam sincs, mi lenne, ha ténylegesen nem lenne lakásom. Jó, amúgy tudom, nem lennék szociális munkás, hanem egy bankban dolgoznék vagy jogász lennék vagy valami, ha egészen őszinte akarok lenni. Mármint ez most nem ilyen vicces moralizálás a privilégizált életemről, hanem az a realitás, hogy a legtöbb kolléganőm kisgyerekes és jólkereső férje van, mint hogy jogász meg informatikus, vagy ha nem, akkor rettenetesen össze kell húzniuk a nadrágszíjat.
Amikor járok dolgozni, akkor 312 és 341 ezer között van a fizetésem, és annak ellenére, hogy a munkahelyemen mindenkinek ott a nyelvén, hogy ezt érdemeljük, bazmeg, én nem tudom igazán, hogy ne moralizáljak. Jó, amúgy nem tudom, nem is akarok nem moralizálni, meg ilyeneket mondani se, hogy hogy lehet ebből megélni, mert úgyis mindenki tudja, hogy nem ebből élsz meg, hanem a férjed/szülőd/akárkid pénzéből. Csak szóval nekem ilyenek vannak a nyelvem hegyén, hogy nem azért járok dolgozni, hogy aztán a szülőm pénzéből éljek meg.
Olyan egzisztenciális pánik van rajtam, hogy én amúgy nem tudok megélni, nincs jelentős spórolt pénzem, és persze nincs pénzem erre meg arra, nem tudok ezt vagy azt csinálni. Egy csomó dolgot tudok csinálni, amire a pénzemből nem lenne pénzem, de apám például nem érti meg, hogy ha oda adok neki 100 ezret, hogy megcsináltassa a biciklimet, akkor anyukám fog nekem utána ugyan úgy 100 ezret adni a hónap végén, mert kb. kenyérre meg gyógyszerre nem lesz pénzem. Keserűség is van bennem, mert ebben a cikkben, ami a hír24-en vagy hol jelent meg, hogy mindössze 1500-ért dolgoztatták az embereket, na, én egyszer kiszámoltam, hogy amúgy kevesebbért dolgozom.
Úgy érzem, ezzel a poszttal mindent és semmit akarok, és mondok is, nem lehet eleget rantelni, nem lehet eleget mondani, mindent mondani, és az is ott van, hogy én amúgy egy pénzéhes szarnak érzem magam, aki rettenetesen utat tévesztett, de nem teljesen erről van szó. Arról van szó, hogy szerintem valamiféle pénzügyi biztonságot mindenki meg kéne, hogy érdemeljen 2026-ban az Európai Únióban (és most biztos írhatnám, hogy Magyarországon, de a magyar viszonyok szerintem úgy eltorzultak az ilyenekkel, hogyaz egyik 240 ezret keres, a másik meg uradalmat éppíttet meg zebrák meg nem tudom, hogy nem tudom, akkor miről beszéljek. Egyenlőtlenség mindenhol van, de hogy egy demokratikus társadalomban törekedni kellene a minél kisebb egyenlőtlenségre és arra, hogy a legszegényebbek a lehető legjobb sorban éljenek, és én ezt nem érzékelem Magyarországon.
Jó ég, de fáradt vagyok ettől.
