Szerencsére mondhatni teljesen ki vagyok égve.
Írhatnék mindenféle jó dolgokról, mint hogy elmentünk újévre Szlovákiába, aztán a fiúm barátnőivel Visegrádra luxi wellnessezni, aztán meg a fiúmmal Valentin napra Kőszegre, és hát jó, ezek nem olyan nagy kalandok mondjuk Cicza blogger kalandjaihoz mérten, de azért lehetne sokkal rosszabb is, bár természetesen nem erről lesz szó.
A munkahelyemet illetően pont az utolsó idegszálamon lógok, közben meg szó szerint nem merek felmondani, mert most járattak velem végig egy hosszas továbbképzést, és amúgy is félek, hogy mit fog mondani a főnököm. (amúgy, lol) Az a nő kapta a legjobb értékelést az egész intézményben, aki amúgy gyakorlatilag elfelejtett betanítani, és papírkupacokat rendeztett velem hónapokon át, és azt hiszem, hogy ez is az utolsó cérnaszál része, nyilván vannak dolgok, amikben khm, nem értünk egyet a főnökömmel.
Az álláskeresés úgy halad, hogy jóformán sehogy, nem tudom még vizionálni sem, hogy nekem valaha is kedvem lesz újra dolgozni, az internetből meg az ömlik, hogy mennyire rettenetesen nehéz állást kapni. Közben meg ilyeneket olvasok redditen, hogy a pszichológus, aki másfél milliót keres, szerinte az a középosztálybeli kereset, és egyébként is megérdemli mert megdolgozott érte, hát ok, de én se a 312 ezres fizetésemért dolgoztam meg, meg beszélek két nyelvet. Jó, most emeltek rajta ki tudja mennyit, de 15%-os emelés marhára nem fogja jelentősen megemelni az életszínvonalam, ezt mindenki beláthatja. Egyébként halálosan kiborít a feljogosítottság érzés az emberekben (az én hibám, minek olvasok redditet) a pénzt illetően meg a mindent illetően, mind renditen, mind a való életben mind mondjuk a munkahelyemen, én komolyan mondom, hogy sikítani fogok még egy "de a kisgyerekesek..." kezdetű mondattól.
Fogalmam sincs, hogy mi lesz az életemmel, és ez nagyon megijeszt. 35 éves vagyok, igazából nem sokra vittem ebben az életben eddig, és én ezt nem így képzeltem. Mármint jó, persze, senki nem úgy képzeli senki, hogy jól félbe hagyja a mesterszakot, aztán a phd-t, aztán végre kap valami állást, amitől kb kihullik a haja és megint nem lesz állása és én legszívesebben elutaznék valahova, bárhova, de igazából pénzem is alig van, és ez még extrán megvisel.
Pár hete anyukámmal úgy összevesztünk, hogy rátettem a telefont és utána napokig fel sem hívtam még elnézést kérni se, de annyira felidegesített, hogy elkezdett hívogatni vagy ha már úgy is beszéltünk darálni, hogy milyen pompás állásokat talált nekem ebben meg abban a facebook csoportban, olyan területeken amikhez semennyire nem értek, de hogy mennyire ügyes lennék benne, bár nyilván úgyse értek semmihez különösebben. Aztán egy családi ebéden apám tolta nekem az okosságot olyan mértékben, hogy a fiúm mondta neki, hogy talán most már elég lesz. A szüleim egyértelműen valami alternatív univerzumban élnek egyébként is, amelyikben nem annyira értik/nem akarják érteni, hogy a szocializmus normái már nem érvényesek, és szerencsére mindkettőjüknek egy munkahelye volt életében, ill. apám annyit csinált, hogy Budapestről eljött Szegedre ugyanahoz a céghez dolgozni. Ha mondjuk ez nem lett volna lehetséges, nem tudom, hogy mit csináltak volna, lévén, hogy anyám nem volt hajlandó Budapestre költözni, és még most is rendszeresen vicc tárgya, hogy milyen rosszul tud közlekedni.
A szüleim továbbá azt nem akarják megérteni, hogy pénzzel nem lehet mindent megvenni, mondjuk valami nyugodt életet, nyugodt közhangulatot, élhető országot, a teljes magyar egészségügyet. Ilyeneket mondanak, hogy "de akkor ne olvasd" meg hogy "ne foglalkozz vele" meg "úgy se tudsz semmit tenni"(tényleg menthetetlenül a szocializmus gyermekei), és akkor folytatódik olyanokkal, hogy"jó, akkor keress külföldön állást, mi nem mondjuk, hogy nem", mármint mi?? Ezek az emberek azt gondolták, hogy az engedélyüket kérem 35 évesen?
Szóval csak próbálok nem gutaütést kapni meg egyfolytában csokit enni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése