egyáltalán nem olyan ez a helyzet, mint amikor Carrie New Yorkba költözik, pláne, hogy ez London. furán nosztalgikus leszek amikor kicsit spiccesen botorkálok haza éjfélkor az ismeretlen városban mert már nincs metró, és azt hiszem, hogy csak néhány sarokra lakom, de ez a néhány sarok egy órán át tart, közben majdnem kitöröm a nyakam egy sörös dobozon, és komolyan igyekeznem kell, hogy ne érezzem magam rettenetesen magányosnak. nyilván kezdi már a túlságosan szánalmas határát súrolni, hogy állandóan a magányosságomról beszélek, de nem tudom igazán, hogy ne legyek az, vagy lehet, hogyha nem beszélek róla, akkor majd elmúlik, vagy ha máshova figyelek, akkor meg mintha nem lenne, de igazság szerint, ez is a baj, hogy nem tudom, hova figyeljek. ez a város egy akkora ingerözön, hogy nem is tudom, hova figyeljek hirtelen, annyi ember van, akik annyiféleképpen élik az életüket, hogy az egészen elképesztő, és a Gatwicken már felismer a buszjegyárusító lány, és én mindig azon gondolkodom, hogy vajon olyan menőcsaj-e mint Samantha a Szex és New Yorkból, csak vacak munkája van, de a szeme mindig olyan tökéletesen ki van festve, és neki van a legszebb haja, amit valaha fekete nőn láttam, tudjátok, nem olyan gyapjas, mint általában, hanem tényleg csak göndör, és megfelően hosszú, fantasztikus.
nem tudom egészen pontosan, hogy mit akarok, ami különösen irónikus, figyelembe véve, hogy középiskolában mindig titkon kinevettem azokat, akik nem tudták, hova jelentkeznek, vagy hogy mit akarnak az életükkel, mert én a Corvinusra mentem, bár őszintén csodálkozom azóta is, hogy felvettek, és meggyőződésem is, hogy nem is érdemeltem meg, ill. azt érdemeltem, amilyen vacak vége lett. komolyan igyekszem nem megbánni semmit sem amit valaha is csináltam, de igazából én ezt a corvinust meg szociológiát meg az egészet kicsit bánom. na jó, a szociológiát nem bánom, mert ha őszinte akarok lenni, elég kiszámítható volt, hogy valami társadalomtudománnyal kapcsolatos szakon fogok kikötni, de igazából már nem is tudom. a múlt héten voltam ezen a konferencián, amit a Royal Anthropologycal Institute szervezett Aberdeenben, ahol egészen sokat beszélgettem egy norvég lánnyal, meg mások is ezt mondták nekem, hogy ez az egész phd írás nagyon érdekes dolog, de mennyi önreflexió szorult bele, ami néha nehézség, néha jó, és akkor én egy pillanatra csak kapkodni tudtam a fejem, mert rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen kimondatlanul is egész végig ez volt a problémám, hogy egy kicsit az ilyen tárgyaknál az ember mindig lehetőséget kap, hogy témát válasszon, és persze nyilván arról fog beszélni, írni ami érdekli, tehát esetlegesen gyakran ugyanarról, így harmad év végére nem hiába érzi azt mindenki, hogy egy önismétlés az egész, ne adj Isten, intelligens bullshit. talán ha nem unnám olyan sokszor saját magam, akkor nem zavarna ez ennyire, de akkor az meg túl egyszerű lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése