igazából úgy érzem, hogy már mindegy is ez az egész, hogy barátnősdi, és hogy vége. tulajdonképpen egy kicsit megkönnyebbülés, habár nyilván rettenetesen szomorú is, hogy valami ami volt, és nagyon biztos volt, vagy legalábbis annak hittem, ilyen gyorsan szétfoszlani látszik, hogy már nincs igazán kinek hazajönnöm legközelebb hirtelen, hogy nem tudom, kikkel fogom eltölteni a következő szilvesztereket, és nyaralásokat meg szülinapi mulatsáogkat, és nem tudom, hogy lehettem valakikkel ilyen jó barátnő, akik egy mondattal úgy megbántak, hogy úgy érzem, én soha többet nem akarom ezt. de nem hogy nem akarom, úgy érzem, nem érdemes nekem ezért erőfeszítéseket tennem.

ezzel most biztosan kínosan koelhós hangot fogok megütni, főleg, hogy ezt egy Startbucksból írom, (mert otthon nincs rendes internet most), szóval végképp klisé, de talán jó lesz ez, hogy változás, és hogy kénytelen leszek másokkal barátkozni, mert biztosan vannak más lányok is, akik hajlandóak kifesteni a szemhéjamat partik előtt, és akikkel sírhatunk egymás vállán, meg turkálóba járhatunk és borzalmas romantikus filmeket nézhetünk, és biztosan vannak olyan lányok is, akik nem ráncolják a szemöldöküket, hogy milyen sokért vettem egy egyszerű farmerblúzt, de ha az a tökéletes blúz, mit csináljon az ember, és mindenféléről szívesen beszélgetnek, nem csak a GTK-s kalandokról, és hogy milyen nehéz volt elvégezni ezt a tárgyat, hanem olyanokról is, hogy könyvek meg hogy mi volt az újságban. mármint ezzel most nem akarok ál- szuperintellektuális lenni, csak mondom, hogy talán más dolgok érdeklnek minket, és ez igazán elkerülhetetlen volt.

szóval mostmár nem kell fura kimondatlan elvárásoknak megfelelnem, mint hogy én is kellően elegánsan öltözzek fel, akarom mondani kellően nőiesen és csilivilin, és én is mindenféle legyek, amilyen nem vagyok, többek között, kedves és társasági, aki jól tud csevegni.
hát tessék, mostmár bármilyen lehetek, gondolom. nem tudom, még milyen, és nem tudok okosakat gondolni arról, hogy milyen az ideális nő, meg hogy nőiség és nőiesség, és hogy hogyan legyek tudatos, és önérvényesítő, és mostanában biztos, hogy túl sokat olvasok erről ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy önálló gondolatot, de azt tudom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy igazából milyen emberek a szüleim, amikor nem a szüleim, amikor csak emberek, felnőtt emberek, és mindig arra jutok, hogy nem tudom. mert persze, az anyukám nekem mindig a kedves anyukám lesz a fülig érő mosolyával és fényes vörös hajával, és az apukám a kedves apukám a gusztustalan vicceivel, és ronda pulóverével, mert másikat nem akar felvenni, de nem tudom igazán, hogy mit csinálnak, amikor nem szülők, és amikor nem családos emberek, hanem amikor mérnökök, és tanárok, vagy még azok sem, csak ők maguk a Balaton partján, vagy a színházban a barátaikkal, vagy vasárnap délután a biciklin. úgy érzem, nekem csak fura benyomásaim vannak a szüleimről, és keserű, haragos tinédzser gondolataim arról, hogy én nem akarok olyan lenni, mint az anyám. hogy én nem akarok igazán olyan önzetlen lenni mint ő, és talán nem is tudok, és legfőképpen nem is kell lennem, mert én nem akarok mindent feladni a családomért, habár nem tudom, hogy az anyámnak mit kellett feladni, vagy egyáltalán, volt-e valami előtte. vagyis, hogy mi volt az. mert ez is olyan borzalmas koncepció, hogy az összes negyvenes nő életét, akiknek nincs családja, vagy legalább egy kezelhetetlen gyereke, olyan unalmasnak és üresnek hisszük, de minimum azt képzeljük, hogy biztosan házisárkányok, és ezért nincs egy férfi sem, aki nem akarja őket feleségül venni, vagy legalább együtt lakni.
szóval én csak azt akarom, hogy legyen függetlenségem, és életem, és hogy ne mondja már nekem egy férfi se, se itt az interneten, se valami alpári klubban, hogy fizet nekem, csak feküdjek le velem, mintha legalábbis tárgy lennék, vagy nem is tudom, de a lányok bizonyára annyira pénzéhesek, hogy mindenképp le akarnak feküdni velük, vagy ha nem pénzéhesek akkor szeretetre és intimitásra vágynak olyan rémesen, hogy 5eterért biztos odavetik magukat bárkinek, hogy egy pillanatra olyan érzetük legyen, hogy egy kicsit fontosak, vagy ha még ez sem, akkor csak egyszerűen tartoznak nekik, és igazán nagyon szeretném megnézni egy fiú arcát, amint valaki (egy lány) azt mondja neki, hogy fizetek (persze az sosem tisztázódik, hogy mennyit fizetnének) neked, csak dugjál már meg.
de igazán, nem tudom, hogy ennek van-e valami értelme, vagy realisztikus dolog-e, hogy tartozni valakinek, akivel kapcsolatban vagyunk, mint mondjuk az unokatestvérem fiúja, aki szeretett olyan benyomást kelteni, hogy E tartozik neki valamivel, mint mondjuk szex vagy rend, vag takarítás csak mert valami biztos hátteret teremt neki. szóval én nem akarok ilyen sem lenni.
minél idősebb leszek, annál összezavarodottabb vagyok, nem tudom mi lesz 30 éves koromra, nyafogás befejezve,  legyen boldog új évetek!