sea of love

Sokat gondolkodom azon is, hogy a legjobb barátnőmmel hogy ment annyira tönkre a viszonyunk, hogy már nem is beszélünk, de mit nem beszélünk, a legutóbbi üzenetemre még csak nem is válaszolt, próbálom kitalálni, hogy mit követtem el, (a szüleim, pontosabban anyám többet is javasolt, de ezek mind az exfiúmmal kapcsolatosak, mint hogy milyen sokszor ott volt nálunk, ami egyrészt nem is teljesen igaz, másrészt ha csak azért utál, mert én voltam valakivel ő meg nem, akkor talán nem nem is kellett volna soha barátkoznunk, gondolom)? Mondjuk egy kicsit felbosszant már az a gondolat is, hogy biztosan én követtem el valamit, és hogy automatikusan magamat hibáztatom, habár ismeretségünk egész ideje alatt ha valamiben nem értettünk egyet, akkor biztos hogy nekem kellett bocsánatot kérnem, sőt igazából mindig nekem kellett bocsánatot kérnem, mert mindig én voltam a hibás, vagy inkább mert nekem volt a kisebb büszkeségem kettőnk közül, ki tudja.
De ettől még nem tudom mit kell csinálni, mert nekem nem szoktak igazán tönkremenni barátságaim, és az együttlakásunk egy külön fejezet volt, hogy nevet adtunk a hűtőnek meg a mosogatógépnek, de persze már egyikre sem emlékszem, és szomorú hogy talán már soha nem fogunk olyan nevetséges gyerekes lelkesedéssel True bloodot nézni, és bort inni az erkélyen, habár igazából nem is ittunk olyan sokat az erkélyen bort, csak főleg a fiúval, és azt hiszem, hogy a legjobban az erkély fog hiányozni, ha már nem lesz ez a lakás, és egyszer biztosan nem lesz, mert igazából nem szeretem annyira, és egyáltalán, azt hiszem, a kanapém az egyetlen dolog ami hiányozna, mert annyi minden történt itt, annyi kellemetlen vizsgára tanultunk ezen a kanapén és annyi filmet néztünk meg és titkot mondtunk el, hogy ha ez elveszne, akkor azt igazán sajnálnám. És sajnálnám, ha ez a barátság is elveszne, de talán egy kicsit már belefáradtam, hogy mindig én vagyok a hibás, hogy mindig nekem kell bocsánatot kérnem, hogy rossz a zenei ízlésem, és a többi barátok sokkal menőbbek és ügyesebbek és okosabbak, mert a wampon veszik a ruháikat és csak dizájner ékszereket hordanak, és ismeretlen együtteseket hallgatnak, ínyenc gyümölcsturmixokat tudnak csinálni és egyáltalán, az egész életük olyan intenzív és mély, mint egy tumblr blog, valamint olyan borzasztóan érettek, hogy nincs helye az ilyen túlőszinte beszélgetéseknek melyekben szexről meg csókolózásról meg mindenféle fiúkról van szó, mert ők már úgyis olyan borzasztóan tapasztaltak, vagy ha nem, akkor túl sok mindennel kell megkűzdeniük és ettől olyan különlegesek lesznek, mert annyira sok titkuk van, ami egyébként tényleg izgalmas, nekem is az, habár kicsit nehézzé teszi a beszélgetést, ha nem mersz semmit kérdezni, nehogy eláruld magad, vagy a másikat.
Nem tudom, hogy kell ezt megjavítani, nem tudom, meg akarom-e javítani, hogy érdemes-e, vagy csak túl különbözőek lettünk, és kinőttük egymást, és nincs tovább, nem akarok megszokásból barátok lenni és nem akarok emlékekbe kapaszkodni feleslegesen, nem akarom magam valaminek hinni, ami nem vagyok, fárasztó már mindenre cimkéket akasztani és kategorizálni, mintha a rendszer annyira egyszerűsítené az életem, pedig nem is, mert soha semmi nem illik a rendszerbe úgy ahogy képzeltem.