hát ez itt nem Anglia

Szóval meglepődtem azon, hogy meglepődtem azon, hogy fehér a bolti eladó itt Berlinben.

Amúgy mielőtt elkezd valaki fröcsögni, hogy mekkora rasszista vagyok, csak mondom, hogy Londonban kb nincsenek fehér bolti eladók, KFC dolgozók, Tesco takarítónők, vagy hasonlók. Egyszer meg jelentkezni akartam egy állásra vmi drogériába, és akkor a csoporttársaim közölték velem, hogy kár is, oda úgyis csak pakisztániakat vesznek fel.

intern

Szóval megláttam ennek az Intern című filmnek az előzetesét, és egyszerűen muszáj volt felnevetnem rajta, mert mégis mennyire témába vág ez a film az életemet illetően? Na jó, csak annyi , hogy gyakornok.

Igazából tulajdonképpen olyan fárasztó, hogy a társadalom milyen nagyon meghatározza, hogy melyik életkorban mit kellene csinálnom, de én mindent túl későn csinálok, úgyhogy egész életemben úgy érezhetem, hogy lemaradok valami fontorsról. Mint mondjuk most ez a hülye Erasmus, meg szakmai gyakorlat meg mit tudom én. Pedig egyébként nekem már az is olyan nagy trauma volt, hogy elvégeztem az egyetemet. Jobban mondva, hogy nem vagyok már diák. Lezárult egy korszak, és most már tényleg felelősségteljes felnőttnek kell lennem. Egyrészt persze semmi nem változott, mert én semmit nem változtam (még mindig állandóan kések 10 percet), meg ugyan úgy meg kell felelnem, csak nem a vizsgakérdéseknek, hanem a feladatomnak amit elém raknak, és ha nem tudom megcsinálni, akkor ugyan úgy rossz embernek fogom érezni magam, mintha megbukom a vizsgámon, nemintha az érdemjegy én lennék, vagy a pillanatnyi teljesítményem az excel táblában én lennék, de mégis mikor látom ezt be a megfelelő pillanatban? Soha, perszehogy soha. Másrészt pedig, úgyis fogok jelentkezni egy második mesterre, de attól nem lesz minden a régi, mert már 24 vagyok, és nem akarok már emlékezni arra, hogy mégis mennyire komoly felnőttnek tűnt valaki, aki 24 éves amikor mondjuk 16 voltam, mert akkor úgyis csak elborzadnék. Tudom, hogy azt mondják, hogy a kor az csak egy szám, de egy olyan szám, amit úgysem tudok teljesen levakarni magamról, még akkor sem, ha mániákusan kenem az arcomra a krémet és nem eszem 7 után (dehogynem, kit áltatok?) mert a korom valahogy mindig az identitásommá válik, főleg tavaly óta, mióta a fő gondoltatom az, hogy jesszusom, 24 vagyok. 16 évesen talán már nem emlékszem, hogy mi volt a fő gondolatom, de egészen biztos, hogy nem az, hogy bezzeg az anyám az én koromban.... És hát, most úgy érzem, hogy a kor az nem csak egy szám, hanem egy kicsit mint egy korszak is, egy rakás szituáció, amibe belekerülök, mint mondjuk, hogy el kell mennem az állásinterjúra, vagy hogy vennem kell egy blézert, meg egy uzsonnásdobozt, és komolyan kell kinéznem hétfő reggel.

Ugyan minden második szavam az, hogy rettenetes, de tényleg rettenetesen kiábrándító és ijesztő, hogy 24 éves vagyok, és még mindig nem tudom igazán pontosan, hogy mit kezdek az életemmel. Szégyenletes, de mostanában kezdek csak rájönni, hogy ténylegesen mekkora privilégium, hogy igazán azt csinálok, amit akarok, mert ha mondjuk Sierra Leonén laknék, akkor biztos lenne már vagy 5 gyerekem meg egy 30 évvel idősebb férjem, vagy 10 éves korom óta egy gyárban dolgoznék,úgyhogy roppant hálásnak kell lennem a sorsomért. Az is vagyok, persze, de ez nem segít. Ettől még nem tudom igazán, hogy mi van. Annyiban már egészen biztos vagyok, hogy nem annyira szeretem a szociológiát, az antropológiát viszont igen. Az is a helyzet továbbá, hogy van ez a fura képzetem magammal szemben, hogy milyennek kellene lennem pontosan, és mi kellene érdekeljen, és hogy majd antropológus leszek, és a Seatommal járok minden reggel 10-re órát tartani a második kerületi fényes lakásomból, de igazából a dolgok most egyáltalán nem így állnak.

De az aggodalom akkor is midnig ott van a fejem felett, hogy mi van ha elhalasztok valami fontosat? Mi van, ha ezzel, hogy felmondtam, valami roppant fontos tapasztalatról maradok le? És egyáltalán, van-e valami olyan univerzális tapasztalat, amit meg kéne szereznem, ahhoz, hogy megfelelő legyek (magamnak, vagy bárki másnak)? Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy nem igazán, mert mégis mitől leszek egy kicsit is érdekes, ha nem attól, hogy más a tapasztalatom, mint az összes többi embernek? Habár persze mindenkinek más a tapasztalata gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, a mai napról, az Erasmus ösztöndíjról, vagy az eperfagyiról, és ez ijesztő is, mert akkor mégis mi az, ami összeköt minket embereket? Mitől fogjuk megérteni egymást? Én még mindig nem tudom.

Igazából borzasztóan frusztrált vagyok ettől a helyzettől, hogy felmondtam, és mindenféle helyekre meg non-profit szervezeteknek emailezgetek egész nap. Senki de senki nem akarja, hogy dolgozzak nekik.
Ó várjunk csak, senki de senki nem akarja, hogy ingyen dolgozzak nekik. Eddig egy fickó hívott vissza, de róla is kiderült, hogy fél évre előre vannak gyakornokai. A másik két válasz amit kaptam az volt, hogy rossz emailre küldtem, a másik meg hogy "failed delivery to recipent".  Nem értem én ezt a világot, de valami borzasztóan elromlott itt. Ezek a motivációs levelek is szörnyűek, el se akarom képzelni, mennyire szörnyű lenne, ha mondjuk nem tudnék rendesen angolul, és azon kéne gondolkodnom, hogy most akkor melyik igeidőt használjam, vagy nem tudom. Felfedeztem ezt a Hemingway nevű alkalmazást, és ezen szórakozom, kiderült, hogy túl hosszúak és komplikáltak a mondataim, milyen meglepő.

Jó dolgok is vannak azért, mint mondjuk, hogy valamelyik nap németül telefonáltam (szerintem telefonálni elég nehéz bármilyen nyelven, mondjuk sokkal könnyebben értem mint angolul, érdekes), vagy hogy eggyel kisebb nadrágba sikerült belepréselnem magam, mint rendesen.

Szóval a dolgok nem mennek olyan jól, és még sötét is van, de azért remélem, hogy én is olyan leszek mint Taylor Swift, először állítólag boldogtalan és magányos, most meg már szupersztár és gyönyörű. Jó a szupersztárságról lemondok, csak legyen már egy állásom.
Ami igazából nem is állás, mert ingyen is dolgozom, csak hadd főzzek kávét meg formázzak excel táblákat légyszi.

Erasmus, turismus, orgasmus

ze Germans come

Na jó, vagy nem annyira.

Mármint az orgazmus. Lesz ez még így sem, de most még optimista vagyok.

Szóval ezt a posztot kb egy hete kezdtem el, és akkor meg akartam írni, hogy Berlin tök jó eddig, meg minden tök jó, a kollégium rendben van, sok a napsütés, és közel a Lidl, úgyhogy éhen halni sem fogok. Komoly problémáim nincsenek igazán, csak ilyenek, hogy vacak a párnám, (de majd mindjárt elmegyek venni egyet), az internet elég lassú (ezt a kérdést apukám testvére oldotta meg), ja meg hogy rettenetes ez a szakmai gyakorlat.

A helyzet az, hogy rettenetesen kiábrándult vagyok. Ez a szervezet igazából egy nagyon jó dolog is lehetne, már akkor is, ha csak a honlapon megemlített dolgok fele úgy történne ahogy az ember várja (diplomácia, globalizáció, fiatalok aránya a parlamentben, és hasonló hangzatos dolgok), és akkor reggel 10-re megérkezik a 15 új gyakornok, és rájövünk, hogy tulajdonképpen az alkalmazott:gyakornok arány 7:40-hez. Izé, van 7 alkalmazott, ebből 3 a vezetőség, akikkel csak szökőévben lehet találkozni, meg az idegbeteg informatikus mindenes fiú, de róla később. Rájövünk továbbá arra is, hogy nos, itt nem történik semmi. Úgy értem semmi a hangzatos tevékenységekből, a hírportál átmenetileg szünetel, kutatómunka gyakorlatilag nincs, a szervezet összes tevékenységét a gyakornokok végzik. A szervezet összes tevékenysége pedig az adatbázis kezelés. Nem viccelek, az a feladatunk, hogy mindenféle dolgokat kerressünk a guglin (ie. kazah városok polgármesterei, mit tudomén milyen afrikai törzsfőnök, szakács feltalálók, ), aztán formázzuk az excel adatbázist, majd mindenki kap egy listát, amiről jobb esetben mindenkit emailben kell spammelni az új, 300+ eurós előadássorozat, ó, suldigung, szimpózium remek híreivel. Rossz esetben az a feladat, hogy egy rakás non-profit szervezetet kell telefonon zaklatni, hogy jöjjenek már beszélni erre a hétországra szóló tanácskozásra. Szerintem az egész dologról mindent elmond, hogy mennyire rendszertelen és érthetetlen, hogy elém csak oda tesznek egy listát a nevekkel és elérhetőségekkel, majd felhívom az Amnesty Internationalt, csak hogy szembesüljek vele, hogy van egy nemzetközi és egy brit titkárság is, úgyan úgy Londonban, melyikkel szeretne beszélni, kisasszony? Vagy hogy felhívom a szervezetet, és akkor megkérdezik, kit szeretnénk előadónak, én pedig, mivel 5 perce láttam a honlapjukat először, bemondom az első nevet ami eszembe jut, és akkor el van döntve? Hát nem tudom. 

Amúgy is, ezek az adatbázisok ha jobban belegondolok, totál félelmetesek. Van egy például, amiben az EU összes országa benne van, az összes egyetemmel, ezeknek az összes előadójával, email, telefon meg minden. Ezek publikusan elérhető adatok persze az interneten, kivéve hogy nem pont úgy, hogy 3862 email cím betűrendbe igazítva, hogy egyszerre lehessen emailt küldeni mindenkinek. Tényleg ez történik, az egyik lánynak ez volt a feladata, ahogy nekem, és 5 másik szerencsésnek az első napon az volt a feladatunk, hogy akármilyen fórumot, weboldalt, akármit találunk, tegyük bele egy adatbázisba, majd valaki más szisztematikusan mindenhova posztolta a mesterszak hírdetését.

Mindenki jól sejtette, aki egészen eddig olvasta a nyafogásomat, csütörtökön felomdtam. (Hétfőig észre se vették, hah) Előtte persze még gyorsan kitöröltem a Corvinust az összes egyetemi adatbázisukból, apjafülitazilyennek. Most meg, szóval most nem tudom mi van. Mindenféle non-profit szervezeteknek küldözgetek emaileket, hogy dolgozhassak más nekik ingyen, eddig kettő válaszolt, az egyik azt hogy nincs hely, a másik meg figyelmeztetett, hogy rossz helyre küldtem. Elég stresszes vagyok, mindig, a jó pillanataimban a volt kollégáimmal nevetgélek valami karaokén, a rosszakban meg karrierváltáson gondolkodom. 

Berlin többnyire egy tök jó hely, élhető és zöld, csak pár jelentős problémám van, mint hogy csak egy vacak reluxa van a szobámban, ezért néha hajnali 4.50kor felébredek a fényre, vagy hogy tegnap lehajoltam valamiért, és azt hiszem meghúzódott a hátam. Vagy hogy nincs munkám, és csak lógok a levegőben, de most még remélem hogy ez is megoldódik. 

such divatdiktátor

Most már csak egy divatanács maradt, amit muszáj közölnöm a világgal:  mindig hidratáljátok a lábatokat, mielőtt szaggatott farmert vesztek fel.

Tulajdonképpen mennyire irónikus, hogy ha a barátnőimnek nem sikerül valami, egyből az a reakcióm,hogy ügyes vagy, okos vagy, úgyis megcsinálod,/jobbat érdemelsz/legyen már egy kis önbecsülésed/te jobbat érdemelsz.
Ha nekem nem sikerül valami, ezekre a dolgokra sosem gondolok, csak az önsajnálatra.

Megvettem a legjobb táskát a világon ebayen, és elég olcsó is volt, csak ne derüljön ki, hogy egy sörfolt van a hátulján. Ilyen:

Igazából ilyen Madewell táskát szeretnék, az egyik csoporttársamnak zöldben volt Angliában, és tök jó vastag bőrből van meg minden, csak az a baj, hogy habár elméletileg van rá pénzem, gyakorlatilag nem tudom racionalizálni a 40ezret rá. Amúgy ez tök jó, mert lehet rá monogramot is csináltatni, habár az enyém JA, ami elég béna, mintha az lenne a táskámra írva, hogy igen. Jó, meg is lehetne fordítani, de akkor meg Armani Jeans. 

És egyáltalán, miben hordják a dolgozó nők dolgozni a cuccaikat? Nekem nincs szükségem külön laptoptáskára, mert 13 hüvelykes laptopom van, és úgy is vékony (és remélhetőleg nem ömlik rá a teám), de mondjuk az eszeveszetten nőies fekete North face hátizsákommal pont nem akarnék járni, mert szerintem nincs olyan, hogy bárkit komolyan vesznek egy olyannal, kivéve ha az ember Mark Zuckerberg, vagy hasonló. Én lány vagyok, és úgy akarok kinézni, mint egy lány. Amúgy két féle hátizsák van, amit el tudok képzelni, hogy illik nagyjából a ruháimhoz, az egyik a Kanken, ami persze orbitálisan drága, ha az ember laptopzsebeset akar, a másik meg az Ykra, ami szintén elég drága (bár legalább magyar termék), és még a színek is olyanok, hogy megvakulok tőle.

Ykra, ez pont egy jó szín

Amúgy ezek is elég menők, a Gábor Kiss handbags-től, bár talán nekem futurisztikusak: 

Na jó, mindegy, keresek inkább egy nejlonzacskót.

migráció 2015

Mármint igazából az a helyzet, hogy jobbára csak ülök itt tanácstalanul egy hete.
A múlt szombaton a fiúm bejelentette, hogy ő most akkor kapott egy állást Amszterdamban, elszaladt Ferihegyre venni egy jegyet, és másnap délután 3-kor el is utazott.
Úgy értem, álljunk már meg egy percre, eddig úgy volt, hogy én fogok lelépni*, nem? És akkor hogy is van ez, hogy amit nekem szabad, azt a fiúmnak is? Hát nehogy már. Vagy mégis. Izé.
De hogy két nap alatt? Csak így? Hogy már el is szaladtam megvenni a jegyem, így, hogy el sem tudtunk rendesen köszönni (mert én Szegeden voltam)?
Igazából ez elméleti síkon rettenetesen zavaró, összezavaró, aggasztó, meg minden. Jó gyakorlatilag is, de hát most mit tudom én? Mit jelent ez nekem? Hogy megy tovább ez a kapcsolat egészpontosan? Megy tovább? Hát honnan tudjam én ezt? Semmi sem tisztázott, és nekem igazán csak annyi a választásom, hogy Berlin-Amszterdam vonatjegyeket nézek ki az interneten? Egyáltalán nekem maradt beleszólásom bármibe is ezt a kapcsolatot illetően, ha a fiúm megteheti, hogy csak így lelép? (mármint mondjuk, a dezertáláson kívül) Számít egyáltalán, hogy ez elvileg a közjóért van? (mint hogy majd jobb életünk lesz közösen) Hát mit tudom én, hogy ezek után lesz-e közösen életünk? Mit tudom én, hogy Magyarországon lett volna-e? Most már minden olyan bizonytalan, vagy nem is tudom mi. De én ezt az egészet valahogy, nem is tudom, nem pont így képzeltem. Mert mi most vagyunk fiatalok, és most kell nagy dolgokat véghez vinnünk, amiket majd mesélhetünk az unokáinknak ráncosan és szottyadtan az öregek otthonának balkonháról, de milyen áron pontosan? Már régóta tudjuk, hogy ez a külföldre költözés biznisz elméletben, vagy úgy hogy mások csinálják sokkal menőbb, mint gyakorlatban, vagy mintha én csinálom, mert van ez a mindenféle dolog, amiről az internet nem beszél, és ez főleg az összezavarodás.

Mert mégis mi ez, ha nem egy zavaros izé? Vagy mit tudom én. Azt sem tudom igazán, hogy velem mi van szeptember után. Jelentkeztem mesterre, de ez még nem derült ki,jelentkeztem EVS-re, de eddig katasztrófálisan sikertelenül (úgy volt, hogy Dániában kapok helyet, erre azért nem, mert nem vagyok német állampolgár), nézek mindenféle állásokat, a legjobb persze Egyiptomban van, gutaütés, és akkor most még ez is, hogy a fiúm csak úgy nincs itt, nincs tovább. Illetve van tovább, de hogy van tovább?
A múlt héten arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ő már le akar telepedni, mert már arra vágyik, hogy a konyhai függöny legyen a legnagyobb problémája, és én először majdnem a képébe röhögtem. Úgy értem, hé, mérnök lettél, én meg antropológus, 24 évesek vagyunk! Előttünk a világ! Előttünk az élet! Vagy nem?
Elméletben azt gondolom, hogy mikor ha nem most, felnőtt vagyok, de még nem reumás, vagy hajlott, vagy mit tudom én, most vagy soha, még bármit szabad**. Csak aztán igazából fárasztóak is ezek az aggodalmak, hogyaszongya a fiúm lelép, állásom nincs, nem hogy konyhaablak, amire függönyt kell venni. Én mindig azt gondoltam, hogy merésznek kell lenni, amíg nincs öt gyerekem meg egy csomó macskám, de igazából ez egy kicsit fárasztó. Talán mégsem vagyok annyira Kurázsi mama, mint gondoltam, mit tudom én. Most, hogy sok időt töltöttem Szegeden, és biciklizgettem a szép napfényes, virágos utcákon, többször is gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy jobb lett volna itt maradni, jogásznak állni, ahogy mindenki akarta, és akkor most lenne egy viszonylag magas presztízsű diplomám, és apám intézett volna állást is nekem, vagy valamelyik barátja, vagy valahogy lenne. Konyhafüggöny, cserepes virág, vagy akármi. Mindig próbáltam magam meggyőzni, hogy semmit nem szabad megbánni, vagy legalábbis nem olyan nagyon, és tulajdonképpen nem bánom, hogy a Corvinusra mentem, még akkor is ha nem kifejezetten szerettem, és nem bánom, hogy mindenféle helyekre elutaztam, egyedül azt bánom, hogy haza jöttem Indiából hamarabb, hogy levizsgázzak, meg hát karácsony, és annyira égetően fontos volt időben lediplomázni és mindent rendesen csinálni, ahogy megmondták. Biztos, hogy nem én vagyok a legjobb ember a világon, de túlajdonképpen ha újra csinálhatnám az utóbbi 5 évet, akkor a nagyon fontos választásokat nem csinálnám máshogy, és azt hiszem, hogy most már csak ez a fontos. Talán a lábam nem akarnám eltörni, de az úgyis csak egy olyan helyen látszik, amit csak akkor látok, ha kicsavarom a bokám, úgyhogy már ez sem igazán érdekes. Most már tovább léphetek, mindenféle félresikerült kapcsolatok, barátságok és elveszített pénztárcák ellenére, és csak ez számít.








*Erasmus szakmai gyakorlatra, ami három hónap
**Mióta megláttam, hogy a 45 éves unokatestvérem rózsaszínre festette a haját, különösen elszabadult a pokol, még egy szaggatott farmert is vettem, bár elég szolid, mindenki nyugodjon meg)

Bari

Ugye mindenki látta már IKL posztját Bariról? Ha nem,  olvassátok el gyorsan, mert Bari egy gyönyörű város, és IKL elég részletesen ír róla egy szuper posztban. Ugyan csak egy napot voltam itt, amikor Cagliariból hazafelé átszálltam, az eső is esett, de az óvárosban sétálni még esernyővel is csodálatos volt. Fagyit enni kötelező, és azt hiszem itt ettem a legjobb spenótos tésztát életemben.
Itt van még pár kép is, ez a házsor valami gyönyörű.

izé

vagy mi a frász, nem is tudom, az egyik volt osztálytársamat eljegyezték (persze a tökéletes lányt, ki mást, haha), és akkor én meg irigy lettem.
irigy. én nem is akarok házas lenni, meg ilyen gondolataim vannak, hogy még előttem az élet, és egyáltalán.

na jó, igazából csak bosszant, hogy neki minden úgy megy az életében mint ahogy kell.

a kibolyhosodott gumírozott frottír lepedőnél már csak a krepp ágyneműt  a farmeromat utálom jobban, ami befogja a ballonkabátom belsejét és a kanapé kárpítját is.

Nagy kár, hogy Molly Bloomnál nem lehet kommentelni, mert akkor most oda írhattam volna a téglagyári munkásokat illetően, hogy én meg nem csak az útlevelemen vagyok olyan ronda, hogy az nem igaz*, de még az IELTS-es papíromon is, úgyhogy komolyan csodálkoznék, ha valaha is felvennének bárhova dolgozni, vagy akármit csinálni.
Valaki nyílvánítson hátrányos helyzetű jelentkezőnek most,azonnal, nyaú.


Továbbá amikor egy órával tovább tart egy jelentkezés megírása, mint indokolt lenne, mert szó szerint nem merem elolvasni az egy hónapja írt motivációs levelem, annyira vacaknak érzem.




*magamhoz képest is, igen

ezerötért vinném

Idáig zacskóban éltem, vagy nem tudom, de én még csak most fedeztem fel, hogy nem csak az internetről (mit nekem Sheinside), de még a facebookról (tudom,tudom a facebook is internettel működik) is özönlenek a ruhák! Mindenféle ruhák, lopott (vagy csak koppincs) Nike cipőktől vintage akármicsodákig, és ez nagyon jó, nagyon érdekes, nagyon izgi. Csak az embernek egyrészt legyen szíve feladni a márkahűségét, meg úgy napi 3 órát az életéből, hogy biztos mindent megnézhessen. A kínálat tényleg végtelen, és vannak mindenféle niché csoportok goás ruháknak, használt orvosis könyveknek meg molett gyermek(???!!) és felnőtt ruháknak. Jó, én azt hiszem, hogy én a legnagyobb hibát akkor követtem el, amikor csatklakoztam egy molett csoporthoz, mert hogy L-es mérettől lehet itt árusítani akármit, és nekem van egy L-es méretű blúzom (vagy inkább tíz). Most nem tudom, hogy tényleg nem vagyok molett, vagy csak megszánt az ég, és egyáltalán, azelőtt szerintem még soha nem mértem meg magamnak a mellbőségem (ami, hahaha, alig nagyobb mint a modelleknek előírt) de rám ezekben a csoportokban minden nagy. No, nem mintha bánnám, főleg, hogy az átlagos ízlés ehhez hasonló. (De azért azóta tornázom.)

Két féle ember van ezekben a csoportokban, aki sokat akar kasszírozni, és aki nulla forintért mindent megvenne. Vagy ezerötszázért, de szinte mindegy, ha mondjuk egy márkás télikabátot akarok eladni, ami volt rajtam nagyjából kétszer.

Hát de mondom én.  Most nyilván midnenki azt hiszi, hogy túlzok, de az a baj, hogy annyira nem is. 

Az emberek még mindig nem ismerik a névmásokat, kiborulok. (persze csak másokat szabad kritizálni, én tökéletes vagyok, és a nyelvhasználatom is)

Álljunk meg egy pillanatra, és beszéljünk a bizniszelőkről is! Ez a kommentelő pont az ő kasztjukba tartozik, a pénzéhesebb fajtából,  (a képét véletlen jól otthagytam, de ezért remélem nem kel ki egy személyiségi jogi harcos sem). Úgy is mindenki koppincs Michael Korsokat árul, lépjünk túl, de akik különösen irritálnak, azok az emberek, akik a turkálóban kb. ezer forintért megvásárolt cuccaikat el akarják nekem adni 2500-3000 forintokért. Mármint gondolom, hogy megvehette a Marks and Spencerben is azt a szoknyát 15 ezerért, de a cuccai minőségén úgy is látom, hogy ez kizárt dolog. Mindenki várja, hogy majd jön egy szerencsétlen, és megveszi a használt zoknijá 2000 forintért, de ne nézzük már teljesen hülyének egymást, nem? Amúgy persze nem kell meglepődni ezen, tudom én, ez már évekkel ezelőtt is szokás vaterán, de akkor is, borzasztóan zavar.

Ha már itt tartunk,  az is hogy van, hogy én most megvettem valamilyen ruhadarabot jó sok pénzért (vagy nem sokért, ez szinte mindegy), ugyanakkor nem tudom eladni normális áron, mondjuk a bőr cipőmet, amit megvettem. és aztán felvettem kétszer, de nyomja a lábujjamat, vagy akármi, de senki nem veszi meg az eredeti árat még megközelítő pénzért sem.Tulajdonképpen pont ugyan az zavar, amit én is csinálok, még akkor is, ha úgy gondolom, hogy használt ruhát árulni más, mint mondjuk, egyszer hordott akármit. Borzasztó vagyok, de ilyen ez az emberi természet.

Hogy mit lehet eladni egy perc alatt? Megkérdőjelezhető szépségű vintage pulcsikat, magasderekú sortot/farmert akármit, New balance-ot, Nike air akárhányat, slip ont, vagy mindent, ami testrefeszülő, a magyar nép sosem változik.

mindenféle vicces dolgok

Már az egész internet Kimmy Schmidtről szól, úgyhogy kiszámítható módon nekem is posztolnom kell, mert ez valami fantasztikusan vicces egy sorozat! Amúgy már éppen meg akartam írni, hogy Tina Fey Bossypants cimű könyve nem is olyan  csodás, mint amilyennek mindenki mondja, de igazából rájöttem, hogy Tina Fey  tényleg vicces. Ez a sorozat abszurd, és vicces. és társadalomkritika egyben, továbbá a főcímdal annyira jó, hogy szerintem a True blood óta nem volt ilyen. Persze lehet, hogy jobban érteném a poénokat, ha New York-i lennék, de azért így is elég humoros.


És amik még viccesek:

Film:

Mortdecai

Nem elég, ha annyit mondok, Johnny Depp? Na jó nem, mert habár arról nem tudok nyilatkozni, hogy az angol akcentusa mennyire autentikus, mivel szinkronizálva láttam, de az egész annyira komikus, hogy végig kacagtuk az egészet az apukámmal. A történet tulajdonképpen annyira nem különleges, egy műgyűjtőről szól, akinek persze vaj van a füle mögött, és akinek egy lopott festményt kell megtalálnia a királynő megbízásából. Közben persze mindenféle gengszterek is a képbe kerülnek, meg egy közepesen haldokló házasság Gwyneth Paltrow-val. Külön szuper, hogy a film Londonban játszódik, napjainkban, de a díszlet jó része korhű.

Könyv: 

Hová tűntél, Bernadette? 

Ez a könyv egy nőről szól aki eltűnik, nem meglepő módon. Számomra nagyon érdekes volt a felépítése, különböző levelekből és emailekből áll, így az eseményeket több szemszögből is megismeri az olvasó. Azt nem tudom, hogy harsányan mulatságos-e, ahogy a borító szerint, de minden esetre én nagyon élveztem, kicsit görbe tükröt állít mind a szereplők, mind az olvasó elé. Helyenként tényleg vicces, van benne egy csomó kultúrális utalás, amiket biztos jobban értettem volna, ha amerikai lennék, és főleg, ha Seattle-ben laknék, de így is nagyon jó! 

Igazából szuper ez a könyv, mert hát ugyan most lerántódik a lepel, nem vágyom mindig szuper komoly irodalomra amikor olvasok (bár most épp egy Londonról szóló esszékötetet fejeztem be), de nem akarok egész nap romantikus lektűröket olvasni (vagy leginkább soha), és ez pont jó. Intelligens, egy cseppet sem felületes, de végig vigyorogtam.

Először csak ezt a cikket akartam idelinkelni, amit véletlen láttam meg a napokban a Modorosblog facebookján, de most muszáj inkább erről a roppant kellemetlen helyzetről beszélnem, amibe kerültem az egyik barátnőmmel. Történt ugyanis, hogy tavaly, mikor elmentem Angliába kölcsönadtam a nyomtatómat, és most, amikor vissza akartam kérni, kiderült, hogy már két hónapja nem is működik. Tudtam, hogy ez a lány sokat fogja használni, viszont egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez esetleg elromolhat. Ez lézernyomtató, és úgy gondoltam, hogy ez bármit kibír, de persze nem bírt ki bármit. Tulajdonképpen már nem is tudom mit hittem, nem volt semmiféle összetűzés, csak miután beszéltem a szüleimmel, és felhívtam (előtte csak emailben beszéltünk), és akkor félresiklott az egész, ő teljesen kiakadt azon, hogy én nekiestem (amúgy szerintem nem pont, de mindegy), és azt feltételeztem, hogy nem fog semmiféle felelősséget vállalni, se pénzügyileg, se sehogy, anyagiaskodtam, mert mondtam, hogy nem akarok tőle feleslegesen pénzt kérni, és egyáltalán, most abszolút én vagyok a rossz ember mindenféle szempontból. Most mondjuk annak is érzem magam, kivéve, hogy ő pedig bejelentette, hogy nincs pénze kifizetni (jaj de jó), egy új nyomtató árának a felét. Nekem ilyet egyáltalán nem lenne képem mondani, azt hiszem. Úgy értem, ez nekem mindenhogy pénzbe kerül, mert használódik a nyomtató akkor is, ha nem romlik el, valószínűleg ha én használom ennyit akkor is elromlott volna, de fogalmam sincs hogy kell ezt a helyzetet megbeszélni. 

Ezen a ponton már úgy gondolom, hogy ez az egész konfliktus, vagy akárminek nevezem, egymással és saját magammal is, főleg a bizalomról szól. Ez tulajdonképpen elég fájó, mert úgy  érzem, hogy saját magamban jobban csalódtam, mint a Canonban ebben a barátnőmben, fogalmam sincs, hogy hol tart most a barátságunk, és ér nekem egy nyomtatót ez az egész? Tulajdonképpen egy kicsit fárasztó ilyen elméleti síkon gondolkodni a barátságról, mint hogy bizalom, és hit, és hogy mégis miért feltételezném, hogy valaki akit ismerek 10 éve csak úgy lelépne a törött nyomtatómmal (amúgy ennek semmi értelme  nem lenne), de egyáltalán azt sem tudom, hogy meddig tart a barátság, és hol következem én, hát nem ugyan annyira vagyok én fontos magamnak, mint egy bármilyen más viszonyban, ahol nem annyira ismerjük egymást? Mármint most egy pillanatra úgy érzem, hogy dehogynem, nagyon is. Úgyis mindenki a saját érdekeit védi, ő akkor amikor bejelenti, hogy nincs pénze, én pedig amikor azt mondom, hogy fizesd ki a szerelési költség felét, vagy akármekkora részét. 

Továbbá az is a problémám, hogy van ez a képzetem arról, hogy ez az egész konfliktus  abban a pillanatban, hogy tényleg konfliktussá vált, egyben valami verseny is lett, hogy ki a jobb keresztény. Nyilván nem én, és ezzel ennek a barátnőmnek az összes érve és viselkedése érvényesítődik, habár a roppant kellemetlen beszélgetés alatt egyfolytában olyan gondolataim voltak, hogy mivé lettünk? hogy viselkedünk mi egymással? ki ez az ember? és végül, hogy én egyáltalán nem ismerlek. 

Annyival egyszerűbb lett volna ezt az egészet személyeskedés nélkül intézni, de fogalmam sincs, hogy lehet nem személyeskedni.

Hadd tegyem hozzá még azt is, hogy én mindig szívesen segítek másoknak, de ez már többször  katasztrófába fulladt, az anyukám pedig mindig azt tanítja nekem, hogy ne bízzunk senkiben, és ne várjunk semmi jót. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy elképesztően szomorú megközelítése az életnek, és hogy egyáltalán nem akarok így élni, de talán most egy pillanatra ilyen voltam, és ez egy katasztrófa. Fogalmam sincs, hogy most pont az ellenkezőjét gondolom-e annak amit kellene, de most teljesen így érzem. Hogy kedvességgel többre viszem.

amikor megértettem a szelfit

Szóval időnként rájövök, hogy egyébként nekem roppant egyszerű lelkem van, mármint most hirtelen negyvenvalahányan lájkolták az új profilképem facebookon(igen, én vagyok az a népszerűtlen ember, akinek ez soknak számít, hah), sőt néhány barátnőm képes volt külön ezért üzenetet küldeni, hogy elmondja, milyen szép (??!!!) vagyok azon a képen, és most hirtelen egy pillanatra akár szépnek is érezhetem magam.

Tudom én, hogy elég szomorú egyből szépnek és megfelelőnek érezni magam, csak mert valaki lájkolta a képem, de hát gyerekek, ez hízelgő. Komolyan mondom, hízelgő. És ha tudnám, hogy mindenféle képeket posztolok az internetekre (ideálisan a hipszter tumblimra vagy a szuperizgalmas instámra,hah), amit majd jól csillióan lájkolnak és mindenki azt mondja, hogy milyen jól nézek ki, meg milyen csillogó a hajam, vagy csak szimplán szexi vagyok akkor én is mindenféle csodálatos pózokban posztolnék képeket az épp tökéletes szemhéjtusomról*, és az új Pull and Bear akármilyen ruhadarabomról.

Na hát tessék, micsoda izgalmas revelációim vannak, csak mert egy napig tökéletesen állt a szemhélytusom, és mióta láttam ezt a videót, egészen nagyon értékelem hogy a hajam hullámos ahogy megmosom.


*tudjátok milyen nehéz volt nem idelinkelni egy csomó képet?

word crimes

Sajnos nem Word al Yankovic a művésznevem, és mégis milyen kár, hogy ezt nem én írtam!

A nyelvtannáci alteregóm mindenesetre így is örömtáncot jár, még akkor is, ha ez a dal tulajdonképpen borzasztó.

még több Kew Gardens

 meg orchideák

 meg különös alakú orchidea installációk

 Kew Palace, ami lényegében egy királyi palota (bár eredetileg nem ők éppíttették, csak aztán II. György kezébe került, James Thomson is itt élt egy darabig

 egy csomó hóvirág volt mindenhol

szürkület

Kew Gardens I.

 a bejárat, visitor centre akármicsoda

tavacska

a legrégebbi (és az utolsó képen látható) pálmaház) belseje

egy másik üvegház, az előtérben kaktuszok voltak, és a hátulja tele orchideákkal

a pálmaház

Persze szeretném azt gondolni, hogy én majd megmondom a tutit Londonról, és akkor mindenki jól rám is hallgat majd, és persze az egész világot ugyan azok a dolgok érdeklik, mint engem, dehát, who am I kidding?
Viszont, Kew Gardens! Ez valami csodálatos egy hely. Azt mondom, hogy mindenki, aki Londonba látogat, vegye le a listáról a Towert,  vagy a Madam Tussaud-t és inkább menjen ide, főleg, ha aznap nem zuhog az eső sem. Mi 4 órát biztosan eltöltöttünk itt, és csak az egyharmadát láttuk az egész parknak, és hát, minden gyönyörű. Az egyik üvegházban annyi orchidea installáció van, hogy elképesztő, anyám azóta orchidea gömböket akar, meg orchidea mindent. Nem leszek a Lonely planet kövekező kiadásában társszerző, de még annyit mondok, hogy a környék is nagyon szép, tipikus londoni gazdag kertváros egy csomó Porsche-val meg vörös téglás házakkal, ott is érdemes tenni egy rövid sétát, menjetek korán, a belépő 15 quid.

baby in our wildest moments ,we could be the greatest

Igazából röhögve kell visszagondolnom azokra az időkre, amikor azt gondoltam, hogy ha majd valakivel kapcsolatban leszek, akkor egyszerre az összes problémám megoldódik, annyival jobb ember leszek, meg egyáltalán, minden annyira sima ügy lesz.
Hát ez nem jött be.
 Most már olyan problémáim vannak, amik egyszerre kínosan gyerekesek és félelmetesen felnőttesek, talán annyira hogy fel sem tudom igazán fogni őket.

Mint mondjuk, hogy utálom, hogy nekem a konyhában kell ugrálnom, miközben a fiúm online pókerezik és az indexet olvassa, vagy az erkélyen kávézik és közben a telefonján játszik valamit, én meg visítani akarok, annyira szörnyű a konyha, és mi a frászt képzeltem, hogy főzök egy kétfogásos ebédet, nem is tudok főzni. Ettől persze teljesen ingerült vagyok és frusztrált, és nem tudok kedvesen szólni, mert én csak jót akartam, és főzni de nem sikerül, és ettől mérges vagyok, vagyis inkább attól, hogy egy elvem van, amihez ragaszkodni akarok a kapcsolatomat meg a háztartást illetően, ez a munkamegosztás. Legalább egy kicsit, legalább részben, és nem csak azért mert utálom (ill. főleg nem ezért) hanem, mert ha én mindent egyedül csinálok meg, és minden úgy áll, ahogy én képzeltem, akkor gyakorlatilag nem marad időm állást keresni vagy szakmai gyakorlatot vagy semmit, meg nem marad idő az összes többi feladatra sem, amit meg akarok csinálni, mert mire összepakolok meg rendet rakok, addigra úgy elfáradok, hogy a lakásból kimenni sincs igazán kedvem, nem hogy motivációs leveleket szerkeszteni és mindenféle nyomtatványokat kitölteni. Egyáltalán nem tudom, hogy lehet ezt jól megoldani, kivéve hogy azt mondom, hogy gyere ide és pakold el a koszos edényeket légyszi mert nem tudom hova lerakni a vágódeszkát, nem tudok mást csinálni, mint azt mondani, hogy csináld, de akkor meg én vagyok a parancsolgató hisztis liba. (És egyáltalán, mennyire szexista, hogy ha valamivel nem értek egyet, akkor az rögtön hiszti, és nem mondjuk, vita??)

Egyébként meg, csak ilyen dolgok, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és mi van, ha külföldön akarok munkát vállalni, és mit tudom én, az egész olyan járatlan út nekem. Honnan tudjam, hogy mit kell csinálni, és mennyire kell igazodnom a másikhoz, ha egyszer beszélni sem igazán merek róla, mert tudom, hogy mindig megbántja a fiúmat, és nem akarom megbántani, és a végén mindig csak sírok egyedül a takaróm alatt. Én nem akarok egyedül sírni a takaróm alatt, de sajnálom, nem vagyok olyan alkalmazkadó mint anyám, bár a szüleimet illetően nincs is igazán megfelelő minta előttem. Mondtam már, hogy ha szüleimmel együtt utazunk valahova, akkor anyámnál legtöbbször egyszerűen nincs pénz? Mondtam már, hogy ez őt nem is zavarja egy cseppet sem, pedig apám mindig mondja neki, hogy tartson magánál legalább egy ötezrest? Mondtam már, hogy ezt úgy csinálja, hogy külföldön egy fitying sincs nála? Erről teljesen az esélyegyenlőségi tanulmányok című alapszakos tárgyam jut eszembe, amit egy nő tartott, aki persze teljesen feminista volt, és szerintem arra próbált megtanítani minket, hogy törekedjünk a nemi egyenjogúságra, és könyököljünk az asztalra és érvényesítsük a jogainkat, és olyan nüansznyi diszkrimináló tettekre világított rá, mint, hogy a docens úr, és a megegyező rangú nő, akit mindenki Mancikának szólít, és szerintem Mancika ezt lehet, hogy úgy éli meg, hogy ez kedveskedés, pedig valójában csak diszkrimináció. Ez annyira kicsi, és látszólag jelentéktelen dolog, hogy Mancika, vagy docens asszony, hogy az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy mi van, ha ez neki nem számít? Mi van, ha ez őt nem zavarja? És mégis, min változtat ez? Azon kívül, hogy az előadónak teljesen elkerekedett a szeme, és majdnem sírva fakadt olyan édes lányom, hogy kérdezhetsz ilyet? arckifejezéssel az arcán kezdett el magyarázni valamit, amire nem emlékszem pontosan, ami viszont eszembe jut, hogy talán egy kicsit kezdem érteni ezt a mivan ha nem érdekel típusú hozzáállást, mert azt hiszem, hogy sok nőnek ez elég kényelmes helyzet, anyámnak is nagyon kényelmes, hogy apám pénzügyi biztonságot teremt, sufnit épít és lenyírja a füvet, és azt gondolja, hogy a minimum amit megcsinálhat az a (szinte) összes házimunka. Szerintem meg nem. Persze, hogy ez nem egyenlő verseny, mert az egyik szülőm mérnők a másik pedig tanár, persze, hogy nem ugyan annyit keresnek, ez nem igazán olyasmi ami ellen lehetne tenni az egyenjogúság fejében, de arra lehet törekedni, hogy megbeszéljük egymással a dolgokat, nem? Hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az egyik fél soha nem hozhat önálló döntéseket?
És azt hiszem az is idétlen kapcsolati helyzetet teremt, hogy mindig az én lakásomban vagyunk a fiúmmal, így gyakorlatilag midnig ő a vendég, mindig nekem kell megkérdeznem, hogy kér-e vacsorát,  és mivel én vagyok otthon, nekem kell többet takarítani, ez világos, de ettől még fogalmam sincs, hogy hogy megy ez. Annyit látok, hogy nagyon kicsi dolgokon múlik, és félig csak elvi kérdés, ami mosogatás közben nem is túl érdekes, de a többi az nagyon is.

Ez lenne a legtökéletesebb hóesés szürkületben típusú kép, ha éles lenne, duh..

a nyelvtanrendőrség támad

avagy a következő szavakat/kifejezéseket (a teljesség igénye nélkül) egyszerűen MUSZÁJ lesz betiltani 2015-ben:

lekommunikál/lebeszél

ezeket mind használtruhás facebook csoportokból tanultam:
fari (=farmer)
csizi(=csizma)
zozó(=zokni)
baki(=bakancs)

továbbá:
jóestétszia (tegezel vagy magázol?)
az lenne a feladat hogy/itt kellene aláírni (KINEK???)
ŐT kérem, ŐT a pizzaszeletet (azt!)
szerelmes vagyok... (az új csizmámba) (wtf? mi lenne, ha csak ódivatúan és visszafogottan, tetszene??)


SZERK:
totes(=totally)
adorbs(=adorable)
jelly(=jelaous)

jó tudni, hogy nem csak a magyarok nem tudnak rendesen beszélni.

Amúgy engem itt Budapesten azt hiszem, hogy mindenki marhára elfelejtett. Erre akkor jöttem rá, amikor ma a Mammutban fél órát vártam egy "barátnőmre" mint a hülye, hogy majd találkozunk, és akkror nem hogy nem jött el, nem hogy nem vette fel a telefont, de még egy sms-t is csak fél órával később bírt hogy küldeni, hogy elfelejtette. Ja, aha, persze. Mert amúgy csak azért mentem oda mert ő csak egy hülye bevásárolóközpontban találkozik, mivel BKV-ra nem teszi fel a csillogó seggét, és télikabátot sem hord (????), és kb csak a Starbucksból vesz teát, ahol 600 Ft (???!!!) egy csésze, és ráadásul egy stand az egész.
Egy másik barátnőm egy hete bejelentette, hogy februárban (!!) ér csak rá, egy másik két hét múlva vizsgázik amire már most tanul, vele szemben empatikus vagyok meg minden, mert tudom, hogy más dolgai meg problémái is vannak, egy barátnőmet szimplán nincs kedvem felhívni, mert ha 3 órán át beszélgetünk négyen, akkor ő beszél egész végig, a volt legjobb barátnőm annyira nem érdeklem, hogy egy ideig azon gondolkodtam, mi van, ha halálos beteg, és ezért nem ír, de most láttam, hogy posztolt valamit facebookra úgyhogy nem halt meg, ez jó hír, de azért az ittfelejtett cuccait tegnap úgy ahogy van kidobtam a kukába. Mert mégis mit csináljak én a lyukas blézerével, vagy mit várt, hogy ha csak a szakadt ruhákat hagyja itt, akkor az én feladatom, hogy kidobjam?

Vannak még több barátnőim is, de marhára fárasztó, hogy mindenki borzasztóan sikeres és egyfolytában erről beszél, én meg annyira rettegek a sikertelenségtől, hogy félek elküldeni a jelentkezésem bárhova is, hogy végre legyen állásom, ezért nincs is igazán kedvem találkozni velük. Persze legalább ok nélkül, mert 12 napom volt helyet találni az Erasmus+ jelentkezéshez, én meg akkora mázlista voltam, hogy az első helyre felvettek ahova jelentkeztem, és ráadásul egy tök jó, és nagy humanitárius szervezet, szóval egy szavam nem lehet.

De ettől még szorongok, hogy nem fog sikerülni semmi, így nem csinálok semmit, amitől persze, hogy nem sikerül semmi, és egy csődnek érzem magam, és lassan már emaileket küldeni is rettegek, mint mondjuk most ennek a lánynak akitől vettem volna egy szemüvegutalványt, de aztán mégsem, és nem merem megmondani neki hogy nem kérem mégse, mert megláttam, hogy jó barátok egy volt csoporttársammal, és mégis mit fognak rólam gondolni, milyen rossz fej vagyok meg lúzer.
És amúgy is, 24 vagyok, és még minding nem tudom, mi akarok lenni igazán, mondjuk főleg mert igazából csak rettegek, hogy ez túl nehéz, vagy nem fog sikerülni, mert mindenki meg a nagyanyja is biztos ugyan azt akarja mint én hercegnőnek lenni.
Nem tudom, hogy kell felnőttnek lenni, vagy bárkinek lenni. Nem tudom, mi a francnak jöttem vissza Bp-re, Londonban pont kezdett életem lenni, amikor vége lett, mindent elrontok a türelmetlenségemmel, talán ennél még az is jobb lenne, ha ott dolgoznék valami kávézóban, és közben egész éjjel PhD jelentkezéseket írnék. Akkor legalább lenne célom, most semmi nincs.

5 órája van rendes internetem, ebből 30 percet töltöttem híradó nézéssel (különböző csatornákon!), és pontosan 29 perce undorodom a tévétől, pontosan 29 perce akarok még kevésbé itt lakni Magyarországon.
mi történik velem.

Hogyan járjunk egyetemre Angliában

Annalight hogyan legyünk egyetemisták posztja klasszikus, és mivel most van jelentkezési szezon, megcsinálom a saját változatomat, Angliával kapcsolatban, remélem hasznára válik valakinek, és nem lesz túl sok tévedésem.

A jelentkezés

Hogyan válasszunk egyetemet?

A Times ranglistája, és a Guardiané,* nagyon jó, a szakok tárgyanként vannak csoportosítva, így könnyű megtalálni azt az egyetemet, ahol van olyan szak ahova szeretnénk jelentkezni. További nagyon hasznos oldal a whatuni, itt szakonként lehet véleményeket keresni minden egyetemről. Hogy mi alapján válasszuk az egyetemet, erre nem érdemes túl részletes tanácsot adnom, mindenki döntse el, hogy mik a fontosak számára, mennyi pénze van tandíjra és megélhetésre, és hogy városban vagy vidéken akar élni. Szerintem a legfontosabb, hogy válasszuk a számunkra megfelelő kurzust.

Én úgy döntöttem, hogy Londonba szerettem volna menni, mert ott él az unokatestvérem (habár vidéken sokkal olcsóbb lenne) és egy másik barátnőm is itt lakott akkor. (Ez nem racionális döntés, persze, igazából Edinburghba akartam menni, de az nagyon sokba került) A SOAS-ra nem jelentkeztem, mert habár tetszett, nem akartam egy olyan egyetemre járni, ami szinte teljesen, minden tanszéken az Ázsiai kultúrára fókuszál. Így a Goldsmithsre jelentkeztem, és a UCL-re. 

*mindenki kímélje meg magát attól, hogy eldönti, hogy ő a top 5-be akar bekerülni, és csak azért is oda jelentkezik, attól függetlenül, hogy számára/érdeklődésének megfelelő-e az adott szak

Hogyan jelentkezzünk az egyetemre? 

Az egyetem honlapján keresztül, mesterszakon nem kell a UCAS-t használni. Itt leírják, hogy milyen dokumentumokat kérnek, ezek ugyan azok mint Magyarországon, diploma, és kreditigazolások, ezeket mindenki megkapja angolul a diplomával együtt. Ha nem, és a neptunról nyomtatjátok ki, akkor le kell pecsételtetni (hitelesítés) a TO-s nénivel, vagy egy ügyvéddel. Csatolni kell még két vagy három ajánlólevelet és egy motivációs levelet is. 

Ezután van egy rövid telefonos interjú, ez nem túl nehéz, olvassuk át a motivációs levelünket, és a szakdolgozatunkat mert ezekről kérdeznek majd főleg. Hasznos készülni valamilyen kérdéssel is az interjúztatónak, hogy ne tűnjünk érdektelennek.

Ki írja az ajánlólevelet? 

Szerintem ez nem túl fontos, nekem az angol tanárom írta, és egy régi angol tanárom középiskolából. Ez lehet, hogy nem túl etikus, de soha nem néznek utána a referenciáknak. Igazából bárki lehet, aki nem rokon, vagy barát. A lényeges az, hogy pozitív legyen, és a tanár is segítőkész. Hallottam olyanról, hogy valaki bement egy oktatójához, és mivel ő nem tudott sem angolul, és nem tudta azt sem, hogy milyen egy ajánlólevél, azt mondta, hogy írja meg magának, ő pedig majd aláírja. Ez csak akkor járható út, ha a jelentkező jól tud angolul, és tudja, hogy miylen egy ilyen levél, miről kell szóljon, és mi a fontos. Külfödi továbbtanulással foglalkozó irodáknál szerintem nem érdemes segítséget kérni, nagyon lassúak, és tapasztalataim szerint körülményesek is. 

Hogyan írjunk jó motivációs levelet? 

(Ezt van amikor cover letter, van amikor statement of purpose, a lényeg  nagyjából ugyan az)

Erről nagyon sokat lehetne beszélni, és beszélnek is az interneten erről végeláthatatlanul, ezt midnenképp guglizzuk. Én egy Write it right című könyvet használtam, ebben nagyon jól kitérnek arra, hogyan építsük fel, milyen mondatszerkezetet használjunk, mire fókuszáljunk. Az összes honlapra odabiggyesztik, hogy "demonstrated interest in  the field", talán ez a kulcsa a dolognak. Hogy ne azt mondjuk, hogy engem nagyon érdekelnek a kiscicák, hanem hogy mindenféle tevékenységünkről írjunk, amik azt bizonyítják, hogy nagyon érdekesnek találjuk a kiscicákat. 

Úgy ne üljünk le írni, hogy fogalmunk nincs miről fogunk írni, mert úgy rettenetes foghúzás lesz az egész. Azt se csináljuk, amit én, hogy az utolsó percre hagyjuk,  és egy óra alatt gépeljük le az egészet. (Mondjuk ekkora már tudtam, hogy mit akarok mondani.)

Mikor jelentkezzünk? 

Mihamarabb, ez kulcsfontottságú, mert jelentkezési sorrendben vesznek fel mindenkit, és sok helyen azért utasítják el az embereket, mert már megtelt. 

innen

Milyen "szakmai tapasztalatra" van szükségem ahhoz, hogy felvegyenek? Hogyan bizonyítsam az érdeklődésem? 

Nincs tapasztalatom, mit tegyek?

A tapasztalat nekem nagy pánikforrás volt, bármi lehet, olvasmányélmény, vagy szakdolgozat is. Angliába úgy jelentkezzünk mesterszakra (ill. bárhova külföldre), hogy tudjuk mit csinálunk, egyrészt mert rövid, másrészt mert drága, nincs idő céltalankodásra. 

Angliában sokkal elterjedtebb az önkénteskedés szerintem, és mindenki részt vesz valamilyen tevékenyésgben a tanulmányai mellett, ha még van időnk, gondolkodjunk előre, és tegyük mi is ezt. Egyébként hozzá kell tennem, hogy én 23 voltam amikor elkezdtem, a második legfiatalabb az egész szakon, sokan 25-26 vagy mégtöbb évesek voltak, senki nincs semmiről elkésve. 

Hogyan jelentkezzek diákhitelre? Milyen ösztöndíjak vannak?

Ez egyetemenként és szakonként változik, művészeti ösztöndíjat többen kapnak mint a többi faját, ezekre nagyon korán kell jelentkezni, esetlegesen hamarabb is, mint a szakra, már október-november körül érdemes tájékozódni.

Diákhitel a mesterszakra nincs, kivéve ha brit polgárok vagyunk, vagy több éve életvitelszerűen, nem tanulás céljából ott élünk. Az egyik volt évfolyamtársam úgy csinálta, hogy minden családtagja felvette a diákhitel 2.-t, ami szabadon felhasználható.

Milyen nyelvvizsgára van szükségem? Melyiket érdemes?

Általában a TOEFL, az IELTS vagy a Cambridge az elfogadott, kicsit magasabbak a pontok, mint az alapszakhoz. A legtöbb egyetemnél van kitétel, hogy milyen régi lehet a vizsga, erre figyeljünk!

Diákélet, és hasonlók 

Hol lakjunk?Mikor költözzünk? 

Szerintem magánszálláson, ez sokkal olcsóbb, mint a kollégium. Arra figyeljünk, hogy csak az egyetem kollégiumaiból lehet kiköltözni év közben, azokból viszont nem, amik "intercollegiate" rendszerben vannak, tehát a University of London által fenntartottak, és több egyetem diákjai élnek ott. Magyar főbérlőtől (aki az angol tulajdonostól bérli), másodkézből igyekezzünk nem szobát bérelni, ezekről sokszor vannak rémhírek, és egyáltalán, kockázatos. Lakáskeresésre szánjunk több hetet, potenciálisan utazzunk oda nyáron, és keressünk akkor, júliusban és auguasztusban sokkal jobbak a lehetőségek. (Ezek evidenciák, részletesebben érdemes a facebook csoportokban, főleg a diákcsoportokban tájékozódni.) 

Nyelvi nehézségeim vannak, mit tegyek?

Konzultáljunk az előadóval, vagy a szakfelelőssel, általában vannak nyelvi kurzusok. Nekem egyébként az a benyomásom, hogy szinte senkivel nem fordul elő ilyesmi akiket ismerek.

Hány kötelező tárgy van? Hogyan épül fel a szak? 

Egy félévben csak két kötelező tárgy van, de senki ne gondolja azt, hogy emiatt unatkozni fog. (Ez minden szakon így van, nem csak az antropológián). Egy tárgy egy egy órás előadásból, és egy másfél órás szemináriumból áll, és általában még van egy "reading group" is, ahol további kapcsolódó olvasmányokról beszélünk. Egy tárgy 30 kredit, egy félévben 60-at kell teljesíteni, viszont a választhatóknál úgy van, hogy vannak 15 kreditesek, amik vagy két hetente, vagy csak a félév felében vannak, így fel lehet többet is venni. 

Minden héten van tanszéki szeminárium is, ez két órás, az első órában egy másik egyetemről jövő előadó beszél a munkájáról, a másodikban pedig egy itteni, vagy egy PHD hallgató.  Egyébként az összes meghírdetett órára be lehet járni, az egyik választható lehet egy másik karról, vagy másik egyetemről, de ehhez engedélyt kell kérni, vagy az oktatónál jelentkezni. 

A University of London (részei a King's College, UCL, Birkbeck, LBS, Royal Holloway, SOAS, Queen Mary, LSE és a Goldsmiths) egy nagyon jó dolog olyan szempontból, hogy az összes egyetem óráira és tanszéki előadásaira el lehet menni, és ezek sokszor nagyon érdekesek, ugyanakkor sokszor ütköznek, ill. nagyon messze vannak, ami nehezíti, de ha hetente néhányszor sikerül élni a lehetőséggel, akkor az már nagyon jó. A SOAS-on és a UCL-en voltam többször is ilyen előadásokon, ezen kívül csak a LSE-n van antropológia. 

Antropológia

Lehet a mesterszak mellett diák munkát vállalni?

Erre nem tudok objektív választ adni, csak a véleményemet, de elvileg lehet, gyakorlatilag nem tudom, hogy érdemes-e, ill. szinte mindig csak azok szoktak, akik "part time" járnak. Ez a mesterszak kb. heti 4 napos elfoglaltság legalább, ha az olvasással töltött időt is beleszámolom, akkor még több, és mivel hogy már van egy diplománk, szerintem nem kifizetődő valami olyasmivel tölteni az időt, ami nem a karrierépítésünket szolgálja. (Egyébként tudom, hogy ezzel a kijelentéssel nem vagyok teljes mértékben realisztikus, meg az élet nem így megy, hogy ez a munka nem építi a karrierem, nem vállalom el). 

Dolgok, amiket vegyünk figyelembe: én csak az antropológiaával kapcsolatos karrierekről tudok érdemben, és annyit biztosan mondhatok, hogy Londonban ez az egész, hogy antorpológia, meg civil szféra, alapítványok, non-profit szervezet, charity sector akármicsoda sokkal nagyobb biznisz, mint Magyarországon. Millió szervezet van, akik mindenféle dolgokra specializálódnak, sokkal több lehetőség mint Budapesten (képzeljünk el sokkal többet, mint Bp-en, és kétszerezzük meg), szerintem az ilyen lehetőségeket kár lenne elmulasztani. A legjobb, legismertebb és leggyakrabban frissülő oldalak állások meg gyakorlatok felfedezésére a Guardian charity sector jobs (most látom, hogy itt képzéseket is lehet keresni), a Charity job és az Idealist (az utóbbi kettőn van nagyon sok önkéntes pozíció is, mind Európában, mind Afrikában és Ázsiában). 

Milyenek a vizsgák?

Nekünk csak 7000 szavas esszéket kellett beadni, és a szakdolgozatot, szóbeli vizsgák nem voltak. 

Az esszéket online kell feltölteni, és a tanárook egy százas skálán pontozzák, és írnak hozzá megjegyzéseket. 70 felett vannak az ötösnek megfelelő pontszámok, de nyolcvannál többet állítólag szinte soha senki nem kap.

Milyen a módszertani kurzus? Antropológus leszek-e a mesterszak után?

Nem, és igen. Antropológia mesterszakkal kaphatunk állást, mint alkalmazott antropológus (mindenféle szervezeteknél, cégeknél), de ahhoz, hogy valaki egyetemi oktató/kutató legyen, doktorálni kell.

A módszertani kurzusra azért akarok kitérni egy pillanatra, mert mindig ez a legnehezebb, és egyben a legfontosabb is, ha az ember tényleg antropológus akar lenni. Annyit mondhatok, ettől az egy kurzustól még senki nem lett profi. Kb 10 fős csoportokra vannak osztva az emberek, amik az előadások után vannak megtartva, és minden csoport saját maga kitalál egy projektet, és elvégzi a terepmunkát. A miénk szerencsére nagyon izgalmas volt, és most egy csoportos publikációt írunk róla, viszont mindezek mellett ragadjatok meg minden alkalmat, hogy a módszertanról halljatok és olvassatok, vegyetek részt az összes terepgyakorlaton és szemináriumon, menjetek el az NVivo workshopra, mert ezek nagyon hasznos dolgok, és borzasztóan megkönnyítik az ember életét.

További félig egyértelmű tanácsok: 

Jó, nem annyira, inkább  csak praktikus dolgok, amiket kövessünk, hogy könnyen jó jegyet kapjunk, és nekem nem mind jutott eszembe azonnal.

• Vásároljunk egy nyomtatót az év elején. Ez kb 60 fontért beszerezhető az amazonról, ebayről vagy gumtreeről, ennyi pénzt kb 2 hónap alatt elkölthető nyomtatásra.
• Könyveket csak az Abebooks-ról vegyünk, itt fityingekért lehet bármit beszerezni
• Olvassuk el az olvasmányokat, minden órára legalább egyet, ez nagyon megkönnyíti az esszéírást.
• Mindig konzultáljunk a tanárral az esszé témánkat illetően, és mindig legyünk nagyon lényegretörőek. 
• Talán borzasztóan evidens, de nagyon fontos, hogy tudjunk rendesen betűzni angolul, vagy ha nem, akkor tudjuk leírni az összes szerző nevét. 
• A szótárgép idejétmúlt, idétlen, de rendkívül hasznos lehet
• Szótárat teljesen felesleges vinni, aminek viszont mindenképp hasznát vesszük majd: könyv az esszéírásról, online szinonímaszótár, Student phrasebook, ezutóbbit legjobb ha fejből megtanuljuk, főleg ha PhD babérokra törünk, bármilyen tárgyból. Esküszöm, ez a legjobb könyv C1-C2-es szinten szókincset illetően, egyetemi környezetben.
• Gondosan tanulmányozzuk át a könyvecskét, amit az év elején adnak, ezekben megtalálhatók a határidők, információ a választható tárgyakról, esszékről, és ami a legfontosabb, a szakdolgozatról. 

Nos, több dolog nem jut eszembe, remélem így is hasznos lesz, legalább egy kicsit. Tudom, hogy néhány fiatalabb olvasóm biztos hogy van, ti jelentkezzetek Angliába, vagy bárhova külföldre tanulni! Okosodjatok, és senki ne felejtse el, hogy bárhova is költözik, nem ragadt ott örökre, rendben van elrontani dolgokat és odaégetni a húslevest, az új országot pedig nem kell (azonnal) szeretni, nem a szép városért megyünk oda, hanem a tapasztalatokért, új barátokért, és hogy végülis tanuljunk valamit.

about a boy

azt mondtam-e már, hogy a fiúm olyan, hogy ha éjszaka felébredek pisilni, akkor ő addig felrázza a párnámat, és megigazítja a takarómat?

én tegnap elfelejtettem, hogy van olyan, hogy négyes metró

Ugyanis az volt, hogy a Mammutból elgyalogoltam mindenféle kerülőutakon a Batthyány-ra, ahol felszálltam nagy naivan a 47-esre ami lerakott a Gellért téren, mert valami baleset volt, és a villamos nem megy tovább, meg egyáltalán, semmi nem ment tovább. A BKV alkalmazott meg addig hadonászott, hogy ott a pótlóbusz, hogy nekem teljesen kiment a fejemből, hogy emberek, metró!!?? (Mondjuk nem is értem, miért nem mondta a jónépnek, mindenki, ill. az aranyseggű budaiak (=én) visítoztak, hogy fel kell szállniuk a hetes buszra ).

És egyáltalán, ha már a kicsit nevetséges lépéseimnél tartunk, valamelyik nap, amikor az unokatestvéremmel szálltunk le a buszról, valahogy mindketten megköszöntük a buszvezetőnek, hogy kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót.

Ezek rémesen apró dolgok, amiket jövő hétre biztosan el fogok felejteni, de miért nem beszél senki arról, hogy milyen érzés külföldről hazaköltözni? Mármint tudom én, hogy nem olyan egy évre elköltözni, mintha 20 évig egy másik kontinensen éltem volna, és elfelejtettem volna, hogy van magyarul az, hogy vonatkocsi, vagy rakott kel, vagy mit tudom én, de ettől még, akárhova is költözik az ember, apró és furcsa új szokásai lesznek, amiket csak akkor vesz észre, ha el kell onnan menni. És ez az egész nagyon érdekes nekem, nagyon érdekes, hogy én máshogy tudok borsófőzeléket főzni mint az anyukám, és nem teszek a teámba citromot, és a kedvencem a vaníliás joghurt eperrel.
Mert most, hogy hazajöttem, ugyan úgy el akarok hozni egy kicsi Londont, ahogy el akartam vinni egy kicsi Budapestet, a kedvenc teámat és sajtomat, és a műanyag fakanalat, és egyáltalán, miért mindenki csak arról beszél, hogy ha külföldre költözünk, vigyünk elég antibiotikumot görcsoldót, mert mi van, ha nem sikerül pont olyat venni?

Semmi nem ugyan olyan, mint volt, én sem vagyok ugyan olyan mint voltam, megváltoztam én is, és a villamosközlekedés itt Budán, az élet ment tovább, a barátaim eljegyződnek meg lediplomáznak meg külföldre költöznek, és mások lesznek a kapcsolataim is, és minden olyan más. Egy kicsit újrakezdés ez, és én még mindig úgy érzem, hogy csak lebegek, nem tudom igazán, hogy mit csinálok és hogy csinálom, és ez félelmetes. Itthon, otthon mindennek olyan ismertnek kellene lennie, de így egyszerre nem az, és egyáltalán nem. Külföldön nem ismer senki, ott bármit szabad, itt pedig mindenhol figyelő szemek, kivéve, hogy ha jobban meggondolom, nincsenek semmilyen szemek, nincs senki, annyi minden megváltozott, ugyan olyan egyedül vagyok, csak ez más típusú egyedüllét.

remélem, az hogy mennyire idegesít amikor tinédzserek együttalvós képeket posztolnak instagramra nem annak az előjele, hogy én is valami hipokrita szuperidegesítő KDMP tag leszek 5 éven belül.

#bezzegazénidőmben ribinek tartottuk az ilyeneket* 
igazából csak irigy vagyok




*de a fiút miért nem?