Amúgy engem itt Budapesten azt hiszem, hogy mindenki marhára elfelejtett. Erre akkor jöttem rá, amikor ma a Mammutban fél órát vártam egy "barátnőmre" mint a hülye, hogy majd találkozunk, és akkror nem hogy nem jött el, nem hogy nem vette fel a telefont, de még egy sms-t is csak fél órával később bírt hogy küldeni, hogy elfelejtette. Ja, aha, persze. Mert amúgy csak azért mentem oda mert ő csak egy hülye bevásárolóközpontban találkozik, mivel BKV-ra nem teszi fel a csillogó seggét, és télikabátot sem hord (????), és kb csak a Starbucksból vesz teát, ahol 600 Ft (???!!!) egy csésze, és ráadásul egy stand az egész.
Egy másik barátnőm egy hete bejelentette, hogy februárban (!!) ér csak rá, egy másik két hét múlva vizsgázik amire már most tanul, vele szemben empatikus vagyok meg minden, mert tudom, hogy más dolgai meg problémái is vannak, egy barátnőmet szimplán nincs kedvem felhívni, mert ha 3 órán át beszélgetünk négyen, akkor ő beszél egész végig, a volt legjobb barátnőm annyira nem érdeklem, hogy egy ideig azon gondolkodtam, mi van, ha halálos beteg, és ezért nem ír, de most láttam, hogy posztolt valamit facebookra úgyhogy nem halt meg, ez jó hír, de azért az ittfelejtett cuccait tegnap úgy ahogy van kidobtam a kukába. Mert mégis mit csináljak én a lyukas blézerével, vagy mit várt, hogy ha csak a szakadt ruhákat hagyja itt, akkor az én feladatom, hogy kidobjam?

Vannak még több barátnőim is, de marhára fárasztó, hogy mindenki borzasztóan sikeres és egyfolytában erről beszél, én meg annyira rettegek a sikertelenségtől, hogy félek elküldeni a jelentkezésem bárhova is, hogy végre legyen állásom, ezért nincs is igazán kedvem találkozni velük. Persze legalább ok nélkül, mert 12 napom volt helyet találni az Erasmus+ jelentkezéshez, én meg akkora mázlista voltam, hogy az első helyre felvettek ahova jelentkeztem, és ráadásul egy tök jó, és nagy humanitárius szervezet, szóval egy szavam nem lehet.

De ettől még szorongok, hogy nem fog sikerülni semmi, így nem csinálok semmit, amitől persze, hogy nem sikerül semmi, és egy csődnek érzem magam, és lassan már emaileket küldeni is rettegek, mint mondjuk most ennek a lánynak akitől vettem volna egy szemüvegutalványt, de aztán mégsem, és nem merem megmondani neki hogy nem kérem mégse, mert megláttam, hogy jó barátok egy volt csoporttársammal, és mégis mit fognak rólam gondolni, milyen rossz fej vagyok meg lúzer.
És amúgy is, 24 vagyok, és még minding nem tudom, mi akarok lenni igazán, mondjuk főleg mert igazából csak rettegek, hogy ez túl nehéz, vagy nem fog sikerülni, mert mindenki meg a nagyanyja is biztos ugyan azt akarja mint én hercegnőnek lenni.
Nem tudom, hogy kell felnőttnek lenni, vagy bárkinek lenni. Nem tudom, mi a francnak jöttem vissza Bp-re, Londonban pont kezdett életem lenni, amikor vége lett, mindent elrontok a türelmetlenségemmel, talán ennél még az is jobb lenne, ha ott dolgoznék valami kávézóban, és közben egész éjjel PhD jelentkezéseket írnék. Akkor legalább lenne célom, most semmi nincs.