én tegnap elfelejtettem, hogy van olyan, hogy négyes metró

Ugyanis az volt, hogy a Mammutból elgyalogoltam mindenféle kerülőutakon a Batthyány-ra, ahol felszálltam nagy naivan a 47-esre ami lerakott a Gellért téren, mert valami baleset volt, és a villamos nem megy tovább, meg egyáltalán, semmi nem ment tovább. A BKV alkalmazott meg addig hadonászott, hogy ott a pótlóbusz, hogy nekem teljesen kiment a fejemből, hogy emberek, metró!!?? (Mondjuk nem is értem, miért nem mondta a jónépnek, mindenki, ill. az aranyseggű budaiak (=én) visítoztak, hogy fel kell szállniuk a hetes buszra ).

És egyáltalán, ha már a kicsit nevetséges lépéseimnél tartunk, valamelyik nap, amikor az unokatestvéremmel szálltunk le a buszról, valahogy mindketten megköszöntük a buszvezetőnek, hogy kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót.

Ezek rémesen apró dolgok, amiket jövő hétre biztosan el fogok felejteni, de miért nem beszél senki arról, hogy milyen érzés külföldről hazaköltözni? Mármint tudom én, hogy nem olyan egy évre elköltözni, mintha 20 évig egy másik kontinensen éltem volna, és elfelejtettem volna, hogy van magyarul az, hogy vonatkocsi, vagy rakott kel, vagy mit tudom én, de ettől még, akárhova is költözik az ember, apró és furcsa új szokásai lesznek, amiket csak akkor vesz észre, ha el kell onnan menni. És ez az egész nagyon érdekes nekem, nagyon érdekes, hogy én máshogy tudok borsófőzeléket főzni mint az anyukám, és nem teszek a teámba citromot, és a kedvencem a vaníliás joghurt eperrel.
Mert most, hogy hazajöttem, ugyan úgy el akarok hozni egy kicsi Londont, ahogy el akartam vinni egy kicsi Budapestet, a kedvenc teámat és sajtomat, és a műanyag fakanalat, és egyáltalán, miért mindenki csak arról beszél, hogy ha külföldre költözünk, vigyünk elég antibiotikumot görcsoldót, mert mi van, ha nem sikerül pont olyat venni?

Semmi nem ugyan olyan, mint volt, én sem vagyok ugyan olyan mint voltam, megváltoztam én is, és a villamosközlekedés itt Budán, az élet ment tovább, a barátaim eljegyződnek meg lediplomáznak meg külföldre költöznek, és mások lesznek a kapcsolataim is, és minden olyan más. Egy kicsit újrakezdés ez, és én még mindig úgy érzem, hogy csak lebegek, nem tudom igazán, hogy mit csinálok és hogy csinálom, és ez félelmetes. Itthon, otthon mindennek olyan ismertnek kellene lennie, de így egyszerre nem az, és egyáltalán nem. Külföldön nem ismer senki, ott bármit szabad, itt pedig mindenhol figyelő szemek, kivéve, hogy ha jobban meggondolom, nincsenek semmilyen szemek, nincs senki, annyi minden megváltozott, ugyan olyan egyedül vagyok, csak ez más típusú egyedüllét.