baby in our wildest moments ,we could be the greatest

Igazából röhögve kell visszagondolnom azokra az időkre, amikor azt gondoltam, hogy ha majd valakivel kapcsolatban leszek, akkor egyszerre az összes problémám megoldódik, annyival jobb ember leszek, meg egyáltalán, minden annyira sima ügy lesz.
Hát ez nem jött be.
 Most már olyan problémáim vannak, amik egyszerre kínosan gyerekesek és félelmetesen felnőttesek, talán annyira hogy fel sem tudom igazán fogni őket.

Mint mondjuk, hogy utálom, hogy nekem a konyhában kell ugrálnom, miközben a fiúm online pókerezik és az indexet olvassa, vagy az erkélyen kávézik és közben a telefonján játszik valamit, én meg visítani akarok, annyira szörnyű a konyha, és mi a frászt képzeltem, hogy főzök egy kétfogásos ebédet, nem is tudok főzni. Ettől persze teljesen ingerült vagyok és frusztrált, és nem tudok kedvesen szólni, mert én csak jót akartam, és főzni de nem sikerül, és ettől mérges vagyok, vagyis inkább attól, hogy egy elvem van, amihez ragaszkodni akarok a kapcsolatomat meg a háztartást illetően, ez a munkamegosztás. Legalább egy kicsit, legalább részben, és nem csak azért mert utálom (ill. főleg nem ezért) hanem, mert ha én mindent egyedül csinálok meg, és minden úgy áll, ahogy én képzeltem, akkor gyakorlatilag nem marad időm állást keresni vagy szakmai gyakorlatot vagy semmit, meg nem marad idő az összes többi feladatra sem, amit meg akarok csinálni, mert mire összepakolok meg rendet rakok, addigra úgy elfáradok, hogy a lakásból kimenni sincs igazán kedvem, nem hogy motivációs leveleket szerkeszteni és mindenféle nyomtatványokat kitölteni. Egyáltalán nem tudom, hogy lehet ezt jól megoldani, kivéve hogy azt mondom, hogy gyere ide és pakold el a koszos edényeket légyszi mert nem tudom hova lerakni a vágódeszkát, nem tudok mást csinálni, mint azt mondani, hogy csináld, de akkor meg én vagyok a parancsolgató hisztis liba. (És egyáltalán, mennyire szexista, hogy ha valamivel nem értek egyet, akkor az rögtön hiszti, és nem mondjuk, vita??)

Egyébként meg, csak ilyen dolgok, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és mi van, ha külföldön akarok munkát vállalni, és mit tudom én, az egész olyan járatlan út nekem. Honnan tudjam, hogy mit kell csinálni, és mennyire kell igazodnom a másikhoz, ha egyszer beszélni sem igazán merek róla, mert tudom, hogy mindig megbántja a fiúmat, és nem akarom megbántani, és a végén mindig csak sírok egyedül a takaróm alatt. Én nem akarok egyedül sírni a takaróm alatt, de sajnálom, nem vagyok olyan alkalmazkadó mint anyám, bár a szüleimet illetően nincs is igazán megfelelő minta előttem. Mondtam már, hogy ha szüleimmel együtt utazunk valahova, akkor anyámnál legtöbbször egyszerűen nincs pénz? Mondtam már, hogy ez őt nem is zavarja egy cseppet sem, pedig apám mindig mondja neki, hogy tartson magánál legalább egy ötezrest? Mondtam már, hogy ezt úgy csinálja, hogy külföldön egy fitying sincs nála? Erről teljesen az esélyegyenlőségi tanulmányok című alapszakos tárgyam jut eszembe, amit egy nő tartott, aki persze teljesen feminista volt, és szerintem arra próbált megtanítani minket, hogy törekedjünk a nemi egyenjogúságra, és könyököljünk az asztalra és érvényesítsük a jogainkat, és olyan nüansznyi diszkrimináló tettekre világított rá, mint, hogy a docens úr, és a megegyező rangú nő, akit mindenki Mancikának szólít, és szerintem Mancika ezt lehet, hogy úgy éli meg, hogy ez kedveskedés, pedig valójában csak diszkrimináció. Ez annyira kicsi, és látszólag jelentéktelen dolog, hogy Mancika, vagy docens asszony, hogy az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy mi van, ha ez neki nem számít? Mi van, ha ez őt nem zavarja? És mégis, min változtat ez? Azon kívül, hogy az előadónak teljesen elkerekedett a szeme, és majdnem sírva fakadt olyan édes lányom, hogy kérdezhetsz ilyet? arckifejezéssel az arcán kezdett el magyarázni valamit, amire nem emlékszem pontosan, ami viszont eszembe jut, hogy talán egy kicsit kezdem érteni ezt a mivan ha nem érdekel típusú hozzáállást, mert azt hiszem, hogy sok nőnek ez elég kényelmes helyzet, anyámnak is nagyon kényelmes, hogy apám pénzügyi biztonságot teremt, sufnit épít és lenyírja a füvet, és azt gondolja, hogy a minimum amit megcsinálhat az a (szinte) összes házimunka. Szerintem meg nem. Persze, hogy ez nem egyenlő verseny, mert az egyik szülőm mérnők a másik pedig tanár, persze, hogy nem ugyan annyit keresnek, ez nem igazán olyasmi ami ellen lehetne tenni az egyenjogúság fejében, de arra lehet törekedni, hogy megbeszéljük egymással a dolgokat, nem? Hogy ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy az egyik fél soha nem hozhat önálló döntéseket?
És azt hiszem az is idétlen kapcsolati helyzetet teremt, hogy mindig az én lakásomban vagyunk a fiúmmal, így gyakorlatilag midnig ő a vendég, mindig nekem kell megkérdeznem, hogy kér-e vacsorát,  és mivel én vagyok otthon, nekem kell többet takarítani, ez világos, de ettől még fogalmam sincs, hogy hogy megy ez. Annyit látok, hogy nagyon kicsi dolgokon múlik, és félig csak elvi kérdés, ami mosogatás közben nem is túl érdekes, de a többi az nagyon is.

Ez lenne a legtökéletesebb hóesés szürkületben típusú kép, ha éles lenne, duh..