migráció 2015

Mármint igazából az a helyzet, hogy jobbára csak ülök itt tanácstalanul egy hete.
A múlt szombaton a fiúm bejelentette, hogy ő most akkor kapott egy állást Amszterdamban, elszaladt Ferihegyre venni egy jegyet, és másnap délután 3-kor el is utazott.
Úgy értem, álljunk már meg egy percre, eddig úgy volt, hogy én fogok lelépni*, nem? És akkor hogy is van ez, hogy amit nekem szabad, azt a fiúmnak is? Hát nehogy már. Vagy mégis. Izé.
De hogy két nap alatt? Csak így? Hogy már el is szaladtam megvenni a jegyem, így, hogy el sem tudtunk rendesen köszönni (mert én Szegeden voltam)?
Igazából ez elméleti síkon rettenetesen zavaró, összezavaró, aggasztó, meg minden. Jó gyakorlatilag is, de hát most mit tudom én? Mit jelent ez nekem? Hogy megy tovább ez a kapcsolat egészpontosan? Megy tovább? Hát honnan tudjam én ezt? Semmi sem tisztázott, és nekem igazán csak annyi a választásom, hogy Berlin-Amszterdam vonatjegyeket nézek ki az interneten? Egyáltalán nekem maradt beleszólásom bármibe is ezt a kapcsolatot illetően, ha a fiúm megteheti, hogy csak így lelép? (mármint mondjuk, a dezertáláson kívül) Számít egyáltalán, hogy ez elvileg a közjóért van? (mint hogy majd jobb életünk lesz közösen) Hát mit tudom én, hogy ezek után lesz-e közösen életünk? Mit tudom én, hogy Magyarországon lett volna-e? Most már minden olyan bizonytalan, vagy nem is tudom mi. De én ezt az egészet valahogy, nem is tudom, nem pont így képzeltem. Mert mi most vagyunk fiatalok, és most kell nagy dolgokat véghez vinnünk, amiket majd mesélhetünk az unokáinknak ráncosan és szottyadtan az öregek otthonának balkonháról, de milyen áron pontosan? Már régóta tudjuk, hogy ez a külföldre költözés biznisz elméletben, vagy úgy hogy mások csinálják sokkal menőbb, mint gyakorlatban, vagy mintha én csinálom, mert van ez a mindenféle dolog, amiről az internet nem beszél, és ez főleg az összezavarodás.

Mert mégis mi ez, ha nem egy zavaros izé? Vagy mit tudom én. Azt sem tudom igazán, hogy velem mi van szeptember után. Jelentkeztem mesterre, de ez még nem derült ki,jelentkeztem EVS-re, de eddig katasztrófálisan sikertelenül (úgy volt, hogy Dániában kapok helyet, erre azért nem, mert nem vagyok német állampolgár), nézek mindenféle állásokat, a legjobb persze Egyiptomban van, gutaütés, és akkor most még ez is, hogy a fiúm csak úgy nincs itt, nincs tovább. Illetve van tovább, de hogy van tovább?
A múlt héten arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ő már le akar telepedni, mert már arra vágyik, hogy a konyhai függöny legyen a legnagyobb problémája, és én először majdnem a képébe röhögtem. Úgy értem, hé, mérnök lettél, én meg antropológus, 24 évesek vagyunk! Előttünk a világ! Előttünk az élet! Vagy nem?
Elméletben azt gondolom, hogy mikor ha nem most, felnőtt vagyok, de még nem reumás, vagy hajlott, vagy mit tudom én, most vagy soha, még bármit szabad**. Csak aztán igazából fárasztóak is ezek az aggodalmak, hogyaszongya a fiúm lelép, állásom nincs, nem hogy konyhaablak, amire függönyt kell venni. Én mindig azt gondoltam, hogy merésznek kell lenni, amíg nincs öt gyerekem meg egy csomó macskám, de igazából ez egy kicsit fárasztó. Talán mégsem vagyok annyira Kurázsi mama, mint gondoltam, mit tudom én. Most, hogy sok időt töltöttem Szegeden, és biciklizgettem a szép napfényes, virágos utcákon, többször is gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy jobb lett volna itt maradni, jogásznak állni, ahogy mindenki akarta, és akkor most lenne egy viszonylag magas presztízsű diplomám, és apám intézett volna állást is nekem, vagy valamelyik barátja, vagy valahogy lenne. Konyhafüggöny, cserepes virág, vagy akármi. Mindig próbáltam magam meggyőzni, hogy semmit nem szabad megbánni, vagy legalábbis nem olyan nagyon, és tulajdonképpen nem bánom, hogy a Corvinusra mentem, még akkor is ha nem kifejezetten szerettem, és nem bánom, hogy mindenféle helyekre elutaztam, egyedül azt bánom, hogy haza jöttem Indiából hamarabb, hogy levizsgázzak, meg hát karácsony, és annyira égetően fontos volt időben lediplomázni és mindent rendesen csinálni, ahogy megmondták. Biztos, hogy nem én vagyok a legjobb ember a világon, de túlajdonképpen ha újra csinálhatnám az utóbbi 5 évet, akkor a nagyon fontos választásokat nem csinálnám máshogy, és azt hiszem, hogy most már csak ez a fontos. Talán a lábam nem akarnám eltörni, de az úgyis csak egy olyan helyen látszik, amit csak akkor látok, ha kicsavarom a bokám, úgyhogy már ez sem igazán érdekes. Most már tovább léphetek, mindenféle félresikerült kapcsolatok, barátságok és elveszített pénztárcák ellenére, és csak ez számít.








*Erasmus szakmai gyakorlatra, ami három hónap
**Mióta megláttam, hogy a 45 éves unokatestvérem rózsaszínre festette a haját, különösen elszabadult a pokol, még egy szaggatott farmert is vettem, bár elég szolid, mindenki nyugodjon meg)