Először csak ezt a cikket akartam idelinkelni, amit véletlen láttam meg a napokban a Modorosblog facebookján, de most muszáj inkább erről a roppant kellemetlen helyzetről beszélnem, amibe kerültem az egyik barátnőmmel. Történt ugyanis, hogy tavaly, mikor elmentem Angliába kölcsönadtam a nyomtatómat, és most, amikor vissza akartam kérni, kiderült, hogy már két hónapja nem is működik. Tudtam, hogy ez a lány sokat fogja használni, viszont egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez esetleg elromolhat. Ez lézernyomtató, és úgy gondoltam, hogy ez bármit kibír, de persze nem bírt ki bármit. Tulajdonképpen már nem is tudom mit hittem, nem volt semmiféle összetűzés, csak miután beszéltem a szüleimmel, és felhívtam (előtte csak emailben beszéltünk), és akkor félresiklott az egész, ő teljesen kiakadt azon, hogy én nekiestem (amúgy szerintem nem pont, de mindegy), és azt feltételeztem, hogy nem fog semmiféle felelősséget vállalni, se pénzügyileg, se sehogy, anyagiaskodtam, mert mondtam, hogy nem akarok tőle feleslegesen pénzt kérni, és egyáltalán, most abszolút én vagyok a rossz ember mindenféle szempontból. Most mondjuk annak is érzem magam, kivéve, hogy ő pedig bejelentette, hogy nincs pénze kifizetni (jaj de jó), egy új nyomtató árának a felét. Nekem ilyet egyáltalán nem lenne képem mondani, azt hiszem. Úgy értem, ez nekem mindenhogy pénzbe kerül, mert használódik a nyomtató akkor is, ha nem romlik el, valószínűleg ha én használom ennyit akkor is elromlott volna, de fogalmam sincs hogy kell ezt a helyzetet megbeszélni. 

Ezen a ponton már úgy gondolom, hogy ez az egész konfliktus, vagy akárminek nevezem, egymással és saját magammal is, főleg a bizalomról szól. Ez tulajdonképpen elég fájó, mert úgy  érzem, hogy saját magamban jobban csalódtam, mint a Canonban ebben a barátnőmben, fogalmam sincs, hogy hol tart most a barátságunk, és ér nekem egy nyomtatót ez az egész? Tulajdonképpen egy kicsit fárasztó ilyen elméleti síkon gondolkodni a barátságról, mint hogy bizalom, és hit, és hogy mégis miért feltételezném, hogy valaki akit ismerek 10 éve csak úgy lelépne a törött nyomtatómmal (amúgy ennek semmi értelme  nem lenne), de egyáltalán azt sem tudom, hogy meddig tart a barátság, és hol következem én, hát nem ugyan annyira vagyok én fontos magamnak, mint egy bármilyen más viszonyban, ahol nem annyira ismerjük egymást? Mármint most egy pillanatra úgy érzem, hogy dehogynem, nagyon is. Úgyis mindenki a saját érdekeit védi, ő akkor amikor bejelenti, hogy nincs pénze, én pedig amikor azt mondom, hogy fizesd ki a szerelési költség felét, vagy akármekkora részét. 

Továbbá az is a problémám, hogy van ez a képzetem arról, hogy ez az egész konfliktus  abban a pillanatban, hogy tényleg konfliktussá vált, egyben valami verseny is lett, hogy ki a jobb keresztény. Nyilván nem én, és ezzel ennek a barátnőmnek az összes érve és viselkedése érvényesítődik, habár a roppant kellemetlen beszélgetés alatt egyfolytában olyan gondolataim voltak, hogy mivé lettünk? hogy viselkedünk mi egymással? ki ez az ember? és végül, hogy én egyáltalán nem ismerlek. 

Annyival egyszerűbb lett volna ezt az egészet személyeskedés nélkül intézni, de fogalmam sincs, hogy lehet nem személyeskedni.

Hadd tegyem hozzá még azt is, hogy én mindig szívesen segítek másoknak, de ez már többször  katasztrófába fulladt, az anyukám pedig mindig azt tanítja nekem, hogy ne bízzunk senkiben, és ne várjunk semmi jót. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy elképesztően szomorú megközelítése az életnek, és hogy egyáltalán nem akarok így élni, de talán most egy pillanatra ilyen voltam, és ez egy katasztrófa. Fogalmam sincs, hogy most pont az ellenkezőjét gondolom-e annak amit kellene, de most teljesen így érzem. Hogy kedvességgel többre viszem.