mesélek még

Afrikáról, ilyen kaliberű eseményeket csak nem fogok már magamban tartani!

Legutóbb tehát Ngamilandnál (Botswana) hagytuk abba,  jöjjön tehát pár kép az egyik hajó és kenukirándulásról:

Micsoda őrületes Kék laguna idill, jaj a szívem. Itt úgy volt, hogy egy közepesen kicsi és ijesztő hajóval elsüvítettünk a táborból mindenféle holtágakon meg csapásokon keresztül egy kis szigetecskéhez,  ahonnan ezeken a tradicionális kenukon utaztunk tovább a következő még kisebb szigethez.

Ezek a kenuk amúgy nem teljesen tradicionálisak, eredetileg fából készülnek, és csak 8-10 évet bírnak ki, ezek pedig üveggyapotból (fiber glass) vannak, ami Magyarországon egyáltalán nem így néz ki, szóval nem tudom, hogy milyen eljárással kezelik utána.

Az előző képen látszik, hogy kicsi üléseket helyeztek ezekbe a kenu vmikbe (egyébként van egy másik neve, de arra nem emlékszem), de ettől még elég félelmetes volt. Jól megsejthető módon iszonyú borulékony, és túl közel ül az ember a vízhez (kb 15 centire a víztükörtől, túl kevés, én mondom nektek, túl kevés).  A víz amúgy csak kb térd fölé ért ezen a részen, és nem voltak krokodilok vagy hasonló vérengző fenevadak, így én azzal nyugtattam magam, hogy ha felborulunk akkor csak kiszaladok a partra (nem volt túl messze), habár nem tudom, hogy hogy csináltam volna ezt meg ebben a mocsaras hínáros izében, amikor még cipő is volt rajtam, és a végére bizonyára még 10 piócát is kifogtam volna. Itt amúgy a fényképezőgépemmel alig csináltam fotókat, mert mozdulni is alig mertem, nem hogy elővenni és fotózgatni. A végére teljesen tele lett az alkarom horzsolásokkal a nádtól, mert végig a csónak szélét szorítottam, mint egy igazi paranoiás. 

Ez a kép a kis szigetecskén készült már, és amúgy semmi értelme, csak hát valahogy olyan szép. Itt amúgy senki nem él már, mert az őslakosokat kitelepítették, miután az összes állatuk száj és körömfájást kapott, és mindet meg kellett ölni. Aztán a kormány kecsegtetett mindenféle üzleti meg turizmus adta lehetőségekkel és még iskolával is, de ezek egyre elmaradtak. Az idegenvezetőnk innen származott, és roppant hazafias nézeteit úgy mondatonként kifejezte. A természet gyönyörű volt, de a kirándulás élvezeti értékét eléggé rontotta, hogy mennyi szúnyog és bogár volt, úgy 35 fokban koslattunk a pusztában, vmi kolbász fát tanulmányoztunk, aminek a terméséből naptejet lehet csinálni, meg mindenféle ürülékeket, jórészt elefántot különben, amit csak el kell égetni a tábortűz felett és akkor elijednek a szúnyogok. 

Ez az út visszafelé, és annyria nem értem, hogy ezek a férfiak hogy nem borulnak le innen. A telefonomat csak nem sikerül egyenesen tartanom. Egyébként nem tudom mennyire látszik ezen a képen, de a nád virága egészen más mint amiket Európában bárhol is láttam.

Szamarak és egy kis purdé a tábor kijáratánál.

Ezt a buszból fotóztam, mert itt épp egy nemzeti parkon haladtunk keresztül, és ott nem lehet megállni fotózgatni (szóval mindenki nevetségesen lelassít, hogy lefotózhassa az összes zsiráfot meg impalát, bár itt nem voltak)

egy fura fa

Az egyik tábori bár Namíbiában (Ngepi camp), volt ingyen kávé, amit nagyon élveztem, de kb semmit nem lehetett kapni, csak cidert, úgyhogy szerencsére jól rászoktam, mert csak 300 ft, és finom

Amúgy meg ejtsünk már szót erről a homokról is. Mindenhol ott van, mert ez a talaj (jaj dat bölcsesség), és iszonyú nehéz benne menni flipflop papucsban, vagy akármilyen szandálban, vegyétek fel a cipőtöket, higgyetek nekem. 

Szóval ez a falu, én olyan európai értelemben vett falut vártam, hogy vannak házak meg pár utca, betonút, kocsma, közért  na, hát itt pont semmi ilyesmi nincs. Kicsit tulajdonképpen szégyellem is magam, hogy én erről nem tudok semmit, de itt a falu (=village) az lényegében egy "township". Ennek az a lényege, hogy egy nagy család él itt, i.e. 2-3-4 generáció, mindenkinek van egy külön szobája(=épülete), amiben lakik a házastársával meg esetleg a gyerekekkel. Az egyik faluban volt egy épület, amit azért építettek, hogy legyen hova menni a pásztorórákra. A kép jobb oldalán látjuk a modern építészet térhódítását, állítólag ez itt nagyon drága. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy 7 namíbiai dollár egy tégla, ez kb 140 forint, én nem tudom, hogy Magyarországon mik a tégla árak, de egy gyors guglizás alapján úgy 500-2000ft-ig. Az új házon látjuk az ablakokat, a tradicionális épületeken több okból nincsenek, egyrészt mert nincs rá pénz, másrészt, hogy védjék magukat a naptól, és így a kígyók sem tudnak bejönni. Ezeken a képeken pont nem látszik, de sok épület kerek, mert akkor a kígyók nem tudnak elbújni, és kimennek.

Ezeket a vörös fadarabokat azért gyűjtik, hogy eladják, a háttérben pedig a tradicionális kenuk, amiket a fa törzséből faragnak, ez viszonylag sokáig tart, kb 2-3 hónap, ha jól emlékszem, és kb 8-10 évig bírja, míg az üveggyapot úgy 30

Egy rakás csirke, a téli konya,és a kerítés, amit azért csinálnak, hogy az elefántok ne tudjanak bejönni olyan könnyen 

a táj, meg a szomszéd falu

egyszer akarok vmi menő afrikai fotót csinálni, akkor is belelóg az ujjam, és bár ez itt nem látszik, tessék kérem, autentikus afrikai "strip mall". amúgy semmi nincs, csak pár élelmiszer bolt, ahol nagyrészt édességet meg alkoholt árulnak,de volt még zacskós leves és olyan színű/állagú felvágottak, hogy inkább nem szeretném megenni. Afrikában egyébként vasárnap nem árulnak alkoholt, de egyébként is többször előfordult, hogy egyszerűen nincs vmi, fagylalt, csirkecomb,krumpli, teljesen véletlenszerű. Az árak amúgy alacsonyabbak mint nálunk,de a minősége is sokkal rosszabb, mint Európában akárhol, ie. mondjuk nincs rendes sonka, (de lehet, hogy nem is divat?) csak fura színes felvágottak, nincs jó minőségű gyümölcslé, vagy joghurt sem, és kenyérből is csak azt a gumis toast kenyeret láttam. Az a benyomások, hogy az emberek eléggé szeretik a színes/édes dolgokat és az egészségtudatosság még nem annyira tört be ide. Vettem egy női magazint is, elég borzasztó volt, demagógabb mint a Nők Lapja, ne is képzeljétek el inkább.

balra a falon ennek a Marathon cukornak a reklámja, ki tudja milyen megfontolásból, és kicsi értékmegőrző (?) szekrények, balra pedig vki árult vmi növényt.

Sorry to interrupt our regular progaramming

csak el kell mesélnem, hogy vettem egy bicikli mintás ruhát. bicikli mintás! ilyen, csak az enyém sötétkét, de arról már nem találok képet:

Okawango delta, és még pár random kép

Posztolok pár képet a telefonomról, mert igazából kár lenne veszni hagyni, haha.
 A második napon voltunk egy repülős kiránduláson, amire először nem is akartam elmenni, mert szerintem nagyon drága volt, de aztán mindenki ment, és hát peer pressure, viszlát 120 dollár.  Maun egy porfészek, értsd, egy csomó poros út, pár bolt, ahol semmi olyasmit nem lehet kapni amit általában megennék (narancsos tej, eh eh) és valószínűleg egy KFC, Pizza Hut és/vagy Wimpy, mert ezek mindenhol vannak, mint Magyarországon a McDonalds, ami amúgy teljesen nevetséges, mert a helyi árszínvonalhoz képest túl drága, és teljesen helyidegen.

A reptér Mauban a legkisebb, amit valaha láttam, kb egy kicsi terem, és semmi más, pedig mennek innen nemzetközi járatok is, igaz, hogy csak Fokvárosba

Ezen a képen amúgy semmi nem látszik a folyóból, és praktikusan a következőkön sem, eléggé epic fail, de csak a kirándulás végén jöttem rá, hogy a folyót nem sikerült rendesen lefotóznom. A levegőből lehetett látni cuki elefántokat, pár zsiráfot és egy rakás impalát, valahogy olyan megható volt.

További képek a szavannáról, no big deal.

Afrikai rózsaszín naplemente

Egy random utca Maunban, homok és káosz

Ez már másnap, a buszunk, meg ahogy mindenki andalog a pusztában (=próbál kecskéket megsimogatni)

További kajtatás a pusztában

Mindenki szőke, meg a jármű belsejét akartam lefotózni, ez egy ilyen 4x4, vagy mi, hatalmas kereke van és elég magas, a homokos úton csak ezzel lehetett közlekedni, szóval átpakoltuk az összes cuccot (=sátrakat, kempingfelszerelést, csomagokat, székeket) ebbe a buszba

egy termeszkupac, kb mellmagasságig ér, nagyon sok van belőlük mindenfelé, ez fontos, mert a tradicionális építkezéshez ezt a sarat (földet?) használják, mert jól ragad

utacska az egyik kempingben

másik utacska a kempingben, ezek előre felállított sátrak amiket bárki kibérelhet, szerintem elég nagyok egyébként

a mi táborunk ugyanebben a kempingben, a bal oldali sátor volt az enyém

ez egy másik kemping, ez nem volt olyan szervezett, leginkább csak pusztaság, és mindenki felállíthatja a sátrát, buszát akármijét

Közben meg elmentem Afrikába 3 hétre, az nagyon jó volt, majd el is mesélem, mert nekem innen már csak a nyugdíj következik. (jó, azért remélem nem)

Mindeközben meg meghalt a nagyapám is, holnap lesz a temetés, ettől most elég rossz kedvem lett persze. Először nem is tudtam, hogy elmenjek-e a temetésére, mert egyáltalán nem álltunk közel, és anyukám felvetette, hogy nem muszáj eljönnöm, ha nem akarok, de hát az a nagy igazság, hogy ha nem mennék el, akkor tudom, hogy a nagynéném és az unokahúgom annyiszor éleznék rajtam a nyelvüket ahányszor csak nem szégyellik, ami valószínűleg kellemetlenebb lenne, mint maga a temetés. Az a borzalmas rész különben, hogy nem is a temetés a borzalmas rész, hanem, hogy az utóbbi hónapokban anya és a nagynéném közt olyan egészen rendkívülien undorítóan elmérgesedett a viszony, hogy szerintem még akkor se tudok túllépni vagy megbocsájtani (sic!), ha akarnék. Jó, nyilván a szüleim pártját fogom fogni, de esküszöm, az a nő megőrült.
Holnapra tehát fel vagyok készülve a legjobb szappanoperába illő veszekedésre vagy fojtott és "kultúrált" fogvicsorgatásra, majd látjuk.

Voltam fogorvosnál is, azt hittem, hogy lyukas az egyik fogam, de kiderült, hogy csak kosz volt, amit se én se a fogorvos nem tudtunk kikaparni, másnapra meg valahogy kijött, hát jó.

kiváló képarányok, de hát na, Fokváros (V&A Waterfront)

nyau

Tegnap megint voltam egy állásinterjún, amiről pár óra múlva vissza is utasítottak,eh eh. De igazából mit állásinterjú, IQ teszt meg személyiségteszt, szóval ezek szerint nem vagyok elég okos ahhoz, hogy betanított irodai munkát végezzek 1200/óráért.

Nem fogok hazudni, nyilván eléggé derogál nem összeegyeztethető a világmegváltó ambiícióimmal az ilyen állásnak még a gondolata se, de amúgy nem lett volna olyan rossz a feladat, bár most már ezt soha nem fogom megtudni. Ezen a ponton már elég nehezemre esik nem a világra és az életre teljesen alkalmatlan érezni magam, hogyaszongya még egy irodai munkára se vesznek fel, amire amúgy teljesen túlképzett vagyok. Titokban különben még mindig remélem, hogy igazából csak túl zseniális vagyok ehhez a világhoz, és hát Einsteinnek se ment minden azonnal, és ha már csak század annyira vagyok fantasztikus, már az is szuper. Vagy az is lehet, hogy egy kiváló vécés néni veszett el bennem, csak még nem tudjuk. (no offence vécés nénik, csak hát nem hiszem, hogy valaki úgy születik, hogy vécés néni akar lenni)

Viszont hazafelé a hatoson valaki elvesztett egy tangát, azon legalább jól szórakoztam.

Now I'm just a man without a nation, you are the kingdom and I am the traitor

Amúgy ma van a berlini legjobb barátnőm 26. születésnapja, és egészen szentimentális-nosztalgikus vagyok. Valahogy eszembe jutott az az alkalom, amikor bementem a munkahelyére, ami pontosan az Alexanderplatz jobb oldalán lévő irdaházban volt, ez egy elég átlagos irodaház volt ez különben, kivéve, hogy rá lehet látni a tévé torony alján lévő kis éttermekre meg üzletekre meg a térre is, és kicsit olyan ez, vagyis nekem olyan ez, mint vmi szuperizgalmas kaland, hogy az ember a világ tetején van, de minimum a közepén. Ezután átmentünk a Vapianoba enni, meg egy jazzkoncertre, és habár most nem is tudom miért emlékszem erre ilyen pontosan, de olyan emlék ez, olyan jó tavasz volt, és mintha olyan felnőttek lettünk volna, pedig most, évekkel később se vagyok felnőtt, hahaha.

Másrészt meg, jaj ez a barátság kérdés, erről már sokszor nyafogtam, és feltehetőleg nem is tudok sok újat mondani ma se, de annyiszor eszembe jut ez a Constance, meg amikor a Balatonon tanítottam biciklizni,  és aztán ültünk a kicsi strandon, én meg vettem vmi pálcikás jégrkémet, nyár volt és nagyon meleg, és valahogy az egész olyan tökéletes barátságpillanat volt, amiről azt hiheti az ember, hogy csak a gyerekeknek adatik meg, vagy egy Elena Ferrante regényben, mit tudom én. Szóval hogy igazán klikkelni valakivel, igazán érteni egymást fél szóból is, igazán kitalálni azt is, amit a másik nem is akar, hogy tudjunk, milyen csöpögős is ez, és mégis mennyire jó, mennyire fontos, mennyire szivárványszerű.

Néha elfelejtetem, hogy erre felnőttként is miylen nagy szükségem van, mennyire jó ez, de nekem iszonyú nehéz, pedig mintha az egész agyam mintha feléledne tőle.

Jaj jaj, most mindenki vegye elő a vödröket.

a bölcs öregek

Ütődött ez az alma, mint a magyarok nagy része!
-Cuki bácsi ma a boltban.

the bane of my existence

Szerintem ha egyszer majd jól megőrjít valami ebben a városban, akkor az az lesz, hogy nem olyan jó itt biciklizni. (és akkor még borzasztóan alul is becsültem ezt az egészet) Én egy nyugdíjas bicikliző vagyok, nem megyek őrülten gyorsan (kivéve ha mondjuk éjszaka van és sehol senki), megállok a pirosnál (többnyire), nem csengetek állandóan a gyalogosra, mondjuk elég lassan gyorsítok a lámpán (vacak a váltóm), és többnyire sisakot se hordok (elfelejtem).
De ma rettentően felbosszantott egy fickó, akinek vagy 5 percen át kerülgettem a sehova nem figyelő gyerekeit, amikor épp a biciklitárolóhoz(!!) gurultam, hogyaszongya, micsinálok én a járdán! Hát mit! Jöttem a biciklitárolóhoz, meg a Spárba. (itt amúgy felment a pumpa a fejemben, visszangondolva ez kicsit szégyenletes), meg hogy ne üssem el a gyerekét! Nyilván nem tudhatja, mert mögötte voltam, hogy vagy 5 percig gurultam mögöttük iszonyú lassan, de akkor is. Meg amúgy is, valószínűbb, hogy oldalra borulok a biciklimmel mint egy cserép virág, mint hogy elüssem bárkinek a gyerekét, de ezt nyilván honnan tudná.
Meg hogy ne menjek már a zebrára a biciklimmel. Jó, ezt értem, tök szabálytalan, de annyira nem relaisztikus, hogy minden egyes zebrán le kéne szállnom. Mondjuk ez csak akkor foglalkoztat bárkit, ha én elkezdek átgurulni a zöldön, de az autóknak is zöld van, és akkor ó jaj, a gyalogos nem ugrik autómatikusan félre, mert hát biciklivel van. A Szabadság-hídnál praktikusan a bicikliút keresztezi az autóutat, amit kb senki nem tud csak a szerencsétlen biciklis, és kész szívbaj. Meg hogy biciklivel kerüljek meg egy egész háztömböt (vagy többnyire többet) csak mert itt meg ott egyirányú. Hát hogy má? (jó, ha ott van öt rendőr, mint múltkor), akkor megkerülöm, de különben? biciklizett már, aki kitalálta? (jó, a kertvárosias részen sok helyen nincs így,de ahol igen, ott borzalom) .

Jahaj, meg hogy prioitások. Vagy másfél hónapja nem blogoltam, erre ez. (persze van egy rakás értelmetlen piszkozatom.)

jó jó, de há mittudomén, jó ez a blogolás is

savanyú a.... (káposztasaláta)

Jaj a múlt hétvégén meg (jobban mondva csütörtökön) elmentem Bécsbe, és annyira jó volt, meg most szokás szerint kicsit úgy fogok csinálni, mintha valami szuperegzotikus világvégi helyre mentem volna, pedig csak a határ túloldalára.

Igazából nagyrészt csak a Snow Patrol koncert miatt mentem, ami tök szuper volt, meg kicsit meg is hatódtam magamon, hogy meghaódtam azon, hogy jó ég, végre végre elmentem egy Snow Patrol koncertre, és még pólót is vettünk, micsoda fangirling. Kicsit pánikoltam, hogy nagyon pánikolni fogok mert tömeg, de végülis egész chill volt, még azt is sikerült megoldani, amikor öt perccel a kezdet előtt rájöttem, hogy a kabátzsembemben maradt a telefonom.

Aztán még sétáltam egy csomót, ettem egy vegán étteremben, ez mondjuk nagyrészt véletlen volt, de rájöttem, hogy ez jó, mert a szószban nem volt tej, aztán meg egy hentesnél, (ez is nagyrészt véletlen volt, mert éhes voltam) ahol szerintem az összes háziállat összes testrészét meg lehetett venni kirántva kb 2 euróért.

Továbbá lehet, hogy ez a Schönnbrunn meg Belvedere kicsit túlhype-olt, én most a Liechtenstein Palotában voltam, (ill. két részében, amiket* meg lehetett nézni, a Gartenpalais és a Stadtpalais), vezetés csak németül van (bár adnak más nyelven ilyen audioguide vmit) és elég rapszodikus időpontokban, de szeritnem abszolút megéri, mert gyönyörű, és elég érdekeseket mondanak az osztrák történelemről, amikről nekem fogalmam sem volt. Én mondjuk csak úgy 70-80%-ban értettem, mert elég speciális szavak vannak, és nem is vagyok hozzászokva az osztrák szóhasználathoz, máskor meg csak fogalmam sem volt, hogy melyik festőről vagy fejedelemről van szó. Egyébként ez a rész, amiről senki nem annyira beszél amikor külföldön tanulásról van szó: hogy van egy rakás kultúrális utalás amit nem ért az ember, meg mindenféle festők és a helyi történelem szempontjából fontos emberek, akikről nekem fogalmam se volt, és ettől egy pillanatra olyan butának érzem magam.

A hotelban*** meg az összes szobalány meg mindenki magyar volt, kivéve az orosz recepciós nőt, és olyan trágár stílusban ordítoztak, hogy legszívesebben visszakiabáltam volna valamit arról, hogy modort má, vagy hogy nem a világ végére költöztél, hanem a határ túloldalára, mit gondolsz, majd tényleg nem érti senki, hogy egész nap anyázol? Amikor kijelentkeztem, eszembe jutott, hogy jól panaszt teszek, de hát kb már nekem gáz. 

Nyilván jó nagy hülyeség, hogyaz ilyenektől teljesen felmegy a pumpa a fejemben, hogy megjelennek a tapló magyarok, mintha legalábbis én annyival jobb lennék, ie. a vapianóból elcsórtam egy kanalat, hogy meg tudjam enni a joghurtomat, meg hát ez is már, hogy elmegyek Bécsbe, és a vapianoban eszem. Jó, aztán voltam egy Stadtcafé nevű helyen, ahol tök hasonló volt a dekor mint a Menzában, és olyan túrótortát adtak, hogy váó, pedig mondjuk nem is vagyok valami nagy túró rajongó.

Igazából csak van ez a rossz szájízem mostanában úgy az egész élettel meg Magyarországgal meg mindennel kapcsolatban, és emellett még utálok is az az ember lenni, akinek soha semmi nem jó, főleg itt ez az egész ország nem, de hát hát igazából nem, bocsi. Valahogy a fejembe ragadt ez a szélsőséges és dramatizáló bullshit, hogy de én tényleg csak ezt érdemlem, amit ezen a ponton már olyannak érzek, mint amikor a mérges falusiak kiabálják, hogy de akkor fogadd be te az otthonodba a migránsokat. (Értelmetlen és feleslegesen személyeskedő) És ez most már megint egy random kiválasztott tény lesz, de a múltkor is láttam egy tök jó állást,mondjuk pont két napja lejárt,(de amúgy beadtam volna rá, ha nem), és akkor 160 ezer volt a fizetés. Gondolom, hogy azért írták bele a hírdetésbe hogy ennyi, hogy ne mindenkit az interjún érjen a meglepetés, de hát na, ne vicceljünk már. Azt hiszem, hogy azért érint ez olyan rosszul, ill. múltkor beszéltem erről a pszichológussal, hogy újabban állandóan iskolával kapcsolatos rémálmaim vannak, viszonlyag gyagran ráadásul, kb minden másnap vagy harmadnap, és elég borzasztóak (vagyis nekem azok). Ilyenek, hogy eltévesztettem, hogy melyik az iskolám, hol az iskolám, hova kell mennem, mikor lesz a vizsga (nem is voltak vizsgák), eltévesztettem melyik verset kell elmondanom, megbuktam emelt töriből, elaludtam, nem mentem oda, nincs elég idő megcsinálni, nem jó, csúfolnak, mit tudom én. Csupa olyan dolog, ami arról szól, hogy nem vagyok megfelelő, nem csináltam jól, nem tudtam, és most hogy már felnőtt vagyok, elég sok kétségbeeséssel, meg egy kis undorral tölt el, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy milyen jegyeim vannak, és hogy mindent tudjak (ill. hát ez kb nem volt lehetséges, és különösen sérelmes). Az egész tinédzserkorom vmi elvesztegetett időnek tűnik, anniyra sokat foglalkoztam az iskolával, meg azzal hogy ronda vagyok és kövér  (visszagondolva nyilván nem is voltam az, hanem most vagyok az, haha, és bizonyára további tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, eh). 

Aztán meg tegnap azt álmodtam, hogy moziban voltam egy fiúval aki még az egyetemen tetszett, és ültünk a sötét teremben, és vmiért megfogta a térdem, én meg azon gondolkodtam, hogy ezt most képzeltem-e vagy álmodom-e vagy most mi van, majd kimentem vécére, és az olyan volt, mint általánosban mielőtt felújították volna, és amikor visszamentem,már nem tudom mi történt, csak hogy bossszús voltam, hogy soha nem fogok szabadulni ettől, hogy bk 10 éve tetszett egy fiú, vagy magamtól, mekkora majom vagyok, jó ég. 

Ja meg ezt a posztot bécsi szeletnek akartam elnevezni, de most láttam, hogy Ilonka írt egyet Wiener schitzel címmel, hát ilyen a szerencsém. :D 

Kb ez az egyetlen értelmes kép amit a Snow Patrol-ról csináltam, ez élőben tök látványos volt, a betűk úgy néztek ki, mintha fénycsövek lennénenk, ez a Gary Lightbody (az énekes) meg olyan kis vicces, tök szupi volt

*most kicsit előjött belőlem a nyelvtanrendőr, hogyaszongya, amit, amiket, amelyeket, eh, utána kell nézni**

**erről most eszembe jut amit pár napja meséltem anyámnak, hogy nyolcadikban a magyar tanárnőnk leírta, hogy "vízhang", én meg annyira jól szórakoztam rajta, hogy bemásoltam így a füzetbe, hogy lássa más is, hogy mit diktált a tanár, erre senki nem hitte el, hogy az bizisten úgy volt.

***hotel= a fürdőszoba az úgy volt, hogy a szoba sarkába beraktak egy zuhanykabint. hát kösz de kösz nem, Ibis budget.

I want the light without the darkness, I want the sun without the rain

Ezt még január elején kezdtem el írni, közben meg már február lett, szóval a fele már nem is fontos, de hát tudjátok, hogy van ez.
Közben meg úgy ráakadtam a Riverdale-re, hogy mindent elfelejtettem, kivéve megfázni. Ez a sorozat olyan addiktív, hogy na, már majdnem betölti a Gossip girl és Pretty little liars (meg a többi trashy, amikre már nem is emlékszem) méretű űrt a szívemben.


Máskülönben meg,  2018 akkora egy shitstorm volt, hogy amúgy nincs is igazán mit értékelni, most mit mondjak, az év elején marhára depressziós voltam és nyomorult, aztán kórházban, aztán még mindig egy kicsit depressziós és nyomorult, majd változó mértékben ultranyomorult, most meg valahogy így már vannak a dolgok, nem haltam meg, a pszichiáter decemberben valamit állított a gyógyszeremen, és most egésezn van kedvem élni. Ez jó érzés. Csupa kaland az élet. (Se)
A szilveszteri mulatság meg véletlen olyan jól sikerült, hogy még egy fiúkát is hazavittem, (ezt még én se láttam jönni, amíg le nem vette a cipőjét), vagy mit tudom én, ilyet még sose csináltam egyébként, csupa izgalmak. Jó, jó annyira nem, de egyszer csak futottam át a Borároson, aztán meg a Petőfi-hídon a villamos után, és akkor rám tört a runner's high  volt valami tök jó revelációm arról, hogy többször ki kéne lépnem a komfort zónámból, meg kaland meg hasonló (bár amúgy igazából épp csak spicces voltam, haha)

Ez az egész felnőtt lét lesz amúgy a halálom, még mindig annyira idegesítő kb minden, vagy az, ahogy mindenki viselkedik körülöttem, vagy lehet, hogy csak valami felnőni nem akaró, tejfölösszájú libsi vagyok aki majd jól nem tölti be még a női princípiumát se (you had one job!) mer annyira önző meg ez nagyvárosi szingli lét meg ilyenenk, elfelejette a keresztény gyökereit is, nem értem a mai fiatalságot.

Ezzel a hit kérdéssel kapcsolatban még mindig olyan vagyok mint egy turista (=többnyire teljesen eltévedt), nem igazán tudom, hogy mit csinálok, többnyire csak ilyen "trial and error" módjára működik az egész nekem, közben meg nem tudom, mit beszéljek erről, mert olyan iszonyú intim, hogy egyrészt ki akarná tudni, másrészt a saját véleményemmel/érzéseimmel kapcsolatban pont nem akarom,  mások kéretlen kritikáit hallgatni (ezzel most nem a blogom olvasóira gondolok, hanem az egész világra inkább, főleg közepesen érdektelen és többnyire informálatlan ismerősökre).

A másik meg, a múlt hétvégén az unokahúgoméknál voltam Velencén, csak úgy mert fun együtt lógni, és mert születésnapja volt, és hát bár az unokaöcsém még mindig rettenetesen idegesítő (amúgy mindenki így gondolja a családban, szeritnem titokban még a saját anyja is) tök jól éreztem magam, főzöcskéztünk meg sütöttünk almás pitét (kicsit szerintem zsíros volt, viszont pont úgy nézett ki, mint egy igazi pite a filmekben), és akkor leültünk megenni a pitét, és elkezdett ömleni a bölcsesség (=kéretlen vélemény/okosság). Hogy citromos vizet kell inni, mert az lugosít, meg úgy egyáltalán szép leszek tőle és vékony(!), hogy gyalog kéne járnom, hogy ezt kéne csinálnom, meg a narancsbőr ellen, meg a fogyás így meg úgy, nekem is ki kéne próbálnom, meg hogy majd ingával meghatározzuk, hogy víz van-e a hálószobám alatt, és ettől majd megjavul az életem, ha arrébb tolom az ágyam, meg gyógyynövényalapú bogyók, amik segítik a pajzsmirigy helyes működését (és ezáltal tuti, hogy a narancsbőr is megszűnik!!!44 (tudnivaló, hogy az egyik okozza a másikat az unokahúgom szerint)) meg hogy az orbáncfű tea, abból minden nap egy litert ám, (ennek amúgy eléggé bodító hatása van, szóval nem tudom, napközben hogy), ez legalább használ (ellenben a gyógyszereimmel, nyilván), hát komolyan, felrobban az agyam. A nagynéném különben sokadszorra szól be vmit  a gyógyszereimet illetően, az egyik alkalommal odáig ment, hogy biztos anyám tesz beteggé, amin állandóan felmérgelem magam, ha eszembe jut.
Way to have a happy family, meg hát nehéz dolgok ezek, nehéz túllépni, eldönteni, hogy egyáltalán túl akarok-e lépni, aztán meg jó képet vágni, meg együtt élni a nézeteltérésekkel. eh eh.

Amúgy meg semmi nem változik, pont mint középiskolában, most is a könyvesboltban van a leghelyesebb eladófiú szóval kénytelen vagyok állandóan könyveket venni  meg nem annyira értek a női barátságokhoz, mint mondjuk az egyik barátnőm, aki kb elfelejtett, mióta van egy új fiúka a színen, ha meg nem, akkor kijelenti, hogy nagyon sok emberrel kell találkozni (ó hogy meg ne sajnáljalak) most meg legutóbb, hogyaszongya, a fiú kicsit depis hangulatba került. Depis hangulatba, aha. Ezen annyira nehezemre esik nem teljesen felháborodni, meg valami viszonylag gonoszat és/vagy cinikusat válaszolni, arról, hogy jaj ne mondd, ha lenne időd megkérdezni, hogy vagyok, akkor tudnád, hogy nem vmi jól, vagy inkább depressziósan, és akkor nem a fiúd rossz kedvéről beszélnél. Egy csomót gondolkodtam ezen, ill. nem tudok igazságot tenni, hogy hol húzza meg az ember az illő/szükséges vagy akármilyen együttérzés határát, mert én nem akarok olyan lenni, mint mondjuk azok a rokonaim akik állandóan semmisnek nyivlánítják a problémáikat, mert csak az övéké létezik és csak az az igazi, és amúgy is, vmilyen szempontból jobb, szóval semmi bajom nem lehet.
Ez egyszerűen annyira igazságtalan, és én semmiképp nem ilyen hibába esni, de ez valahogy olyan végtelen tapintatlanságnak tűnt.
Holnap megyek amúgy pszichiáterhez, és tulajdonképpen egy kicsit izgulok, mert már legutóbb sem vette eléggé komolyan a problémám (vagyis az egyre növekvő, de leginkább rettenetesként jellemezhető szorongásom, és hogy ettől kb állandóan rossz a kedvem), meg kijelenti, hogy majd ha találok állást, akkor elmúlik az egész, mintha kb azért járnék oda mert nincs állásom. Hogy találjak állást, ha minden másnap annyira rossz a kedvem, hogy csak ülök és sírdogálok? És mégis hogy egyszerűsítheti le ennyire a problémám egy orvos?! Annyira nem értem. Idaáig azt gondoltam, hogy ha most sem mond semmit, hogy mit csináljak/hogy segítsek ezen az egész helyzeten vagy állít a gyógyszereimen, akkor biztos, hogy otthagyom és keresek egy másikat, vagy vissza megyek az sztk-ba, de igazából nem tudom. Olyan nehéz volt találni egy másik orvost legutóbb is, az egész olyan komplikált, meg bürokrácia meg drága is, szóval nem próbálgathatom, mint egy fodrászt.
Nem tudok már erről beszélni se rendesen, mert úgy érzem, hogy kb mindent elmondtam húszszor, múltkor panaszkodtam anyámnak a rettenetes rossz kedvemről, és akkor jó indulattal ugyan, de kejelentette, hogy koncentráljak jó dolgokra, meg határozzam el, hogy nem fogok szorongani, és akkor kb még szomorúbb meg keserűbb lettem, mert hát tényleg ennyire nem érti, vagy nem akarja érteni?

Másrészt meg, hogy karácsony, és ettől is egy kicsit szomorú vagyok, mert a tágabb rokonságomban mindenféle vérlázító és felháborító drámák vannak, amik nem fognak megjavulni egyhamar, már ha egyáltalán, és így nem tudom hogy s mint lesz karácsonyi ünneplés, sehogy, őrület. Anyám húga valami szörnyen viselkedik mindenkivel, és hát nincs jobb szó rá, egyszerűen gonosz lett az a nő. (Másrészt ugye meg az unokahúgom a kedvenc családtagom...)Döbbenetes, a mi családunkban nem szokott gonoszkodás lenni, én csak értetlenül állok a helyzet előtt, a szüleim végre ügyvédhez fordultak, és hát amikor az ember a saját családját jogi útra tereli, az már milyen drámaian borzasztó? Néha csak eszembe jut mosogatás közben meg a villamoson meg csak úgy és elfog a keserűség meg szomorúság és nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

Két hete pedig majdnem elütött egy kocsi amikor bicikliztem, jó jó, téynleg bicikliztem a zebrán, de ha gyalog lettem volna, ő akkor is ugyan olyan gyorsan (=túl gyorsan) hajtott volna rá a zebrára, amikor a gyalogosnak is zöld van. Ezután vagy 5 percig ordítottunk egymásra és annyira felháborított, meg annyira mérges is lettem, hogy még a pszichológusnak is erről beszéltem (oda mentem ugyanis) vagy 10 percig, kész időpazarlás. És hát nyilván azonnal eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire utálok itt lenni Bp-en, mennyire utálom ezt az egész országot, én nem is ezt akartam, nem is így akartam, pedig már pont kezdtem egészen otthon érezni magam, vagy komfortosan vagy akármi.

Eh, ebben a bejegyzésben se lett sok jókedv, szóval elmondom, hogy elkezdtem nézni ezt a Sisters című sorozatot, és állandóan ez a kifejezés jut eszembe amit nem rég tanultam, hogy "second hand embarassment", állandóan kb. összerándulok tőle, annyira őszinte meg igazi, és olyan érdekesen alakul benne az összes emberi kapcsolat, valami fantasztikus.

tizenvalahány perc múlva december

és engem ez amiatt rémít meg különösen, hogy akkor már holnap advent és aztán már csak 30 nap és 2019, amikor is én 29 éves leszek, meg  2019 és akkor újévi fogadalmak meg tudom is én. Az újévi fogadalmakról meg eszembe jut, hogy muszáj minimalistábbnak lennem 2019-től, bár az is megfelelne, ha magammal nagyvonalúan a mértéktartó szót használnám, most is összevásároltam fashiondays-ről vagy 10 féle dolgot egy rakás pénzért, és hát akárhogy is variálom a dolgokat, egy Desigual szoknyára csak nem tudok magyarázatot adni, még ha a sárga pöttyös tornacipőre esetleg sikerül is. (De amúgy néhány ajándék volt, mindenki pulzusa vissza mehet a normálisra ezen borzalmak közepette).
Egyébként az egész onnan jutott eszembe, hogy majdnem vettem egy random királykék hátizsákot, amit amúgy nem tudom, hogy mire használnék azon kívül, hogy a "kalandor" alteregómnak fantasztikus kiegészítő lenne, de szerintetek mennyire vagyok mégis kalandor egy fél üveg frontinnal a zsebemben? Na igen, pont annyira.

hát egy kicsit vacak ennek a képnek az alakja... viszont rájöttem, hogy kész mázli, hogy van egy gyakorlatilag ugyan ilyen kék árnyalatú Fjallraven hátizsákom, eh eh.

szülinapi corgi különkiadás

Kedden meg 28 lettem, hát kész őrület. Most majdnem kicsúszik a számon, hogy olyan öregnek érzem magam, de amúgy tényleg, habár tudom, hogy még nem vagyok öreg, annyira félek az öregedéstől, hogy az már-már nevetséges. Amúgy anya még mindig olyan szép és kecses, remélem én is olyan leszek.

Szerdán voltam állásinterjún, ami egész jó volt, és úgy érzem, hogy mondtam viszonylag értelmes dolgokat is, de hát persze mit tudom én, mindig ezt gondolom, aztán csak nincs állásom. Meg volt egy pillanat, már nem is tudom miről beszéltünk, és akkor az interjúztató nő valahogy azt mondta, hogy milyen iszonyúan fiatalnak látszom. (és most azon aggódom, hogy azért nem kapok állást, mert irtó fiatalnak látszom).

Amúgy semmi nem történik, a szorongásom az utóbbi napokban megint szörnyű lett, rossz a kedvem, és a pszichológus szerint figyelemzavarom van, ami az a baj, hogy egy abszolút realisztikus feltevés, mivel borzasztóan nehezen tudok koncentrálni, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos a helyzet.
Holnap meg elmegyek Bécsbe a könyvvásárra, meg iszom egy régi barátnőmmel egy kávét, de már ettől is tök ideges vagyok, hogy nem fogok érteni semmit, és a német nyelvű könyvek tök drágák, szóval nem vásárolhatöok össze egyszerre 6-8-at mint a Margón, ez is elszomorít, pedig ennek funnak kéne lennie. eh eh.

cicakontent

A családomban minden összezuhant vagy mit tudom én, szóval most inkább cicákra szeretnék gondolni.

azon melegében

Amúgy meg tök jó itthon lenni Szegeden többnyire. Szeptemberben csináltam egyszer olyat, hogy haza hoztam a biciklimet, amihez el kellett bicikliznem a Nyugatiba, no ez például nem volt egy jó élmény, de aztán pár hétig itthon is hagytam, és össze-vissza mászkáltam vele Szegeden. Amúgy van itthon biciklim, meg az apukámét is kölcsön vehetném, csak hát az enyém elég alacsony (vagyis hát 26-os) és hülyén előre kell hajolnom a "megszokott" holland biciklimhez képest, és beakad a térdem, ha túl éles szögben akarok kanyarodni, jaj a problémák.
Aztán az egyik nap nagyon szép őszi nap volt, nekem meg egy kicsit rossz kedvem volt a semmitől, szóval elmentem a Süti nem sütibe enni egy flant (majdnem olyan jó, mint Párizsban... majdnem.) még mászkáltam egy kicsit (=bementem mindenféle turkálókba, de sehol nincs semmi kivéve ronda 2005-ös poliészter blúzok), és minden olyan jó lett.
Minden olyan otthon illatú is, meg vannak ezek a dolgok és megszokások, amik csak otthon vannak, és hogy akármikor belépek a szüleim házába, mindig rend van, és mindig ugyan ott vannak a szobanövények, meg anyukám félig tele a konyhában hagyott kávéscsészéje. A pszichológussal a megszokásokról bezséltünk, és hogy ki akarok alakítani valami rutint mert midnen olyan folyós, és akármi lehet, (as if) és ez zavaró és össze zavaró, és soha nem tudom, hogy mihez kezdjek. Nekem egész végig egy gyümölcsös tál jutott a rutinokról eszembe, amibe midnenki beledobja a kulcsát meg olyan dolgokat amiket mindig magunkkal kell vinni, és ott van a komódon a bejárat előtt, és akkor kiderült, hogy az a tál már nincs is ott! Az életem egy hazugság.
Valahogy az én lakásomban nincs olyan otthonosság és biztonság érzés, és nem tudom, hogy mit kéne tennem ezért. Mondjuk lehet, hogy az a dolog kulcsa, hogy a szüleim házában az apukám újságot olvas a kanapén az anyukám pedig locsolja a virágokat a kertben, és ők úgy ott van, hozzá tartoznak, a lakásomhoz meg nem tartozik senki, csak én.
Most nem olyan jó itthon lenni, mert a nagypapám nagyon beteg lett, mindenki szomorú és állandó a feszültség, és nem is tudjuk, hogy mihez kezdjünk,  a rokonaink pedig még mindig nem valami jó fejek sem ezügyben sem másügyben, olyan borzasztó. Már az apukám is mérges, pedig ő sosem mérges.
Azon is gondolkodtam, hogy mi lenne a hügge meg lagom magyar megfelelője, gondolom már valaki kitalálta, de én nem tudom, és az jutott eszembe, hogy azon melegében. Mondjuk részben, mert a házunk helyén régen egy parasztház volt, aminek a közepén volt egy hatalmas cserépkályha, és azt képzeltem, hogy majd megtartjuk, és anyukám néha abban fog kenyeret sütni, vagy valami. Meg az otthonról és otthonos érzésekről mindig az is eszembe jut, amikor bemegyek az aldiba, és ott van a bejárat mellett a pékség részleg, és a meleg teljeskiörlésű zsömle illata, és az olyan jó, és Oldenburgban is mindig így volt, amikor mentem haza az egyetemről, pedig nem is hittem azt, hogy az az otthonom volt, de talán egy kicsit mégis.

just an other manic monday

Jaj hát nehéz dolgokról nehéz írni, vagy mi. Meg amúgy bármiről nehéz írnom.
Az a baj, hog éjjel 12 és fél 1 között érzem magam egy kicsit is szellemesnek  beszédesnek de ekkor már inkább lefekszem, mert bűntudatom van, hogy már megint iszonyú sokáig fenn maradtam, és akkor sose írok semmit. De amúgy ténlyeg  nem tudom, hogy kell a későn fekvés ellen kűzdeni, pedig valójában mostanában állandóan iszonyú álmos vagyok.

Az is eszembe jutott, amit az egyik barátnőm állapított meg Londonban az utolsó pár hetünk vmelyikén, hogy amúgy jó ég, mennyire más valakinek elmondani  a dolgokat, akármit utólag, mint épp amikor történik. Most egy kicsit pont ezt érzem, hogy ezekből a dolgokból már nem olyan sok maradt, mert régebben történtek, és habár fontosak, az idő kicsit megmásította őket. Jó, még pont nem annyira, hogy ne tudjak írni róluk, de azért egy kicsit.*

Pár hónapja, vagyis tavasszal hazaköltözött az unokahúgom, amit szerintem már vagy hússzor említettem, meg hogy aztán beköltözött hozzám, mert ez az gondoltam, hogy jó ötlet lesz, és hát nem is volt hol laknia. Aztán átköltözött a szüleim lakásába, ami nagyobb, és amikor az egyik barátnőm barátnője albérletet keresett, akkor azt gondoltam, hogy beköltözhetne oda, ha már az unokahúgom úgyse akart egyedül lakni (vagy legalábbis akkor ezt mondta), és meg is beszéltem ezzel a lánnyal, hogy akkor elmehet megnézni a lakást, és találkozhatunk is és mit tudom én, aztán majd a végleges döntést meghozhatja az unokahúgom, hogy szimpatikus-e neki ez a lány és akar-e vele lakni. Szerintem nem voltam túl igazságtalan, végig úgy gondoltam, hogy úgy is közösen jutunk valami döntésre, hogy úgy se kell senkinek bele mennie olyasmibe amit nem akar. Ebből az egészből aztán az lett, hogy elszabadult a pokol, és elkezdett fröcsögni nekem facebookon, arról, hogy hogy képzelem, hogy csak úgy szerzek egy lakótársat neki, és hogy akkor majd ő is beköltöztet hozzám valakit (mondjuk a kettő gondolom nem pont ugyan az, de hát mit tudom én, ekkor én inkább már nem is szóltam semmit), és hogy egyáltalán mekkora szar alak vagyok (mármint komolyan, ezen szavakkal). Majd jött anyámnak a shitstorm arról, hogy mégis hogy képzeljük ezt az egészet, és hogy őt most akkor össze-vissza költöztetjük, és amúgy is csak miatta gyógyultam ki a depresszióból (!!), meg hogy én irigy vagyok igazából rá, meg hogy neki vannak barátai meg pasija meg munkája. Most kár is illetnem, hogy ezek igazak-e (de azért mondom, hogy nem azok), de mégis mit gondol, hogy majd ilyeneket mond anyámnak, és akkor az nem jut a fülembe? Ha most egy pillanatra úgy akarok tenni, mintha valami filmbe illő erkölcscsősz lennék, akkor azt gondolnám, hogy ezt anyám helyében nem mondtam volna el magamnak, de most mit teszem magam, úgy is olyan felháborodott lettem volna, hogy elmondtam volna.

Szóval most az dübörög a fejemben, hogy ha valahol ott lakhatok szívességből, akkor azért nem hálásnak kéne lennem, ahelyett, hogy fröcsögnék, nem? Nem tudom. Nekem ez annyira rosszul esett, és talán nem is ez a bődületes félreértés (lesznek még szappanopera részek!), hanem hogy ez a borzasztóan felháborítóan bunkó stílus és fröcsögés viberen meg facebookon, mert telefonálni nyilván túl drága, nem értem ezt.

A drámai kibékülés során meg kiderült, hogy valami egészen komoly összeesküvés elméletet feltételezett rólam és a szüleimről, de olyan komplikált, hogy nem hogy nem is emlékszem az összes lépésére, de hogy én ilyesmivel előálljak, az teljességgel kizárt. Az A) verzió szerint a szüleim találták ki, hogy odaköltöztessünk valakit, de nekem kellett közölnöm, mert az úgy járhatóbb út, és akkor mindenki úgy tett mintha, és akkor a vége az lesz, hogy majd magától kiköltözik és kereshetünk még egy albérlőt vagy mi, a B) verzió szerint meg az én ötletem az egész, mert hogy nincs állásom, és jó lesz nekem az a pénz. Mármint jó, a pénz mindig jó, kivéve hogy úgyse az én pénzem lett volna.
asdkflklj, komolyan már, az agyam eldobom.

Szóval most kibékültünk, de én nem tudok.... igazából megbocsájtani, vagy elfelejteni, vagy inkább csak túllépni. Valami rettenetesen elromlott bennem, és olyan iszonyúan csalódott vagyok, olyan kiábrándult, hogy nem is tudom, hogy lehet ezt visszacsinálni. Azt se tudom, hogy érdemes-e. Ezen nem segítenek további közepesen ultrabunkó húzások sem, (amiken mondjuk túllépek ugyan, de azért az elv, az elképzelés, hogy ezt most akkor hogy), mint a múlt héten, ülök a Cserpesben vagy 10 perce, és akkor jön egy üzenet, hogy ő most még gyorsan megebédel, és rögtön jön (kb 5 percre dolgozik onnan), aztán úgy 20 perc múlva, hogy még most akkor elmegy kulcsot másoltatni (emiatt találkoztunk) és akkor megérkezik további kb 20 perc múlva, majd kiderül, hogy még feltétlen venni kellett a Mcdonaldsból egy turmixot is (amit a cserpesben is lehet venni). Hát basszus.
Egyébként szerintem komplett hülyének néz, pár napja voltunk a Dm-ben, és említettem, hogy színezett hidratálót vagy vmi BB krémet akarok venni, meg ki is próbáltam párat, de nem vettem, mert száraz a bőröm, és nem tudom melyik az, amelyiken nem lesz csomós. Ő meg említette, hogy az Amwayben van vmi primer (ami elvileg nem is erre való, de most elolvastam és igazából az is BB krém), csak jól kimaradt, hogy 14 ezer. Erre csak az interneten derült fény amikor megnéztem, mert ő az árát ugyan nem tudja, de szívesen megrendeli. Ó, hahaha.

Valaki szüljön nekem egy új rokonságot, meg egy nagymamát is, ha már.

Egyébként még akartam írni a nagyapámról is, de ez most már úgy is túl sok szennyes, szóval elmesélem, hogy .... semmi.
Nem tudom, nem történik annyira semmi.

Pár hete az is a problémám, hogy nagyon szingli vagyok nagyon régen, és úgy érzem egyedül fogok megszottyadni, vagy mit tudom én,  sose fogok újra szexelni,  senkinek se kellek, mert ronda vagyok, kövér, és kb az a hobbim hogy olvasok, meg a bolhapiacra járok.( =nagymama is vagyok) Idáig úgy voltam vele, hogy depressziósan nem akarok randizni meg sehogy se akarok randizni, vagy majd belépek tinderre ha szép és érdekes leszek (=aka soha) de most ez hirtelen problémává vált, és ez nem egy gyorsan megoldható probléma.
És néha magányos is vagyok. Illetve rámtör ez az érzés, hogy olyan magányos vagyok és senki nincs körülöttem és mi lesz velem, meg mi van, ha a szüleim meghalnak és itt maradok a csomó hülye rokonommal meg a narancsbőrömmel és az idióta közös képviselővel (erről is kell majd írnom) és nem fogom tudni, hogy kell lenni.

És végezetül iszonyú sok hajam kihullott a pajzsmirigy problémám miatt feltehetőleg (ami miatt meg is híztam, such fun) és ez is egyrészt nagyon aggasztó is, másrészt meg nem merek/mertem elmenni fodrászhoz, mert akkor még több ki fog hullani. Most viszont olyan hosszú már a hajam, hogy tudom hordani tehenészlány fonatban, és az a legjobb dolog a világon, szóval most emiatt nem akarom levágatni.

Ezeket leszámítva egyébként nem vagyok rossz kedvű vagy túl boldogtalan sem mostanában (mondjuk ezt úgysem hiszi el senki, de azért próbáljátok meg), csak hát nyomaszt minden, a hülye család, a nagyapám, a borzalmas nagynéném, aki borzalmas a kedves anyukámmal, hogy nincs állásom, hogy még októberben is leég az arcom (!) , de főleg hogy nincs állásom. Viszont olvastam egy csomó jó könyvet meg láttam a Sztálin halálát a moziban (meg más filmeket is, de azokra nem is emlékszem, biztos nem voltak fontosak) és az olyan iszonyú vicces, mindenki nézze meg.



*ez most micsoda fontoskodás volt? nem mintha nem lenne az az egész blogom, de még magamhoz képest is

FOMO évente kétszer

lomtalanításkor.

mondjuk esküszöm nem tudom, hogy tudnak ennyi szemetet kilapátolni az emberek a lakásukból évente kétszer. 

este 6-kor kezdődött, én negyed 7 körül mentem haza, akkorra már mindenhol nevetséges kupacok voltak, meg ki tudja honnan jövő buszos cigányok meg mindenki, a szomszédos kollégiumból kiszabadult eltévedt kínai lányok és hipster lányok, de persze a legjobb kupac körül már olyan sokan voltak, hogy nem lehetett odaférni se.
szóval nem hoztam el semmit. idén se.
egy kicsit persze sírok belül, egészen addig, amíg eszembe nem jut,hogy szombaton a piacon megfogtam egy nadrágot, amiben volt egy szép öv, és olyan undorítóan ragadt, hogy néha eszembe jut és összerándulok.

aztán amikor befordultam a sarkon az utcába ahol lakom, épp kijött a szomszéd kapun egy fickó a kezében egy mohazöld vécével (színben pontosan passzoló tetővel!), és úgy meglepődtem, hogy megálltam egy pillanatra, és akkor  ő megkérdezte, hogy mit kérek.

beszéljünk már könyvekről (túl hosszan)

Pár hete láttam több könyvesbloggernél (vagyis először Dórinál) ezt a "Soha többet" című blogposztot, amiben olyan könyvekről és szerzőkről írnak, amiket/akiket többet nem akarnak olvasni. Én most elcsórom ezt az ötletet, rövid depressziós pályafutásom során  úgy is több vacakot is olvastam. (Mármint a depresszióm és a rossz kedvem miatt semmi szomorút, vagy túl érzelmileg megviselőt nem akarok olvasni.)

Meg az is a baj, hogy egy csomó igazán jó, vagy érdekes, fontos témáról szóló könyv, amire azt mondom, hogy jó, hogy elolvastam, az valami szomorú, komor témát vesz elő, nem tudom miért, mert ilyen az emberi természet, a szörnyűség az ami mindenkit sokkol, és amire mindenki felkapja a fejét, vagy csak tényleg ezek az igazán fontos dolgok. Meg aztán a könyvek, amiket legfeljebb közepesen élveztem miközben olvastam, de amikor becsuktam a könyvet, akkor már azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű olvasmányélmény volt, és megérte.

Amúgy én nem szeretném azt mondani, hogy könyvek, amiket soha többet nem akarok elolvasni, inkább csak könyvek, amikben csalódtam, és könyvek, amiket nem sietek majd (újra)elolvasni.

Az első könyvek amik eszembe jutnak, azok nyilván ifjúsági olvasmányborzalmak, amiknél nem is tudom mit gondoltam, ill. gondol mindeki aki ezeket a mai napig lelkesen olvassa: Kisassonyok Louisa May Alcottól (nem történik semmi), Elátkozott Ella (milyen kegyetlen egy könyv?!), Jane Eyre (bár ehhez feltehetőleg túl fiatal voltam). Aztán a kötelező olvasmányok némelyike, mint az Ábel a rengetegben, és hát mondhatnám, hogy ókori antik drámák vagy mit tudom én, de amikor már megértettem miről van szó, mind olyan szép és egyetemes emberi értékeket közvetítő volt, szeretném azt gondolni, hogy egyszer felnövök és akkor intellektuális leszek és majd ilyeneket olvasok.  Az Aranyember vontatott volt mint a bűn, szerintem ezzel csak az a baj, hogy nem a modern kor gyermekének találták ki, A kőszívű ember fiai pedig hát... a végén eljött valami katartikus élmény, ugyan nem emlékszem, hogy mi történt, de rendkívül meghatódtam rajta.

A többit pedig innentől kategóriákra szedem: szórakoztató,YA, thriller, szépirodalom, esszé, non-fiction.

Haha, kezdem az egyértelművel, a mindenféle szórakoztató romantikus irodalmakkal. Én itt igyekszem kitartani amellett, hogy ne kritizáljunk semmit azért ami nem is akar lenni (ie. magas minőségű szépirodalmi szöveg) de azért van olyan ami esküszöm rosszabb, mint a szimplán felejthető.

Vannak a viszonylag egyértelműk, mint Fejős Éva és Vass Virág, mindkettőjüktől egyet olvastam, és arra emlékszem, hogy vmi utazással kapcsolatos témájuk volt, meg hogy a végén egy szó jutott eszembe: lapos. Túl kevés.

Random eszembe jut még Hidasi Judittól az Április út, ami nekem iszonyú nagy csalódás volt, mert a fülszöveg alapján valami iszonyú cuki könyvnek kellett volna lennie, de a szerzőnő valami rettenetes szlengeket ad a szereplők szájába, és a főhősnő egyáltalán nem tudja kezelni az érzelmeit, állandóan borzasztó mérges és indulatos. A Rozéfröccs című remekművébe is beleolvastam, de olyan modoros volt, hogy jól félre is kellett dobnom.

Tök jó lenne, ha lenne jó magyar szórakoztató irodalom, kivéve, hogy én is csak mérsékelten tudom megfogalmazni, mi az hogy jó: van benne valami románc, de ideálisan nem ez az egyetlen, és nem is a fő szál, nincs borzasztóan sok szereplő, van valami karakterfejlődés, elég sokat megtudunk a szereplőkről, és olyan kedves a hangulat.

Milly Johnson ilyen és Jill Mansell is, de a könyveik annyira limonádék, hogy arra is alig emlékszem, miről volt szó. Emellett túl sok a szereplő, legalábbis Jill Mansell Te az enyém én a tiéd című könyvében, van ugyan mindenféle happening, de túl egyértelműen pozitívan helyére kerül minden, nem annyira tudunk semmit a szereplőkről, és olyan... lagymatag vagy mit tudom én.

Marian Keyes szintén közepesen vacak, és Sophie Kinsella is, ill. őt nem is értem, bocsi.

Debbie Macomber is egy borzalom az alapján az egy könyv alapján, amit olvastam tőle, (Csillagos éj), van egy tök jó sztori, amiből lehetne valami érdekest is kihozni, mint ebben a könyvben,  egy újságírónő Alaszkába utazik, hogy meginterjúvoljon egy ott élő fickót, a könyv első fele ott játszódik és kedves is, de utána csak nyál arról, hogy mennyire szerelmesek egymásba, bár egyetlen jelenet sincs, amelyben téynlegesen randiznának, vagy beszélgetnének. Ha egy szóval illetném, akkor agyleszívó, nem tudom mások ezt hogy bírják.

Na jó, tul.képp ebben a műfajban akiket szeretek az csak Cecelia Ahern és Jojo Moyes, továbbá Colleen Hoover, aki méltatlanul az ilyen vörös pöttyes könyvek közé van suvasztva, mondjuk ugyan van is benne szex,  de tök szellemes meg pörgős párbeszédek vannak, és tényleg romantikus.

És ha már a szexnél tartunk, a mami pornó mint olyan, szerintem szűnjön meg létezni. Tavaly az unookahúgom ezt a Calendar girl sorozatot kérte karácsonyra és akkor én beleolvastam, ez valami rettenetes. Nekem az a kérdés, hogy a főhősnő és a főhős hogyan jönnek össze (mert hát úgyis összejönnek) nem elég érdekfeszítő, és ha szexet akarok látni/olvasni akkor végtelenül sok és talán jobb is van az interneten, mint ebben a könyvben.

YA meg mit tudom én: én tényleg szeretem ezt a műfajt, mert könnyed, de időről-időre egyre jobb témákat vesz elő. Dolgok amiket a bigott kisvárosi nyárspolgár lelkem mégse nagyon bír el: nem erőszak, akármilyen erőszak, túl sok trauma, testképzavar, öngyilkosság, hasonlók.

Kezdem a Hadd mondjam el című művel, ami azt hiszem nemi erőszakról szól, aztán a Súlyos, ami anorexiáról, a Csak ha te is akarod, ami pedofíliáról, és a Kedves Zoé, ami arról, hogyan dolgozza fel egy lány a kishúga elvesztését pont aznap, amikor a 9/11 történt. Ez az utolsó nagyon szép, de ezek mind olyan borzalmasak, hogy habár jó, ha az ifjak tudnak mindenről, hát nem tudom, én ezeket annyira nem akarom tudni... vagy legalábbis nem ilyen kiterjedően.

Nem nagyon szeretem ezeket a YA fantasy cuccokat sem, mint a Napernyő protektorátus sorozat Gail Carrigertől, vagy Leigh Bardugo-tól a Siege and storm című könyvvel kezdődő sorozat. Elméletben ezek tök jók, gyakorlatilag meg valahogy állandóan félrerakom az ilyesmit, és nem is érdekelnek eléggé, ahhoz hogy végigolvassam. Ja, és szívem fájdalma az Éjszakai cirkusz, ami elméletileg annyira jó, gyakrolatilag meg harmadszorra is félbehagytam.

A thrillert nem is tudom minek vettem ide, olyan keveset olvasok ilyet, hogy kb nem is tudom mit írjak. Kivéve, hogy a Gone girl filmen sokkal jobb volt, filmen az ilyesmiket tökre élvezem, sőt szeretem is, de könyvben... kit érdekel. A szerencse lánya is maga a snooze fest, nem is értem.

Szépirodalom: itt inkább ilyen "nem sietek elolvasni" kategóriások vannak, egyiket se zárom ki, de nem az elsők a kívánságlistámon.

Eh, eh, ezen mindenki ki fog akadni, de Fredrick Backmann. Annyira akartam szeretni a könyveit, hogy csak na, a Nagymamám azt üzeni,  bocs egy ideig nagyon tetszett, és aztán egyszer csak nem érdekelt, az Itt járt Britt-Marie-t pedig kb ötven oldalig bírtam. Egyszerűen... nem érint meg? Engem amúgy minden megérint, de ez, hát ez nem annyira. Az Ove-ról a film csodálatos volt amúgy.

Haruki Murakami, vagy Murakami Haruki, mit tudom én. Ő inkább olyan nem sietek elolvasni kategóriás. Elkezdtem az 18Q4-et olvasni a berlini könyvkulbra, és hát igaz, hogy angolul, de olyan rettenetes volt, hogy nem is igaz. A fülszöveg alapján meg érdekelnek a könyvei, szóval mit tudom én, majd látjuk.

Itt amúgy többször is felmerül bennem, hogy olvasson-e az ember valakit, aki mint ember unszimpatikus, mert mondjuk Spiró György és Tóth Krisztina kifejezetten mindketten azok, miután láttam velük valami interjúkat tavaly a Margó fesztiválon.

Bödöcs Tibor, aki mint humorista rettentő vicces, de az írásai nekem gyakorlatilag semennyire nem jönnek be.

Grecsó Krisztián, jó, csak egy könyvvel próbálkoztam, a Mellettem elférsz, de az olyan érthetetlenül vontatott volt, hogy a felénél félreraktam. A Megyek utánad ott van a polcomon és elméletben van kedvem elolvasni, de hát ki tudja.

Szécsi Noémi Egyformák vagytok című könyve rettentő nagy csalódás volt, bár lehet hogy mert a többi részét nem olvastam a sorozatnak, viszont tetszik az a témakör vagy vonal vagy nem is tudom mi amit képvisel, hogyaszongya modern nők, meg női sorsok, emancipáció, és még csak nem is ponyva.

Nem érdekel még Moldova György és Vass Albert sem, aki azért fontos amúgy, mert már az Ábel a rengetegben olvasása után rájöttem, hogy Erdély mint irodalmi téma gyakorlatilag egyáltalán nem hat meg, kb annyira nem mint a török sorozatok alapjául szoldáló csodálatos ópuszok. 

Gerlóczy Márton, nos nekem az Igazolt hiányzás és a Check in című könyvei is olyan döbbenetesen unalmasak voltak, hogy az jut róla eszembe, amikor voltam valami kreatív írás workshopon még Londonban, és ott arról beszéltek, hogy a szerzők többségének az első könyvei túl önéletrajzi jellegűek, no, hát szerintem itt pont ez történt. 

Sofi Oksanen amúgy zseniális, vagyis képes vagyok felismerni, hogy az, de a könyveit nem tudom élvezni. Nagyon-nagyon régen egyszer angolul vettem meg a Tisztogatás című könyvét, amikor még nem is volt olyan ismert Magyarországon, szóval nem is tudtam, hogy ki ez, de olyan lehangoló volt, hogy nem is bírtam elolvasni. Aztán próbálkoztam a Sztálin teheneivel, mert a nagymamám is olvasta, és a főszereplő lány anorexiájáról szóló részek olyan rettenetesek, hogy nem is tudom.

Chuck Palahniuk, eh eh. Annak ellenére, hogy a Beautiful you tök érdekes kérdéseket vet fel és intelligens is, gondolom ez a műfaj az, ami nekem nem jön be.

Az esszét és a non-fiction-t vegyük egy kalap alá, úgy is úgy érzem, hogy valami olyasmiről készülök véleményt nyilvánítani, amiről nem tudok valami sokat. Kb két éve elkezdtem David Sedarist olvasni (Me talk pretty one day, Naked, sajnos nincs magyarra fordítva) aki rettentő vicces meg éles látású, és ezen felbuzdulva próbálkoztam másokkal is. 

Mondjuk Rebecca Solnit Men explain things to me című kis esszékötete nekem nagy csalódás volt, az első, azt hiszem címadó írása nagyon tetszett, de a többinél az volt az érzésem, hogy ez egy struktúrálatlan férfiakról  és a patriarchális társadalomról szóló panaszáradat. Ez az érzésem Jessica Valenti Sex object című könyvével kapcsolatban is, viszont ez legalább nagyon olvasmányos és  szellemes. 

George Watsky How to ruin everything című esszékötete elég vicces, de teljesen érdektelen, és hát azt hiszem ez a baj, hogy fogalmam sincs ki ez a fickó, és emiatt nem tudom eléggé értékelni, ahogy csomó mást sem. Mondjuk szeretném azt gondolni, hogy különösen a női létről szóló könyvekben mindenki találhat valami ami hozzá szól, mármint nőnek lenni olyan univerzális dolog, még akkor is, ha már Törökországban vagy Skandináviában, de mindenki tanulhat valamit a másiktól. (Csak ne íródna ezeknek a könyveknek a nagy része angolszász országokban. Így kevéssé univerzális.)

Jaj magyar nyelvűt ilyesmi témában olyan keveset olvastam, hogy nincs is olyan ami ne tetszett volna pár könyvet a depresszióról, de akkor nyilván nem a szórakoztatás volt a lényeg. 

Most annyi rossz könyvről írtam, hogy egészen megcsömöltem, most már kénytelen leszek a jókról is írni. 

És tegnap fejeztem be a Szólíts a nevedent, és az olyan gyönyörű volt, hogy arra szavak nincsenek. 

only here to post a middle finger

Ma elmentem a pszichiáterhez és a szüleim is jöttek, és valahogy nagyon-nagyon fárasztó volt, vagy nem is tudom. Most olyan érzelmileg kicsavartnak érzem magam. Mármint nem a szüleim miatt, hanem, hogy még mindig nem múlt el ez az egész, fogalmam sincs, mikor fog, ahhoz képest, hogy jól eldicsekedtem azzal, hogy nem kell már anntidepresszánst szednem, de a szorongásoldót ma pont növelte.

Két hete gondolkodom azon, hogy írjak-e valamelyik barátnőmnek, hogy el kéne mennem a véreredményemért, hogy fel kéne hívnom. Minden egy örökkévalóságig tartó rettentes aggodalom és stresszforrás, és megőrülök már ettől, hogy nem tudom megoldani, nem tudom, hogy oldhatnám meg.
Olyan rettenetesen kicsinek tűnik a világ, és én mintha beleszorultam volna.
Annyira bele vagyok fáradva, te jó ég.

És az ujj, amire úgy is mindenki várt:

És amúgy nem tudok nem azon gondolkodni, hogy vajon Magyarországon engedélyeznének-e valaha egy ilyen szobrot.

"excellent service" - said no one ever in Italy*

Szóval közben elmentünk a szüleimmel nyaralni, ami tök jól sikerült, kivéve az apró tévedéseimet, mint hogy az utazás előtti napon jöttünk rá, hogy apukámnak elfelejtettem odafelé jegyet venni. A wizzair meg a ryanair is még mindig egy rémálom, ami megérne egy külön misét posztot,  de hát valahogy csak sikerült hazaérni. A kölcsönzött kocsi néha nem indult el, anyukám egész_végig sikoltozott (komolyan mondom), bár amúgy ténlyeg az a kocsi volt a legnagyobb tragacs valószínűleg egész Svájcban. Amúgy annyira nem is túlzok, az oldalán az egyik horpadás valami vastag CELLUXSZAL volt összeragasztva.

És hát, Olaszország még mindig gyönyörű, habár akkora mediterrán fan még mindig nem vagyok, azt hiszem. Jó, kivéve a pizzát, meg a pezsgőbort, meg azokat a kávékat, szerintem ott kb még az instant kávé is jobb vagy nem tudom. Továbbá a milánói férfiak, jaj nekem, a szemeim.

Amúgy a Comó-i tó körül voltunk a legtöbbet, az egész gyönyörű, csak nem tudom minek mentünk oda és nem a tenger mellé, hamár fürödni nem lehet (ami tul.képp érthetetlen, mert a Luganó-i tóban meg fürdenek), de mindenki béreljen kocsit ha oda megy, mert a tömegközlekedés tragédia. (ie. egy 55 km-es távon kb 80(!!) buszmegálló van és mintegy másfél óra alatt lehet megtenni. Igazó hogy csak 1.50 euró, de hát sok értelme van)  Van jó sok templom, szóval a kedves turista hitélete is rendben lesz, ha nem üti meg a guta mialatt azt várja, hogy a pincér végre kijöjjön. Olyan meleg volt, hogy esküszöm még a fejemre is dezodort akartam kenni, de legalább sikerült annyiszor leégnem, hogy már majdnem nem vagyok falfehér.
Milánó pedig olyan csodálatos, hogy arra nincsenek is szavak, teljesen oda vagyok meg vissza, csak hát ne lett volna olyan meleg, meg idegesítő utcai árus. 

Pár kép Como-ról, meg mit tudom én, (mind a telefonomból) :

cuki utca Como-ban, de amúgy a lényeg, ami pont nem annyira látszik, hogy ott megy a hegyen a felvonó, aminek a bejárata amúgy kb 50 m-re volt a szállásunktól

csak szokásos, house goals meg ilyenek

a como-i kikötő egy része, meg a nevetségesen régi vizibiciklik egy része, amikre nagyon szerettem volna felülni de aztán mégse, mert biztos elsüllyedt volna (mert hogy ősrégik voltak)

egy ilyen kis csemege bolt, meg egy csomó holland bicikli, én ezt nem értem, hogy hogy itt mindenki holland biciklikkel jár?

további random cuki utca

ez meg már igazából Milánó

*ez valamelyik google review-ban volt, és hát lehet hogy egy kicsit igaz