Közben meg úgy ráakadtam a Riverdale-re, hogy mindent elfelejtettem, kivéve megfázni. Ez a sorozat olyan addiktív, hogy na, már majdnem betölti a Gossip girl és Pretty little liars (meg a többi trashy, amikre már nem is emlékszem) méretű űrt a szívemben.
Máskülönben meg, 2018 akkora egy shitstorm volt, hogy amúgy nincs is igazán mit értékelni, most mit mondjak, az év elején marhára depressziós voltam és nyomorult, aztán kórházban, aztán még mindig egy kicsit depressziós és nyomorult, majd változó mértékben ultranyomorult, most meg valahogy így már vannak a dolgok, nem haltam meg, a pszichiáter decemberben valamit állított a gyógyszeremen, és most egésezn van kedvem élni. Ez jó érzés. Csupa kaland az élet. (Se)
A szilveszteri mulatság meg véletlen olyan jól sikerült, hogy még egy fiúkát is hazavittem, (ezt még én se láttam jönni, amíg le nem vette a cipőjét), vagy mit tudom én, ilyet még sose csináltam egyébként, csupa izgalmak. Jó, jó annyira nem, de egyszer csak futottam át a Borároson, aztán meg a Petőfi-hídon a villamos után, és akkor
Ez az egész felnőtt lét lesz amúgy a halálom, még mindig annyira idegesítő kb minden, vagy az, ahogy mindenki viselkedik körülöttem, vagy lehet, hogy csak valami felnőni nem akaró, tejfölösszájú libsi vagyok aki majd jól nem tölti be még a női princípiumát se (you had one job!) mer annyira önző meg ez nagyvárosi szingli lét meg ilyenenk, elfelejette a keresztény gyökereit is, nem értem a mai fiatalságot.
Ezzel a hit kérdéssel kapcsolatban még mindig olyan vagyok mint egy turista (=többnyire teljesen eltévedt), nem igazán tudom, hogy mit csinálok, többnyire csak ilyen "trial and error" módjára működik az egész nekem, közben meg nem tudom, mit beszéljek erről, mert olyan iszonyú intim, hogy egyrészt ki akarná tudni, másrészt a saját véleményemmel/érzéseimmel kapcsolatban pont nem akarom, mások kéretlen kritikáit hallgatni (ezzel most nem a blogom olvasóira gondolok, hanem az egész világra inkább, főleg közepesen érdektelen és többnyire informálatlan ismerősökre).
A másik meg, a múlt hétvégén az unokahúgoméknál voltam Velencén, csak úgy mert fun együtt lógni, és mert születésnapja volt, és hát bár az unokaöcsém még mindig rettenetesen idegesítő (amúgy mindenki így gondolja a családban, szeritnem titokban még a saját anyja is) tök jól éreztem magam, főzöcskéztünk meg sütöttünk almás pitét (kicsit szerintem zsíros volt, viszont pont úgy nézett ki, mint egy igazi pite a filmekben), és akkor leültünk megenni a pitét, és elkezdett ömleni a bölcsesség (=kéretlen vélemény/okosság). Hogy citromos vizet kell inni, mert az lugosít, meg úgy egyáltalán szép leszek tőle és vékony(!), hogy gyalog kéne járnom, hogy ezt kéne csinálnom, meg a narancsbőr ellen, meg a fogyás így meg úgy, nekem is ki kéne próbálnom, meg hogy majd ingával meghatározzuk, hogy víz van-e a hálószobám alatt, és ettől majd megjavul az életem, ha arrébb tolom az ágyam, meg gyógyynövényalapú bogyók, amik segítik a pajzsmirigy helyes működését (és ezáltal tuti, hogy a narancsbőr is megszűnik!!!44 (tudnivaló, hogy az egyik okozza a másikat az unokahúgom szerint)) meg hogy az orbáncfű tea, abból minden nap egy litert ám, (ennek amúgy eléggé bodító hatása van, szóval nem tudom, napközben hogy), ez legalább használ (ellenben a gyógyszereimmel, nyilván), hát komolyan, felrobban az agyam. A nagynéném különben sokadszorra szól be vmit a gyógyszereimet illetően, az egyik alkalommal odáig ment, hogy biztos anyám tesz beteggé, amin állandóan felmérgelem magam, ha eszembe jut.
Way to have a happy family, meg hát nehéz dolgok ezek, nehéz túllépni, eldönteni, hogy egyáltalán túl akarok-e lépni, aztán meg jó képet vágni, meg együtt élni a nézeteltérésekkel. eh eh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése