just an other manic monday

Jaj hát nehéz dolgokról nehéz írni, vagy mi. Meg amúgy bármiről nehéz írnom.
Az a baj, hog éjjel 12 és fél 1 között érzem magam egy kicsit is szellemesnek  beszédesnek de ekkor már inkább lefekszem, mert bűntudatom van, hogy már megint iszonyú sokáig fenn maradtam, és akkor sose írok semmit. De amúgy ténlyeg  nem tudom, hogy kell a későn fekvés ellen kűzdeni, pedig valójában mostanában állandóan iszonyú álmos vagyok.

Az is eszembe jutott, amit az egyik barátnőm állapított meg Londonban az utolsó pár hetünk vmelyikén, hogy amúgy jó ég, mennyire más valakinek elmondani  a dolgokat, akármit utólag, mint épp amikor történik. Most egy kicsit pont ezt érzem, hogy ezekből a dolgokból már nem olyan sok maradt, mert régebben történtek, és habár fontosak, az idő kicsit megmásította őket. Jó, még pont nem annyira, hogy ne tudjak írni róluk, de azért egy kicsit.*

Pár hónapja, vagyis tavasszal hazaköltözött az unokahúgom, amit szerintem már vagy hússzor említettem, meg hogy aztán beköltözött hozzám, mert ez az gondoltam, hogy jó ötlet lesz, és hát nem is volt hol laknia. Aztán átköltözött a szüleim lakásába, ami nagyobb, és amikor az egyik barátnőm barátnője albérletet keresett, akkor azt gondoltam, hogy beköltözhetne oda, ha már az unokahúgom úgyse akart egyedül lakni (vagy legalábbis akkor ezt mondta), és meg is beszéltem ezzel a lánnyal, hogy akkor elmehet megnézni a lakást, és találkozhatunk is és mit tudom én, aztán majd a végleges döntést meghozhatja az unokahúgom, hogy szimpatikus-e neki ez a lány és akar-e vele lakni. Szerintem nem voltam túl igazságtalan, végig úgy gondoltam, hogy úgy is közösen jutunk valami döntésre, hogy úgy se kell senkinek bele mennie olyasmibe amit nem akar. Ebből az egészből aztán az lett, hogy elszabadult a pokol, és elkezdett fröcsögni nekem facebookon, arról, hogy hogy képzelem, hogy csak úgy szerzek egy lakótársat neki, és hogy akkor majd ő is beköltöztet hozzám valakit (mondjuk a kettő gondolom nem pont ugyan az, de hát mit tudom én, ekkor én inkább már nem is szóltam semmit), és hogy egyáltalán mekkora szar alak vagyok (mármint komolyan, ezen szavakkal). Majd jött anyámnak a shitstorm arról, hogy mégis hogy képzeljük ezt az egészet, és hogy őt most akkor össze-vissza költöztetjük, és amúgy is csak miatta gyógyultam ki a depresszióból (!!), meg hogy én irigy vagyok igazából rá, meg hogy neki vannak barátai meg pasija meg munkája. Most kár is illetnem, hogy ezek igazak-e (de azért mondom, hogy nem azok), de mégis mit gondol, hogy majd ilyeneket mond anyámnak, és akkor az nem jut a fülembe? Ha most egy pillanatra úgy akarok tenni, mintha valami filmbe illő erkölcscsősz lennék, akkor azt gondolnám, hogy ezt anyám helyében nem mondtam volna el magamnak, de most mit teszem magam, úgy is olyan felháborodott lettem volna, hogy elmondtam volna.

Szóval most az dübörög a fejemben, hogy ha valahol ott lakhatok szívességből, akkor azért nem hálásnak kéne lennem, ahelyett, hogy fröcsögnék, nem? Nem tudom. Nekem ez annyira rosszul esett, és talán nem is ez a bődületes félreértés (lesznek még szappanopera részek!), hanem hogy ez a borzasztóan felháborítóan bunkó stílus és fröcsögés viberen meg facebookon, mert telefonálni nyilván túl drága, nem értem ezt.

A drámai kibékülés során meg kiderült, hogy valami egészen komoly összeesküvés elméletet feltételezett rólam és a szüleimről, de olyan komplikált, hogy nem hogy nem is emlékszem az összes lépésére, de hogy én ilyesmivel előálljak, az teljességgel kizárt. Az A) verzió szerint a szüleim találták ki, hogy odaköltöztessünk valakit, de nekem kellett közölnöm, mert az úgy járhatóbb út, és akkor mindenki úgy tett mintha, és akkor a vége az lesz, hogy majd magától kiköltözik és kereshetünk még egy albérlőt vagy mi, a B) verzió szerint meg az én ötletem az egész, mert hogy nincs állásom, és jó lesz nekem az a pénz. Mármint jó, a pénz mindig jó, kivéve hogy úgyse az én pénzem lett volna.
asdkflklj, komolyan már, az agyam eldobom.

Szóval most kibékültünk, de én nem tudok.... igazából megbocsájtani, vagy elfelejteni, vagy inkább csak túllépni. Valami rettenetesen elromlott bennem, és olyan iszonyúan csalódott vagyok, olyan kiábrándult, hogy nem is tudom, hogy lehet ezt visszacsinálni. Azt se tudom, hogy érdemes-e. Ezen nem segítenek további közepesen ultrabunkó húzások sem, (amiken mondjuk túllépek ugyan, de azért az elv, az elképzelés, hogy ezt most akkor hogy), mint a múlt héten, ülök a Cserpesben vagy 10 perce, és akkor jön egy üzenet, hogy ő most még gyorsan megebédel, és rögtön jön (kb 5 percre dolgozik onnan), aztán úgy 20 perc múlva, hogy még most akkor elmegy kulcsot másoltatni (emiatt találkoztunk) és akkor megérkezik további kb 20 perc múlva, majd kiderül, hogy még feltétlen venni kellett a Mcdonaldsból egy turmixot is (amit a cserpesben is lehet venni). Hát basszus.
Egyébként szerintem komplett hülyének néz, pár napja voltunk a Dm-ben, és említettem, hogy színezett hidratálót vagy vmi BB krémet akarok venni, meg ki is próbáltam párat, de nem vettem, mert száraz a bőröm, és nem tudom melyik az, amelyiken nem lesz csomós. Ő meg említette, hogy az Amwayben van vmi primer (ami elvileg nem is erre való, de most elolvastam és igazából az is BB krém), csak jól kimaradt, hogy 14 ezer. Erre csak az interneten derült fény amikor megnéztem, mert ő az árát ugyan nem tudja, de szívesen megrendeli. Ó, hahaha.

Valaki szüljön nekem egy új rokonságot, meg egy nagymamát is, ha már.

Egyébként még akartam írni a nagyapámról is, de ez most már úgy is túl sok szennyes, szóval elmesélem, hogy .... semmi.
Nem tudom, nem történik annyira semmi.

Pár hete az is a problémám, hogy nagyon szingli vagyok nagyon régen, és úgy érzem egyedül fogok megszottyadni, vagy mit tudom én,  sose fogok újra szexelni,  senkinek se kellek, mert ronda vagyok, kövér, és kb az a hobbim hogy olvasok, meg a bolhapiacra járok.( =nagymama is vagyok) Idáig úgy voltam vele, hogy depressziósan nem akarok randizni meg sehogy se akarok randizni, vagy majd belépek tinderre ha szép és érdekes leszek (=aka soha) de most ez hirtelen problémává vált, és ez nem egy gyorsan megoldható probléma.
És néha magányos is vagyok. Illetve rámtör ez az érzés, hogy olyan magányos vagyok és senki nincs körülöttem és mi lesz velem, meg mi van, ha a szüleim meghalnak és itt maradok a csomó hülye rokonommal meg a narancsbőrömmel és az idióta közös képviselővel (erről is kell majd írnom) és nem fogom tudni, hogy kell lenni.

És végezetül iszonyú sok hajam kihullott a pajzsmirigy problémám miatt feltehetőleg (ami miatt meg is híztam, such fun) és ez is egyrészt nagyon aggasztó is, másrészt meg nem merek/mertem elmenni fodrászhoz, mert akkor még több ki fog hullani. Most viszont olyan hosszú már a hajam, hogy tudom hordani tehenészlány fonatban, és az a legjobb dolog a világon, szóval most emiatt nem akarom levágatni.

Ezeket leszámítva egyébként nem vagyok rossz kedvű vagy túl boldogtalan sem mostanában (mondjuk ezt úgysem hiszi el senki, de azért próbáljátok meg), csak hát nyomaszt minden, a hülye család, a nagyapám, a borzalmas nagynéném, aki borzalmas a kedves anyukámmal, hogy nincs állásom, hogy még októberben is leég az arcom (!) , de főleg hogy nincs állásom. Viszont olvastam egy csomó jó könyvet meg láttam a Sztálin halálát a moziban (meg más filmeket is, de azokra nem is emlékszem, biztos nem voltak fontosak) és az olyan iszonyú vicces, mindenki nézze meg.



*ez most micsoda fontoskodás volt? nem mintha nem lenne az az egész blogom, de még magamhoz képest is