Most képzelje el mindenki aki ezt olvassa (ha van olyan), hogy, ill. nem is, először is emlékezzetek erre rettenetes bejegyzésre, ami erről a közepesen borzasztó lányról szólt?
Na, én ettől a lánytól még mindig nem bírtam megszabadulni.Esküszöm, hogy barátságokat sokkal rosszabb és tragikusabb lezárni, főleg hogy én soha nem csináltam még ilyet. Főleg, hogy nem tudom, hogy kell, és legfőképpen, hogy hogy lehet ezt csak úgy egyszerűen megmondani, hogy csá, én ezt befejeztem?Amit most csinálok, az is a legaljasabb dolog a világon, hogy nem szólok semmit, csak nem veszem fel a telefont, nem hívom vissza, nem érek rá (de azt se tudom, hogy lehet hetente négyszer egy barátnőnek ráérni?),  mit tudom én, de az hogy van, hogy ő meg amikor már végleg nem veszem fel, ő állandóan ilyen rettenető hatásvadász üzeneteket küld? Legutóbb az volt, hogy kaptál  már levelet a rendőrségtől a kihallgatásra? Meg hogy valamit feltétlen oda kell adnom neked/mondanom kell, de nem foglak zavarni sokáig.
Az a baj, hogy nekem már pont ebből van elegem, ebből a csomó hatásvadász üzenetből, drámából, passzív agresszív zsaroló üzenetekből, hogy egyszerűen mindig történik valami, tényleg mindig. Most kb 10 napig nem beszéltünk, ezalatt valami további arab férfi bezárta a lakásba, aztán meg öngyilkossági kísérlete volt, és aztán mivel úgyis olyan okos a terapeuta nem tudta követni a gondolatmenetét a kórházban, és így most másikat kell keresnie. Persze én sajnálom, ez nehéz helyzet, főleg ha az ember nem beszél rendesen németül, de istenem, hogy mindig csak ez a humblebrag, hogy jaj, én olyan ügyes/különleges/zseniális vagyok, hogy nekem sajnos mindig speciális dolog kell, mindenféle élethelyzetben, hogy az előző életemben (i.e. Amszterdamban, a nagykövetségen, de akkor is, wtf?) mennyivel intellektuálisabb és egyszerűen csak más voltam. Nekem ezt egyébként néha elég nehéz nem személyes sértésnek venni, hogy korábban minden olyan más, intellektuális meg high society volt, most meg egy másfél szobás lakásban kell laknom, és a barátaim is mások, ugyan már, komolyan.
Biztos, hogy kihunyt belőlem az összes empátia, mert amúgy én teljesen, komoylan teljesen kiborulok az áldozathibáztatástól* de néha már azt gondolom, hogy ez a lány valamit nem olyan jól csinál a férfiakkal. Most nem arra gondolok, hogy közönséges, vagy könnyű, vagy illetlen**, hanem hogy ezt az egész muszlim kultúrkört meg szokásokat nem tudja igazán jól összeilleszteni az emancipált/feminista nő képzetével. Márpedig ha valakinek ilyen fontos, hogy a szellemi képességeiért is tiszteljék, akkor ne ilyen macsónak szolializált muszlim férfiakkal kezdjen már, nem? Komolyan, az összes férfi akivel megismerkedett, egytől-egyig ilyen volt,  nem hiszem, hogy ez valami egyéni elképzelés.
Én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy a vallásom miatt ennyi fájdalmat meg nehézséget okozzak magamnak, tudom, tudom, ezek az agresszív férfiak mindenféle hímsoviniszta kultúrális berögződés miatt ilyenek, nem azért mert a Koránban ezt írták.

Visszatérve erre az egész elrontott barátságra, tegnap megint kaptam egy rendkívül hatásvadász üzenetet pont amikor a bankban voltam, hogy valami nagyon fontosat kell odaadni, én meg komolyan azt gondoltam, hogy mi van, ha valami fontos (mondjuk mi lenne fontos), erre persze semmi fontos nem volt, csak egy rendkívül kínos és esetlen másfél óra, melynek a második felében már nem is igazán tudtam vagy akartam mit mondani. Nagyon furcsa érzés ez, hogy egyszerűen semmit nem akarok megosztani, nincs kedvem elmondani, hogy mit csináltam mikor és kivel, nincs kedvem a szemöldökrángatáshoz, mert szexeltem valakivel, mert szűkszárú a nadrágom, mert a másik szín jobban állna, mert nem elég jól csinálom az életem, mert diszkóban volt, mert teljesen berúgtam, mert nem félek automatikusan az összes fiútól. Egyszerűen annyira bírálva érzem magam, hogy elment a kedvem az egésztől. Másrészt meg, nem akarok olyan kishitű szomorú és szexista világban élni, ahol azt kell gondolnom, hogy ha nem egy bizonyos módon prezentálom magam, akkor soha senki nem fog komolyan venni. Amúgy a Birkenstock szandál tényleg nem olyan szép, de hogy emiatt nem fogok soha előrelépni, hát nem tudom, én nem akarok olyan helyen dolgozni. Nem akarok egyfolytában azon gondolkodni, hogy mások mit gondolnak rólam, szerintem ez nem egészséges.
És szerintem nem én vagyok egyedül a hibás. Szerintem nem én egyedül idéztem elő ezt a helyzetet, hogy ilyen rendkívül idétlenül állunk a metróban, és nincs mit mondanunk, és megjavítanom sem csak egyedül kellene, nem bennem romlott el valami. A legijesztőbb pedig, hogy ez a lány hogy hogy nem kérdi meg tőlem egyszer sem, hogy mégis mi a baj?





*mint hogy a 14 éves lány hibája hogy megerőszakolták, mert miért volt hajlandó egyszerre három fiúval egy lakásban egyedül tartózkodni, komolyan, borzasztó
** amúgy azt hogy valaki könnyen kapható önmagában nem tartom feltétlen katasztrófának feltéve, hogy az élvezetért csinálja, és nem a társadalom ill. ezen férfiak megbecsüléséért/elfogadásáért/menőségi faktorért

főleg bizalmatlankodás meg elégedetlenkedés

Én esküszöm megfogadtam, hogy soha nem mondom ki, hogy "bezzeg németbe'" vagy bármi hasonlót, erre most még le is írom. De hát már megint hazamentem, és szíven ütött ez a borzasztó magyar valóság, amit egy kicsit mindig elfelejtek, és most nem is az iciri-piciri kávéra gondolok amit a Princess pékségben adnak, hanem ez az iszonyú nyomorúság, szomorúság, meg elkeseredettség ami az egész városból árad,mintha még a betonban, a villamos sínben, és a BKV sofőrben is benne lenne. Ebben a városban senki nem tud, és akar felelősséget vállalni, senki nem tud semmit, semmi nem az ő dolga, kérdezzem meg a julist, mintha az egész utca félre akarna húzódni, hogy nehogy meglássák, felelősségre vonják, kiderüljön hogy a rossz kukába dobta be a tejes dobozt, ami ráadásul még szét sem volt hajtva. A pizzás lány nem adja a sült húsomat, mert elvesztettem a fecnimet az IlTrenoban, az ásványvizes hűtőhöz be kell ütni a jelszót, hogy kinyíljon, de a WC-hez is, nehogy már valaki csak úgy pisiljen, de ha egyáltalán nem azt a fröccsöt kapom amit kértem, akkor azt meg kell igyam, mert már nem lehet törölni, már benne van a gépben, nincs mit tenni, mi történne azzal a 2 deci borral, elképzelhetetetlen!

Roppant irónikus módon még a becsületkasszás reggeli plakátja amit a Magnetben láttam is borzasztó képmutatásnak tűnik, mert Magyarországból, az egész társadalomból a bizalom hiányzik, hogy elhiggyem, elhiggyük, hogy valaki valaha jót akar nekünk, kedves akar lenni velünk, és nem épp kilopni a szemem, vagy a kezemből az utolsó kiflit. A legszomorúbb dolog a világon, amikor rájövök, hogy amúgy én is pont ilyen vagyok, bizalmatlan, iszonyú pesszimista, időnként passzív-agresszív, hogy amikor nincs otthon gyümölcs a reggeli műzlimhez, csak egy szem barack, akkor biztos hogy elcsórok 3 szem epret a lakótársamtól ahelyett hogy lemennék a boltba, ami amúgy csak egy sarokra van, hogy olyan pitiáner vagyok, hogy ha elfogyott a samponom, de nem jövök rá időben akkor simán megmosom szólás nélkül a hajam másokéval, de ugyan ezt csinálom kb mindennel, és persze a többiek is ezt csinálják, és én egyáltalán nem haragszom érte, mert ez egy apróság, de állandóan úgy érzem, hogy annak a jele, hogy lehetnék sokkal jobb és sokkal tisztességesebb.
A múlt héten volt egy olyan furcsa félreértésem az egyik barátnőmmel, aki meghívott a Ramadán alkalmából nála rendezett piknikre. Egy kicsit furcsa volt a meghívás, mivel ugye nyilván nem vagyok muszlim, de ő azt mondta, hogy ne aggódjak, csak egy baráti piknik lesz. Erre másnap küld nekem két nagyon furcsa üzenetet, amiben megírta, hogy nem tudja hogy mondja meg ezt, de sajnos vissza kell vonja a meghívást (?? amúgy ki fogalmaz így?) meg valami arról, hogy a barátai választársa kötelezték és ő így dönt (??), és akkor én azt gondoltam, hogy ő most ilyen furcsa stílsuban közli velem, hogy a többség nem akarja, hogy én ott legyek. Tul.képpen teljesen megérteném ezt a logikát (bár én azt hiszem, hogy meghívnám ezt a lányt a karácsonyi partimra, ,mondjuk nem is vagyok olyan nagyon hívő), csak furcsa, hogy így mondja meg. Egyáltalán nem akartam mérges lenni, de aztán valahogy csak felháborodtam, mert nem ilyen esetekre találták ki a kegyes hazgságokat, meg a kifogásokat? Ó aha, persze. Jól kiderült, amikor mondtam neki, hogy ezt valahogy máshogy is lehetett volna közölni, hogy igazából beteg lett, és én voltam az egyetlen marha aki teljesen félreértette. Micsoda vacak ember vagyok a kegyes hazugságaimmal, (csak azt nem értem, hogy ha beteg lett, miért nem lehetett azonnal megmondani? ) és ő ezt nem szereti de rajtam észre lehet venni, vigyázzak. Hát nem vigyázok, bocsi, én tapintatos akarok lenni, és kedves, és nem haláklosan rideg üzeneteket küldeni és aztán vádaskodni, hogy hogy hogy nem gondolod, hogy beteg lettem? (de amúgy ő az a lány, aki mindig az őszinteségi rohamai közepette, ilyen "nem tudom hogy mondjam meg ezt" kezdetű mondatokkal közöl olyan tanácsnak álcázott keresetlen kritikákat, hogy egyszerűen égnek áll a szőr a hátamon. Ha én is ilyen őszinte mernék lenni lennék, biztos, hogy bunkónak nevezném.)

A Magnetet illetően meg a Rukkoláról akartam írni, amit én még csak tavaly év végén fedeztem fel, nem is értem, hogy, teljesen zacskóban éltem eddig. Csak az a baj, hogy igazából ez egy gutaütés. Nem is tudom, hogy miről beszéljek, hogy azt mondják, az elején még voltak jó könyvek, most meg már nincsenek, hát nem tudom, én ezt most még egy pár hónap alatt is észrevettem, hogy van kb 130 pontom és nem tudom mire elhasználni. Én úgy gondolom, hogy olyan könyveket, amik ugyan kevés pontot érnek, de nekem úgysem tetszettek, simán feláldozom néhány sok pontot érő könyvért, szóval nem sajnálom az ilyesféle aránytalanságokat, megesik, de az, hogy tele van az egész kötelezőolvasmányokkal, Mozaik Matematika 9-cel, Rupáner-Gallé Margóval (csak most ismerkedtem meg a nevével!), Daniel Steellel és 1982-es lakberendezési albumokkal, szóval az nem olyan jó. Az se olyan jó, hogy ha hetente kétszer megjelenik valami téynleg jó könyv, akkor biztos hogy csillió pontos lesz, ami mondjuk csak kevés embernek van, de a rendszer újabban felajánlja, hogy akkor valahány pontért meg még pl. 1200 forintért, viszont az, hogy nem használhatom fel az összes pontomat, ha már úgy is fizetnem kell. Egyáltalán nem tudom, hogy ez az egész non-profit kezdeményezés volt-e egyáltalán, de nekem ez nem tetszik annyira, hogy ha én könyveket passzolok és azokért pontokat kaptam, akkor nem használhatom fel az összeset, ha úgy sincs elegendő. Más szempontból persze nagyon jó, hogy amikor nincs egy pontom sem, akkor viszonylag kevés pénzért (900ft) sikerült happolnom egy népszerűtlen, de amúgy 4000 ft-os Uwe Tellkamp könyvet, meg idegennyelvűeket is 400 forintokért. (Mondjuk ha az ember úgyis megveheti pénzért is a könyveket, akkor ez nem tudom kit ösztönöz arra, hogy bármilyen jó könyvet tegyen fel, amiért sok pont jár, hogy aztán újra happolhasson jó könyveket, mivel még így is olcsó, másrészt meg pénzért happolni olyan mintha nagyon sok pontért happolnám, és így minden könyv "drága", ill pontokért kb elérhetetlen lesz.)
Mindig rá kell jönnöm, hogy mennyiféle ember van, és mindenkinek más az értékes könyv, van akinek egészen komolyan valami ulpiusos ponyva, én komolyan szoktam ponyvákat meg szórakoztató irodalmat olvasni időnként (jó, nem Rupáner-Gallé Margót, call me a snob, de már a borítók, és a neve is...), de nem fogok halálra sértődni, ha megtörik a könyv gerince. Mármint most komolyan, egy puha fedeles könyvnek hogy ne törne meg a fedele, ha kinyitom a közepén? Most egy nő happolta a könyvem jó sok pontért, majd bejelentette, hogy van 4 törésvonal (rettenet!) a könyv gerincén, ezért neki csak fele annyi pontot ér meg a könyv. Mármint helló emberek, a Rukkola nem a használt könyvekről szól? Micsoda szükségtelen és idealista illúzió, hogy én majd olvasatlan állapotú könyvet fogok odaadni, mikor már nyilván olvastam, tehát ki is kellett nyissam a könyvet? Néha az az érzésem, hogy itt tényleg mindenki mindent ingyen akar, jó könyvet, kevés pontért, és nyilván valami 30 éves rágott sarkú pöttyös könyvért cserébe. Én meg asszem inkább a vaterán fog venni használt könyvet ezentúl.


ez meg csak úgy, mert tök jó:

Magyarország társkeresési kultúrája a Balaton partján a nőjével kézenfogva sétáló 2016-ban is fecskenadrágot hordó zselézett hajú csupaizom férfi, aki ahogy elhalad előttem hátrafordul megnézni, hogy utána fordultam-e.


Én pedig csak az egy eurós poliészter szoknyám vagyok a sztreccses bershkák közt.

most nincs semmi baj

csak aztán eszembe jutott, hogy amiatt el is felejtettem megsértődni, hogy még a török kirándulás előtt kaptam egy kb 8-10 cm széles fagyöngy karkötőt, hogy majd az eltakarja az ekcémám. na de majd most!
mert hogy eltakarja.

ezt egyszerűem muszáj volt, de azért dolgok amik kimaradtak:

new balance

karika fülbevaló

szamurájkonty

akármilyen normcore ruhadarab

Ephesus II.

Posztolok még képeket Ephesus-ról, tudom, tudom, azt mondják, hogy pictures do no justice, de most mit csináljak, azt csinálok amit akarok. Az egész csodálatosan konceptciótlan, meg hát mi más, mint egy rakás kő. Amúgy nem tudom mi az egységes blogger etikett arról, hogy hány képet lehet egy posztba sűríteni, de tuti, hogy túlléptem.

Szóval hogy mégegyszer átismételjük, ez volt az ókori világ harmadik legnagyobb könyvtára

Ez az átjáró a piactérre (a könyvtárból)

Szemelvény arról, hogy a törökök mennyire értenek ahhoz, hogy rontsák el a kilátást vezetékekkel meg építkezésekből ott maradt törmelékkel(!) és oszlopokkal

ez egy kút volt jobb időkben

Random kő a kútból, nagyon sok ilyen volt, és egyébként az egész Ephesus egy német régészeti projekt volt a 20. század elején, és egyfolytában azon gondolkodtunk, hogy mi van, ha amúgy ez nem is igaz, és csak odadobták a köveket, hogy tessék gyerekek, aztán hazamentek és röhögtek a markukba

ez is egy fontos út volt egykoron, a kikötőhöz vezetett, csak oda már nem lehetett elmenni

a második legnagyobb amfiteátrum, nincs jobb képem mert valahogy rettentő tériszonyom lett

ez a piactér

csodálatos mediterrán növényzet 

még egy utca, teljesen véletlen nincs az egész mindenség tele emberekkel, és itt is a remek vezeték, ki tudja minek

valami 25ezer fős amfiteátrum, alig mertem felmenni a tetejére

amúgy nekem nagyon érdekes, hogy ez a terület, (mármint így az egész part Selcuk és Bodrum közt, és biztos még tovább is, csak arra nem emlékszem pontosan) egészen sokáig görög fennhatóság alatt volt (a 16. századig?), és aztán  egészen véletlen a görögök elvesztették Bodrum várát és így került török kézre

Amúgy meg a legfontosabb információ a török múzeumokról(vagy legalábbis erről) az, hogy ugyan azt mondják, hogy 5-kor zárnak, de egyáltalán nem zárnak ötkor, mi 3/4-kor jöttünk ki, és akkor még nagyban özönlenek az emberek. A másik fontos dolog, hogy török diákkal Erasmusosoknak is nagyon kedvező áron lehet kiváltani múzeumkártyát, amivel az összes múzeumba ingyen lehet bemenni.

Ephesus

hát igen, Törökországban már március elején tavasz volt, pólós szandálos tavasz 

ez az ókori könyvtár eleje

Álljon itt egy csomó kép Ephesus-ról máskülönben csupa nyávogás lenne ez a blog mert gyönyörű volt, de tényleg, nekem ez annyira tetszett, hogy azóta el akarok menni az összes ókori romhoz. Csak estére lett egy kicsi napsütés, így nem volt annyira fotogén, de az egész mindenség márvány, így talán mégsem olyan rossz,nem? Ephesus volt az ókori világ harmadik legnagyobb városa egy ideig, 300ezren laktak itt, és volt kikötője is. (de oda már nem lehet elmenni).
Amúgy a török távolsági közlekedés nevetséges, kezdve azzal, hogy semmiféle információ nincs az interneten, de még az se, hogy létezik-e busz (ez is kérdés). Információt kérni iszonyú nehéz, mert kb senki nem tud angolul, mindegyik dolgozó csak a saját társasága járatait ismeri, így ha Bordumból el akarok menni Ephesus-ba, ami amúgyis csak egy rom, akkor elég komplikált bármiféle tájékoztatást kapni, anélkül, hogy az ember tippel, hova kéne utaznia. Mi először elmentünk Sökébe távolsági busszal, aztán innen ilyen helyi kis mikróbusz borzalmakkal Kusadasiba, aztán volt még egy busz, ez nem emlékszem már hova vitt, majd itt a kereszteződés közepén kirakott a busz, átfutottunk valami négysávos úton, és felugrottunk az Ephesus-ba menő zsúfolt kisbuszra.

utoljára még

beszélek erről az egészről, bár igazából már nem is esik igazán jól, mert valahogy annyira abszurd, hogy főleg csak nevetnem kell, nevetve szörnyülködnöm. Dehát ilyenek, hogy a zaklató férfi most rajtam követeli a lány telefonszámát (aki letiltotta, így nyilván nem is tudná felhívni), először kedves majd egyre gusztustalanabb sms-ekben, és elgem van, hogy nekem miért kell ebbe is belefolynom, és akkor miért van képe azt mondani, hogy nyugodj meg, úgyis csak én érdeklem.
Nyugodjak meg? Úgyis csak te érdekled?
Most már értelemszerűen csak rettenetesen keserű vagyok, és csak fröcsögni tudok, de ilyen helyzetben hogy gondolhatja valaki, hogy úgyis csak ő érdekes? Mármint jó, ezt a férfit úgyis csak ő érdekli, ez rendben van, de hogy, de hogy mindig mindenkit ő érdekel, hihetetlen. Jaj nem szerettek az osztálytársaim, vidéken laktunk, és barna voltam meg egy kicsit csinos.
Minden együttérzés kiveszett belőlem, rettenetes. Csak hát én érzem magam egyfolytában vacaknak, rossz embernek, érdemtelennek, mit tudom én, undorodom az egésztől, én nem akarok ilyen helyzetekben lenni, ilyen világban élni ahol ilyenek a barátnőim, olyan lányok akik egyfolytában arról beszélnek, hogy milyen nehéz nőnek lenni, mert a nőket soha nem veszik komolyan, és egy bizonyos módon kell viselkedni, különben örökre titkárnő marad az ember (na ne mondd?), különösen én mert én barna vagyok (nagyon jó), és simán lehet, hogy iszonyú naiv vagyok, és észre se vagyok hajlandó venni, hogy milyen jó, hogy fehér vagyok (de Magyarországon a többség még mindig fehér, így nem tudom, hogy ez számít-e?), és biztos csak undorítóan  kihasználom, hogy nem nézek ki ágrólszakadtan (ez a lány néha úgy néz ki,hogy szörnyű), de én még nem akarom azt gondolni, hogy nőnek lenni szörnyű mert a nőket semmibe veszik, mármint a személyes problémáim mellett még ha azt is borzasztónak kezdem tartani, hogy egyáltalán, nő vagyok, akkor milyen jó marad az életemben? vagy akkor hogy van ez tovább?

És hát mindezek tetejébe még az is, hogy rájöttem, hogy muszáj elküldenem a fiút, és akkor nem tudom ezt megtenni, mert állandóan Lipcsében van, vagy mit tudom én hol, vagy csak egyszerűen nem veszi fel a telefont, de nem is hív vissza, ugyanakkor meg sms-eket küldözget. (amúgy ki küld sms-t 2016-ban?) Csak pont annyit, hogy tudjam, hogy eszébe jutok néha. De pont ez a baj, hogy rájöttem, hogy iszonyú számító ez a fiú, pontosan tudja, mikor mit és hogy kell mondani, és még a tetejébe rettentő kedves is, a mosolya is olyan kedves, csak szerintem az egyetlen őszinte dolog tényleg csak ez a mosoly volt. Vagy igazából nem is tudom, de valahogy az egész elveszti a varázsát, azt a kicsit is, ami valaha volt, nem is tudom.
Mármint ilyenek, hogy kikapcsolja a rádiót mielőtt süteményt csór, hogy hallja ha valaki jön a konyhába,becsukja az ablakot, amikor én még azt sem tudom, hogy fél óra múlva már nem lesz rajtam pulóver, és egyáltalán, masszázs,(!!), meg hogy biciklizni a tengerparton, feküdni a fűben a tengerparton, de hogy majd látjuk egymást, és kiállítás, jaj olyan szép a hajad, nem is tudom igazán hogy is van ez, kicsi hülye gesztusok amiktől úgy érzem, mintha figyelnének rám.
Meg én nem akarok ilyen "take it or leave it" helyzetben lenni, amibe egyrészt én engedem, hogy belekényszerítsenek, mert nyilván vagyok olyan hülye, hogy még mindezek ellenére is odavagyok ezért a fiúért, és 20 perc alatt összepakolom a lakást, felöltözöm és leborotválom a lábam, ha úgy adódik csak hogy ne kelljen nemet mondanom. Ettől még viszont borzasztó egy helyzet, hogy csak akkor találkozunk amikor ő ráér, csak akkor eszünk fagyit amikor ő akar, csak akkor telefonálunk, amikor felhív, mert amúgy van, hogy vissza sem hív, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja, hogy övé mindenben az utolsó szó,esküszöm még a szex is. Ez is részben az én hibám, mert egyrészt úgyis jó nekem, másrészt meg van ez az iszonyú idegesítő szokásom, hogy nekem mindegy, nekem bárhogy jó, ist mir egal,* mit tudom én.

A múlt hét végén meg valahogy iszonyúan berúgtam, elmentünk két barátnőmmel egy partira, amit az egyikük barátja szervezett, és a vip részlegben ott volt egy rakás Finlandia vodka, hát nyilván nem hagyhattam ki amilyen spór magyar vagyok, és arra a pillanatra emlékszem valahogy túl élénken, amikor jöttünk ki ebből a klubból, és rettentő hideg volt, már világos,  én meg még mindig olyan részeg voltam, hogy azt se tudtam mit csináljak hirtelen, meg hogy kik ezek a török fiúk, spurizni kell innen nagyon gyorsan, és valami hosszú borzasztó elnyújtott pillanatként az a keserű érzés, hogy nem érdeklem a fút eléggé, és én fel akarom hívni és hallani a kedves hangját, meg ahogy mindig azt mondja, hogy na, du, de nem hívhatom fel, mert nem érdeklem, és valahogy olyan elképesztően keserű lettem meg szomorú, mint valami világfájdalom.
Az a baj, hogy téynleg mindentől keserű vagyok, és csak aludni akarok.
Ja, és akkor az exfiúm ilyet bírt mondani nekem, hogy költözzek Amszterdamba ezután a barátnőm után, és nem_érti_meg, miért iszonyú ízléstelen ez. Komolyan, mi van az emberekkel...?



*ez a berlini BKV reklámja, iszonyú jó, hallgassátok meg!

itt egy kép az Alexanderplatzról, hogy legyen valami jó is ezen a blogon.

de szerintem ilyen nincs is

Az a baj, hogy rettentő keserű vagyok, és egyszerűen nem múlik el. Mérges is, és ez sem.
Az is a baj, hogy ez egy rémesen hosszú és keserű bejegyzés, minek is írtam meg.


A korábban említett  barátnőm sztrókot kapott kb. másnap, ill. aznap, amikor úgy volt, hogy ott alszik nálam, csak én ezt lemondtam. (Mert itt volt a fiú és nem akartam elküldeni, biztos, hogy a pokolra fogok jutni). Én erről persze semmit nem hallottam, csak napokkal utána, mert nem hívott fel (??!!), amit amúgy nem értek. Illetve felhívott aznap egyszer, de rettentően recsegett a telefon, és csak annyit értettem, hogy megy a kórházba, mert ott fog aludni, én pedig iszonyú mérges voltam, úgy értem, ennél jobban szándékosan se lehetne lelkifurdalást kelteni, nem?

Erre pár nap múlva kapok egy telefonhívást, hogyaszongya, sztrók, és hogy én nem vettem fel a telefont (jó, tényleg nem, marhára elegem volt az egészből, és mint mondtam, önző vagyok, és a fiúval hetyegtem), sőt senki nem vette fel a telefont, senkit nem érdekel mi van vele, azt sem venném, vennénk észre ha meghalna, lehet, hogy meg is kéne halnia, mit számít ez, egy órás litánia a telefonban, és még további drámai részletek az életéből (tényleg iszonyúan nyomasztó, már majdnem nevetségesen drámai és szörnyű részletek), és én szörnyülködtem, és szomorkodtam, és együtt éreztem. Egy pillanatra pedig nem tudom mi ütött belém, ill. tudom mi ütött belém, elkezdtem arról beszélni, hogy mi van velem (szentségtörés! ki látott még ilyet!), meg valamit a fiúról, és erre elszabadult a pokol, meg ilyenek, hogy micsoda szörnyű teremtés vagyok (de még az is lehet, hogy a bitch szót használta?),  és soha többet nem akar velem beszélni, és hogy kb forduljak fel, vagy hasonló. Egyrészt persze megértem, hogy goromba, amikor el volt törve a lábam, én is rettentő goromba meg aggresszív voltam többször is, de ilyen? Így? Hogy ma tudtam meg, hogy amúgy még aznap sikerült letörölni facebookról? (ez óvodás, de most úgy érzem, hogy elég sértő ebben a helyzetben) És akkor hogy másnap felhív, hogy visszamegy Amszterdamba, el akarok-e jönni elköszönni, én meg hülye vagyok, és ki tudja, miért oda is megyek, és még ebédet is főzök(!!), és mindent oda viszek a saját pénzemből (amúgy ez nem bökné a csőröm, ha nem csinálta volna ugyan ezt olyan sokszor, hogy én jöjjek ebédelni, de én vigyem az összes hozzávalót(és főzzem is meg), de legalábbis a drágábbikat, meg még desszertet és iceteát is-ami amúgy 3 euró, és fukar-e vagyok, az egy kicsit sokadszorra már fáj).
Szóval megfőztem az ebédet, és ezért cserébe kaptam egy iszonyú passzív-aggresszív litániát a nyakamba arról, hogy nem muszáj felhívom, úgyse érdekel mi van vele, meg úgyis van egy csomó másik barátnőm, meg még egy csomó nehéz és ijesztő dologról a gonosz orvosról aki zaklatja (és újabban nekem is üzeneteket küldözget, hogy randizzak már vele, ez is már). De hogy a kérőjének/barátjának akárkijének a telefonszámát nem adja meg a telefonszámát meg semmilyen elérhetőségét, esküszöm, valami halálos féltékenység ült ki az arcára amikor kértem.
 Egyébként ilyen iszonyú prűd lánnyal én még életemben nem találkoztam, annyira megdöbbentett amikor rájöttem, és annyiszor próbáltam felvilágosítani (!!), küldtem neki oktató jellegű tumblr-t, mit tudom én, de ez a lány nem tudja, mi az az önkielégítés. Nem kell mindenkinek csinálnia, de hogy nem tudja, hogy ez létezik? Hogy a hülye fejemmel megejtek egy ilyen viccet, hogy ha én valami kockázatos műtétre várnék biztos szexelnék még gyorsan egyet ötöt (vagy ennék egy sütit, csak azt műtétek előtt úgyse lehet), erre meg, hogy ő nem akarná magát sokkolni. Sokkolni. Lépjünk túl, én még nem tudok. (Ő ezért csak addig jutott, hogy lesmárolta a szexi orvost).

Ma meg már teljesen elborult az agyam, mikor el kellett volna mennem a világ végére, de legalábbis a C zónába, ami gyakorlatilag már előváros, ahova oda-vissza 5 euróért kellett volna vennem jegyet, hogy elhozzak egy parafa táblát 4 euróért, mert ő pár hete adott nekem egy kis retikült, és akkor ezért cserébe. Én ezt a cserét mondjuk nem úgy gondoltam, hogy majd minden adandó alkalommal zaklat, hogy akkor vegyek már egy neszeszert (ez volt az eredeti konceptció, bár az a pici retikül szerintem nem került annyiba, de mindegy is), vagy egy fűszerpolcot(!), vagy akkor most ezt a parafatáblát, de azért még lenne-e kedvem kifesteni a balkont ha úgy adódik (közösen, de ő nem tud elmenni a sarokig, így nem tudom, hogy áll létrára?), meg fűrészeljük már le egy kicsit a szekrényt, mert nem lehet becsukni az ajtót rendesen, de amúgy ez a férfi azt mondta, hogy megöl, ha nem nyitom ki neki az ajtót.
Egyfolytában az jut eszembe, amikor az Erasmuos fiúnak meséltem Törökországban pár dolgot, mert már annyira sok volt az egész, mármint nem a konfliktusok, hanem hogy egyszerűen mindig történik valami, de ilyenek, hogy az a férfi meg akart erőszakolni, összeestem az utcán, lelökött a lépcsőn, a feleség nem köszönt nekem, a nemtudoménkicsoda azt mondta utánam fog jönni, tudom, hogy öngyilkos akarsz lenni, kihívom a rendőrséget, elvették az útlevelem,kidobtak a hotelből, az apám meg akart mérgezni a morfiummal,
és akkor ez a fiú azt mondta, hogy ezek nekünk érthetetlenül borzasztó dolgok.  És az a baj, hogy tényleg, mert nekem nem ilyen az életem. Egyáltalán kinek ilyen az élete? Hogy történik valakivel ilyen sok borzasztó dolog? Hogy léteznek egyáltalán ilyen borzasztó dolgok? Hogy lehet ezeket túl élni?
Hogy lehet ezeket barátként elviselni? Nekem fogalmam sincs, hogy legyek valakinek a barátja, és szemléljem ezeket a dolgokat tehetetlenül? Puhány is vagyok, de nekem ez olyan érzelmi teher, hogy élőben kell ezeket a drámákat követnem, mert ezek a dolgok tényleg naponta történnek, nem is tudom, hogy lehet ezzel élni. Mármint mondjuk, hogy éljek azzal, hogy most van ez a férfi, aki egy ilyen kvázi stalker, és egyfolytában arról kellett újabb és újabb történeteket hallanom, hogy most éppen mivel fenyegetőzik, és aztán főleg hogy éljek azzal, hogy újabban sms-eket küldözget nekem is, melyben ennek a barátnőmnek követeli a telefonszámát, és egyéb otrombaságokat? Hát bocsi, de engem ez eléggé megrémít, persze nem tudja hol lakom (de szerencsére mit ad Isten, pár sarokra(!!!) lakunk egymástól ebben a 3 milliós városban), vagy a vezetéknevem, és talán képet se látott rólam, de akkor is. A guta megüt már ettől is, hogy úgyse én érdeklem, hanem csak ez a barátnőm, de honnan tudjam én ezt? Ez túl sok dráma, elegem van már ebből, én már csak nyugalmat akarok, meg csütörtökön elmenni valami előadásról a posztmodern közép-kelet európai építészetről.

Tegnap meg végleg elegem lett, és megmondtam, hogy én így többet nem tudok a barátnőd lenni, és az egész olyan furcsa volt, mintha csak várta volna, hogy majd ezt mondom, mintha csak a nyelve hegyén lett volna, és azóta egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy mit követtem el? Hogy én megmondom, hogy ne haragudj, de már olyan sokszor megbántottál, és már egyszerűen keserű vagyok és mérges, és azt bírja válaszolni, hogy te is engem, nekem is kezd elegem lenni belőled, és én azóta gondolkodom, hogy vajon mit mondhattam, mert én mindig figyelek, hogy ilyen nyilvánvalóan sértő dolgokat ne mondjak már (mint hogyaszongya, biztos hülye ez a fiú, vagy csak meg akar dugni, ezért dícséri meg ezt a cipőt, ilyen ronda cipőt épelméjű ember nem dícsér meg, de most jut eszembe, hogy erről már írtam egy egész bejegyzést). Szóval ha én megtudom, hogy valakit megbántottam, én azonnal elkezdek azon aggódni, hogy mégis hogy és mivel, és ez a lány meg valami jellembeli hiányosságomat hozza fel, ill. ezzel okolja, hogy miért vagyok megsértődve, vagy csak egyszerűen nem értem a viccet. Bocsi, de szerintem én eléggé értem a viccet,az meg nem vicces, hogy nem illik a blézeremhez a szemhélytusom.
Az a baj, hogy igaz a klisé, hogy a barátságban sokkal fontosabb a minőség mint a mennyiség, és én nem csak, hogy rettentő csalódott vagyok, de annyira rossz embernek is érzem magam, más emberek meg csak elmondják a litániájukat a telefonba, majd bemondják, hogy bájbáj, és már meg is szakadt a vonal.

hiányzik 2.

Amúgy igazából rettenetes hipokrita vagyok, mármint ilyenek, hogy nekem a magyar kaja nem hiányzik?? Aha, persze, másnap azonnal lángost akartam enni. Lángost! Aztán meg mi történik, elmentem egy nap múlva délután mulatni* és ott volt a lángos! Jó, nem sajtos tejfölös, hanem almaszószos, de amúgy az is iszonyú finom, miért nem divat Magyarországon?



*Berlinben délután 1-kor is lehet partizni, annyira jó, mint a nyugdíjasok, délután 3-ra már megittam két üveg sört is

hiányzik

Vera írt egy tök jó bejegyzést arról, hogy mi hiányzik neki Budapestről, aztán egy másikat Tamkó is, és igazából az övében benne van a legfontosabb dolog, ami nekem a legjobban hiányzik, vagyis ilyenek, hogy kultúrális utalás, mögöttes tartalom, szójáték, hasonlók.

Hogy van, ill. lehet valami rendkívül előítéletes elképzelésem, arról, hogy milyen az az ember akivel ismeretlenül elkezdek beszélni, németül erről abszolút fogalmam sincs, a török meg az arab akcentusokat felismerem, meg tudom állapítani, hogy mi szép és mi nem, de nagyjából semmi többet. Németül nem vagyok vicces, szórakoztató vagy szarkasztikus, mint magyarul, és nekem ez iszonyúan hiányzik. Hiányzik, ahogy Törökországban a magyar Erasmusosokkal egyfolytában kultúrális utalásokkal volt tele az összes beszélgetésünk, hiányzik, hogy a barátnőimmel két szót mondunk egymásnak, és pontosan értjük mire gondolunk, hiányzik, hogy valakinek ne kelljen már magyaráznom, hogy mi az, hogy fröccs.
Amúgy én semmit nem értek a nyelvhez, és nem gondoltam, hogy pont a nyelv fog hiányzik, vagy a kultúra, de leginkább a kettő együtt, és hogy internetes mémeken nevethessek a barátnőimmel.

Hiányzik, hogy akármikor elmehessek venni magyarul egy könyvet. Hiányoznak a furcsa magyar filmek, és a kicsi mozik amikbe beülhetek. Hiányzik a Művész, persze most van helyette Kant Kino, de az nem olyan, mert arról nem az jut eszembe, amikor a teológussal* nyáron moziba mentünk és bevittünk egy egész doboz fagyit és mindet megettük és aztán gyalog hazamentünk majdnem az egész úton, mert negyven fokos nyár volt, és nem akartunk felülni a hatosra. Hiányzik bort inni az erkélyen és utána szexelni és pletykálni, és azt hinni, hogy most jól megváltjuk a világot.

Hiányzik, hogy emlékeim legyenek a városról, hogy Szegeden minden utcának van valami jelentése, mindenhol történtek nagy dolgok, mindenhol slattyogtam a barátnőimmel középiskolában, az Oskola utcai hamburgeres, ahol akkora hamburgert adnak mint a fejem, a Tisza-part, sőt, nem hogy Tisza-part, de töltés, biciklizni a töltésen, a tudat, hogy mennyiszer végigmentem ugyan ezen az 500 méteren, hogy nagyjából 12 perc alatt érek a házunktól a Radnótiig, és innen még vajon hány perc az úticélomig, abba a boltba nem megyek be mert az ajtajában törtem össze a lábam, és abban a Tescoban vettük a bort akkor is amikor...

Hiányzik a Margit-híd budai hídfőjének a bal oldalán az a ház, aminek olyan gyönyörű erkélye van, a Mammut mögött azok a kicsi utcák ahol mindig találkozom az egyik barátnőmmel, a szilvás croissant a Lipótiból, a 47-es villamos a Bartók Béla úton, a szürkület a Villányi úton, majdnem leírtam, hogy a 61-es villamos, de most jut eszembe, hogy már nincs is olyan? A Feneketlen-tó, az összes mellékutca, talán még a képzelt életem is.

Jó, és még az anyukám rántott húsa, és ahogy hallom, hogy rázkódik a kapunk, mert a macska éppen akkor préseli át magát a rácsok közt.





*erre most eljöttem külföldre, ahol megismertem egy fiút, aki szintén teológusként kezdte, aztán most szintén zenész lett, csak épp református, és persze vele sem működik semmi, kár belém a repülőjegy esküszöm

Tegnap szkájpoltam az egyik barátnőmmel, és iszonyú jó volt, beszélgetni mint a régi szép időkben, és hogy amúgy roppant önző módon cenzúrázatlanul elmesélhettem neki mindent ami velem történik, csodálatosak az ilyen barátok, akik sosem bíráskodnak. Másrészt pedig valami iszonyú furcsa érzésem lett, mert most ez a barátnőm lakik ott, ahol én lakhatnék, ő nézi a reggeli kávéjával a kezében a hegyeket amiket én nézhetnék, ő ül a villamoson, amin én ülhetnék, egyáltalán, övé az élet, ami az enyém lehetne, lehetett volna. Jó, ez nyilván nem igaz, mert nem ugyan olyan az életünk és nem pont ugyan azokat a dolgokat akarja mint én, de azért sokszor gondolkodom az "elszalasztott" (hahaha) budapesti életemen, hogy milyen lennék, ha most ott lennék, milyen lennék, ha mégis beiratkoztam volna jogásznak, milyen lennék, ha lenne egy iszonyú nagy matyóhímzés tetoválás az alkaromon, (néha még ezen is elgondolkodtam, who am I kidding), milyen lennék, ha még mindig Szegeden lennék (kackac), ha minden reggel a zöld biciklimen száguldanék a Bartók Béla úton (jó, ezt nem bánnám), milyen lennék, ha már elköltöztem volna Ázsiába a fenébe, ahogy kb minden második hónapban eszembe jut, és eszembe jut az is, ahogy Bodrumban felugrottam egy buszra és elmentem a tengerpartra, jó, csak 40 perc volt, és két várossal arréb, de tök mindegy, mert KALAND, meg ilyenek, hogy azt sem tudom pontosan, hova megy a busz, mert semmi nincs kiírva, a busz arra megy, ahova az utasok akarják, és a vezető komolyan emlékszik rá, hogy mit mondanak az utasok, és én csak ülök a buszon a kis kék hátizsákommal és hülyén vigyorgok egy ilyen kicsi dolog miatt mint hogy fel mertem ülni egy buszra csak úgy, 2 almával meg 20 lírával a zsebemben, és egy pillanatra még merésznek is érzem magam, és örülök, hogy abban a pillanatban tényleg nem kell mással foglalkoznom, csak magammal, hogy azt csinálok amit akarok, és talán jó,  hogy azt csinálok amit akarok még akkor is, ha most gyakorlatilag más ül a fotelban amiben én ülhetnék.
Jó vagy mit tudom én, igazából sosem fogom megtudni.


És tegnap* jöttem rá arra is, hogy ennek a fiúnak a szeme se áll jól, mondjuk mit tegnap, igazából egész végig sejtettem, és egy pillanatra, na jó, fél órára, úgy éreztem, hogy tényleg nagyot koppantam, és hogy már megint, és mégis miért nem áll velem szóba egy olyan fiú sem, aki tényleg velem akar lenni, mert jó fej vagyok**, vagy nem tudom? (mondjuk nem vagyok az,de tetethetem). Aztán meg volt valami furcsa megvilágosodásom, mármint hogy, ja, amúgy én ezt nem is bánom. Hogy hogy is van ez, ezt nem értem pontosan, de igazából tényleg nem. Az a helyzet, hogy az exfiúm miatt annyit voltam végtelenül szomorú, halálosan elkeseredett és olyan mérges, hogy reszketett a kezem amikor be akartam rakni a kulcsot a zárba, hogy egy kicsit talán jó is, hogy nem kell semmit  éreznem, semmi nagy érzelem, csak hogy valaki megsimogatja a hajam, és le akarja venni a ruhám.
 Meg az is a helyzet, hogy rájöttem, hogy ha megtanulom ezt a helyzet azért értékelni, ami, és semmi másért, akkor ez akár jó is lehet. Úgy értem, tök jó érzés, amikor ez a fiú másodszorra is visszajön az ajtóból megölelni és azt mondja, hogy jó volt látni, és jó érzés fenntartani az illúziót, és nem válaszolni semmi szarkasztikusat, jó érzés, hogy pont a megfelelő mértékben intim és közvetlen az egész helyzet, pont amennyire én akarom, jó érzés a csomó olyan megnyilvánulás, ami azt jelenti, hogy figyel arra  amit mondok legalább egy kicsit. Jó érzés, hogy azt hiszem, hogy képes vagyok nem várni semmit ami ez a helyzet nem. Még az is lehet, hogy már nem vagyok olyan picsogós tinédzser.




*jó, jó, ezt a bejegyzést kb másfél hete kezdtem el írni
**ilyen valószínűleg nem is létezik

Nyilvánvalóan nem csak a szerelemről nem tudok semmit, de még a barátságról sem, iszonyú félelmetes és frusztráló ez az egész. Illetve ez, hogy az egyik barátnőm egyszerűen nem hagy békén. Nem hogy naponta felhív, de van, hogy naponta háromszor, és élőben kell követnem, mint valami live stream, hogy melyik fiúval mit beszélt telefonon, állandóan a tanácsomat kéri, de soha nem fogadja meg, esküszöm soha, de úgy, hogy van, hogy azzal leráz, hogy én nem vagyok muszlim, ezt nem értem*.
Teljesen keserű vagyok attól, hogy egy másik ember problémáit is úgy kell követnem, mintha a sajátjaim lennének, de ilyeneket is, hogy nem találták meg az öngyilkos anyámat a tengerben, szerinted még reméljem, hogy hazajön? komolyan, nekem van jogom ilyen személyes dolgokkal kapcsolatban egyáltalán bármit is mondani? Teljesen keserű vagyok attól, hogy én bármiben hajlandó vagyok segíteni, és egyszer csak rá kell jönnöm, hogy teljesen visszaélnek ezzel,  hogy nekem kell taxit hívnom, mert már megint összeesett az utcán, és aztán nekem kell kifizetnem a taxit, és én végtelen tapintatlanságnak éreztem volna azt mondani, hogy légyszi add már vissza azt a pénzt, jó, hogy csak 2000 ft, de az nekem is pénz, nem? Keserű vagyok attól is, hogy olyan megjegyzéseket kell eltűrnöm, hogy ilyeneket még a leggonoszabb nagynénjétől se akar az ember hallani, nem hogy egy jó barátnőjétől,  hogy pont mielőtt mentem erre az ominózus randevúra ilyenekről kezd el beszélni, hogy el kéne mennem valami üzletbe, ahol tanácsot adnak azzal kapcsolatban, hogy milyen szabású és színű ruhák illenek jobban az alakomhoz. És én akkor csak döbbenten állok, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak, vagy hogy ne kezdjek el sikítani, amikor nem elég, hogy befogadlak éjszakára, mert rossz a kedved, pedig utaltam rá, hogy nem érek rá, mert reggel 8-kor el kell mennem otthonról, nem elég, hogy minden porcikáddal megpróbáltál lebeszélni, mert mi van, ha ez a fiú egy pszichopata és úgyis csak meg akar erőszakolni**  és nem elég, hogy most tiszta ideges vagyok, mert végre randim lesz(!!44), és akkor burkoltan közli velem akit jó barátnőmnek hittem, hogy amúgy valami másban sokkal jobban/vékonyabbnak néznék ki. Most mindenki jól azt hiszi, hogy átlátszó leggings volt rajtam leopárdmintás toppal és valami piros tangabugyival, pedig amúgy egy fekete farmer meg valami lilás rózsaszínes blúz, de egyébként meg nem mindegy? Nem kellett volna 15 évesen túllépnünk azon, hogy megmondjuk egymásnak, hogy nem értünk egyet a ruhaválasztásaival? Nincs jogom púderszínű blúzt hordani, pedig szörnyen sápadt vagyok, vagy konzervatívan öltözni (=pulóver galléros blúzzal, állítólag), ha nekem az tetszik, meg az az átkozott vitorlás cipő? Miért kell nekem azt tudnom, hogy valakinek ez nem tetszik? Miért érdekeljen ez engem? És főleg, miért ilyen pillanatban? Én már úgy érzem, hogy 25 évesen túlléptem azon, hogy valakit kritizáljak, mert a narancssárga vörös hajához élénk zöld ruha van rajta, szörnyű, de hát na és, mi közöm ehhez? Milyen jogom van azt gondolni, hogy de én jobban tudom? Hogy én majd felvilágosítok bárkit is arról, hogy igazából melyik cipőt kéne hordanod kisapám, meg melyik nadrágot? Vagy hogy panaszkodsz a rúzsodról, de ennyi szemhéjtushoz blézert veszel fel? Csak mondom, mielőtt bárki is elkezd beszélni a hátad mögött! A hátam mögött! Mégis kinek van ideje meg energiája a hátam mögött a szemhéjtusomról pletykálni?? *** És mégis, miért hagyjam, hogy ez annyira befolyásoljon, amikor aznap még ketten megdicsérték a szemhéjtusomat? ****
Én komolyan annyira próbálok valami öntudatos és legalább egy kicsit magabiztos felnőtt lenni, de az ilyenek annyira elkedvenítenek, és amúgy tudom, hogy ez a lány iszonyúan el van foglalva azzal, hogy mit gondolnak róla, és már többször is mondtam neki, hogy ez nem egészséges, csak persze mindig leráz azzal, hogy de te ezt nem érted, a muszlimoknál nem így megy, hogy csak úgy este 10-kor kimész egyedül az utcára (Berlinben!!), azt hiszik, hogy prostituált vagy. Lehet, hogy nem értem, de a szemhéjtust nagyon is értem, a pöttyös galléros blúzaimat is értem, sőt, azt is értem, hogy én nem szólok semmit, mert bizonyos pulóvereid vállalhatatlanul kifakultak és bolyhosak, de te mégis azt hordod, pedig tudom, hogy van másik, nem szólok, mert iszonyú büdös a lábad, vagy mert szerintem borzasztó slampos, hogy a táskád pántja olyan hosszú, mint valami pásztortarisznyának.
Biztos, hogy a legrosszabb barát vagyok a világon, mert egyrészt ezt mind leírtam, és úgyis rendkívül demagóg módon kiválogatott momentumokat írtam ide, nem azt, amikor szomorú voltam és curryt főzött nekem, meg amikor megcsinálta az önéletrajzom, de már csak ilyen gyarló vagyok, hogy a jó dolgokat biztosra veszem. De micsináljak, olyan iszonyúan fáj, hogy amikor egyszer nem vagyok ott, egyszer nem vagyok hajlandó valamire, mint mondjuk pár napja, amikor a bojlert szerelték nála, és pont azon a napon akart itt aludni, amikor úgy volt, hogy találkozhatunk a kedves fiúval, és én csak találkozni akartam vele, és ezért lemondtam, (meg mondjuk azért is, mert ő este 9-kor lefekszik, és onnantól kezdve kussban kell otthon ülnöm, és aztán hajnali 6-kor felkelt, már sokadszorra). Szóval lemondtam, és erre meg már felhívott szomorú hangon, hogy akkor megy a kórházba, mert ott fog aludni, mivel nincs máshol.
Egyszerűen csak keserű vagyok és bűntudatom is van egyfolytában, mert én azt hittem, hogy a barátság azért jó, mert mindenkit boldoggá tesz,de ez engem már nem tesz boldoggá, de fogalmam sincs, hogy tehetne, fogalmam sincs, hogy lehet erről beszélni, anélkül, hogy a másikat vérig sértsem.


*ugyanakkor én egy kicsit rasszista vagyok, amikor elmondom, hogy rettenetesen éreztem magam a török boltban, ahol komplett hülyének néztek, mert megkérdezem, hogy halal-e a csirke

**biztos végtelenül naiv és szerencsés vagyok (meg ronda is), hogy nem történt velemi semmi elképesztően rettenetes, és nem automatikusan a legrosszabbra gondolok, ha egy fiú meghív valahova, és elhiszem, hogy tényleg biciklizni/sétálni akar velem a tengerparton, és ha azt mondom, hogy vedd el a kezed, akkor ért a szóból, és eldönthetem, hogy akarok-e szexelni, és simán mondhatok nemet, mert ez a normális, hogy az emberek közös megegyezés alapján csinálnak ilyesmit, még akkor is, ha tudom, hogy nem mindig minden úgy van, ahogy normális

***az emberi gonoszság határtalan, tudom,de ettől most hadd tekintsek el

****biztos részben azért, mert legtöbbször alig hordok sminket, de akkor gondolom annyira rossz nem volt, ie. nem ért a halántékomig a tusvonal

all the drama

Aztán csak felhívott a kedves fiú a metróról, a buta fejemnek meg nyilván imponált, hogy nem hülye facebook üzeneteket küldözget, hanem felhív, bemutatkozik, és elmondja, hogy csinálhatunk ezt vagy azt, és akkor elutaztam a cuki városba ahol egyetemre jár, és elbicikliztünk a tengerpartra (csináltam vagy két képet, majd később megmutatom), ami olyan gyönyörű volt, hogy nem tudom, vannak-e arra szavak, mindenesetre vagy fél órát a fűben bóklásztam, meg homokkupacról fel meg le, és az egész csodálatos volt.

És ez a fiú olyan, hogy főz nekem mindenféle mártásokat mert nem tudom megenni az iszonyú csipős curryt, meg egyfolytában iszonyú vicces, és amikor látja, hogy olvasok akkor odalapoz és megmutatja, hogy mit olvassak el, és van egy csomó kedves gesztusa, és a legjobb barátja tudja, hogy létezem. Csak aztán másnap, amikor valamiért az egész világot utálta, a rendkívül modoros, fennkölt és lesajnáló brit álakcentusával kezdett el elég gonoszul beszélni a családjáról (ez már kezdetnek sem volt túl szimpatikus), meg valami lányról, aki szembejött az utcán, és hogy milyen rossz, hogy egy ilyen kisvárosban az ember mindenkit ismer mindenki, és hogy milyen könnyen szembetalálja magát lányokkal akik visszautasították és exekkel, akiket soha többé nem akar látni, nekem meg hirtelen teljesen gutaütésem lett, mert mégis milyen iszonyú praktikus, hogy én nem ebben a kicsi városban lakom? Csak igazából annyira felháborít, hogyha az egész csak a szexről szól, akkor minek elhitetni velem, hogy egyáltalán nem, minek a mindenféle felhajtás meg kedveskedés, hogy jaj szárítsuk meg a cipőd, éhes vagy, főzök neked curryt, gyere igyál egy kis bort, fázol, várjál becsukom az ablakot, jaj olyan szép a hajad, legszívesebben megsímogatnám, várjál, megmasszírozlak(?!!) és akkor az egész kiszámított volt, minden lépés, a kedvesség, a bókok, minden, és én jól bedőltem neki, nem mintha nem a saját döntésem lett volna, és nem mintha én nem akarnék szexet.
Hát gondolom ez egy kicsit arculcsapás a sorstól, hogy mindeközben még rájövök, hogy amúgy én kedvelem ezt a fiút, és szívesen mászkálnék vele nézni az operákat (ez a kedvenc szórakozása), neki meg esze ágában se volt egy percig is komolyan gondolni, még azt se, hogy tetszik neki a cipőm, nem hogy elmenni velem bárhova.
Mindegy, most egy kicsit önteltebb leszek a szokásosnál (nem), és azzal nyugtatom magam, hogy it's his loss. De most már tényleg csak olyan fiúkkal fogok randizni, akik előre odaadják az önéletrajzukat, motivációs levelüket, erkölcsi bizonyítványukat és az indexmásolatot. (=vénasszony vagyok leszek)

Ha egyszer meg mégiscsak akadna egy jóravaló (who am I kidding) fiú aki randira hív (vagy csak Elyas M'barek, vagy nem tudom)  akkor felvehetem a szoknyát amit most vettem, és fantasztikus:

how to be bitter, vol. 669

kicsit lelkifurdalásom van, hogy egyfolytában csak nyafogok ezen a blogon, de hát ehhez értek a legjobban amúgy esküszöm vannak jó dolgok is, de tegnap megint annyira halálosan csalódott voltam az egész világban, hogy ilyen már nincs is. van ez a hülye barna cipőm, amit az egyik barátnőm iszonyúan utál* és akkor megdicsérte egy fiú, amit viccből elmeséltem neki, mert kicsit furcsának találtam, de azért viccesnek is, és akkor azt bírta válaszolni, hogy ez a fiú tuti, hogy csak meg akar dugni, ez a cipő olyan ronda, hogy máskülönben nem bókolna erre senki. vagy ha tényleg tetszik neki, akkor meg iszonyú fura, mint én, és akkor lehetünk furák együtt.

jó, nem pont így volt megfogalmazva, de abszolút ez a lényeg, és igazából azt hiszem, hogy már teljesen mindegy is, hogy milyen ez a cipő (most már jó csúnya, mert véletlen bokáig belementem benne a tengerbe), csak egyszerűen ez már annyira fájt tegnap, hogy így ki kell ábrándulnom, mert magamtól is rájöttem, hogy ez a fiú tényleg eléggé szexet akar (nem mintha én nem akarnék), de hogy még egy jó barátnőm is ilyeneket mond nekem?**

és ez volt a kedvenc cipőm, és most már nem tudom, hogy vegyem fel, mert ez a fiú jut eszembe róla, meg ez a hülye elszólás.

mondjuk ez a fiú szívesen jut eszembe, de már ezt se tudom, hogy jó-e, aj jaj jaj.

*de nagyjából elnézem neki, mert én meg az ő majd térdig érő hülye szürke Ugg csizmáját utálom

** azért is böki ez a csőröm, mert én soha életemben nem fogok szólni, ha valami rondát vesz fel, jó kivéve ha valami orbitálisan rondát mint mondjuk fehér leggings piros tangával, és bár azt gondolom, hogy a ruhái elég nagy része olcsónak/ízléstelennek tűnik, én nem fogok neki semmit szólni, mert szerintem ez nem annyira az én dolgom, ahogy az se, hogy iszonyú ronda és pont a rossz fajta divatjamúlt a farmerszoknyája, vagy hogy a bőrkabátjáról ízléstelenül sok helyen lejött a műbőr, az ember kicsit tudja már, hogy hol a személyes határ, nem?

Velem sosem történik semmi

csak az átlagos káosz az átlagos török utcán

De most is biztos csak azért, mert a virágos szupermenes pólóm volt rajtam. Szóval, hogy ülök a metrón, és egyszer csak elkezd hozzám beszélni egy fiú, hogy magyarul olvasok-e (igen, bár amúgy alig olvasok magyarul), meg hogy honnan jöttem és mit csinálok, és hogy adjam már meg a telefonszámom, és akkor elmehetünk tangózni (??)
A fiú azóta sem hívott fel, és tulajdonképpen mit bánom én, kopasz volt (és én azt hiszem nem rajongok a kopasz fiúkért), és beszélgettünk vagy 5 perce, amikor elkezdte kijavítani a nyelvtani hibáimat (rögtön azután, hogy megdicsérte, hogy jól beszélek németül), meg amúgy is tangó. Inkább csak az, hogy ez olyan mintha ez az univerzum elcseszett mézesmadzagja lenne, tessék, hozzád szól egy fiú, pedig aznap olyan volt a hajam mint Herminone Grangernek és kapucnis pulcsi volt rajtam, de azért annyira mégsem, hogy tényleg randira hívjon. Szinte már irreleváns, hogy lehet, hogy nem is jó fej ez a fiú, csak az elv. (de azért most nyilván iszonyú nagy a kísértés, hogy jól lenyomozzam az interneten)

Aztán még az is volt, hogy volt a hostelben volt egyszer egy Erasmusos parti, ahol megismerkedtem két magyar cseregyerekkel, akik iszonyú jófejek voltak, az egyik fiú meghívott magukhoz, és főzött nekünk pörköltet(!!), és mivel nem volt tejföl, öntöttünk bele két főzőtejszínt, hát hogy az milyen finom! Aztán még hajnalig ittunk egy csomó rozét, meg Hiperkarmát hallgattunk, és a hűtőben volt egy szalámi, a szobájukban pedig egy csomó magyar dolog, és lefekvés előtt Vukkot néztünk youtube-ról, egy pillanatig egészen honvágyam volt. Jó, majdnem, inkább csak rájöttem, hogy rettenetesen vágyom arra néha, vagy milyen jó lenne ha, bárcsak, egészen ritkán barátkoznék magyarokkal.* Mondjuk persze ezt a honvággyal teli nosztalgiát nem tudom, akarom csinálni Berlinben, többek közt, mert itt ér egy csomó inger és van mindenféle lehetőség, hogy szórakoztassam magam, talán sokkal jobban, mint Bp-en valaha, a török mezőkön, ahol meg van vagy 100 diák, és mindenhol narancsligetek meg tengerpart, szóval ez egészen más. Jó igazából nem tudom elképzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol este 11 és reggel fél8 közt nincs semmiféle busz, semmit nem lehet csinálni, csak fagyit enni, vagy átmenni a szomszéd város melletti plázába, ahol a gazdagok komolyan a Starbucksba járnak. (Törökországban amúgy 3 dönert is lehet venni egy 900 forintos habos kávé árából, ami olyan, mintha valaki Berlinben kb 9-10 euróért venne magának kávét?)
De nem erről akartam beszélni, hanem, hogy én eddig miért nem tudtam, hogy amúgy fiúkkal is lehet egész könnyen barátkozni? Hogy van olyan, hogy nem is kell azon gondolkodnom, hogy mit mondjak, csak hogy ne legyen 20 percig tartó kínos csend? Vagy hogy van olyan, hogy nem kell hülyén arra koncentrálnom, hogy jesszusom ez egy fiú, mert nem is fontos a beszélgetés szempontjából? Mert hát ez fantasztikus, eddig zacskóban éltem (és rettentő gyerekes is vagyok és/vagy nem szocializálódtam rendesen) most 25 évnyi elhalasztott barátkozást kell bepótolnom. Mármint elmentem Ephesus-ba ezzel a gyakorlatilag ismeretlen fiúval, és egyszerű volt, semmi awkwardness, ugyanolyan gyorsan akartunk gyalogolni, ugyanazt akartuk csinálni,én felolvastam az útikönyvet amíg ő mindent lefényképezett, és mindkettőnket rémesen szórakoztatta a japán turisták iszonyú színes ruháinak kifigurázása.
És most egy kicsit (jó, inkább nagyon) azon aggódom, hogy mi van, ha soha nem találok olyan fiút, aki egyformán iszonyúan szórakoztat sőt nagyjából megegyezik a véleményünk a politikát illetően is egy luxus világban és rettentő vonzónak is találom, és még ő is ezt gondolja rólam.



*ami tul.képpen irónikus, mert általában szánt szándékkal kerülöm az ilyesmit

Wanderlust, Bodrum meg ilyenek

ilyen volt a kilátás  az első hostel ablakából

Nem tudom, hogy mi ennek a vékony oszlopnak a félholddal a célja?

Bodrum tele van macskákkal. Úgy értem, olyan mértékben tele van macskákkal, hogy mindenhol ott vannak, ki-be mászkálnak a házakból, a boltokból, a plázában, a Starbucksban, az éttermekben, és jól táplált, szép macskák, egyszerűen csodálatos.

mindenhol kenyeres szekrények vannak, 100ft egy kg kenyér

most veszem észre, hogy valami olyasmi van  lépcsőre írva, hogy "köpek var", ami a google fordító szerint azt jelenti, hogy kutya van?

Hazajöttünk Bodrumból és Berlin iszonyú sötét, de legalább nem annyira hideg, mert én már nem vagyok hajlandó visszavenni a télikabátom, az is biztos. Szóval hazajöttünk Bodrumból, és semmi nem tűnik valóságosnak, hogy bementem a boltba, ahol kaptam blokkot, hogy a busz menetrend szerint közlekedik, ahogy epret és áfonyát öntöttem a műzlihez, semmi. A bőröndöm gyakorlatilag még két utazás, és teljesen tönkre fog menni, nem baj, a hátizsákomat úgy is sokkal jobban szeretem, nem baj, már úgy is tervezzük a következőt.
És én az isztanbuli reptéren jöttem rá újra, hogy hát jesszusom, nem szabad az életem elvesztegetnem úgy, hogy nem utazok el mindenhova, ahova fizikailag lehetséges.

Meg hát Törökország olyan színes és illatos és zajos és annyi inger éri az embert, és ha ez nem elég, Bodrum egy olyan különleges hely, mintha a nyugat egy buborékba lenne zárva keleten, és néha azért mégis érezzük kelet illatát, hogy mégis mennyire más egyedül végigmenni az utcán, mintha beszélne hozzám az egész világ, egy csomó mosoly és kedvesség, ugyanakkor teljesen megégeti a kezem a teáspohár, ha nem figyelek oda, kilopják az ember szemét, és elmegy a busz az orrom előtt, amire már megvettem a jegyet.

Közben meg eljöttem egy barátnőmmel  Törökországba, aki valami marketing menedzser egy hotelnek, aztán közben lett mindenféle dráma (think iszonyú dráma), és még magyar Erasmusosokkal is találkoztam, most pedig zuhog az eső, és nem tudom mit csináljak.

epic fail meg minden

Még mindig olyan helyzetekbe keveredek, hogy az nem igaz, most legutóbb, hogy elmentem az egyik barátnőmhöz, mert segített átszerkeszteni az egész önéletrajzomat (mondjuk minek, gyakorlatilag üres), meg főztünk valami curryt, ami iszonyú finom lett, csak azt hittem, hogy kiugrik az epém tőle, a sajt torta meg nem is volt sajttorta, de 90 centért nem is tudom mit vártam.
Aztán még az is lett volna a program, hogy összerakjuk az új szekrényt (???), de ez nem annyira ment, úgyhogy megjelent Jaffar (mit tudom én mi volt a neve, egy közepesen gonosz arcú muszlim* férfi), hogy majd összerakja. Kicsit döcögősen ment a társalgás, mivel Fausia nem tud rendesen németül (ill. úgy tud, hogy állandóan azt hiszem, hollandul beszél, pedig németül), Jaffar meg (elvileg, haahha) nem tud angolul, de ettől még sikerült összerakni a szekrényt, ami iszonyú nagy, olyan nagy, hogy elfoglalja az ajtó legalább 1/3-át, persze meg lehetne fordítani, de ez csak szerintem jó lehetőség. Aztán valahogy jól kicsúszott a számon, hogy így nem fognak szélesvállú szexi férfiak beférni a hálószobád ajtaján, és erre elszabadult a muszlim pokol Jaffar fejében, hogy hogy lehet, hogy Fausia mindenféle férfiakat hord a lakására??!!
Persze nyilván csak azért merek ilyen vicceket megejteni, mert tudom, hogy semmilyen férfit nem szokott felvinni a lakására, de amúgy is tök mindegy, egyedül lakik, felnőtt ember, azt csinál amit akar. Ja, aha, kivéve, hogy a többi muszlim (amúgy ismeretlen) férfiak szerint nem. Olyan végtelenül bunkónak, meg kultúrálisan érzéketlennek érzem magam, hogy az valami hihetetlen, bár meglepő módon semennyire sem vesztünk össze (tényleg nem). Mármint azt már megtanultam, hogy halal (aka nem vihetek csak úgy virslit ebédre), meg ilyen fura kimondatlan szabályok, hogy ha egy muszlim fiú csak desszertre hív meg egy lányt, akkor csak szexelni akar (ezek szerint tinderen tényleg minden fiú csak meg akart dugni fagyizás után? franc), meg hogy milyen illetlenség muszlim kávézóba (??) farmerban meg kötött pulcsiban (?!) smink nélkü (??) menni, de nem tudok igazán mit kezdeni ezekkel a dolgokkal. Azt hiszem, hogy tiszteletben tudom tartani, de miért kell úgy éreznem magam, mint egy elefántnak a porcelánboltban, csak mert egy európai országban nem tudom azonnal, hogy mi a muszlim illem?
Egyltalán nem tudom, hol ez a határ, vagy mit tudom én, hogy mit kell csinálni, mert amúgy én simán bemegyek az ázsiai közértbe, hogy vegyek egy ásványvizet, és ugyan feltűnik, hogy minden licsis, de az nem hogy én vagyok az egyetlen fehér ember, amíg fel nem hívja a figyelmem rá valaki, és akkor csak arra kell figyelnem, hogy mindenkinél egy fejjel magasabb vagyok, fehér, nem tudok semmit elolvasni, és valaki az előbb megkérdezte, hogy megfoghatja-e a hajam. (???)


Meg még arról is akartam írni, hogy még mindig megy ez a huza-vona az exfiúmmal, és egy pillanatra megint azt hittem, hogy együtt leszünk, és boldogan élünk míg meg nem halunk, de már ilyen alapvető dolgokon sem tudunk megegyezni, hogy mikor meg hol találkozzunk (nekem amúgy szinte mindegy, csak szexeljünk már)  és kiborulok az egésztől, hogy az egyik percben el akarok gyorsan utazni Amszterdamba, és jól megpuszilgatni a cuki fejét, a következő pillanatban meg úgy érzem, hogy a fenébe az egésszel.
Az a baj, hogy már annyiszor összetört a szívem emiatt az egész miatt, és újra és újra csak iszonyú csalódott vagyok, mert nem működik és nem tudom, hogy mikor és hogy fogok valakit újra szeretni és én úgyse kellek senkienk, mert kócos vagyok meg ronda, meg tegnap egy pillanatra gondolkodnom kellett azon, hogy hogy írom le azt hogy "amije".

Meg az is, hogy most tegnap is kb elvacakoltam az egész napot azzal, hogy megírtam egy jelentkezést, mert kb hat órán át halogattam, hogy elkezdjem megírni, mert mi van, ha nem sikerül,
és még arról sincs szó, hogy nem tudok angolul, el sem merem képzelni, hogy fogok bármit is németül megírni.

ja, meg hogy szombat este szuperhősnőnek kéne öltöznöm.




*ez viszonylag fontos a továbbiak szempontjából

Gilmore girls, meg fecsegés

A mai nap nem olyan jó, de azért apró jó dolgok csak vannak, mint mondjuk, hogy az egyik kedvenc könyvem megfilmesítik, és már a trailer is olyan kedves.

És a a legjobb, hogy hát kérem lesz 4 új, 90 perces Szívek szállodája rész!! 90 perc! Mondjuk Netflixen fog menni, úgyhogy nem tudom, hogy lehet ezt majd Magyarországról megoldani, de ez most még nem töri le a lelkesedésem. Amúgy meg, kész szerencse, hogy karácsony óta végig néztem az összes évadot németül, úgyhogy most kínosan képben vagyok, még az is lehet, hogy a 2007-es divatot illetően is, és szerintem mindenféle elfelejtett és/vagy  esetlegesen klasszikus dolgok jöjjenek újra divatba most azonnal. (mondjuk semmit nem értek a trendekhez, lehet, hogy most is azok, a nagy kérdés, hogy hol lehet ilyen dolgokat venni)

Mint mondjuk:

V nyakú pulóver. Ebay-ről sikerült kiderítenem, hogy ezt úgy hívják, hogy "cricket jumper", és lehet venni mindenféle változatban, ilyen sötét lilában persze nem, mindegy, én kékkel is beérem.

 

Szőrös farmerkabát. Aaannyira 2005, de nem rég láttam valahol ilyet, és tök szupernek gondoltam, csak persze már nem emlékszem, hol. És mondjuk, sosem hordtam farmerkabátot, de mindegy, egy ilyet kerítenem kell. (jó, lehet, hogy mégsem ment ki a divatból)

Az ilyen átlapolós/átkötős kardigán. Volt egy ilyenem rózsaszínben, horgolt volt és gyönyörű, csak aztán valahogy anyánál kötött ki, ki tudja. Mindenesetre ez egy szuper jó ruhadarab, kivéve, hogy nem lehet kikötve hhordani, mert akkor furán áll a kötőke, de mindegy, ide vele. (A h&m-ben most is lehet venni hasonlót)

  

Ez a fura cipő, amit eredetileg golfozáskor kellett hordani a wikipédia szerint, és a színválasztással nem értek egyet (mármint, ki akar fehér cipőt hordani egy 5 évesen kívül??) de a fazon tök jó. Amúgy nekem erről a cipőről először India jut eszembe a Stokerben, meg az a jelenet, amikor egyszerre vesz vagy 10 pár ilyet. (barnában szerintem jobb lenne)

Jó, lehet, hogy mégis divatos, én Rebeccának teljes mértékben hiszek. 

Az olyan farmer, ami nem szorítja a bokámat, no, szerintem az tök jó lenne. Mondjuk ezt a kérdést már meg is oldottam a múlt héten, amikor vettem egyet kb 8 euróért Asos-ról.