Tegnap szkájpoltam az egyik barátnőmmel, és iszonyú jó volt, beszélgetni mint a régi szép időkben, és hogy amúgy roppant önző módon cenzúrázatlanul elmesélhettem neki mindent ami velem történik, csodálatosak az ilyen barátok, akik sosem bíráskodnak. Másrészt pedig valami iszonyú furcsa érzésem lett, mert most ez a barátnőm lakik ott, ahol én lakhatnék, ő nézi a reggeli kávéjával a kezében a hegyeket amiket én nézhetnék, ő ül a villamoson, amin én ülhetnék, egyáltalán, övé az élet, ami az enyém lehetne, lehetett volna. Jó, ez nyilván nem igaz, mert nem ugyan olyan az életünk és nem pont ugyan azokat a dolgokat akarja mint én, de azért sokszor gondolkodom az "elszalasztott" (hahaha) budapesti életemen, hogy milyen lennék, ha most ott lennék, milyen lennék, ha mégis beiratkoztam volna jogásznak, milyen lennék, ha lenne egy iszonyú nagy matyóhímzés tetoválás az alkaromon, (néha még ezen is elgondolkodtam, who am I kidding), milyen lennék, ha még mindig Szegeden lennék (kackac), ha minden reggel a zöld biciklimen száguldanék a Bartók Béla úton (jó, ezt nem bánnám), milyen lennék, ha már elköltöztem volna Ázsiába a fenébe, ahogy kb minden második hónapban eszembe jut, és eszembe jut az is, ahogy Bodrumban felugrottam egy buszra és elmentem a tengerpartra, jó, csak 40 perc volt, és két várossal arréb, de tök mindegy, mert KALAND, meg ilyenek, hogy azt sem tudom pontosan, hova megy a busz, mert semmi nincs kiírva, a busz arra megy, ahova az utasok akarják, és a vezető komolyan emlékszik rá, hogy mit mondanak az utasok, és én csak ülök a buszon a kis kék hátizsákommal és hülyén vigyorgok egy ilyen kicsi dolog miatt mint hogy fel mertem ülni egy buszra csak úgy, 2 almával meg 20 lírával a zsebemben, és egy pillanatra még merésznek is érzem magam, és örülök, hogy abban a pillanatban tényleg nem kell mással foglalkoznom, csak magammal, hogy azt csinálok amit akarok, és talán jó,  hogy azt csinálok amit akarok még akkor is, ha most gyakorlatilag más ül a fotelban amiben én ülhetnék.
Jó vagy mit tudom én, igazából sosem fogom megtudni.


És tegnap* jöttem rá arra is, hogy ennek a fiúnak a szeme se áll jól, mondjuk mit tegnap, igazából egész végig sejtettem, és egy pillanatra, na jó, fél órára, úgy éreztem, hogy tényleg nagyot koppantam, és hogy már megint, és mégis miért nem áll velem szóba egy olyan fiú sem, aki tényleg velem akar lenni, mert jó fej vagyok**, vagy nem tudom? (mondjuk nem vagyok az,de tetethetem). Aztán meg volt valami furcsa megvilágosodásom, mármint hogy, ja, amúgy én ezt nem is bánom. Hogy hogy is van ez, ezt nem értem pontosan, de igazából tényleg nem. Az a helyzet, hogy az exfiúm miatt annyit voltam végtelenül szomorú, halálosan elkeseredett és olyan mérges, hogy reszketett a kezem amikor be akartam rakni a kulcsot a zárba, hogy egy kicsit talán jó is, hogy nem kell semmit  éreznem, semmi nagy érzelem, csak hogy valaki megsimogatja a hajam, és le akarja venni a ruhám.
 Meg az is a helyzet, hogy rájöttem, hogy ha megtanulom ezt a helyzet azért értékelni, ami, és semmi másért, akkor ez akár jó is lehet. Úgy értem, tök jó érzés, amikor ez a fiú másodszorra is visszajön az ajtóból megölelni és azt mondja, hogy jó volt látni, és jó érzés fenntartani az illúziót, és nem válaszolni semmi szarkasztikusat, jó érzés, hogy pont a megfelelő mértékben intim és közvetlen az egész helyzet, pont amennyire én akarom, jó érzés a csomó olyan megnyilvánulás, ami azt jelenti, hogy figyel arra  amit mondok legalább egy kicsit. Jó érzés, hogy azt hiszem, hogy képes vagyok nem várni semmit ami ez a helyzet nem. Még az is lehet, hogy már nem vagyok olyan picsogós tinédzser.




*jó, jó, ezt a bejegyzést kb másfél hete kezdtem el írni
**ilyen valószínűleg nem is létezik