hiányzik

Vera írt egy tök jó bejegyzést arról, hogy mi hiányzik neki Budapestről, aztán egy másikat Tamkó is, és igazából az övében benne van a legfontosabb dolog, ami nekem a legjobban hiányzik, vagyis ilyenek, hogy kultúrális utalás, mögöttes tartalom, szójáték, hasonlók.

Hogy van, ill. lehet valami rendkívül előítéletes elképzelésem, arról, hogy milyen az az ember akivel ismeretlenül elkezdek beszélni, németül erről abszolút fogalmam sincs, a török meg az arab akcentusokat felismerem, meg tudom állapítani, hogy mi szép és mi nem, de nagyjából semmi többet. Németül nem vagyok vicces, szórakoztató vagy szarkasztikus, mint magyarul, és nekem ez iszonyúan hiányzik. Hiányzik, ahogy Törökországban a magyar Erasmusosokkal egyfolytában kultúrális utalásokkal volt tele az összes beszélgetésünk, hiányzik, hogy a barátnőimmel két szót mondunk egymásnak, és pontosan értjük mire gondolunk, hiányzik, hogy valakinek ne kelljen már magyaráznom, hogy mi az, hogy fröccs.
Amúgy én semmit nem értek a nyelvhez, és nem gondoltam, hogy pont a nyelv fog hiányzik, vagy a kultúra, de leginkább a kettő együtt, és hogy internetes mémeken nevethessek a barátnőimmel.

Hiányzik, hogy akármikor elmehessek venni magyarul egy könyvet. Hiányoznak a furcsa magyar filmek, és a kicsi mozik amikbe beülhetek. Hiányzik a Művész, persze most van helyette Kant Kino, de az nem olyan, mert arról nem az jut eszembe, amikor a teológussal* nyáron moziba mentünk és bevittünk egy egész doboz fagyit és mindet megettük és aztán gyalog hazamentünk majdnem az egész úton, mert negyven fokos nyár volt, és nem akartunk felülni a hatosra. Hiányzik bort inni az erkélyen és utána szexelni és pletykálni, és azt hinni, hogy most jól megváltjuk a világot.

Hiányzik, hogy emlékeim legyenek a városról, hogy Szegeden minden utcának van valami jelentése, mindenhol történtek nagy dolgok, mindenhol slattyogtam a barátnőimmel középiskolában, az Oskola utcai hamburgeres, ahol akkora hamburgert adnak mint a fejem, a Tisza-part, sőt, nem hogy Tisza-part, de töltés, biciklizni a töltésen, a tudat, hogy mennyiszer végigmentem ugyan ezen az 500 méteren, hogy nagyjából 12 perc alatt érek a házunktól a Radnótiig, és innen még vajon hány perc az úticélomig, abba a boltba nem megyek be mert az ajtajában törtem össze a lábam, és abban a Tescoban vettük a bort akkor is amikor...

Hiányzik a Margit-híd budai hídfőjének a bal oldalán az a ház, aminek olyan gyönyörű erkélye van, a Mammut mögött azok a kicsi utcák ahol mindig találkozom az egyik barátnőmmel, a szilvás croissant a Lipótiból, a 47-es villamos a Bartók Béla úton, a szürkület a Villányi úton, majdnem leírtam, hogy a 61-es villamos, de most jut eszembe, hogy már nincs is olyan? A Feneketlen-tó, az összes mellékutca, talán még a képzelt életem is.

Jó, és még az anyukám rántott húsa, és ahogy hallom, hogy rázkódik a kapunk, mert a macska éppen akkor préseli át magát a rácsok közt.





*erre most eljöttem külföldre, ahol megismertem egy fiút, aki szintén teológusként kezdte, aztán most szintén zenész lett, csak épp református, és persze vele sem működik semmi, kár belém a repülőjegy esküszöm