utoljára még

beszélek erről az egészről, bár igazából már nem is esik igazán jól, mert valahogy annyira abszurd, hogy főleg csak nevetnem kell, nevetve szörnyülködnöm. Dehát ilyenek, hogy a zaklató férfi most rajtam követeli a lány telefonszámát (aki letiltotta, így nyilván nem is tudná felhívni), először kedves majd egyre gusztustalanabb sms-ekben, és elgem van, hogy nekem miért kell ebbe is belefolynom, és akkor miért van képe azt mondani, hogy nyugodj meg, úgyis csak én érdeklem.
Nyugodjak meg? Úgyis csak te érdekled?
Most már értelemszerűen csak rettenetesen keserű vagyok, és csak fröcsögni tudok, de ilyen helyzetben hogy gondolhatja valaki, hogy úgyis csak ő érdekes? Mármint jó, ezt a férfit úgyis csak ő érdekli, ez rendben van, de hogy, de hogy mindig mindenkit ő érdekel, hihetetlen. Jaj nem szerettek az osztálytársaim, vidéken laktunk, és barna voltam meg egy kicsit csinos.
Minden együttérzés kiveszett belőlem, rettenetes. Csak hát én érzem magam egyfolytában vacaknak, rossz embernek, érdemtelennek, mit tudom én, undorodom az egésztől, én nem akarok ilyen helyzetekben lenni, ilyen világban élni ahol ilyenek a barátnőim, olyan lányok akik egyfolytában arról beszélnek, hogy milyen nehéz nőnek lenni, mert a nőket soha nem veszik komolyan, és egy bizonyos módon kell viselkedni, különben örökre titkárnő marad az ember (na ne mondd?), különösen én mert én barna vagyok (nagyon jó), és simán lehet, hogy iszonyú naiv vagyok, és észre se vagyok hajlandó venni, hogy milyen jó, hogy fehér vagyok (de Magyarországon a többség még mindig fehér, így nem tudom, hogy ez számít-e?), és biztos csak undorítóan  kihasználom, hogy nem nézek ki ágrólszakadtan (ez a lány néha úgy néz ki,hogy szörnyű), de én még nem akarom azt gondolni, hogy nőnek lenni szörnyű mert a nőket semmibe veszik, mármint a személyes problémáim mellett még ha azt is borzasztónak kezdem tartani, hogy egyáltalán, nő vagyok, akkor milyen jó marad az életemben? vagy akkor hogy van ez tovább?

És hát mindezek tetejébe még az is, hogy rájöttem, hogy muszáj elküldenem a fiút, és akkor nem tudom ezt megtenni, mert állandóan Lipcsében van, vagy mit tudom én hol, vagy csak egyszerűen nem veszi fel a telefont, de nem is hív vissza, ugyanakkor meg sms-eket küldözget. (amúgy ki küld sms-t 2016-ban?) Csak pont annyit, hogy tudjam, hogy eszébe jutok néha. De pont ez a baj, hogy rájöttem, hogy iszonyú számító ez a fiú, pontosan tudja, mikor mit és hogy kell mondani, és még a tetejébe rettentő kedves is, a mosolya is olyan kedves, csak szerintem az egyetlen őszinte dolog tényleg csak ez a mosoly volt. Vagy igazából nem is tudom, de valahogy az egész elveszti a varázsát, azt a kicsit is, ami valaha volt, nem is tudom.
Mármint ilyenek, hogy kikapcsolja a rádiót mielőtt süteményt csór, hogy hallja ha valaki jön a konyhába,becsukja az ablakot, amikor én még azt sem tudom, hogy fél óra múlva már nem lesz rajtam pulóver, és egyáltalán, masszázs,(!!), meg hogy biciklizni a tengerparton, feküdni a fűben a tengerparton, de hogy majd látjuk egymást, és kiállítás, jaj olyan szép a hajad, nem is tudom igazán hogy is van ez, kicsi hülye gesztusok amiktől úgy érzem, mintha figyelnének rám.
Meg én nem akarok ilyen "take it or leave it" helyzetben lenni, amibe egyrészt én engedem, hogy belekényszerítsenek, mert nyilván vagyok olyan hülye, hogy még mindezek ellenére is odavagyok ezért a fiúért, és 20 perc alatt összepakolom a lakást, felöltözöm és leborotválom a lábam, ha úgy adódik csak hogy ne kelljen nemet mondanom. Ettől még viszont borzasztó egy helyzet, hogy csak akkor találkozunk amikor ő ráér, csak akkor eszünk fagyit amikor ő akar, csak akkor telefonálunk, amikor felhív, mert amúgy van, hogy vissza sem hív, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja, hogy övé mindenben az utolsó szó,esküszöm még a szex is. Ez is részben az én hibám, mert egyrészt úgyis jó nekem, másrészt meg van ez az iszonyú idegesítő szokásom, hogy nekem mindegy, nekem bárhogy jó, ist mir egal,* mit tudom én.

A múlt hét végén meg valahogy iszonyúan berúgtam, elmentünk két barátnőmmel egy partira, amit az egyikük barátja szervezett, és a vip részlegben ott volt egy rakás Finlandia vodka, hát nyilván nem hagyhattam ki amilyen spór magyar vagyok, és arra a pillanatra emlékszem valahogy túl élénken, amikor jöttünk ki ebből a klubból, és rettentő hideg volt, már világos,  én meg még mindig olyan részeg voltam, hogy azt se tudtam mit csináljak hirtelen, meg hogy kik ezek a török fiúk, spurizni kell innen nagyon gyorsan, és valami hosszú borzasztó elnyújtott pillanatként az a keserű érzés, hogy nem érdeklem a fút eléggé, és én fel akarom hívni és hallani a kedves hangját, meg ahogy mindig azt mondja, hogy na, du, de nem hívhatom fel, mert nem érdeklem, és valahogy olyan elképesztően keserű lettem meg szomorú, mint valami világfájdalom.
Az a baj, hogy téynleg mindentől keserű vagyok, és csak aludni akarok.
Ja, és akkor az exfiúm ilyet bírt mondani nekem, hogy költözzek Amszterdamba ezután a barátnőm után, és nem_érti_meg, miért iszonyú ízléstelen ez. Komolyan, mi van az emberekkel...?



*ez a berlini BKV reklámja, iszonyú jó, hallgassátok meg!

itt egy kép az Alexanderplatzról, hogy legyen valami jó is ezen a blogon.