de szerintem ilyen nincs is

Az a baj, hogy rettentő keserű vagyok, és egyszerűen nem múlik el. Mérges is, és ez sem.
Az is a baj, hogy ez egy rémesen hosszú és keserű bejegyzés, minek is írtam meg.


A korábban említett  barátnőm sztrókot kapott kb. másnap, ill. aznap, amikor úgy volt, hogy ott alszik nálam, csak én ezt lemondtam. (Mert itt volt a fiú és nem akartam elküldeni, biztos, hogy a pokolra fogok jutni). Én erről persze semmit nem hallottam, csak napokkal utána, mert nem hívott fel (??!!), amit amúgy nem értek. Illetve felhívott aznap egyszer, de rettentően recsegett a telefon, és csak annyit értettem, hogy megy a kórházba, mert ott fog aludni, én pedig iszonyú mérges voltam, úgy értem, ennél jobban szándékosan se lehetne lelkifurdalást kelteni, nem?

Erre pár nap múlva kapok egy telefonhívást, hogyaszongya, sztrók, és hogy én nem vettem fel a telefont (jó, tényleg nem, marhára elegem volt az egészből, és mint mondtam, önző vagyok, és a fiúval hetyegtem), sőt senki nem vette fel a telefont, senkit nem érdekel mi van vele, azt sem venném, vennénk észre ha meghalna, lehet, hogy meg is kéne halnia, mit számít ez, egy órás litánia a telefonban, és még további drámai részletek az életéből (tényleg iszonyúan nyomasztó, már majdnem nevetségesen drámai és szörnyű részletek), és én szörnyülködtem, és szomorkodtam, és együtt éreztem. Egy pillanatra pedig nem tudom mi ütött belém, ill. tudom mi ütött belém, elkezdtem arról beszélni, hogy mi van velem (szentségtörés! ki látott még ilyet!), meg valamit a fiúról, és erre elszabadult a pokol, meg ilyenek, hogy micsoda szörnyű teremtés vagyok (de még az is lehet, hogy a bitch szót használta?),  és soha többet nem akar velem beszélni, és hogy kb forduljak fel, vagy hasonló. Egyrészt persze megértem, hogy goromba, amikor el volt törve a lábam, én is rettentő goromba meg aggresszív voltam többször is, de ilyen? Így? Hogy ma tudtam meg, hogy amúgy még aznap sikerült letörölni facebookról? (ez óvodás, de most úgy érzem, hogy elég sértő ebben a helyzetben) És akkor hogy másnap felhív, hogy visszamegy Amszterdamba, el akarok-e jönni elköszönni, én meg hülye vagyok, és ki tudja, miért oda is megyek, és még ebédet is főzök(!!), és mindent oda viszek a saját pénzemből (amúgy ez nem bökné a csőröm, ha nem csinálta volna ugyan ezt olyan sokszor, hogy én jöjjek ebédelni, de én vigyem az összes hozzávalót(és főzzem is meg), de legalábbis a drágábbikat, meg még desszertet és iceteát is-ami amúgy 3 euró, és fukar-e vagyok, az egy kicsit sokadszorra már fáj).
Szóval megfőztem az ebédet, és ezért cserébe kaptam egy iszonyú passzív-aggresszív litániát a nyakamba arról, hogy nem muszáj felhívom, úgyse érdekel mi van vele, meg úgyis van egy csomó másik barátnőm, meg még egy csomó nehéz és ijesztő dologról a gonosz orvosról aki zaklatja (és újabban nekem is üzeneteket küldözget, hogy randizzak már vele, ez is már). De hogy a kérőjének/barátjának akárkijének a telefonszámát nem adja meg a telefonszámát meg semmilyen elérhetőségét, esküszöm, valami halálos féltékenység ült ki az arcára amikor kértem.
 Egyébként ilyen iszonyú prűd lánnyal én még életemben nem találkoztam, annyira megdöbbentett amikor rájöttem, és annyiszor próbáltam felvilágosítani (!!), küldtem neki oktató jellegű tumblr-t, mit tudom én, de ez a lány nem tudja, mi az az önkielégítés. Nem kell mindenkinek csinálnia, de hogy nem tudja, hogy ez létezik? Hogy a hülye fejemmel megejtek egy ilyen viccet, hogy ha én valami kockázatos műtétre várnék biztos szexelnék még gyorsan egyet ötöt (vagy ennék egy sütit, csak azt műtétek előtt úgyse lehet), erre meg, hogy ő nem akarná magát sokkolni. Sokkolni. Lépjünk túl, én még nem tudok. (Ő ezért csak addig jutott, hogy lesmárolta a szexi orvost).

Ma meg már teljesen elborult az agyam, mikor el kellett volna mennem a világ végére, de legalábbis a C zónába, ami gyakorlatilag már előváros, ahova oda-vissza 5 euróért kellett volna vennem jegyet, hogy elhozzak egy parafa táblát 4 euróért, mert ő pár hete adott nekem egy kis retikült, és akkor ezért cserébe. Én ezt a cserét mondjuk nem úgy gondoltam, hogy majd minden adandó alkalommal zaklat, hogy akkor vegyek már egy neszeszert (ez volt az eredeti konceptció, bár az a pici retikül szerintem nem került annyiba, de mindegy is), vagy egy fűszerpolcot(!), vagy akkor most ezt a parafatáblát, de azért még lenne-e kedvem kifesteni a balkont ha úgy adódik (közösen, de ő nem tud elmenni a sarokig, így nem tudom, hogy áll létrára?), meg fűrészeljük már le egy kicsit a szekrényt, mert nem lehet becsukni az ajtót rendesen, de amúgy ez a férfi azt mondta, hogy megöl, ha nem nyitom ki neki az ajtót.
Egyfolytában az jut eszembe, amikor az Erasmuos fiúnak meséltem Törökországban pár dolgot, mert már annyira sok volt az egész, mármint nem a konfliktusok, hanem hogy egyszerűen mindig történik valami, de ilyenek, hogy az a férfi meg akart erőszakolni, összeestem az utcán, lelökött a lépcsőn, a feleség nem köszönt nekem, a nemtudoménkicsoda azt mondta utánam fog jönni, tudom, hogy öngyilkos akarsz lenni, kihívom a rendőrséget, elvették az útlevelem,kidobtak a hotelből, az apám meg akart mérgezni a morfiummal,
és akkor ez a fiú azt mondta, hogy ezek nekünk érthetetlenül borzasztó dolgok.  És az a baj, hogy tényleg, mert nekem nem ilyen az életem. Egyáltalán kinek ilyen az élete? Hogy történik valakivel ilyen sok borzasztó dolog? Hogy léteznek egyáltalán ilyen borzasztó dolgok? Hogy lehet ezeket túl élni?
Hogy lehet ezeket barátként elviselni? Nekem fogalmam sincs, hogy legyek valakinek a barátja, és szemléljem ezeket a dolgokat tehetetlenül? Puhány is vagyok, de nekem ez olyan érzelmi teher, hogy élőben kell ezeket a drámákat követnem, mert ezek a dolgok tényleg naponta történnek, nem is tudom, hogy lehet ezzel élni. Mármint mondjuk, hogy éljek azzal, hogy most van ez a férfi, aki egy ilyen kvázi stalker, és egyfolytában arról kellett újabb és újabb történeteket hallanom, hogy most éppen mivel fenyegetőzik, és aztán főleg hogy éljek azzal, hogy újabban sms-eket küldözget nekem is, melyben ennek a barátnőmnek követeli a telefonszámát, és egyéb otrombaságokat? Hát bocsi, de engem ez eléggé megrémít, persze nem tudja hol lakom (de szerencsére mit ad Isten, pár sarokra(!!!) lakunk egymástól ebben a 3 milliós városban), vagy a vezetéknevem, és talán képet se látott rólam, de akkor is. A guta megüt már ettől is, hogy úgyse én érdeklem, hanem csak ez a barátnőm, de honnan tudjam én ezt? Ez túl sok dráma, elegem van már ebből, én már csak nyugalmat akarok, meg csütörtökön elmenni valami előadásról a posztmodern közép-kelet európai építészetről.

Tegnap meg végleg elegem lett, és megmondtam, hogy én így többet nem tudok a barátnőd lenni, és az egész olyan furcsa volt, mintha csak várta volna, hogy majd ezt mondom, mintha csak a nyelve hegyén lett volna, és azóta egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy mit követtem el? Hogy én megmondom, hogy ne haragudj, de már olyan sokszor megbántottál, és már egyszerűen keserű vagyok és mérges, és azt bírja válaszolni, hogy te is engem, nekem is kezd elegem lenni belőled, és én azóta gondolkodom, hogy vajon mit mondhattam, mert én mindig figyelek, hogy ilyen nyilvánvalóan sértő dolgokat ne mondjak már (mint hogyaszongya, biztos hülye ez a fiú, vagy csak meg akar dugni, ezért dícséri meg ezt a cipőt, ilyen ronda cipőt épelméjű ember nem dícsér meg, de most jut eszembe, hogy erről már írtam egy egész bejegyzést). Szóval ha én megtudom, hogy valakit megbántottam, én azonnal elkezdek azon aggódni, hogy mégis hogy és mivel, és ez a lány meg valami jellembeli hiányosságomat hozza fel, ill. ezzel okolja, hogy miért vagyok megsértődve, vagy csak egyszerűen nem értem a viccet. Bocsi, de szerintem én eléggé értem a viccet,az meg nem vicces, hogy nem illik a blézeremhez a szemhélytusom.
Az a baj, hogy igaz a klisé, hogy a barátságban sokkal fontosabb a minőség mint a mennyiség, és én nem csak, hogy rettentő csalódott vagyok, de annyira rossz embernek is érzem magam, más emberek meg csak elmondják a litániájukat a telefonba, majd bemondják, hogy bájbáj, és már meg is szakadt a vonal.