már majdnem kiszaladt a számon, hogy nincs is kedvem ehhez a karácsonyhoz, hogy én ezt nem is akarom, de azt ténylegesen kimondani olyan borzasztó szomorú lenne, hogy én azt most nem tudnám elviselni. a dolgok nem mennem túl jól az utóbbi időben, ezt majd később elmesélem, most inkább a karácsonyról.
mostanában annyi minden történik, amiket szeretnék elmesélni a nagymamámnak, de nem tudom, mert nincs már nagymamám. néha félálomban kicsit elfelejtem, hogy már nincs, vagy nem hiszem el, nem tudom, de elkezdek azon gondolkodni, hogy hol a nagymamám, hova tették a nagymamát. amikor ébren vagyok, akkor meg csak vannak pillanatok, hogy meg akarom kérdezni tőle ezt vagy azt, és akkor mindig rájövök, hogy nem tudom már, már sose tudok semmit kérdezni.
az a csomó kimondatlan dolog, és minden amit már nem lehet megkérdezni, mert nincs tovább.
nem tudom, mivel pótoljam, nem tudom, hogy pótoljam, és ez nagyon rossz. miért nem lehet az ember nagymamáját valahogy pótolni? de hogy pótolnám a nagymamám, aki kedves volt, okos modern és karakán?

de mostanában egyébként is annyi mindent keresek, főleg magamat, a felnőtt életem, a megfelelő hanglejtést, a megfelő sálat, hogy hogy kéne viselkednem és mit kéne csinálnom, hogy hogy kell kibújni mindenféle feladatok alól. persze csupa olyan dolgokat, amiket a gugliban nem lehet megtalálni.

jaj nem tudom. nincs kedvem igazán otthon lenni, nincs kedvem sehol lenni. volt egy borzasztó vitám anyámmal kb két hete, újabban mindig azt csinálja, hogy ha valamiben nem értünk egyet, vagy valamiért mérges, vagy akármi, meg kell győznie valamiben, akkor elkezd arról beszélni, hogy meghalt a mama és minden borzasztó és most volt ott pakolni a lakásban, és ez úgy fáj. meg manipulatív, ezen meg se kell lepődni, anyám elképesztően jó a manipulálásban, és én vagyok a leggonoszabb ember a világon, hogy ezt kimondom.
csak hát az a helyzet, hogy ez nekem most épp már annyira rosszul esik, hogy nincs is igazán kedvem beszélni anyámmal, egyáltalán nem akarok elmondani semmit és nincs kedvem beszélgetni se.

már megint annyi szörnyűség van a világban, hogy szükség van egy kis cicakontentre

(sajnos rátaláltam egy gifporn nevű facebook oldalra)

nem kellett volna felmennem a Mango outlet oldalára

egyrészt köszönöm a szülinapi jókívánságokat, nagyon kedvesek vagytok!

másrészt, ott volt egy szőrös galléros kabát (mármint ahogy kinyitottam a Mangot):

persze most azonnal akarok egyet , ugyanis ennek csak mérsékeltem szőrös a nyaka, fekete (=a komfort zónám) és 75% gyapjú és akkor lehet, hogy olyan sikkes leszek, mint a Mango modell

26

Ma vagyok 26, és ez most önmagában is elég sokkoló, ugyanis tudom, hogy már évek óta erről nyafogok, hogy öreg vagyok * de most úgy érzem, hogy tényleg. Mármint nem öreg, hanem a 26 az már olyan felnőtt, nem? Jaj, borzasztó dolog ez. Amúgy több 40 körül bloggert** is olvasok, szóval biztos vagyok benne, hogy van élet 20 30 után is, de az ember csak aggódik, nem?

Mindenesetre valamit tennem kell, hogy újra szerethessem a szülinapom ahelyett hogy a ráncaimon nyavalygok. Valaki süssön nekem tortákat.


Másrészt meg facebookon ma reggel ez jött szembe, és valahogy úgy kiakadtam:

Mármint pont tudtam, hogy ez a lány terhes, de egy ilyen poszt úgy tárgyiasítja a gyereket, nem? És mi az, hogy "új gyermek" Van régi is?*** Meg majd amikor a gyerek 10 év múlva megcsinálja a saját profilját, akkor elretten, hogy anno mit poszolt az anyja? én azért legalább megpróbálnám védeni a gyerekem privát szféráját.





*bár még mindig több karika van a szemem alatt, mint ránc, szóval legalább ez
**amúgy a mai tinédzserek írnak még ilyen egóblogokat? vagy ez már csak a vénasszonyok  felnőttek műfaja?
***tudom, tudom, biztos a new born fordítása, de akkor meg ki az a lökött, aki így fordítja le?

az a baj, hogy nincs semmi baj

Illetve nem. Az a baj, hogy nem annyira sikerül kézben tartanom a dolgokat, mint amennyire szeretném. (Tehát teljesen.)

Már sikerült elérnem, hogy odaérek az óráimra időben, bár ez persze nem túl nehéz, mivel 8 perc biciklivel az egyetem. Kivéve, ha rólam van szó, és kivéve, hogy állandóan süvítően hideg szél van.
Amúgy a hideg szélről jut eszembe, hogy végre vettem egy szőrös galléros kabátot! Már időtlen idők óta szerettem volna ilyet, de soha nem volt sehol nekem tetsző színben és/vagy a méretemben, aztán elfelejtettem, és most láttam Ilonka képén (mindenkinek igaza van, ő tényleg divatdiktátor), úgyhogy addig gugliztam, amíg Asos-on tényleg ott volt egy:

Az a szőr élőben valami gyönyörű, pedig én nem vagyok egy műször rajongó (igazi meg főleg nem), igazi orosz oligarcha feleségnek látszom benne. Nem oligarchának, a magyar nőnek tudjuk hol a helye. (De most közben azon gondolkodom, ill. próbálom megkeresni az interneten, hogy mi az oligarcha női alakja....?)

Szóval hogy nem tudom kézben tartani a dolgokat olyan jól. Délutánonként, amikor biciklizek haza az egyetemről, vagy át a menzára, ahol tudom, hogy grízpudingot fogok enni, és ettől vidám vagyok, szóval akkor már mindig nyeregben érzem magam, (micsoda pun,huh), meg a világ tetején, de előtte egész nap kitör a frász. Soha semmit nem tudok elkezdeni időben, mert annyira rettegek az összes feladatomtól, jobban mondva attól, hogy nem sikerül, hogy inkább öt napig csak pakolgatom az egyébként csak húsz oldalas szakszövegeket az az asztalom egyik oldaláról a másikra. Ez több szempontból nem előnyös, az egyik az, hogy hát ezt az egészet én akartam. Másrészt, hogy amikor időre kész kell lenni, akkor az egész sokkal borzalmasabb, és nincs időm rendesen megtanulni a szakszavakat. A szociológiaelmélet egyébként az egyetlen borzalmas tárgyam, mondjuk ez a Corvinuson is így volt, még a tanár is ugyan úgy félelmetes, csak ez egy nő (bár férfinak látszik). Jó, és amúgy nem is félelmetes, teljesen teljesíthető, ha az ember rendesen elolvassa az irodalmat (=mondjuk ötször, és pontosan tudja mi van benne, vannak értelmes kérdésfelvetései, látja az összefüggéseket stb, tehát kvázi be kell tanulni az egészet). Én szeretem az ilyet, amikor nem a tanár beszél az egész előadáson, hanem valamiféle informált diskurzus van a diákok meg a tanár közt, és ez sokkal jobb is lehetne, olyan tárgy, amiből tényleg nagyon sokat lehetne tanulni arról, hogy hogy működnek mindenféle, a szociológiában alapvető elméletek, ha ez a nő nem lenne olyan szigorú, ha nem vezetne mondjuk egy listát arról, hogy ki mond okosakat meg marhaságokat. Így is jó, csak így mindenkinek látszik az aggodalom az arcán, és ez már 25 évesen, ilyen szinten, amikor már mindenki nyilvánvalóan csak azért csinálja, mert érdekli vagy ambíciózus vagy már amúgy is kutatómunkát végez és ahhoz kell a mesterszak, szóval ilyenkor ez már teljesen értelmetlen meg felesleges. 

Külön csokihab a tortán, hogy tényleg én vagyok az egyetlen külföldi az egész szakon, amitől olyan mértékben elönt az aggodalom, pedig amúgy nem, más tárgyakon nem, és ha megpróbálok objektív lenni, tudom, hogy nem beszélek olyan rosszul németül, hétköznapi helyzetekben kifejezetten könnyen tudom tettetni, hogy jól tudok németül, de ez, ez a szociológiaelmélet egy tragédia. Akármit csinálok, nincs elég szókincsem ehhez, nem tudok elég választékos lenni, nem tudok olyan szofisztikáltan fogalmazni, elfelejtem, hogy működik a feltételes múlt, magyarul is elfelejtem, mik ezek a tipikus latin szociológus szavak (vagy már annyira túlhasználtam mindet, hogy fel se tűnnek) nem tudom leírni amit a tanár mond, mert elfelejtem a mondatot, nem tudom, nem tudom. 

Valahogy persze úgy is meg fogom csinálni, csak most még nyafognom kell egy kicsit mielőtt az utolsó percben elkezdem. 

Jaj, nehéz dolog ez, amikor külföldiül kell csinálni dolgokat, vagy inkább az egész életet. Egyáltalán nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ez az egész németül, de az igazán döbbenetes az amiről az egyik volt csoporttársam panaszkodott facebookon, hogyaszongya, van két diplomája két angol nyelvű egyetemről, és még most, amikor doktorálni akar akkor is egy újabb nyelvvizsgát kérnek tőle. Meg hogy egyáltalán, egy nyelvvizsga le tud járni? Értem az elképzelést, hogy az ember 5 év alatt simán elfelejt akármilyen nyelvet, de évente? 

Egy további dolog amit alig bírtam kézben tartani az a hülye beiratkozás volt, több hét volt rá, nekem az utolsó napon (!!) kellet megcsinálnom, majd rájönnöm, hogy lejárt a biztosításom. Emiatt az egész beiratkozás megakadt az éterben, de persze senki nem értesített erről egyik alkalommal sem, amikor érdeklődtem, hogy mi a probléma. A német bürökrácia borzalmas, persze minden országban az, de Angliában pont semmit nem kellett csinálnom, az első napon az öt különböző tornacsarnokban felállított asztalnál mindent el tudtam intézni, itt még mindig nem vagyok átjelentkezve. Az egyik bankos levelem is elveszett valahol a postán, így most új kártyát kellett igényelnem. Monjduk nem kerül semmibe csak az időmbe, de akkor is. Mindenesetre így, hogy nem voltam rendesen beiratkozva, nem kaptam meg a neptunkódhoz hasonló kódomat, nem tudtam rendesen felvenni az órákat, egyikből sem arra az időpontra vagyok feliratkozva, amelyikre szeretnék, ez nem olyan tragédia, mivel csak 5 perc az egyetem (biciklilakatolással 8), de ha mondjuk dolgozni akarnék, és mondjuk Brémában, akkor azt nem tudom, hogy tudnám megtenni. A vonatút csak fél óra, és ingyenes is, de sokkal nagyobb tortúra, mint képzeltem, és ahogy másoktól hallom. Nyelvórára se iratkoztam fel, részben emiatt, részben pedig mert az első félévben még német szavakat akarok magolni (valahogy nem olyan könnyű mint az angol). Germanisztikásoknak van egy ilyen lehetőség, hogy fríz dialektust lehet tanulni, úgy szeretnék megtanulni frízül, te jó ég. Lehet, hogy egyáltalán nem működne mivel németül se tudok anyanyelvi szinten (a c1 közel sincs hozzá, ne áltassuk magunkat), és összesen három alkalommal hallottam itt tájszólást, az egyik múlt vasárnap volt a vonaton, és még a felét se értettem, borzasztóan elbátortalanítanak ezek a helyzetek. 

A hétvégén Berlinben voltam az egyik barátnőmnél, persze nagyon jó volt, és persze iszonyú sok érzést váltott ki belőlem. Nagyon sokszor eszembe jut ez a gondolat, amit egy EVS tájékoztató füzetben olvastam, hogy egy város önmagában nem teszi boldoggá az embert, ezért soha ne ez alapján válasszunk egyetemet, vagy munkát, főleg ne EVS programot. Azt hiszem, én ezzel egyet értek, a mesterszakot teljes mértékben a szak alapján választottam, még a ranglistákat se nagyon néztem meg (ez mondjuk lehet, hogy hülyeség volt), és azt hiszem, ezzel az Oldenburggal egy kicsit megütöttem a bokám, de nem olyan vészesen, mehettem volna véletlen Vechtába is ez egy közeli kisváros, sokan jönnek onnan,  összesen 30ezren laknak ott, itt szerintem kb ennyien járnak az egyetemre. 

Többen is ezt mondták, hogy ez a város burzsuj lesz, és rettenetesen vidéki, nem úgy vidéki, mint az Alföld, itt mindenhol nagyon sok pénz van (de legalábbis Audik meg 40ezres sportcipők, a taxisofőr szerint mind a banké, hát nem tudom minek a banknak annyi Adidas), mindenkinek van mindene (nyilván nem, nyilván túlzok, de a többségnek igen), és mivel mindnekinek megvan mindene, jobban mondva, senki nem nélkülöz, senki nem ismer olyat, aki valaha éhes maradt, a luxushoz meg a pazarláshoz való hozzáállás is más(nak tűnik), és ez nagyon jó. Undorító, hogy csak én mosogatok folyóvízben, viszont az újrahasznosítást olyan szintre vitték, hogy eddig láttam vagy két darab papírpoharat az egész egyetemen. 

Olyan más itt a szegénységről, a szociális vagy akármiylen hátrányról szóló párbeszéd, itt nem fröcsögi mindenki azonnal a véleményét a cigányságról, de a tanárok sem igyekeznek olyan nagyon politikailag korrektek lenni (és komolyan azon gondolkodom, hogy észre veszik-e ezt?) Annyira elképesztő különben, hogy annyira kevés török meg arab van, a mi csoportunkban csak egy török lány van.

Volt egy ilyen fura parti is, ami az első éveseknek szólt és az volt a koncepció, hogy az egész menzát megnyitották, és ott lehetett partizni. A menza itt legalább kétszer akkora mint az étterem rész az Alléban, és van hozzá egy terasz is. Én ekkora káoszt Németországban még nem láttam, részben persze mert nagyon nagyon olcsó volt az alkohol (valami 1.50 egy sör??), és én komolyan mondom ezt a kultúrát nem értem. Mindenki olyan távolságtartó, hogy szinte sistereg a fejem a feszültésgtől, annyira nem tudom hogy mit csináljak (nem, biztos, hogy nem voltam büdös) és itt tényleg nem divat a flörtölés, ugyanakkor mindenkinek van száz barátja, mindenki ismer mindenkit, az egész teljesen szociális, és anélkül is beszélgethetnek fiúk lányokkal, hogy ennek bármilyen szexuális felhangja lenne. (Ennek ellenére mégis sikerül mindenkinek megdugnia mindenkit úgy hallom, ezt a lépést esküszöm nem értem). 

Nem tudom, lehet, hogy ez teljesen téves, de néha olyan érzésem van, hogy Magyarországon minden egy kicsit túlszexualizált meg túlflörtölt, de annyira élesen emlékszem a megdöbbenésemre, amikor Hollandiában voltunk a csereprogramon középiskolában, voltunk vagy 16-17 évesek, és az egyik lány az egyik osztálytársa ölébe ült valahogy, amire az egyik osztálytársam (négyen vagy öten ültünk a szomszédos asztalnál, csak lányok) kifakadt hogy hogy lehet ilyet csinálni, hogy hagyja ez a fiú, a lány miért akarja ezt, és hogy ők most össze fognak-e jönni, aztán kiderült, hogy ez teljesen baráti volt (??), és hogy a fiúnak hogy nem lesz merevedése ettől (?),  én ugyan nem vagyok fiú, de miért kéne egy fiúnak az összes lányról szexre gondolnia? 

De nem is erről akartam írni, hanem a házinénimről, akkora csalódás az a nő komolyan. Egyébként is az volt egy kicsit, főleg mert kb semmiben nem egyezik meg az értékrendünk meg ízlésünk kb semmiben, (és még a kedves fiút is unszimpatikusnak találta, nem mintha kérdeztem volna a véleményét*) de aztán miután küldött nekem egy emailt, mely szerint összesen kétezer euró hátralékom van (1975, de mit számít ez), ami több havi lakbér plusz ez meg az, és legyek szíves átutalni a jövő héten, no ekkor már végképp felrobbant a fejem. Nem csak azért, mert egyáltalán nem ebben egyeztünk meg, vagy mert jogtalanul kéri ezt a pénzt tőlem (ugyanis kiadta másnak a szobámat abban a percben, hogy kivittem az utolsó dobozom), hanem mert annyira egyértelmű hogy csak arra utazik, hogy egy buta külföldi vagyok, akit átverhet, és aki nem fog a pénze után menni, meg úgy is mindenki azt gondolja, hogy mivel ő a német, akárhogy beperelem, ő nyerné meg. Most azt hiszem, még csak nem is a mezei kisebbrendűségi érzet beszél belőlem, vagy hogy viktimizálom magam, hanem hogy ez a nő olyan szisztematikusan gonosz volt az utolsó hetekben, olyan következetlen, ott kritizált ahol ért, csupa olyan dologért amit  nyilvánvalóan nem követtem el (ie. egy kupac fekete (!!) haj a lefolyóban, mosatlan edények, tudom is én, hogy nem hagyhatom ott a mosatlan serpenyőm, de mi az, hogy a saját mosatlanjaimat elmosom, az övét meg nem**), és hogy amúgy a szüleim ilyen meg oylan papírja nincs meg, komolyan azt hitte, hogy én most eltűntem, amikor hazamentem a nagymamám temetésére, bár tudta hogy ott vagyok, mit hisz az ilyen, hogy az összes cuccom meg a laptopom memg a fényképezőgépem ott fogom hagyni? Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi a baj ezzel a nővel az hogy proletár  panelember de tipikusan olyan ember, aki ha a meleg barátairól beszél, akkor mindig úgy azonosítja őket, hogy "a meleg barátaim" nem úgy, hogy Danny és Hans, és halál büszkén elmegy a melegfelvonulásra, sőt még facebook profilképnek is kiteszi, hogy mennyire egyetért a dologra, de a lakáshirdetésre jelentkezők közül hármat*** azért zárt ki, mert túl leszbikusnak tűnnek. Vajon tudja az ilyen, hogy a melegfelvonulás nem csak férfiakról szól?

Most inkább lefekszem, hogy az előadás előtti utolsó négy órában elolvashassam az irodalmat (csak 20 oldal).

Ja meg állandóan ezt is hallgatom****:

*de ez a sok kéretlen tanács volt az, ami miatt nem szerettem ott lakni igazán

**ami kb 4 napig állt ott, és direkt ott hagytam, mert kíváncsi voltam, mégis meddig fog még ott állni)

***eleve csak nők lehettek

****és most, hogy már nincs GEMA korlátozás a német youtube-on, ide is tudom linkelni, állítólag ez olyan mintha 2016-ban is leomlott volna valami virtuális berlini fal

én és az összes fiú

via

mostanában mindig.
de főleg a kedves Martin, aki még tudta is.

good things

Tegnap meg aztán végül ezután a rettenetes költözés után csak kerekedett egy szuper délután (az este meg megint szörnyen felhúztam magam, de erről majd később), ugyanis épp megint Berlinben volt a francia barátnőm aki Londonban tanul, de most valami papír kellett neki a Humboldtról, komolyan ezért ide kellett jönnie. Egy angol-francia barátnőjével jött, iszonyú édesek mind a ketten, pont olyanok mint amilyennek a párizsi lányokat képzelem. Belültünk egy Kaffeemitte nevű helyre, igazából egyáltalán nem így nézett ki, mert dugig volt, ott van a Haekescher Markt és a Rosenthaler Platz közt, ami iszonyú turistás, de olyan jó taglietelle akármit ettem meg aztán répatortát is, egészen váratlan volt. Pont amikor meg akartam jegyezni, hogy milyen hipszter modoros ez a hely, akkor vagy öten elkezdtek magyarul beszélni mögöttem, és ekkor már csak röhögni bírtam.

Aztán még elmentünk a Markthalle neunhoz, ahol havonta párszor van Breakfastmarket meg mindenféle kajás piacok, valami isteni, a konceptció hasonló mint a fővámtéri Vásárcsarnok, a legjobb, hogy a modoros gurmé standok közt van egy Aldi nord.

képözön:

ilyenek a standok a piacon, valami fantasztikus

 a piac előtti utcán is voltak standok, a sajtos szelfiktől mindenkit megkímélek, viszont ez az éjjel-nappali annyira jó

Mathilde being Mathilde, ezen a képn nem különösebben látványos, de az egész háztömb, ill. a tér másik fele is csupa rózsaszín házakból áll

ja, és beköltöztem!

meg most jut eszembe, hogy október van, szóval blogtóberelhetni is lehetne, csak persze pont nem jut eszembe semmi, de ma kb. 562-szer hallgattam meg ezt:

A költözésről

Szóval a költözés elméletileg:

és gyakorlatilag: 

ez amúgy olyan szégyenletes, hogy inkább kicsire állítom, de most komolyan, ki csinálja így a pakolást, mint a felső képén? ki rakja a converse mellé a hajkeféjét zacskó nélkül? 

a lakótársam meg már jól megtervezte, hogy fog mindent elrendezni amikor átköltözik a szobámba. hahaha, arra még várhat

I've got intentions of gold

Holnap után költözöm, és olyan rettenetesen szentimentális vagyok, hogy még magam sem tudom elviselni. Semmi városnézésre nem volt időm, amit elterveztem, de szinte az összes kedvenc helyemre sikerült elmennem, és csináltam egy csomó jó dolgot is, amik mind egészen kicsik és jelentéktelenek voltak, de úgy hozzá tartoztak, tartoznak a berlini életemhez, mint valami rituálé, zB.:

• ettem lila tortát (áfonyás)
• ittam lattét a kedvenc helyemen és egy új helyen
• elmentem a kedvenc bolhapiacaimra (Boxhagener pl, Mauerpark, Prinzenstr, Nachtflohmarkt)
• ettem pizzaszeleteket a kedvenc helyemen
• hamburgert a kedvenc helyemen
• voltam az Ostkreuznál, a Treptower Parkban
• elmentem biciklizni
• a cuki könyvesboltban ahol a helyes eladófiú van
• sétáltam Kreuzbergben
• voltam egy Humanaban
• metróztam az s7-essel
• sétáltam Wilmersdorfban és Charlottenburgban is
• voltam Neuköllnben, és egy új parkot is felfedeztem
• megnéztem egy filmet a moziban ami Berlinben játszódik, (a Zoo Palast a legjobb mozi Berlinben, bár 10 euró egy jegy, de az édes popcorn náluk a legjobb, vannak kanapék a nézőtéren és csodálatos effektek mielőtt elkezdődik a film)

 A lakótársaim az agyamra mennek az utóbbi időben, szóval valószínűleg pár hónapon belül akkor is elköltöztem volna, ha itt maradok Berlinben. Biztos, hogy bennem is van a hiba, hogy nem szeretek senkivel együtt lakni, de szinte már örülök, hogy most kollégiumban fogok lakni, ez pont ideális átmenet az egyedüllakás és a másokkal együtt lakás között. Úgy lesz, hogy 10 emberre van egy konyha és két fürdő, ez biztos hogy kellemetlen lesz, de én úgy is mindig fura időpontokban szeretek hajat mosni, szóval még nem aggódom. Persze sokkal jobb lett volna, ha találok egy lakást, ahol egyedül héderelhetek, de így legalább nem kell egy csomó pénzt elköltenem kanapéra meg mindenféle konyhai cuccokra.
Ez az egész költözés meg annyira egy utálatos dolog, hogy nem igaz, már majdnem mindent bepakoltam, meglepetésemre csak 3 dobozom van és egy bőröndöm, de úgy is lesz még vagy kettő, az ágyneműnek, a díszpárnának meg a szemétnek. Van ez a rakás cucc, amit nem tudok máshogy hívni mint szemét, mert ha nem lennék  végtelenül szentimentális akkor már tuti kidobtam volna. (lásd epres arcmaszk, lyukas zokni, melltartó amit amúgy utálok de marha drága volt ezért nem dobom ki, nadrágok amik mind túl kopottak, de nem annyira hogy tényleg eldobjam, így most várom mikor szakad ki a térdemen, vagy ha szerencsém van, a combomon,ötmillió kézkrém, könyvek amik nem tetszettek, de 10 eurós könyveket csak úgy nem dobhatok ki, szóval micsináljak, bepréselem a százkilós dobozaimba.

Tegnap még ettem egy iszonyú jó hamburgert a kedves fiúval, csirke volt benne meg krémsajt, és édeskrumpli volt hozzá, annyira jó! A krémsajtot be kéne vezetni minden hamburgerbe, komolyan, miért nem tudtam erről eddig.
Először valahogy azt gondoltam, hogy lehet, hogy nem is kellene szólnom semmit, hogy költözöm, csá, de aztán mégis küldtem neki egy üzenetet, és most már úgy örülök, kb, még ő sajnálta hogy el van törve a válla és nem tud elvinni. (jó, ezt én is sajnálom, részben mert tök jó lett volna ha valaki cipeli a dobozaim felét, másrészt meg szívesen hallgattam volna 5 órán át ahogy beszél) Ez olyan kedves, az egész fiú olyan kedves, kiderült, hogy az égvilágon semmit sem akar tőlem, és nem is tudom, mit gondolok, egy kicsit örülök, mert megkönnyebbülés, hogy nem kell a továbbiakban ezen aggódnom, másrészt meg valahogy olyan rosszul esik a visszautasítás , még akkor is, ha nem igazán az, mert én is tudom, hogy nem működne. Csak hát izé, feküdtünk a kanapén és hülyeségekről beszélgettünk hajnali 2-ig, és egyszer csak olyan rettenetesen jó lett volna a vállára hajtani a fejem, vagy megcsókolni vagy mit tudom én, de végülis talán jó, hogy nem történt semmi, ma reggel vettem észre, hogy egy csíkban nem borotváltam le a lábam. Ma pedig küldött egy szelfit, amin egy nyuszi jelmez van rajta, mert tegnap egész este arra próbáltam rávenni, hogy vegye már fel a nyuszijelmezt túl sok vicceskedés meg aranyoskodás értem én ezt

Meg nekem még az is 2016 grandiózus felfedezése, hogy én tudok fiúkkal nagyon jót beszélgetni, ezzel a fiúval is tudok nagyon jót beszélgetni, bár olyan fura nézetei vannak, mint hogy a nőket képtelenség megérteni, mert a nők logikátlanok, de ő úgy is a komplikált embereket szereti, és most veszem észre, ahogy leírom, hogy ez halálosan idegesítő így kimondva, ő meg mégis úgy tudja előadni, hogy még barátságos is bír maradni, én meg csak röhögni tudok, annak ellenére, hogy felrobban a fejem a felháborodástól. Meg valószínűleg az se olyan jó, hogyaszonygya, egy kis befőttes üvegnyi füvet tart otthon, komolyan mondom, először fel sem fogtam, hogy ez a csomó virágos növény, izé, ez most akkor egy csomó marihuána amit majd egyedül fog elszívni. (ezt ő mondta).

Ó jaj, szerintem úgyis egyedül fogok maradni a macskáimmal a bársonykanapémon, bár az unokatestvérem szerint csak minden este lefekvés előtt képzeljem el az ideális férfit, és akkor egyszer majd úgyis találkozom vele.
Hát nem tudom.* Én azért szeretném ezt a dolgot kicsit tudatosabban intézni.
De ha ez tényleg így lenne, már nagyon sok férfival kellett volna megismerkednem.





*tudjuk, hogy ő az az unokatestvérem, akinek meggyőződése, hogy az összes regény romantikus ponyva

89%-ban biztos vagyok abban,

hogy az univerzum nem akarja különösképpen, hogy én valaha is találjak egy fiút. A maradék 11%-ban azért bízom, hétfőn is leszólított egy fiú amikor ültem egy parkban, és az egyik barátnőmet vártam, de már megint gyökér voltam és elrohantam.

Szóval van ez a fiú, akivel már néhányszor randiztam, persze mindig nagyon ritkásan, mert mindig volt valami, meghalt a nagymamám, aztán született a gyereke, de mindig olyan kedvesen küldözgette az üzeneteit, még akkor is, amikor volt a temetés olyan bölcs dolgokat írogatott nekem, valami fantasztikus. Mindezek ellenére közölte velem, hogy ő nem hiszi, hogy valaha is belőlünk egy pár lesz, de még azért találkoztunk meg beszélgettünk (visszagondolva nem tudom, hogy minek) és ez mindig olyan jó volt, kedves és vicces és egy csomót tud beszélni. Komolyan, nem is gondoltam, hogy milyen jó, ha egy fiú nagyon sokat tud beszélni. Na jó, gondoltam, mert az exfiúm pont nem beszélt olyan sokat, kivéve ha horgászatról meg világháborús filmekről volt szó, és ettől néha úgy éreztem, hogy idegesítő vagyok, mert állandóan mondanom kell valamit.

Aztán pár napja burkoltan kijelentette ez a fiú, hogy én tul.képpen teljesen elcsavartam a fejét, amúgy persze ő is nekem, és igazán nem tudom, hogy mit csináljak. Váratlanul rettenetesen szomorú vagyok, mert nem tudja, hogy elköltözöm, nem gondoltam, hogy bármi ilyen fordulat adódhat, nem gondoltam semmit, azt se igazán, hogy még látjuk egymást, nem tudom, hogy mondhatom meg (de ha ő valami ilyesmit közölne velem whatsappon, én tuti, hogy nagyon szomorú lennék), és most még a válla is el van törve úgyhogy semmi búcsúszex, szóval nem tudom. Bármit csinálok ez nem jó, és egy szörnyű és érzéketlen libának tűnök, aki csak játszadozik mindenkivel, pedig nem. Amikor megismerkedtünk, akkor épp csak beadtam a mesterszakokra a jelentkezésem.

De most tényleg, mindig van valami baj. Csak ilyen apró dolgok, hogy nem vonzódom hozzá, én nem érdeklem, ő nem akar csak szexet, én nem akarok még azt se, mindketten szexet akarunk, de az úgysem jó hosszú távon, olyan kicsi mint egy 12 éves, van barátnője, és nem vagyok elég jó.  Erre akkor itt ez a kedves fiú, még csókolózni is olyan jól tud, és akkor most el kell költöznöm. Jó, nem az Antarktiszra, meg van vonat is, de az nem olyan, mint most, hogy 5 buszmegálló.

Arról volt szó, hogy kiviszed a szemetet, paródia 7 felvonásban

Pár  hét múlva kezdődik az egyetem, szóval most megint lakást vagy szobát keresek, akármit, csak legyen már 4 fal meg egy ajtó, és mondjuk a város határán belül. Utaláom ezt az egészet, én nem akarok egy csomó idegennel együtt lakni, meg amúgy is, írhatnék el csomó más dologról is, mint hogy ma a kínai étterem előtt ülve pucolt a bácsika vagy 50 répát, de nekem egyszerűen feláll a hátamon a szőr a lakótárs szótól is.
Amúgy meséltem már Louise-ról, aki semmiképp nem Luisa volt? Szerintem az a lány volt a zsarnokság, boszorkányság és xenofóbia megtestesítője, még az is lehet, hogy apám nem véletlen hívja az összes idegesítő nőt magunk közt Lujzának? Szóval Louise az "idegesítő vidéki aki most költözött el a szüleitől"* tipikus megtestesítője volt, ami nem olyan nagy baj, ha nem lett volna olyan lekezelő meg néha talán egyenesen gonosz is.Gondolom azon már úgy se lehet túltenni amikor komolyan csapdát állított (ie. mindenféle dolgokat helyezett el az ajtó mögé, hogy ha valaki kinyitja, akkor lássa) és aztán elkezdett ordítani velem, hogy miért mentem be a szobájába felkutatni a vibrátor gyűjteményét   a sajtreszelőért  hogy biztos legyek benne, be van csukva az ablak, micsoda gyarló jóindulat!

Aztán volt a főbérlőm Vincent, aki iszonyú aranyos volt, csak a lakás volt a legborzasztóbb a világon, de valahogy mégis szerettem (a lakást, nem Vincentet), meg Sandra, a proletár, aki egyszerűen lelépett a kaúcióm kb 30%-val mindenféle szólás nélkül, nem értem, de gondolom 150 euróért elég messzire képes menni.

Aztán vannak a mostani lakótársaim is, a 45 éves nő, aki fogalmam sincs, hogy 45 évesen miért akar idegenekkel együtt lakni, egyszerre 600 dolgot szeret csinálni, amikor meg nem, akkor 3cm hosszú ruhákban szokott szalszázni járni egy Patrik nevű férfivel, akinek az alakjára olyan tökéletesen illik a Zara Men kollekció, hogy az fantasztikus.***
A másik a 32 éves nő, aki még 2016-ban is komolyan feketére festi a haját, ami főleg azért sajnálatos, mert senkinek nem kellene feketére festenie a haját a fekete hajúakon kívül  mert igazából csodálatos szőkés vörös haja van meg zöld szeme, és idáig sajnos csak annyira sikerült meggyőznöm a vörös haj előnyeiről, hogy most piros csíkokat festetett a haja aljába, tényleg pirosakat. Ő amúgy Észak-Rajnai-Vesztfáliából jött Berlinbe pár hónapja, egészen komolyan a motivációs gondolatokkal**** teli poszterének köszönhetően.

Alapvetően náluk tényleg sose rosszabbat jó napokon, (mindenkit megkímélek a csillogó arany rózsákkal díszített dzsörzé ruhákban készített szelfijeinktől, amiket azelőtt csináltunk, hogy a házinéni szétvágta volna valami másnak (ő ugyanis varrónő is a szalszázás, a műszempilla installálás és a bio kozmetikum értékesítés stb, mellett), és a háztartásunkban olyan remek dolgok vannak mint szívalakú gofrisütő, péniszformájú jégkockatartó, rózsaszín virágcserepek (de igazából minden rózsaszín és/vagy lila,de ezt már úgy is kitaláltátok) meg masszázságy, sőt van egy teraszunk is, ahonnan látni a tévétornyot(!!!), meg egy csomó hortenziabokor (ez a legjobb rész).

Van egy csomó nagyon jó dolog, ezeket most megörökítem, hogy ne csak panaszkodjak már

• szuperjó konyhai felszereléseink vannak 
• és Nespressós kávéfőzőnk
• valamint tejhabosítónk!!
• ha otthagyom a kávéspoharam akkor elmossák, bár én is másokét
• nagyon szép minden, és új bútorok vannak a szobámban is, meg mindenhol
• mindig van kitől sampont csórnom, vagy fogkrémet
• mindig sírhatunk egymás vállán, ezt idáig nagyon súlyosan alulértékeltem

De én ettől még nem szeretem (avagy dolgok amiket simán figyelmen kívül hagyhatnék, de túl nyafogós vagyok hozzá)

• a csomó kéretlen kritikát, arról hogy én túl konzervazív vagyok (ezt elmeséltem már több embernek, és mindannyian felröhögtek, szóval szerintem ez nem igaz)
• és hogy túl konzervatívan öltözöm- én amúgy inkább egyszerűnek szeretem képzelni nevezni magam, mivel nem szeretem ha flitteresek a ruháim, meg kövecskések, vagy iszonyú feszülősek és/vagy neonszínűek
• nem szeretem a kéretlen kritikákat és borzasztóan kiterjedt diskurzust a melltartókról. na már most nekem rettenetesen kicsi mellem van ahhoz képest, hogy a többi testrészem milyen nagy és milyen magas is vagyok, de ettől még nem tettem fel az életemet arra, hogy a lehető legnagyobbnak látszódjon a mellem, részben mert nem érdekel, részben mert szerintem kicsin is jó lesz nekem, és nem esik olyan jól, hogy egyfolytában azzal traktálnak, hogy nahát, te tudsz venni magadnak a forever21-ban melltartót? és ez jó rád? nem szorít? különösen rosszul esik, amikor a házinénim a 60 éves anyjához hasonlít, akin szintén van egy kis felesleg , csak az a baj, hogy az anyja egyébként sokkal kövérebb nálam, nincsenek illúzióim, de annak an őnek vagy 3 számmal nagyobb a felsőteste, a melle meg főleg
• ilyen mondatok hangzanak el rendszeresen, hogy vacsorára jól feltankolok fehérjéből , de amúgy tényleg, ki beszél így? továbbá rendszeresen közlik velem, hogy túl sok cukor van a virsliben, amit épp eszem*****, a borsófőzeléket csinálhatnám rántás nélkül is (igen, csak akkor nem borsófőzelék), és ha a házinénim hízik 2 kilót, már nem éri be a ruháinak a fele (tudom, hogy ez vékony és nagyon alacsony embereknél sokat számít, de hogy lehet olyan szoros ruhákban járni??)
• de egyébként a házinénim mindent tud a szépségápolásról és étkezésről, de ha nem, akkor legalább kellően határozott véleménye van róla
• mint ahogy minden másról is
• beleértve az összes fiút (hahaha, férfit!), akivel bármelyikünk randizik, de különben is, itt mindenkinek ez a kedvenc témája, különösen a 32 éves lakótársamnak, aki teljesen ráizgult erre a kérdésre, mert hogy biológiai óra gyerekek meg hasonlók, ezért semmit nem csinál, csak lovoo meg tinder randikra jár, aminek köszönhetően én túl gyakran találom szembe magam alsónadrágos férfiakkal a konyhában
• és aminek köszönhetően egyáltalán nem szeretek fiúkat meghívni magamhoz, mivel nem csak hogy nem túl sok privát szférám van, de minden egyes fiút górcső alá kell vetni,mintha legalábbis ez az ő dolguk lenne. 
• az Amway a legjobb dolog a világon. ez egy cég, ami mindenféle bio háztartási szereket meg kozmetikumokat, vitaminokat és még egy csomó más dolgot is árusít, szóval kb kész életforma, nem pont piramisos rendszerben működik, de nagyon hasonló, hogy minél több embert szervez be a lelkes résztvevő és ők minél több terméket vásárolnak, annál többet keres mindenki, szóval mindannyian abszolút lelkesen demonstrálják a bio szempillaspirál és folteltávolító előnyeit. amúgy szerintem is nagyon jó dolgok ezek, de én egyáltalán nem erre vagyok berendezkedve, hogy ilyesmikről győzzem meg a barátnőimet, mert tudom, hogy nincs pénzük ilyesmire (ezek a dolgok persze nem túl olcsók), és mindenki azzal van elfoglalva, hogy karriert építsen magának és elutazzon mindenhova, többek közt én is, és most még elég idelaista és nagyravágyó vagyok ahhoz, hogy úgy gondoljam, valamihez még csak kezdhetek majd ezzel a társadalomtudománnyal. tudom, hogy ezek a termékek nagyon jók, de azt is tudom, hogy ez egy rakás energia meg idő meg pénz ezt az egészet felépíteni, és az, hogy nem értenek a szóból hogy én ezzel most nem akarok foglalkozni igazából elég rosszul érint. 
• rendszeresen, ill. az ízlésemnek túl gyakran van szó arról, hogy ezt vagy azt nem jól csinálom, ugyanakkor meg ilyen szinten, hogy nem mostad el másfél napig a serpenyőt, de mindent elmosogatsz, csak az én lábosomat nem, ugye érezzük a logikai anomáliát itt? én abszolút elfogadom, ill. meggondolom az összes kritikát, és gyakorlailag semmiért nem szólok semmit (kivéve a tonhalas rántottás serpenyőért, az valami undorító szagú), de amikor ilyen nevetséges kritikák érnek, és ráadásul úgy, hogy a más szemében a szálkát, a sajátunkban a gerendát se, ie. az is baj, ha nem mosom el a saját serpenyőm, de az is, ha a tiédet nem, amit te nem mostál el, no, hát ne nézzük már egymást ekkora majomnak. ötmillió ilyen helyzet van még, minthogy komolyan én vagyok a hibás mert koszos lett a mosdókagyló, amit kb 3 hete kitakarítottam, aztán elutaztam Bp-re, és azóta senki nem törölte le? vagy hogy nem vittem le a szemetet, amikor még két másik ember is él ebben a háztartásban? esküszöm nem értem.
• állandó xenofób meg mit tudom én milyen ellenséges megjegyzések a külföldiekről (én német fiúval szeretnék lenni, hogy cuki szőke gyerekeim legyenek, ehm izé wtf?) én nem állítom, hogy nem tettem még kellemetlen megjegyzést, és eldurrant a fejem amikor nyáron egyfolytában fűszag volt, mert valamelyik arab család a házból szétszívja az agyát, de én is külföldi vagyok, nem? 

Na jó, még az is lehet, hogy most nem jut eszembe semmi más?







*én is voltam ilyen, nyilván
**és úgyis tudjátok, hogy nem ettől volt vidéki
***ez a mondat egészen komolyan elhagyta a száját egyszer
****follow your dreams, never give up, be tough
***** a csomagolás szerint mintegy 0,2 g cukor van kb 5 virsliben

Lolla

Szóval ez a Lollapalooza annyira jó volt, hogy muszáj megemlékeznem róla. Csak délután fél 4 körül bírtam odaérni (11-kor kezdődött), iszonyú sokan voltak mindenhol, az egész Treptower Park megálló egy tömeg volt, persze telefonálni nem bírtam, kb 70 fok meleg volt, és olyan por, hogy a végén már térdig koszos lett a lábam (amúgy elképesztő, hogy hány embernek jut eszébe flipflop papucsba menni egy fesztiválra 2016-ban??! mondjuk láttam pár magassarkú szandált is)

Persze élőben minden sokkal jobb, mint spotify-on, és pont ez ment amikor oda értem, csodálatos délutáni aranyfény és napsütés az arcomon, többször kéne ilyet csinálnom. Amúgy én egyáltalán nem tudtam, hogy ez aMilky chance német,  nem is értettem, hogy hogy németül beszélnek hirtelen a közönséghez.

Aztán jött James Blake, ahol nagyon nagyon sokan voltak, és borzasztóan zavart, hogy mindenki olyan közel áll hozzám meg izzadt meg mit tudom én, kb még az órám is melegített, dehát James Blake!!! szóval tök mindegy. Persze gyönyörű volt, meg megindító meg minden, volt egész sok idős ember is, ez különösen (akiket mindannyiukat egy magasított páholyba helyezett a biztonsági őr, aww)

Utána ettünk lángost almaszósszal (ez iszonyú jó, Magyarországon is divatba kell hozni), volt ez a magyar ételes stand, nem is értettem az egészet, kb az összes étel vega volt, kivéve a kolbászt?! ( :D) De az almás lángos nagyon jó, csak kicsi, és miér' 5 euró. (leírni is fáj) További kulináris élményem a furcsa zöld tészta mindenféle fűszerekkel, meg egy harmad kürtőskalácsra meglehetősen hasonlító sütemény. A második kocsmában nem volt már szénsavas ásványvíz, így az eladólány azt javasolta, hogy ad inkább proseccot és tehetünk bele jeget meg egy kis vizet is (ez most akkor nem a fröccs elképesztő megcsúfolása???),  ha szeretném, majd mellettem két amerikai turista egészen komolyan azon tanakodott, hogy vajon jó áron volt-e 3 dl bio-vegán-öko bor 10 euróért, no kidding.

Amúgy én még azt sem vettem észre, hogy ez a fesztiválozás mekkora fehérember mulatság. Jó persze Magyarországon nem olyan feltűnő hogy Soundon és a Szigeten is mindenki fehér, mivel a magyarok is és a holland turisták is fehérek,  mivel a politika gondoskodik róla hogy semmilyen külföldi ne akarjon idejönni  mert ha felszállok a hatosra még mindig nem az a jellemző, hogy tele van csadoros meg török nőkkel, de ez a fesztivál Berlin pont azon részén van, ahol az Sbahn mindig tele van törökökkel meg arabokkal néhány megállón át, és ez most is így volt, csak most ott volt még mellé csillió fonottkarkötős Vans/New Balance cipős fesztiválozó (amúgy nem mintha én nem pont ilyen lennék), csak ők mind leszálltak Treptower parknál a törökök meg fennmaradtak. Aztán odabenn láttam három afro-amerikai hipszter lányt, és kb öt kínai-amerikai hipszter lányt (el kellett magyarázzam nekik mi az a lángos!!), és kész. Az egész tömeg szőke volt és piros arcú, és azon szórakoztam, hogy mondtam Natalie-nak, hogy úgy is észre veszlek majd, olyan szőke a fejed, dehát mindenki olyan volt.

Meg ez a festival fashion, ami amúgy szerintem szuper idegesítő, legalábbis úgy, ahogy a Bershkában vagy mit tudom én hol árulják (de a Bershka amúgy is rettenetes, szerintem), láttam arany tornacipőt, szuper fonott hajakat meg Radiohead-en előttem állt egy hullámos aranyhajú fiú, és egyfolytában meg akartam simogatni a fejét (csak szerencsére túl magas volt). Amúgy meg vettem egy farmerruhát, annyira jó, bár egyáltalán nem az én alakomra találták ki, a fenekem túl nagy és a felsőtestem túl kicsi, de mindegy, még így is tetszik.

Jut is eszembe, Radiohead! Már el is felejtettem, pár éve mennyire lelkesedtem a Radiohead-ért. Tisztára nosztalgikus lettem, középiskolában volt ez az idétlen vöröshajú fiú, akivel néhányszor randiztam, és egyszer a Tisza-parton hallgattunk Radioheadet meg Placebot az Mp3 lejátszójáról, és tök romantikus lett volna, ha felfogom, hogy mi a helyzet.
No de ez a koncert, ez valami remek volt, bár annyian voltak, hogy egy idő után már nem lehetett bemenni (?? értem én ezt), és a végére rettentő migrénem lett, de mindegy, még így is fantasztikus volt,és egy kicsit megható ahogy ordított a közönség az első sorokban.


Volt még hülye tinédzser dráma is, ezen teljesen kiakadtam. Én csak kb 2 hete egy facebook csoportból vettem egy jegyet egy lánytól,  bár ezzel a barátnőmmel akivel mentem korábban megbeszéltük, és ő a jegyirodából, egy másik barátnőjével együtt. Erre a nagy mulatság előtti napon  Natalie felhív, hogy ez a másik lány, nevezthejük Nancy-nek (ha már úgy is így hívják) most hisztizik, mert ő azt hitte, hogy csak ketten mennek, és hogy Nati egyébként sem figyel rá eléggé,  meg hasonlók. Jó ez a lány mindig, komolyan mindig ilyen, senki nem érdekli és senkivel nem barátkozik, csak Natalie-val,akinek állandóan csörög a telefonja mert egyfolytában whatsapp üzeneteket küldözget. Amikor egyszer elmentünk egy bolhapiacra hárman, aztán ittunk egy kávét,  akkor is úgy viselkedett, mintha ott se lennék, én nem vagyok túl szívbajos az egyedüllétet illetően, de szerintem ez már bunkóság volt.
No mindegy, végülis az lett, hogy a délután felén kb egyedül voltam, ez nem volt baj, mivel úgy is jó volt a zene, így mindent meghallgathattam amit akartam, de akkor is, hogy lehet ilyet csinálni, hogy ott hagyni valakit, mert Nancy hisztizik? Egy fesztiválon, ahol úgy is csillió ember van? Azon is gondolkodom, hogy milyen barát hagy ilyen borzasztó hisztiket barátnőinek? Vagy hogy nem próbál racionalizálni? Mármint nekem eddig semmi problémám nem volt ezzel a lánnyal, de most már csak úgy érzem, hagyjanak ki mindenből ahol ő ott van, mert ez rettenetes és óvodás (amúgy kb 21 mindkettő), és nekem ilyesmihez már nincs kedvem. Jó oké, olyanhoz sem, aki úgy gondolja, ok valakit együtt hagyni, csak mert a másik hisztizik én meg nem, pedig arról volt szó, hogy együtt megyünk.
Úgy elhatároztam, hogy nem fogok ennyit problémázni mindenen, de most valahogy olyan nehezemre esik ezen nem problémázni, meg hogy inkább elfelejtem, de nem is tudom, mit lehetne tenni, egy kicsit kiábrándult vagyok.

ez az a rész, ahol az egész közönség leguggolt valami aktuális tánc részeként, kivéve kb három embert akik nem fogták fel időben, hogy mi a feladat, és még a színpad is lángolt

A temetés persze nagyon rossz volt, ezen nincs mit mesélni.
Na jó, talán azt, hogy lett volna egy olyan rész, amikor anya, a nagynéném, az unokatestvéreim meg én mindannyian dobunk egy szál virágot a sírba, de túl_kicsi_volt a gödör és olyan nagyon nehezemre esett nem hangosan felröhögni.

Aztán meg, hogy olyan morbid is ez az egész. Mármint nem csak az, hogy az embernek magának kell megírnia a gyászközleményt, aztán meg egy litániát az elhunytról, amit a lelkésznek ad, hogy tudja miről kiről beszéljen, aztán jól sír még egy sort mindenki  az ember a temetés előtt/közben/után és akkor mintha az egészet elvágták volna. Komolyan, odacsődültek a vénasszonyok a nappalinkba (persze főleg rokonok, akiket alig ismerek), és elkezdte pörkölttel tömni a fejét, aztán süteménnyel majd pogácsával, és amikor végképp túl sok volt, kávéval vagy borral. Szerintem esett vagy 5 szó a nagyanyámról, a legjobb barátnője csak a lányáról* szeret beszélni a többiek meg az abasári nyarakról anekdotáltak egész végig.

Persze ha én meghalnék, és valahogy mégis megtudnám, hogy a családtagjaim napestig csak sírnak ezen, akkor egészen lelkifurdalásom lenne, biztos, hogy nem akarnám, ezért gondolom, hogy a nagymamám sem akarta volna, de mégis mekkora képmutatás ez?! Az egész élet olyan képmutatásnak tűnik, hogyaszongya, épp meghalt a nagymamám, én meg randizgatok, épp meghalt a nagymamám én meg a turkálóban töltök egy órát, épp meghalt a nagymamám, nekem meg van képem sütit enni, épp meghalt a nagymamám, nekem van képem moziba menni, de ez nem járja!!
Előbb-utóbb mindennek tovább kell mennie, előbb utóbb majdnem mindennek úgy kell lennie, mint azelőtt, egyszer csak lelkifurdalás nélkül kell veszekednünk a hagyatékon el kell, hogy fogadjuk, csak hát ne felejteném el állandóan, hogy a mama meghalt,
csak ne akarnék terítéket rakni az asztalra, és megkérdezni hogy kell csinálni a paradicsomos krumplit, és elmesélni ahogy bicikliztem a Gutemberg utcában, és a csipkés ruhát amit a TImi esküvőjére vettem, csak ne akarnám megvenni ezt a könyvet neki, és megkérdezni melyik kocsiba fog ülni, nem felejtettük ott a temetőben..?





*de ezt már úgy is megszoktuk, és úgy sincs viccesebb információ, mint hogy a K.-nak még a bugyiját is vasalja az anyja**,
**pedig amúgy, ill. a nagyanyám szerint kb én többet tudok a zsidó hagyományokról mint azok ketten

a Hauptbahnhof tegnap

vasárnap gyönyörűen sütött a nap, és a parkban olvasgattam 3 millió berlini polgárral egyetemben, amikor felhívott a szép Martin, hogy akarok-e vele bort inni, én meg persze mindig akarok bort inni, olyan szép ez a fiú, hogy esküszöm, nem tudok ezzel betelni. meg azon se, hogy tele van a lakása mindenféle különleges dolgokkal, mint hogy kenyérszelő gép, meztelen nős színezőkönyv(!!) mindenféle zenével kapcsolatos kütyü meg indiai szuvenír, és van egy gigantikus csupor is, ami tele van egy csomó fecnivel. és akkor elmesélte, hogy amikor valami jó történik vele, akkor felírja egy fecnire, és beledobja a csuporba. ezen egyébként teljesen meghatódtam, hogy vannak fiúk akik ilyeneket csinálnak. (meg ott van a polcán az Apró dolgok istene is)

valahogy olyen csodálatosan hangulatos pillanat volt, ahogy ott ültünk a kocsmában, jazz zene szólt, és valami túl savanyú fröccsöt ittunk, meg hülyeségekről beszélgettünk.
szerintem úgy is mindketten tudjuk, hogy teljesen plátói és céltalan az egész, de több ilyen pillanatot szeretnék kedves fiúkkal.

Elkezdtem pár napja mindenféle jó dolgokról írni, csak aztán tegnap meghalt a nagymamám, és most megint nem tudom, hogy lehetne vidám dolgokat írni. Azt hiszem, hogy igazából még azt sem tudom, hogy kell teljesen gyászolni, azt sem tudom, hogy kell rendesen szomorúnak lenni de azért ma jól berúgtam a lakótársaimmal, majd szexről beszélgettem a házinénimmel gyászolni meg aztán végképp nem. Olyan rettenetesen ijesztő felhívni az anyámat, aki sír a telefonban, a többi családtagomat meg nem is bírom felhívni, mert nem tudom elviselni, hogy ilyen szomorúak, és mert biztos, hogy ők is sírnak, én meg nem tudok rendesen sírni, nem tudok semmit sem csinálni, csak indokolatlanul szomorúnak lenni az egész élet miatt.  Egyszerűen csak ott ültem a padon a barackommal, amit nem bírtam megenni, és csak olyan iszonyúan haragudtam az egész világra, a csodálatosan vékonylábú lányra, aki olyan szép volt a szűk farmerjában a szexi fiújával, a lányokra akik mellettem itták a sörüket, az ordítozó török férfiakra, a kéregető bolgár cigányokra, a göndör copfos lányra, akiről meg a saját hajam jutott eszembe mielőtt levágattam, és Martin akinek nem kellek, hogy fáj a karom, mert ma egész nap takarítottam meg bútorokat cibáltam, a hülye férfi aki ma egészen sokáig követett, és állítom hogy az volt a szerencsém, hogy felugrottam a villamosra. Esküszöm nem tudom, hogy legyek marhára nem előítéletes meg nyitott, amikor állandóan ilyenek történnek, és egyáltalán nem értenek a szóból, hogy ha nem az nem.

Meg az is, hogy tisztára azon aggódom, mi van, ha elröhögöm valamin a temetésen, mert mindig a legborzasztóbb pillanatban kell röhögnöm, ez is olyan nevetséges és rettenetes.

A jó dolog (jó dolog! a blogomon!) az, hogy felvettek az Erasmus mundus mesterre amit úgy akartam, és igazából nem is reméltem komolyan, hogy nekem ez sikerül, majd úgy örültem neki, hogy egész éjjel nem bírtam aludni, amitől másnap olyan fáradt voltam, hogy amikor felhívtam anyát, akkor már nem is bírtam rendesen örülni. Egyrészt ez most nagyon jó persze, meg csupa új élet, és a tudás hatalom, de olyan váratlanul szomorú vagyok, mert most el kell költöznöm Berlinből. Múlt hét kedden felraktuk a párizsi flixbuszra az egyik barátnőnket, ma meg a legeslegjobb barátnőm lakását pakoltuk össze miközben még főztem egy utolsó marhapörköltet (jó, créme fraiche volt benne tejföl helyett, de úgy is megteszi), és azt hittem leszakad a karom mire lecibáltunk két 30 kilós bőröndöt az ötödikről. Még fel sem tudom igazán fogni, hogy mind elmentek, és most úgy tűnik én is, de most itt van a szobámban egy csomó ázsiai kaja, meg arckrém és még ilyenek is hogy száríott fűszeres hínár (nem szeretem). Azért adtam ajándékba egy angol nyelvű Egri csillagokat, nem tudom milyen lesz.

Aztán meg az, hogy a fiú akivel a múlt héten randiztam és gyereke lesz, szóval most tényleg gyereke lett, és még egy képet is küldött róla. Az a baj, hogy igazából idegesítően szexi azon a képen, bár bizonyára valami szentségtörés ilyet mondani,és még az is a gond, hogy igazából olyan megható az kép, és én ezt nem bírom nézni, nem tudok nem undorodni vagy minimum keserűnek lenni, épp csak meghalt a nagymamám. Az ő képeit meg aztán végképp nem tudom megnézni a telefonomban.

további drámák

Pénteken meg találkoztam azzal a fiúval, akivel már hetek óta írogattunk egymásnak, komolyan, azt hittem, hogy amikor elmegyek a Balatonra, akkor biztos majd jól eltűnik, mert sosem vagyok az interneten, de aztán mégsem. Már pont azt gondoltam, hogy mi már biztosan nem fogunk találkozni, de aztán csak találkoztunk, és nem késtem el! És szuper is volt, iszonyú vicces, mindenfélét magyarázott Berlinről, az egész este olyan egyszerű és kedves társalgás volt. Igazából elég hülyén érzem magam, hogy kifizetett egy csomó pénzt a vacsorára (egy igazi étteremben voltam! egy igazi fiúval! megáll az ész), de azt mondta, hogy az ember úgyis azért jár dolgozni, hogy utána jó vacsorákat ehessen, és szerintem ez olyan kedves volt, minden olyan kedves volt, még az is, ahogy nézett rám a szép szemével, én meg csak vigyorogtam mint egy 15 éves. De most mit csináljak, olyan romantikus volt, ahogy sétáltunk a Spree partján, egy kicsit azt vártam, hogy csókoljon már meg, csak ne nőtt volna egy iszonyú nagy vízhólyag a lábamon.

Azóta meg se szó, se beszéd, és én ezzel nem tudom igazán, hogy mit csináljak, úgy értem, én azt hittem, hogy ez az egész jól ment, de legfőképpen azt, hogy ez a fiú biztos túl rendes ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül eltűnjön. (hahaha)

Másrészt pedig, ill. legfőképpen hogyaszongya, ennek a fiúnak kb. két hét múlva gyereke lesz egy másik lánytól. Azt hiszem, hogy én nem vagyok az a vérmesen féltékeny ember, de ez olyan hülye és váratlan érzéseket vált ki belőlem, amikkel nem is tudom, mit kezdjek. Elméletileg engem ez nem zavar, Berlinben egy csomó embernek van csak úgy* gyereke (persze lehet, hogy Bp-en is csak nekem erről fogalmam sincs, de azt tudom, hogy itt sokkal nagyobb a gyerekvállalási kedv, meg mindenhol terhes nők vannak), de én 25 vagyok, és erről nem volt szó. Véletlen sikerült megtudnom (Ie. eszembe se jutna ilyenekről kérdezősködni), hogy ezzel a lánnyal úgy is csak rövid ideig volt, és a lány szakított,  de ettől még jobban nem értem.
Pár hónap után (vagy mit tudom én, az is lehet, hogy másfél év volt?) minek vállalok gyereket valakitől, akivel nem olyan jó a kapcsolatom? Vagy minek szakítok még ennek ellenére is? És akkor majd a kórházban meglátják a gyereket és mindketten rájönnek  hogy még mindig szeretik egymást? Vagy majd amikor féléves lesz és mindig egymás nyakán lógnak, mert milyen iszonyú cuki, és majd akkor jönnek rá? Vagy ez az egész értelmetlen aggódás, mert úgysem kellek ennek a fiúnak, és nyilván azért nem hív fel, mert már rég ezzel a lánnyal van? Vagy nekem kéne felhívnom? 
És ez a nő mindig ott lóg majd az ember feje felett mitnt valami Démoklész kardja? 
Továbbá ilyen kétségeim ill. gondolataim vannak, hogy miért vállal valaki akarva nem hogy házasságon kívül, de csak úgy, egyedül gyereket?  (Németországban valami huszonvalahány hetes terhességig lehet abortuszt** csináltatni, meg biztos van egy csomó más lehetőség is) Mármint nekem a gyerekvállalást illetően az egyik legfontosabb momentumnak tűnik, hogy a megfelelő partnerrel vállaljam a gyereket, én ezt komolyan nem értem. Másrészt meg, hogy gyereket vállani, csak hogy gyereket vállaljak, mindenféle meggondolás nélkül, ezt sem értem.

Lehet hogy csak azért vagyok ilyen halálosan szkeptikus, mert most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nekem gyerekem lesz, sőt, hogy férjem lesz. Másrészt meg persze már most azon aggódom magam halálra, hogy mi van, ha velem soha nem akar senki összeházasodni, mi van, ha én nem kellek senkinek, mi van, ha velem senki nem akar majd gyereket vállalni, mi van, ha igazából elviselhetetlen és rossz ember vagyok, csak még én sem tudom, és senki nem szól? Legfőképpen pedig, hogy mi van, ha annyit aggódom, hogy majd az első fiúnak a nyakába borulok és egy nagy tévedés lesz az egész?
Miért olyan borzasztó nehéz ez az egész.







*jaj a tradicionális fejem, hogy ezt tényleg képes vagyok leírni
**most nem az abortusz etikussága a kérdés/lényeg, lépjünk túl

velem senki nem akar

Most már csak azt nem tudom, hogy mit csináljak, hogy egy fiú velem akarjon lenni.Mármint most nem arról beszélek, hogy egy random fiú a Lidl pénztáránál nem akar hirtelen feleségül venni, hanem hogy itt van ez a kedves fiú és egyszerűen tudom, hogy soha nem fog ténylegesen randira hívni. Tudom, mert mondta, hogy ő amúgy nem akar velem lenni, de ne aggódjak, mással se, mert ő egyáltalán nem akar most kapcsolatban lenni.

 De igazán, akkor most mi elég, hogy valaki velem akarjon lenni? Jó, értem, hogy amúgy senkivel nem akar lenni, de először mindenki ezt mondja*, aztán meg mindenkinek megváltozik a véleménye, nem? Már nem is tudom igazán, hogy mi bánt jobban, hogy pont ez a fiú nem akar velem lenni, vagy ez az elképzelés, hogy ó én nem akarok senkivel lenni, én csak kötetlenül szeretnék szexelni. És amikor végre megmondom, hogy én ezt nem akarom tovább, akkor egy pillanatra igazi bátor hősnek érzem magam a következőben meg már valami leforrázott pingvinnek, mert ez a fiú olyan kedves, hogy ahelyett hogy megsértődött volna, aggódva hívott fel, hogy mi a baj, és amikor egyszer csak azt mondta, hogy ő tudja, hogy többet szeretnék, de ő most nem tud, komolyan, én meg csak a virágos paplanom alá akarok bújni, és ott maradni, annyira nem tudom mit csináljak. ill. amikor pms-em van, akkor szoktam nyüszíteni meg nyafogni

Csak szóval hogy erről nem volt szó. Erről nekem nem szólt senki, hogy ez lehet így, hogy lehet hogy itt van ez a fiú, és hogy majd jól kijövünk, és tudunk egymással beszélgetni meg jót szexelni, és akkor nem akar velem lenni. Pedig esküszöm még az is jó, amikor csak ülünk egymás mellett a konyhaasztalnál és mindketten olvassuk amit akarunk, a legjobb meg, hogy szinte mindig ért, még azt is, amikor azt mondom, hogy az új lakótársam egy igazi proletár, és aztán még azt is mondja, hogy ő az utolsó ember aki emiatt sznobnak vagy gonosznak fog tartani.
Továbbá az is nagyon jó, és fontos reveláció volt amúgy ez, hogy nekem nem kell lelkifurdalást éreznem semmiért, és az egész olyan normális, de biztos túl érzékeny vagyok, mert már attól is kiborulok, hogy az exfiúm állandóan cicának szólított, pedig tudta, hogy utálom. (Jó amúgy nyilván nem ez a szó borított ki, hanem a mögöttes tartalmak, amiket ehhez társítok)

Amúgy meglepően rossz érzés az is tulajdonképpen, hogy valakit csak a testem érdekel, ahhoz képest, hogy azon nyafogok a fél életemen át, hogy ronda/kövér vagyok, ezért nem kellek senkinek.

Aztán  randiztam egy másik Martin nevű fiúval is (idén csak Martin nevű fiúkkal sikerült eddig randiznom), aki olyan gyönyörű volt, hogy arra szavak nincsenek. Amúgy elvileg nem annyira az esetem, de lehet, hogy pont ezért találom olyan csodálatosnak. Arra is még csak most jöttem rá, hogy én eddig csak legalább 5 vagy több évvel idősebb fiúkkal randiztam, és ez a fiú velem majdnem egyidős volt, napbarnított, szálkás lábú, és mindig olyan cinkosan csillogott a kék szeme, meg gyönyörű a foga, meg a válla, jesszusom de felületes vagyok. De most már majdnem értem azokat a barátnőimet, akik csak izmos fiúkkal akarnak lenni. Továbbá most majdnem el akarom kezdeni kigyúrni magam, hogy az összes izmos fiú velem legyen. nem Csak hát aztán miközben néztük nála a Monthy Pitont**, és ültem mellette a kanapén, egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mégis mit csinálok én itt, a világ végén ennél a gyönyörű fiúnál, aki mellett olyan vagyok, mint egy leeresztett lufi?  (jó, a hajam ténlyeg szép volt tegnap, és a szemhéjtusom is jól sikerült-úgy ötödszörre) Esküszöm, hogy úgy 89%-ban biztos vagyok benne, hogy az egész csak valami tévedés volt.

Az a szerencse, hogy bár ez a fiú amúgy jó fej, és intelligens és kultúrált (ie, soha nem találtam volna ki, hogy nincs diplomája, ha már úgy is sznob vagyok, ő meg mintha félig szégyenkezve mondta volna) és elég vicces is, meg jó fej, csak hát nem annyira, és nem is igazán vagyunk hasonlóak, illetve nem tudom, rájöttem, hogy van olyan, hogy nem kell fura lánynak éreznem magam, mert léteznek fiúk, akikkel hasonlóak vagyunk, és ez nagyon jó. Miután már rég elmúltam 16, már nem olyan vicces hogy állandóan furának, meg idétlennek kell éreznem magam, mert kimondva amúgy rettentő béna, hogy szeretek bolhapiacokra járni, imádom a használt ruhákat***  meg sétálni és közben lefotózni mindent meg bemenni az összes könyvesboltba, vagy nem tudom. Ez hülyeség, nyilván, de ahhoz képest, hogy falmászás, meg hogyaszongya, végiggyalogoltuk Norvégiát, hát nem tudom.
Még az is lehet, hogy a szépség nem minden.







*kivéve engem, én még mindig egy buta kislány vagyok és bárkinek a nyakába  borulok bárkibe szerelmes leszek
**én ezt hogy nem ismertem hamarabb??
***főleg egy fiú előtt akinek egyszerűen mindene Carhartt meg ilyenek

fogyókúra

tegnap olyan undorítóan flörtölt velem a kb 70 éves pizzafutár, hogy ma már inkább nem is rendelek pizzát.

creep level 5millió

Az az új hobbim, hogy amikor az amúgy szuperidegesítő rukkolán valaki happolja a könyvem és aztán megadja a címét, akkor megnézem google earth-ön, hogy hogy néz ki a háza.

Majdnem mindig csalódott vagyok :(

a szükséges macskakontent

Most képzelje el mindenki aki ezt olvassa (ha van olyan), hogy, ill. nem is, először is emlékezzetek erre rettenetes bejegyzésre, ami erről a közepesen borzasztó lányról szólt?
Na, én ettől a lánytól még mindig nem bírtam megszabadulni.Esküszöm, hogy barátságokat sokkal rosszabb és tragikusabb lezárni, főleg hogy én soha nem csináltam még ilyet. Főleg, hogy nem tudom, hogy kell, és legfőképpen, hogy hogy lehet ezt csak úgy egyszerűen megmondani, hogy csá, én ezt befejeztem?Amit most csinálok, az is a legaljasabb dolog a világon, hogy nem szólok semmit, csak nem veszem fel a telefont, nem hívom vissza, nem érek rá (de azt se tudom, hogy lehet hetente négyszer egy barátnőnek ráérni?),  mit tudom én, de az hogy van, hogy ő meg amikor már végleg nem veszem fel, ő állandóan ilyen rettenető hatásvadász üzeneteket küld? Legutóbb az volt, hogy kaptál  már levelet a rendőrségtől a kihallgatásra? Meg hogy valamit feltétlen oda kell adnom neked/mondanom kell, de nem foglak zavarni sokáig.
Az a baj, hogy nekem már pont ebből van elegem, ebből a csomó hatásvadász üzenetből, drámából, passzív agresszív zsaroló üzenetekből, hogy egyszerűen mindig történik valami, tényleg mindig. Most kb 10 napig nem beszéltünk, ezalatt valami további arab férfi bezárta a lakásba, aztán meg öngyilkossági kísérlete volt, és aztán mivel úgyis olyan okos a terapeuta nem tudta követni a gondolatmenetét a kórházban, és így most másikat kell keresnie. Persze én sajnálom, ez nehéz helyzet, főleg ha az ember nem beszél rendesen németül, de istenem, hogy mindig csak ez a humblebrag, hogy jaj, én olyan ügyes/különleges/zseniális vagyok, hogy nekem sajnos mindig speciális dolog kell, mindenféle élethelyzetben, hogy az előző életemben (i.e. Amszterdamban, a nagykövetségen, de akkor is, wtf?) mennyivel intellektuálisabb és egyszerűen csak más voltam. Nekem ezt egyébként néha elég nehéz nem személyes sértésnek venni, hogy korábban minden olyan más, intellektuális meg high society volt, most meg egy másfél szobás lakásban kell laknom, és a barátaim is mások, ugyan már, komolyan.
Biztos, hogy kihunyt belőlem az összes empátia, mert amúgy én teljesen, komoylan teljesen kiborulok az áldozathibáztatástól* de néha már azt gondolom, hogy ez a lány valamit nem olyan jól csinál a férfiakkal. Most nem arra gondolok, hogy közönséges, vagy könnyű, vagy illetlen**, hanem hogy ezt az egész muszlim kultúrkört meg szokásokat nem tudja igazán jól összeilleszteni az emancipált/feminista nő képzetével. Márpedig ha valakinek ilyen fontos, hogy a szellemi képességeiért is tiszteljék, akkor ne ilyen macsónak szolializált muszlim férfiakkal kezdjen már, nem? Komolyan, az összes férfi akivel megismerkedett, egytől-egyig ilyen volt,  nem hiszem, hogy ez valami egyéni elképzelés.
Én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy a vallásom miatt ennyi fájdalmat meg nehézséget okozzak magamnak, tudom, tudom, ezek az agresszív férfiak mindenféle hímsoviniszta kultúrális berögződés miatt ilyenek, nem azért mert a Koránban ezt írták.

Visszatérve erre az egész elrontott barátságra, tegnap megint kaptam egy rendkívül hatásvadász üzenetet pont amikor a bankban voltam, hogy valami nagyon fontosat kell odaadni, én meg komolyan azt gondoltam, hogy mi van, ha valami fontos (mondjuk mi lenne fontos), erre persze semmi fontos nem volt, csak egy rendkívül kínos és esetlen másfél óra, melynek a második felében már nem is igazán tudtam vagy akartam mit mondani. Nagyon furcsa érzés ez, hogy egyszerűen semmit nem akarok megosztani, nincs kedvem elmondani, hogy mit csináltam mikor és kivel, nincs kedvem a szemöldökrángatáshoz, mert szexeltem valakivel, mert szűkszárú a nadrágom, mert a másik szín jobban állna, mert nem elég jól csinálom az életem, mert diszkóban volt, mert teljesen berúgtam, mert nem félek automatikusan az összes fiútól. Egyszerűen annyira bírálva érzem magam, hogy elment a kedvem az egésztől. Másrészt meg, nem akarok olyan kishitű szomorú és szexista világban élni, ahol azt kell gondolnom, hogy ha nem egy bizonyos módon prezentálom magam, akkor soha senki nem fog komolyan venni. Amúgy a Birkenstock szandál tényleg nem olyan szép, de hogy emiatt nem fogok soha előrelépni, hát nem tudom, én nem akarok olyan helyen dolgozni. Nem akarok egyfolytában azon gondolkodni, hogy mások mit gondolnak rólam, szerintem ez nem egészséges.
És szerintem nem én vagyok egyedül a hibás. Szerintem nem én egyedül idéztem elő ezt a helyzetet, hogy ilyen rendkívül idétlenül állunk a metróban, és nincs mit mondanunk, és megjavítanom sem csak egyedül kellene, nem bennem romlott el valami. A legijesztőbb pedig, hogy ez a lány hogy hogy nem kérdi meg tőlem egyszer sem, hogy mégis mi a baj?





*mint hogy a 14 éves lány hibája hogy megerőszakolták, mert miért volt hajlandó egyszerre három fiúval egy lakásban egyedül tartózkodni, komolyan, borzasztó
** amúgy azt hogy valaki könnyen kapható önmagában nem tartom feltétlen katasztrófának feltéve, hogy az élvezetért csinálja, és nem a társadalom ill. ezen férfiak megbecsüléséért/elfogadásáért/menőségi faktorért

főleg bizalmatlankodás meg elégedetlenkedés

Én esküszöm megfogadtam, hogy soha nem mondom ki, hogy "bezzeg németbe'" vagy bármi hasonlót, erre most még le is írom. De hát már megint hazamentem, és szíven ütött ez a borzasztó magyar valóság, amit egy kicsit mindig elfelejtek, és most nem is az iciri-piciri kávéra gondolok amit a Princess pékségben adnak, hanem ez az iszonyú nyomorúság, szomorúság, meg elkeseredettség ami az egész városból árad,mintha még a betonban, a villamos sínben, és a BKV sofőrben is benne lenne. Ebben a városban senki nem tud, és akar felelősséget vállalni, senki nem tud semmit, semmi nem az ő dolga, kérdezzem meg a julist, mintha az egész utca félre akarna húzódni, hogy nehogy meglássák, felelősségre vonják, kiderüljön hogy a rossz kukába dobta be a tejes dobozt, ami ráadásul még szét sem volt hajtva. A pizzás lány nem adja a sült húsomat, mert elvesztettem a fecnimet az IlTrenoban, az ásványvizes hűtőhöz be kell ütni a jelszót, hogy kinyíljon, de a WC-hez is, nehogy már valaki csak úgy pisiljen, de ha egyáltalán nem azt a fröccsöt kapom amit kértem, akkor azt meg kell igyam, mert már nem lehet törölni, már benne van a gépben, nincs mit tenni, mi történne azzal a 2 deci borral, elképzelhetetetlen!

Roppant irónikus módon még a becsületkasszás reggeli plakátja amit a Magnetben láttam is borzasztó képmutatásnak tűnik, mert Magyarországból, az egész társadalomból a bizalom hiányzik, hogy elhiggyem, elhiggyük, hogy valaki valaha jót akar nekünk, kedves akar lenni velünk, és nem épp kilopni a szemem, vagy a kezemből az utolsó kiflit. A legszomorúbb dolog a világon, amikor rájövök, hogy amúgy én is pont ilyen vagyok, bizalmatlan, iszonyú pesszimista, időnként passzív-agresszív, hogy amikor nincs otthon gyümölcs a reggeli műzlimhez, csak egy szem barack, akkor biztos hogy elcsórok 3 szem epret a lakótársamtól ahelyett hogy lemennék a boltba, ami amúgy csak egy sarokra van, hogy olyan pitiáner vagyok, hogy ha elfogyott a samponom, de nem jövök rá időben akkor simán megmosom szólás nélkül a hajam másokéval, de ugyan ezt csinálom kb mindennel, és persze a többiek is ezt csinálják, és én egyáltalán nem haragszom érte, mert ez egy apróság, de állandóan úgy érzem, hogy annak a jele, hogy lehetnék sokkal jobb és sokkal tisztességesebb.
A múlt héten volt egy olyan furcsa félreértésem az egyik barátnőmmel, aki meghívott a Ramadán alkalmából nála rendezett piknikre. Egy kicsit furcsa volt a meghívás, mivel ugye nyilván nem vagyok muszlim, de ő azt mondta, hogy ne aggódjak, csak egy baráti piknik lesz. Erre másnap küld nekem két nagyon furcsa üzenetet, amiben megírta, hogy nem tudja hogy mondja meg ezt, de sajnos vissza kell vonja a meghívást (?? amúgy ki fogalmaz így?) meg valami arról, hogy a barátai választársa kötelezték és ő így dönt (??), és akkor én azt gondoltam, hogy ő most ilyen furcsa stílsuban közli velem, hogy a többség nem akarja, hogy én ott legyek. Tul.képpen teljesen megérteném ezt a logikát (bár én azt hiszem, hogy meghívnám ezt a lányt a karácsonyi partimra, ,mondjuk nem is vagyok olyan nagyon hívő), csak furcsa, hogy így mondja meg. Egyáltalán nem akartam mérges lenni, de aztán valahogy csak felháborodtam, mert nem ilyen esetekre találták ki a kegyes hazgságokat, meg a kifogásokat? Ó aha, persze. Jól kiderült, amikor mondtam neki, hogy ezt valahogy máshogy is lehetett volna közölni, hogy igazából beteg lett, és én voltam az egyetlen marha aki teljesen félreértette. Micsoda vacak ember vagyok a kegyes hazugságaimmal, (csak azt nem értem, hogy ha beteg lett, miért nem lehetett azonnal megmondani? ) és ő ezt nem szereti de rajtam észre lehet venni, vigyázzak. Hát nem vigyázok, bocsi, én tapintatos akarok lenni, és kedves, és nem haláklosan rideg üzeneteket küldeni és aztán vádaskodni, hogy hogy hogy nem gondolod, hogy beteg lettem? (de amúgy ő az a lány, aki mindig az őszinteségi rohamai közepette, ilyen "nem tudom hogy mondjam meg ezt" kezdetű mondatokkal közöl olyan tanácsnak álcázott keresetlen kritikákat, hogy egyszerűen égnek áll a szőr a hátamon. Ha én is ilyen őszinte mernék lenni lennék, biztos, hogy bunkónak nevezném.)

A Magnetet illetően meg a Rukkoláról akartam írni, amit én még csak tavaly év végén fedeztem fel, nem is értem, hogy, teljesen zacskóban éltem eddig. Csak az a baj, hogy igazából ez egy gutaütés. Nem is tudom, hogy miről beszéljek, hogy azt mondják, az elején még voltak jó könyvek, most meg már nincsenek, hát nem tudom, én ezt most még egy pár hónap alatt is észrevettem, hogy van kb 130 pontom és nem tudom mire elhasználni. Én úgy gondolom, hogy olyan könyveket, amik ugyan kevés pontot érnek, de nekem úgysem tetszettek, simán feláldozom néhány sok pontot érő könyvért, szóval nem sajnálom az ilyesféle aránytalanságokat, megesik, de az, hogy tele van az egész kötelezőolvasmányokkal, Mozaik Matematika 9-cel, Rupáner-Gallé Margóval (csak most ismerkedtem meg a nevével!), Daniel Steellel és 1982-es lakberendezési albumokkal, szóval az nem olyan jó. Az se olyan jó, hogy ha hetente kétszer megjelenik valami téynleg jó könyv, akkor biztos hogy csillió pontos lesz, ami mondjuk csak kevés embernek van, de a rendszer újabban felajánlja, hogy akkor valahány pontért meg még pl. 1200 forintért, viszont az, hogy nem használhatom fel az összes pontomat, ha már úgy is fizetnem kell. Egyáltalán nem tudom, hogy ez az egész non-profit kezdeményezés volt-e egyáltalán, de nekem ez nem tetszik annyira, hogy ha én könyveket passzolok és azokért pontokat kaptam, akkor nem használhatom fel az összeset, ha úgy sincs elegendő. Más szempontból persze nagyon jó, hogy amikor nincs egy pontom sem, akkor viszonylag kevés pénzért (900ft) sikerült happolnom egy népszerűtlen, de amúgy 4000 ft-os Uwe Tellkamp könyvet, meg idegennyelvűeket is 400 forintokért. (Mondjuk ha az ember úgyis megveheti pénzért is a könyveket, akkor ez nem tudom kit ösztönöz arra, hogy bármilyen jó könyvet tegyen fel, amiért sok pont jár, hogy aztán újra happolhasson jó könyveket, mivel még így is olcsó, másrészt meg pénzért happolni olyan mintha nagyon sok pontért happolnám, és így minden könyv "drága", ill pontokért kb elérhetetlen lesz.)
Mindig rá kell jönnöm, hogy mennyiféle ember van, és mindenkinek más az értékes könyv, van akinek egészen komolyan valami ulpiusos ponyva, én komolyan szoktam ponyvákat meg szórakoztató irodalmat olvasni időnként (jó, nem Rupáner-Gallé Margót, call me a snob, de már a borítók, és a neve is...), de nem fogok halálra sértődni, ha megtörik a könyv gerince. Mármint most komolyan, egy puha fedeles könyvnek hogy ne törne meg a fedele, ha kinyitom a közepén? Most egy nő happolta a könyvem jó sok pontért, majd bejelentette, hogy van 4 törésvonal (rettenet!) a könyv gerincén, ezért neki csak fele annyi pontot ér meg a könyv. Mármint helló emberek, a Rukkola nem a használt könyvekről szól? Micsoda szükségtelen és idealista illúzió, hogy én majd olvasatlan állapotú könyvet fogok odaadni, mikor már nyilván olvastam, tehát ki is kellett nyissam a könyvet? Néha az az érzésem, hogy itt tényleg mindenki mindent ingyen akar, jó könyvet, kevés pontért, és nyilván valami 30 éves rágott sarkú pöttyös könyvért cserébe. Én meg asszem inkább a vaterán fog venni használt könyvet ezentúl.


ez meg csak úgy, mert tök jó:

Magyarország társkeresési kultúrája a Balaton partján a nőjével kézenfogva sétáló 2016-ban is fecskenadrágot hordó zselézett hajú csupaizom férfi, aki ahogy elhalad előttem hátrafordul megnézni, hogy utána fordultam-e.


Én pedig csak az egy eurós poliészter szoknyám vagyok a sztreccses bershkák közt.

most nincs semmi baj

csak aztán eszembe jutott, hogy amiatt el is felejtettem megsértődni, hogy még a török kirándulás előtt kaptam egy kb 8-10 cm széles fagyöngy karkötőt, hogy majd az eltakarja az ekcémám. na de majd most!
mert hogy eltakarja.

ezt egyszerűem muszáj volt, de azért dolgok amik kimaradtak:

new balance

karika fülbevaló

szamurájkonty

akármilyen normcore ruhadarab

Ephesus II.

Posztolok még képeket Ephesus-ról, tudom, tudom, azt mondják, hogy pictures do no justice, de most mit csináljak, azt csinálok amit akarok. Az egész csodálatosan konceptciótlan, meg hát mi más, mint egy rakás kő. Amúgy nem tudom mi az egységes blogger etikett arról, hogy hány képet lehet egy posztba sűríteni, de tuti, hogy túlléptem.

Szóval hogy mégegyszer átismételjük, ez volt az ókori világ harmadik legnagyobb könyvtára

Ez az átjáró a piactérre (a könyvtárból)

Szemelvény arról, hogy a törökök mennyire értenek ahhoz, hogy rontsák el a kilátást vezetékekkel meg építkezésekből ott maradt törmelékkel(!) és oszlopokkal

ez egy kút volt jobb időkben

Random kő a kútból, nagyon sok ilyen volt, és egyébként az egész Ephesus egy német régészeti projekt volt a 20. század elején, és egyfolytában azon gondolkodtunk, hogy mi van, ha amúgy ez nem is igaz, és csak odadobták a köveket, hogy tessék gyerekek, aztán hazamentek és röhögtek a markukba

ez is egy fontos út volt egykoron, a kikötőhöz vezetett, csak oda már nem lehetett elmenni

a második legnagyobb amfiteátrum, nincs jobb képem mert valahogy rettentő tériszonyom lett

ez a piactér

csodálatos mediterrán növényzet 

még egy utca, teljesen véletlen nincs az egész mindenség tele emberekkel, és itt is a remek vezeték, ki tudja minek

valami 25ezer fős amfiteátrum, alig mertem felmenni a tetejére

amúgy nekem nagyon érdekes, hogy ez a terület, (mármint így az egész part Selcuk és Bodrum közt, és biztos még tovább is, csak arra nem emlékszem pontosan) egészen sokáig görög fennhatóság alatt volt (a 16. századig?), és aztán  egészen véletlen a görögök elvesztették Bodrum várát és így került török kézre

Amúgy meg a legfontosabb információ a török múzeumokról(vagy legalábbis erről) az, hogy ugyan azt mondják, hogy 5-kor zárnak, de egyáltalán nem zárnak ötkor, mi 3/4-kor jöttünk ki, és akkor még nagyban özönlenek az emberek. A másik fontos dolog, hogy török diákkal Erasmusosoknak is nagyon kedvező áron lehet kiváltani múzeumkártyát, amivel az összes múzeumba ingyen lehet bemenni.