Elkezdtem pár napja mindenféle jó dolgokról írni, csak aztán tegnap meghalt a nagymamám, és most megint nem tudom, hogy lehetne vidám dolgokat írni. Azt hiszem, hogy igazából még azt sem tudom, hogy kell teljesen gyászolni, azt sem tudom, hogy kell rendesen szomorúnak lenni de azért ma jól berúgtam a lakótársaimmal, majd szexről beszélgettem a házinénimmel gyászolni meg aztán végképp nem. Olyan rettenetesen ijesztő felhívni az anyámat, aki sír a telefonban, a többi családtagomat meg nem is bírom felhívni, mert nem tudom elviselni, hogy ilyen szomorúak, és mert biztos, hogy ők is sírnak, én meg nem tudok rendesen sírni, nem tudok semmit sem csinálni, csak indokolatlanul szomorúnak lenni az egész élet miatt.  Egyszerűen csak ott ültem a padon a barackommal, amit nem bírtam megenni, és csak olyan iszonyúan haragudtam az egész világra, a csodálatosan vékonylábú lányra, aki olyan szép volt a szűk farmerjában a szexi fiújával, a lányokra akik mellettem itták a sörüket, az ordítozó török férfiakra, a kéregető bolgár cigányokra, a göndör copfos lányra, akiről meg a saját hajam jutott eszembe mielőtt levágattam, és Martin akinek nem kellek, hogy fáj a karom, mert ma egész nap takarítottam meg bútorokat cibáltam, a hülye férfi aki ma egészen sokáig követett, és állítom hogy az volt a szerencsém, hogy felugrottam a villamosra. Esküszöm nem tudom, hogy legyek marhára nem előítéletes meg nyitott, amikor állandóan ilyenek történnek, és egyáltalán nem értenek a szóból, hogy ha nem az nem.

Meg az is, hogy tisztára azon aggódom, mi van, ha elröhögöm valamin a temetésen, mert mindig a legborzasztóbb pillanatban kell röhögnöm, ez is olyan nevetséges és rettenetes.

A jó dolog (jó dolog! a blogomon!) az, hogy felvettek az Erasmus mundus mesterre amit úgy akartam, és igazából nem is reméltem komolyan, hogy nekem ez sikerül, majd úgy örültem neki, hogy egész éjjel nem bírtam aludni, amitől másnap olyan fáradt voltam, hogy amikor felhívtam anyát, akkor már nem is bírtam rendesen örülni. Egyrészt ez most nagyon jó persze, meg csupa új élet, és a tudás hatalom, de olyan váratlanul szomorú vagyok, mert most el kell költöznöm Berlinből. Múlt hét kedden felraktuk a párizsi flixbuszra az egyik barátnőnket, ma meg a legeslegjobb barátnőm lakását pakoltuk össze miközben még főztem egy utolsó marhapörköltet (jó, créme fraiche volt benne tejföl helyett, de úgy is megteszi), és azt hittem leszakad a karom mire lecibáltunk két 30 kilós bőröndöt az ötödikről. Még fel sem tudom igazán fogni, hogy mind elmentek, és most úgy tűnik én is, de most itt van a szobámban egy csomó ázsiai kaja, meg arckrém és még ilyenek is hogy száríott fűszeres hínár (nem szeretem). Azért adtam ajándékba egy angol nyelvű Egri csillagokat, nem tudom milyen lesz.

Aztán meg az, hogy a fiú akivel a múlt héten randiztam és gyereke lesz, szóval most tényleg gyereke lett, és még egy képet is küldött róla. Az a baj, hogy igazából idegesítően szexi azon a képen, bár bizonyára valami szentségtörés ilyet mondani,és még az is a gond, hogy igazából olyan megható az kép, és én ezt nem bírom nézni, nem tudok nem undorodni vagy minimum keserűnek lenni, épp csak meghalt a nagymamám. Az ő képeit meg aztán végképp nem tudom megnézni a telefonomban.