további drámák

Pénteken meg találkoztam azzal a fiúval, akivel már hetek óta írogattunk egymásnak, komolyan, azt hittem, hogy amikor elmegyek a Balatonra, akkor biztos majd jól eltűnik, mert sosem vagyok az interneten, de aztán mégsem. Már pont azt gondoltam, hogy mi már biztosan nem fogunk találkozni, de aztán csak találkoztunk, és nem késtem el! És szuper is volt, iszonyú vicces, mindenfélét magyarázott Berlinről, az egész este olyan egyszerű és kedves társalgás volt. Igazából elég hülyén érzem magam, hogy kifizetett egy csomó pénzt a vacsorára (egy igazi étteremben voltam! egy igazi fiúval! megáll az ész), de azt mondta, hogy az ember úgyis azért jár dolgozni, hogy utána jó vacsorákat ehessen, és szerintem ez olyan kedves volt, minden olyan kedves volt, még az is, ahogy nézett rám a szép szemével, én meg csak vigyorogtam mint egy 15 éves. De most mit csináljak, olyan romantikus volt, ahogy sétáltunk a Spree partján, egy kicsit azt vártam, hogy csókoljon már meg, csak ne nőtt volna egy iszonyú nagy vízhólyag a lábamon.

Azóta meg se szó, se beszéd, és én ezzel nem tudom igazán, hogy mit csináljak, úgy értem, én azt hittem, hogy ez az egész jól ment, de legfőképpen azt, hogy ez a fiú biztos túl rendes ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül eltűnjön. (hahaha)

Másrészt pedig, ill. legfőképpen hogyaszongya, ennek a fiúnak kb. két hét múlva gyereke lesz egy másik lánytól. Azt hiszem, hogy én nem vagyok az a vérmesen féltékeny ember, de ez olyan hülye és váratlan érzéseket vált ki belőlem, amikkel nem is tudom, mit kezdjek. Elméletileg engem ez nem zavar, Berlinben egy csomó embernek van csak úgy* gyereke (persze lehet, hogy Bp-en is csak nekem erről fogalmam sincs, de azt tudom, hogy itt sokkal nagyobb a gyerekvállalási kedv, meg mindenhol terhes nők vannak), de én 25 vagyok, és erről nem volt szó. Véletlen sikerült megtudnom (Ie. eszembe se jutna ilyenekről kérdezősködni), hogy ezzel a lánnyal úgy is csak rövid ideig volt, és a lány szakított,  de ettől még jobban nem értem.
Pár hónap után (vagy mit tudom én, az is lehet, hogy másfél év volt?) minek vállalok gyereket valakitől, akivel nem olyan jó a kapcsolatom? Vagy minek szakítok még ennek ellenére is? És akkor majd a kórházban meglátják a gyereket és mindketten rájönnek  hogy még mindig szeretik egymást? Vagy majd amikor féléves lesz és mindig egymás nyakán lógnak, mert milyen iszonyú cuki, és majd akkor jönnek rá? Vagy ez az egész értelmetlen aggódás, mert úgysem kellek ennek a fiúnak, és nyilván azért nem hív fel, mert már rég ezzel a lánnyal van? Vagy nekem kéne felhívnom? 
És ez a nő mindig ott lóg majd az ember feje felett mitnt valami Démoklész kardja? 
Továbbá ilyen kétségeim ill. gondolataim vannak, hogy miért vállal valaki akarva nem hogy házasságon kívül, de csak úgy, egyedül gyereket?  (Németországban valami huszonvalahány hetes terhességig lehet abortuszt** csináltatni, meg biztos van egy csomó más lehetőség is) Mármint nekem a gyerekvállalást illetően az egyik legfontosabb momentumnak tűnik, hogy a megfelelő partnerrel vállaljam a gyereket, én ezt komolyan nem értem. Másrészt meg, hogy gyereket vállani, csak hogy gyereket vállaljak, mindenféle meggondolás nélkül, ezt sem értem.

Lehet hogy csak azért vagyok ilyen halálosan szkeptikus, mert most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nekem gyerekem lesz, sőt, hogy férjem lesz. Másrészt meg persze már most azon aggódom magam halálra, hogy mi van, ha velem soha nem akar senki összeházasodni, mi van, ha én nem kellek senkinek, mi van, ha velem senki nem akar majd gyereket vállalni, mi van, ha igazából elviselhetetlen és rossz ember vagyok, csak még én sem tudom, és senki nem szól? Legfőképpen pedig, hogy mi van, ha annyit aggódom, hogy majd az első fiúnak a nyakába borulok és egy nagy tévedés lesz az egész?
Miért olyan borzasztó nehéz ez az egész.







*jaj a tradicionális fejem, hogy ezt tényleg képes vagyok leírni
**most nem az abortusz etikussága a kérdés/lényeg, lépjünk túl