évértékelés helyett

Olyan régen nem volt a blogon mém, hogy egyszerűen muszáj volt, Ellie-től csórtam.

1. mit csináltál 2015-ben, amit eddig soha?
már megint elköltöztem. kibéreltem németül egy lakást! feliratkoztam tinderre! such izgalom. 

amúgy még elkezdtem németül zenét hallgatni is, szuper egy dolog ez.

2. betartottad az újévi fogadalmaidat? a következő évre mit fogsz megfogadni?
már nem is emlékszem, mik voltak a fogadalmaim pontosan, de inkább csak törekvéseim szoktak lenni.

3. született gyereke valakinek, aki közel áll hozzád?
nem.

4. meghalt valaki, aki közel állt hozzád?
nem.

5. mely országokban jártál?
Németország, Anglia, Lengyelország

6. mit szeretnél megkapni 2016-tól, amit 2015-től nem kaptál?
jó sok bátorságot meg azt az ingyen metróbérletet

7. melyik 2015-ös dátum fog megmaradni a legjobban?
amikor szakítottam a fiúmmal :(

8. mi a legfontosabb dolog, amit elértél idén?
nem tudom, nekem minden nagyon fontos. jó, elég sok németet megtanultam, meg voltam gyakorlatozni is.

hogy fel mertem mondani, és másik helyet keresni

9. melyik volt a legnagyobb kudarcod?
no time to regret

10. szenvedtél valamilyen betegségben, volt komolyabb sérülésed?
hát most mit tudom én, a refluxomból többnyire kigyógyultam, viszont volt egy epeműtétem

11. mi a legjobb dolog, amit vásároltál?
a kanken hátizsák amit hamarosan megveszek nagyon nagyon sok könyv

12. mire költötted a legtöbb pénzt?
ruhákra és könyvekre

13. melyik volt a legizgalmasabb esemény?
lediplomázni!!44

14. melyik dalról fog mindig eszedbe jutni 2015?
ez ez, és bármi a Mumford and Sonstól

15. 2014-hez képest most:
a) boldogabb vagy szomorúbb vagy? egyik sem, inkább csak minden biztosabb
b) soványabb vagy dagibb vagy? szerintem kb ugyan olyan
c) gazdagabb vagy szegényebb vagy? nem is tudom

16. miből kellett volna többet csinálnod?
úszni, nyaralni, akármit csinálni a pajtikkal, olvasni

17. miből kellett volna kevesebbet csinálnod?

idegeskedés

18. hogyan fogod tölteni a karácsonyt?
a szüleimmel és a nagymamámmal tömtük a fejünket

19. kivel telefonáltál a legtöbbet?
anyával

20. voltál szerelmes 2014-ben?
igen, meg gondolom 2015-ben is

21. utálsz most valakit, akit tavaly ilyenkor nem utáltál?
inkább csak neheztelni szoktam

22. melyik volt a legjobb könyv, amit olvastál?
Anna Gavalda: Billie

Elvira Dones: Sworn virgin

Marisha Pessl: Special topics in calamity physics
Jesse Andrews: Én és Earl meg a csaj aki meg fog halni

23. melyik volt a legfontosabb zenei felfedezésed?
Adel Tawil, mindenféle spotify spotify lejátszási listák

24. mit csináltál a szülinapodon?
ettem két bratwurstot

25. melyik az a dolog, ami sokkal szebbé tette volna az évedet?
sokkal sokkal több szex

kedves rokonok, kevesebb relationship drama

26. hogyan írnád le a 2015-ös divatkoncepciódat ?
midi szoknya, vintage, csipke, én már sose leszek ez a DW órás minimalist pixie girl, bele kell törődjek

27. ez nem lehet lefordítani: what kept you sane?
sok kávé, sok könyv,

29. melyik politikai kérdés érintett meg a legjobban?
annyi minden van a fejemben, mondjuk a miskolci cigányok kitelepítése,a nők állítólagos életfeladatai, de persze a menekültek is 

30. ki hiányzott?
az exfiúm és az ex legjobb barátnőm

31. ezt sem lehet tudom normálisan lefordítani: who were the best new
people you met? (dehogynem, mondjuk úgy hogy kik a legjobb fej emberek akiket megismertél?)
akik a legnagyobb hatással voltak rám, azok a szír fiúk, akiket alig ismerek, és nem vagyok csupa jó pajtik, de nagy hatással voltak rám, továbbá még 3 új barátnőm

32. egy fontos life lesson 2015-ből:
legyek már bátor,és legyen vastag bőr a képemen, még akkor is ha ez vacakul hangzik

33. milyen terveid vannak 2016-ra?
le se merem írni

34. egy idézet, ami összefoglalja az évedet:

ebből az idézetes partiból mindig kimaradok, most csak ez jut eszembe, ami benne van a pénztárcámban, és sokszor emlékeztetnem kell magam, amikor utálok mindent: "Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki magát megalázza, felmagasztaltatik." (Máté 23,12)

via

Hazajöttem Budapestre ahol fél éve (fél éve!!!) nem voltam, és minden egyszerre olyan csodálatosan ismerős és idegen, kinézek az ablakon, és akkora a köd, hogy nem látszik a Sashegy, tegnap szegedi jegyet próbáltam kilyukasztani a buszon, és megettem egyszerre három túrórudit, és az egész nagyon jó. Most még minden nagyon jó, és kicsit olyan egzotikus. Egzotikus, és meglepődöm, hogy az emberek magyarul beszélnek és mindenki olyan unott a metrón, és csodálatos, csodálatos, hogy vehetek magamnak 100 forintért egy perecet, csodálatos, hogy 250 forint egy kávé, és egy pillanatra még azon is majdnem elmosolyodom, hogy egyszerre két hajléktalan ugrik oda a visszajáró 50 forintért. De egy pillanatra tényleg csak állni tudtam a retkes Nyugati aluljáróban, és majdnem elsírni magam a meghatottságtól, hogy végre itthon vagyok ebben a retkes városban, és hogy bemegyek a könyvesboltba, és minden olyan szép, és magyarul vannak ott a könyvek, hogy elolvasok két sort és máris nevetnem kell, és mintha az egész magyarságtudatom valami bennfentes dolognak tűnik, amit egy pillanatra majdnem elfelejtettem, de most már elég jól emlékszem.
Az a baj, hogy mindenre elég jól emlékszem, a retkes hármas metróra, a szomorú és nyomorult(nak látszó) emberekre ezen a metrón, a bliccelőre aki mindenkit félrelökve rohan a mozgólépcsőn, a hajléktalanok hadára, akik ráugranak a visszajáró 50forintomra miután megvettem a buszjegyemet, és egy pillanatra kénytelen vagyok úgy érezni, hogy ebben az egyetlen pillanatnyi gesztusban, és a szegedi karácsonyfában, aminek csak a teteje van feldíszítve, mert alulról lelopják a díszeket, ebben annyi keserűség és nyomorúság van, hogy mindent elront. Azokat a kicsi dolgokat is, amik most frissek és izgalmasak voltak, egzotikusak, és olyan bénán magyarok,amiket olyan vacaknak találnék, mint amennyire csalódott voltam, hogy milyen kicsi poharas kávét adnak.
És akármilyen hatásvadász naplemente lesz a Spree-n a ház előtt, és akárhogy könyvesbolt van a háztömb túloldalán, és ez a kis koszos Budapest mindig az otthon marad nekem, a szeles-ködös Tisza-part pedig mindig is az a hely lesz, ahova legszívesebben elmenekülök, ha túl sok már az életem, de valahogy annyi keserűség van bennem, magammal szemben, az egész világgal szemben, azzal szemben, hogy akármennyire hiányzott nekem a rázkódos 49-es, nem hiányzott eléggé, hogy azonnal tudtam, hogy nem hiányzott eléggé.

Ugye mindenki látja ott azt a fényt a tisztáson? Persze a képen nem látszik rendesen, de az egész mindenség gyönyörű volt, arany és csillogó azon  a délutánon a Kleist Parkban, pont a legfelsőbb bíroság előtt (ahol amúgy pont egy Hitler ellen merénylőt is elítéltek és kivégeztek)

Nem tudom, hogy miért csak most jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha mondjuk a vlogmas mintájára csinálnék olyat, hogy blogmas, hogy mondjuk minden nap blogolok decemberben, vagy karácsonykor vagy mit tudom én...?

Szóval én nagyon igyekszem ezzel az éljünk teljes izgalmas meg tartalmas életet dologgal, csak mintha ebben a nagy igyekezetben állandóan beverném a nagylábujjam.


de akárhogy is van, a nagymamám mindig úgy veszi fel nekem a telefont, hogy szervusz gyönyörűm.

de ha már a hajnál tartunk, az is kicsit elszomorít, hogy nem azzal kapcsolatban jut eszembe, hogy vennem kellene olivaolajat, hogy nincs mivel ebédet főznöm, hanem hogy nincs mit a hajamra kennem.

Az egész internet Párizsról szól, és nekem a döbbeneten kívül az a második reakcióm, hogy hogy van a világnak képe továbblépni? Hogy lehet outfiteketet meg #coupleselfie-ket posztolni instagramra?
Harmadrészt pedig, hogy ez nem  csak rettenetes, rettenetes látni az újság címplaján, és a tévében amin a metróban mennek a hírek, hanem igazi is. Mert nekem ezek a dolgok, hogy terrortámadás, vagy muszlimok a kicsi Magyarországon olyan távolinak tűntek, és aztán oda költöztem Londonba, ahol a hozzám legközelebb eső metrómegállóban már volt egy támadás 2005-ben, ha jól emlékszem, és akkor nagyon is igazi lett. Nagyon is igazi lett, hogy Londonban okkal nincs egy szemetes sem a metróban, hogy ha bármi gyanúsat látsz, akkor azonnal jelentsd, hogy rendszeresen nem jár valamelyik vonalon a metró, mert éppen vizsgálják, hogy abban a zacskóban bomba van-e.
És hogy izé, az egész Tempelhof reptér, ami mellett laktam, amitől most pár megállóra lakom, most teljesen tele van menekültekkel? Úgy értem, hogy annyira tele van, hogy vannak akiknek sátorban kell laknia? Hogy ma a könyvtár aulájában egy menekült piknikezett?
Nem nekem kell igazságot tenni ebben a kérdésben sem, hogy ezek az emberek most akkor terroristák, vagy menekültek, vagy mindkettő, netán egyik sem, mert úgy is jönmajd jön Piers Morgan, aki létjogosultságának érzi a bölcsességét, és én amúgy is nagyon kicsit olvastam a Koránból, de nem hiszem el, hogy bármelyik vallás ilyesmire buzdítaná a híveit, és ez elég nyugtalanító.
És egyáltalán, nem elég aggasztó ez a támadás, de hogy hogy fog ezután a világ továbbmenni? Hogy fogunk Európában ezután élni? Mit fog erre bölcs kormányunk reagálni?

100/4

én, 1894-nyarán

Szóval pénteken meg az volt, hogy 25 lettem.

25. (!!!!4444!!44) 

Lépjünk túl. 

Állítólag ez a legjobb kor, bár azt hiszem többnyire csak fiatalabbak mondták ezt nekem. Állítólag csak 20-nak nézek ki, ezen a ponton már azt hiszem, hogy ez a legjobb bók, amit kaphatok* idáig jutottunk. Mondjuk azt hiszem, hogy a viszonyom saját magammal az utóbbi években csak jobb lett, (már leszámítva amikor lehajoltam a próbafülkében és megláttam a neonfényben az orbitális narancsbőröm.) Csak hát ilyen világmegváltó felfedezések, hogy igazából én most azt csinálok amit akarok. Mármint nyilván rémesen uncsi vagyok, hogy úgy érzem feltaláltam a spanyol viaszt, de minimum csupa #girlboss*** lettem, csak mert most rájöttem, hogy amúgy hordhatnék rúzst, amúgy elég jó a bőröm ahhoz, hogy csak rúzst kenjek az arcomra**, amúgy semmi nem történik, ha egy napig nincs rajtam melltartó, vagy ha én most egy éjjel alatt megiszom öt koktélt, és hogy lehet, hogy nem is vagyok olyan rettenetesen borzasztó ember, mert van, hogy az emberek nevetnek a vicceimen, és mindenki ráért elmenni koktélokat inni a szülinapomon, és ez tök jó érzés. 

Sőt, azt hiszem a legjobb érzés, hogy a szülinapomon egész nap minden tök jól sikerült, nem ment el az orrom előtt a metró háromszor mint ma, ettem krumplisalátát, vettem magamnak egy pöttös blúzt és egy pöttyös pulóvert, beteljesült az életem. 

(és aztán még szombaton is elmentem mulatni, és olyan meleg volt hajnali 2-kor hogy kigombolt kabáttal mentem a metróhoz, micsoda szentimentális dolgok, de ez a filmekben biztos valami boldog pillanat lenne, nem? nem?)

Most már csak az alábbi dolgok hiányoznak az életemből:

egy Barbour kabát****, egy rendes Oxford cipő (a régi teljesen elkopott), 218 könyv az Amazon kívánságlistámról, meg egy léghoki asztal a szobám közepére (ezt vagy 12 éves korom óta egyfolytában kérem és mégsem kapom meg??)

továbbá: 

egy kirándulás Jordániába, meg egy észak-afrikai utazás 

 Hát most mit tudom én, annyi mindent akartam még mondani,de mégis mit tudhatok még a felnőtt kérdésről, meg a nőiségről, amikor még azt sem értem, hogy marad minden lánynak szűk a farmerja, az enyém meg lötyögős lesz fél nap alatt? De gondolom ez legyen a legnagyobb bajom és ne az, hogy kínosan rég nem szexeltem.

*kivéve amikor elkérik a Schülerausweissomat a moziban

**amúgy ez biztos csak illúzió

***most pont ezt olvasom, így muszáj volt megemlítenem

****ezt nem tudom igazán racionalizálni, főleg amennyibe kerül, csak hogy izé, ebben mindenki azonnal elegánsnak látszik

a kocsma előtt egymáshoz lakatolt biciklikről is az jut eszembe, hogy másoknak mennyivel romantikusabb az élete mint nekem.

két egymáshoz lakatolt biciklinek is jobb a szerelmi élete mint nekem.

Már úgy is erről beszél az internet, de hát Harry Potter!! És Eddie Redmayne!! Ennél jobb nem tudom, hogy lesz-e.

én, miközben szofisztikáltan ülök a könyvtárban a sálammal a nyakamban, és szótanulás helyett az internetet bámulom

All the light we can see

Igen, a cím valami közepesen béna utalás erre a könyvre*, az egész internet olvas, köztük persze én is, olvassátok ti is, györnyörű. Illetve olyan, hogy ez az Anthony Doerr szerintem valami modernkori polihisztor, olyan csodálatosan és kifinomultan ír a szereplőkről, ugyanakkor meg rádió készítés, Hitlerjugend és háború.

És akkor ez a fény is. Ezeken a képeken csak egy kicsit látszódik milyen gyönyörű ez az őszi fény, hogy egyszer csak ott állok a park közepén, és mintha az összes csillogás és napfény oda világítana a Kleist park közepére. Mintha a két panelház közép berakott régi városkapu lenne a legszebb építmény a világon, mintha ezek a fák lennének a legszínesebbek, mintha itt tényleg minden a leggyönyörűbb lenne ezen a kicsi tisztáson Berlin közepén. A nyelviskolában pedig van ez az idegenvezető aki annyira zseniális, hogy csak szájtátva figyelem, mármint esküszöm, ez a fickó mindent tud. Hogy melyik a legnagyobb metróállomás Berlinben, hogy volt ez vagy az, miről híres ez az utca, és mióta valahonnan  megtudta, hogy én magyar vagyok, minden adandó alakalommal elővesz valami magyar vonatkozást, különösen izgalmas. 

*magyarul is megjelent, nohát, bár persze a csúnyább borítóval

being alive is essentially a very lonely proposition

Szóval amúgy én tényleg rémesen naiv vagyok, mert én azt hittem, hogy majd olyan könnyen viselem ezt az egészet, hogy vége a fiúval, de igazából roppant kiábrándult meg csalódott vagyok. Továbbá az a gondolat, hogy én egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy nagyon szeretem ezt a fiút, de aztán már annyit bántott, hogy nem volt jó érzés, hogy már nem csak az volt fájó, hogy bántanak, de még a gondolat is, hogy én úgy szerettem ezt a fiút, és akkor mégis bánt, pont ő bánt, vagy mit tudom én, csak egyszerűen nem jók neki a dolgaim, és érezteti velem, hogy nem vagyok megfelelő, és jó ember.
És akkor a végén meg már nem is tudtam igazán szeretni, mert annyi mindent vágott már a fejemhez(önző vagyok, sznob, és még munkám sincs, és egyáltalán semmire nem való, legfőképpen mert nem költöztem Amszterdamba), a többire szerencsére nem emlékszem), hogy már túl boldogtalan voltam, hogy már nem esett jól ez az egész. Tulajdonképpen még az is fáj, hogy ő mindig azt mondta nekem, hogy én is úgy megbántottam, de én mindig koncentráltam arra, hogy soha ne mondjak semmi sértőt,és mégis azt mondja nekem, hog bántom, de sosem derül ki rendesen, hogy mivel.

Most pedig olvastam egy cikket egy női magazinban, amiben volt egy interjúsorozat emberekkel, akik elvesztettek egy hozzájuk közelállót, és ez nagy hatással volt rájuk, és volt ott egy férfi, aki arról beszélt, hogy 18 évesen meghalt a barátnője autóbalesetben, és ő azóta, 25 éve az ugyan olyan nagy szerelmet keresi, de még mindig nem találta meg. És én meg pár hét és 25 leszek, és nekem semmilyen nagy, mindent elsöprő szerelmem nincs,és ettől is olyan borzasztóan szomorú vagyok. Mármint azt hittem, hogy olyan nagyon szeretem ezt a fiút, hogy már jobban nem tudom, de aztán bántott, és akkor már nem tudtam olyan nagyon szeretni. Már nem volt olyan jó érzés együtt lenni és nézni a szép szempilláit amikor alszik, vagy azon gondolkodni, hogy mikor leszünk egy országban megint.
Talán már attól vagyok a legszomorúbb, hogy nekem semmi sem működik. Hogy egyfolytában azon kell gondolkodnom, hogy akkor én tényleg ilyen rossz ember vagyok? Én tényleg ezt érdemlem? Mit csinálok olyan rosszul?

Most meg mindenféle dolgokkal próbálom kárpótolni magam, mint hogy veszek átlátszó csipkés fehérneműket, amikben legalább egy percig kicsit szebbnek érzem magam otthon a tükör előtt, és amikre az anyukám azt válaszolja, hogy megfázol, és amiket úgyse fog senki látni, amitől szintén szomorú leszek. Meg olvasok ilyen fantazikat, amiket amúgy sose szoktam, de nem tudok igazi emberekről szóló értelmes könyveket olvasni, szóval olvasom ezt  most meg mindjárt elmegyek megnézni a Crimson Peaket, ami gondolom rettenetesen ijesztő lesz, és a film fele alatt csukott szemmel fogok ülni, de mindegy, nem tudok vicces romantikus vígjátékokat nézni, meg melankólikus művészfilmeket, patetikusabb nem is lehetnék.

Hogy tetőzzem a dolgot, feliratkoztam a tinderre. Egészen komolyan mondom, hogy az volt az ötletem, hogy én itt németül fogok csetelni. Ez részben be is jött, hosszas beszélgetéseket folytattam egy értelmes fiúval, akitől tanultam pár jó szót, mint hogy mist (fenébe), aztán megesett életem legkellemetlenebb randija, amiről vagy 8 percet késtem (ez német mértékkel már 28), mert a kapualjban túl sokáig hezitáltam, hogy ne cseréljem-e át a cipőm maradjak-e otthon. A cipőm kényelmetlen volt, a fiúnak pedig 10 perc után derült ki, hogy van barátnője, és csak értetlenül ültem az egész előtt. Mondjuk ahhoz, hogy megfelelően tudjak németül beszélni, pont nem kell szinglinek lenni, nem is értem magam.
De aztán! Aztán a horgomra akadt a tökéletes fiú. Csak az a baj, hogy közben engem is húz az ág. Pedig még azt is elnézem, hogy nem is német, és bizonyára nem hülyén raccsolva (=németül) ejti ki, hogy Ruhrgebiet. Az elmúlt héten alatt háromszor mondta le a randit, vagy fél órával előtte, vagy nem is sikerült értesítenie, hogy mikor fogunk találkozni. Gondolom, hogy mégsem akar annyira németet gyakorolni, mint én..

vagy azt gondolják, hogy ennyire ráérek

Arról akartam írni, hogy mennyire megijeszt az öregedés gondolata, ugyanakkor láttam egy nőt a metrón, aki volt vagy 45 és gyönyörű szőkés őszes copfja volt, olyasmi hullámos göndör mint az enyém, és hogy ez annyira tetszett, hogy egy pillanatig mégsem féltem annyira az öregedéstől,

de aztán ma meg láttam egy fickót a Dm-ben, szerintem alig volt néhány évvel idősebb apámnál, és inkontinencia betéteket vásárolt, de valami elképesztően sokat, nőit és férfit is. Gondolom, hogy nem magának és a feleségének vette, hanem mondjuk a szüleinek, de ettől még annyira ijesztő a gondolat, hogy egyszer az ember mindenhez túl öreg lesz, tényleg mindenhez.
Vagy hogy egyszer eljöhet az idő, amikor majd a jövendőbelimmel egymásnak fogunk inkontinenciabetéteket vásárolni. (Most pedig még az is megijeszt, hogy a jövendőbeli férjem egyszer lehet, hogy kopasz lesz.)

Szörnyű, szörnyű.

és érezzék egy kézfogásról rólad.. (hogy családtag vagy)

És hogy vannak körülöttem ezek a kedves emberek, akik kedvesek velem, és meghívnak epres margarítát inni, meg moziba meg lakásavatóra, és tegnap nem mentem el a szokásos vasárnapi brunchra, mert szörnyen lusta voltam és rosszat álmodtam és akkor az egyik lány felhívott, hogy miért nem vagyok ott. Szóval ez nagyon jó érzés, hogy meghívnak lakásavatókra és kedvesek velem és nevetnek a vicceimen és hogy úgy érzem, számítok egy kicsit, Budapesten miért érzem úgy, hogy nem számítok igazán? Hogy engem senki nem ért meg teljesen? Valamit olyan rosszul csinálok.

A legjobb barátnőm olyan jól értett, hogy amikor azt mondtam neki, hogy az unokatestvérem olyan mint egy torta, amiből hiányzik egy szelet, és ezért beszélünk el egymás feje mellett, és ezért nincs fogalmunk egymás világáról, ő még akkor is megértette, hogy miről beszélek, pedig leírva ez egy roppant gonosz és buta metafora. Vagy hasonlat, mit tudom én.

Csak a legjobb barátnőm már nem a legjobb barátnőm, és a többi barátnőimből mintha hiányozna egy kicsi tortakrém. Csak egy egészen kicsi.
Viszont a nyomtatós barátnőm írt nekem egy hosszú és bocsánatkérő emailt, és fogalmam sincs mit válaszoljak neki, ugyanakkor naponta háromszor ellágyulok rajta.

További emailek pedig a rokonaimtól, akiknek szintén nem tudom igazán mit válaszoljak a névnapi jókívánságaikra, mert nyár óta bökik a csőrömet. Jó, igazából ez nem igaz, ez a konfliktus kb 5 éve eszkalálódik, és most lett olyan zavaró, hogy muszáj volt többször is bőgve telefonálnom anyámnak. Fogalmam sem volt, hogy én ilyen haragtartó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy én vagyok az egyetlen ember a közeli családomban, aki elég őszinte ahhoz, hogy megmondja mi a probléma. Jó, volt fogalmam, mert a nagymamám már többször is mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen őszinte ember a családban, aminek nagyon örül, de ne úgy legyek őszinte, hogy ezzel még több konfliktus alakuljon ki. Szerintem én nem vagyok domináns természet a kapcsolataimban, irányítani pedig soha nem akarok igazán, de ha rálépnek a nagylábujjamra olyan emberek, akiknek én teszek rendszeresen szívességet, és nem hogy nem kérnek bocsánatot, de még a tűsarkújukat is felveszik, hogy legközelebb még jobban sikerüljön, akkor én előbb utóbb nagyon is emlékeztetni fogok bárkit, hogy az enyém az utolsó szó. És legközelebb talán nagyon is megvonom a vállam, és azt mondom, hogy bocs, de nem. Mert nekem ez nem kötelességem. Nekem és a családomnak nem kötelességem bármit megtenni, csak hogy a családtagjainknak sokkal jobb legyen, nem kötelességünk egy csomó pénzt elkölteni az unokaöcsémre, vagy egyáltalán, semmire.

Arról van szó egyébként, hogy a nagynéném és az unokahúgom minden adandó alkalommal emlékeztetnek rá, hogy az unokatestvérem mennyire zseniális, mennyire sok mindent elért az életben, ő egyedül is meg tud élni, és én mennyire nem érek semmit. Mennyire nem értem el semmit, mert apám fedezi a legtöbb kiadásom, és amúgy is, így nem is ér semmit, hogy van két diplomán (kettővel több, mint az unokahúgomnak), és eggyel több idegennyelven tudok beszélni, és egyáltalán, ezek nem is voltak valódi erőfeszítések. De ha véletlen mégis sikerül gratulálni, mert jól sikerült a szakdolgozatom, akkor is olyan arccal, hogy de az én gyerekem miért nem. Hát mit tudom én, mert közölted vele, hogy nincs pénz taníttatni?  És miért kell ilyen megjegyzéseket tenni, amikor viccből azt mondom, hogy majd a szuperokos 4 éves unokaöcsémnek Bourdieu-t olvasok fel, hogy nem, nem, neki igazi állása lesz, biztosan mérnők lesz? (pont annyira fogod ebben támogatni, mint a másik gyereked tanulmányait, ugye?) 
És aztán idén nyáron, amikor azt mondom, hogy nem veszek részt a közös nyaraláson, ami amúgy az én szüleim (vagyis a mi) nyaralójában folyt volna, csak mert ők olyan jó fejek, hogy bármikor jöhettek, a ti feltételeitek szerint, de ez sem elég, mert ti az egészről csak annyit tudtok odavetni, hogy akkor hány ágy van pontosan? És ugye jöhet az xy* is? Szóval hogy jöjjön a legjobb barátnő, a nektek megfelelő időpontban és feltételekkel, ugyanakkor az én szüleim költéségén, kizárólag a mi autóinkban szállítsuk oda az összes családtagot (és aztán etessünk 10 embert egy hétig), úgy, hogy én egyáltalán nem mondhatom azt, hogy a nagynéném félig ex élettársa (akit amúgy senki sem tud elviselni a családban) ne jöjjön már, mert ez csúnya dolog, ugyanakkor a te legjobb barátnőd mégis jöhet, de ez teljesen véletlen derül ki, és így már az én barátnőimnek nem marad hely. Vagy a fiúmnak, vagy akárkinek. És akkor a tetejében kiderül, hogy az éves nyaralás ami kb 10 éve mindig van, erre neked most nincs időd**, de még ez se elég, az utolsó pillanatban sikerül ezt kinyőgni.
Szóval én lemondom a nyaralást,anyám részéről ez teljesen rendben van, apám teljesen kiborul azon, hogy micsoda szervezés ez, és hogy én mennyire sértett vagyok, és mit képzelnek, hogy ezt csinálják velem, és lefújja az egészet. Erre az unokatestvérem trágár emaileket küld nekem, mindenféle nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, melyben gratulál, hogy jól elintéztem az ő nyaralását. Az ő nyaralását. A mi nyaralarónkban, ahova mi hívtuk meg ahova ő hívatta meg magát, az ő feltételei szerint.
Értem én ezt? (nem)
Van kedvem ezek után boldog névnapot kedveském... (pontokkal a végén!) emailekre válaszolni? Ugyan kérem.

*legjobb barátnő
** nem fér bele, nem fér bele. ez a kifejezés,az őrületbe kergülök tőle

3 dolog

• Annalight posztolt egy viszonylag szörnyű ám de találó képet a depresszióról, itt meg most egy cikk a szorongásról, semmi tudományos a buzzfeedről, de úgysem pszichológusnak készülök, így pedig érdekes. Vagy legalábbis teljesen érti ezt a dolgot, hogy olyan maximalista vagyok, hogy inkább el sem kezdem, mert ha nem sikerül, az nem elfogadható.

• Másrészt meg ez a Franish című blog, ami az egyik kedvencem, mert bár az összeállítások semmi egetrengetőek, de rendszeresen tök izgalmas témákat vesz elő, mint most pont ezt, hogyaszongya, ő átlagos méretű lány, az interneten pedig csak 36-os lányok vannak. Szerintem erről írni nagyon bátor dolog, nekem roppant nehezemre esik még ezen a hülye kicsi blogon arról írni, hogy mennyire utálom a narancsbőröm a combomon, vagy hogy túl nagy a fenekem. Vagy hogy olyan nehezen tudok magamnak nyári ruhát venni, mert minden túl rövid, pedig csak 175 cm vagyok. És egyfolytában az a beszélgetés jut eszembe, ami tavaly az Anthropology and the body politics nevű órámon volt, arról, hogy mindenki azt hordja-e amit akar, vagy ami az alakjának megfelelő, és egyáltalán magamnak öltözöm-e vagy a külvilágnak. Én még mindig nem tudom, hol állok ebben a kérdésben, de valahogy "az azt veszek fel amit akarok" elvet mindig a vékony és egyébként is roppant stílusos lányok propagálják. 

• Harmadrészt pedig, már megint a kezembe akadt valami szuper ifjúsági irodalom,  és ennek nagyon örülök (de annak még jobban, hogy nem az összes ifjúsági irodalom olyan mint az Anna és a francia csók). Erről az E. Lockhartról szinte kizárólag rosszakat olvastam magyar könyves blogokon biztos a fordítás rossz,  de azért végre egy szerző, aki pont a fogamra való témákat vesz elő, és építi bele egy könnyed olvasmányba, mint mondjuk az elitek (jó, az elitszociológia kicsit a fétisem, mióta írtam erről egy szakdolgozatot, ami roppant vacak volt, de akkor is), meg hogy férfi (ill. fiú) dominancia, vagy patriarchális társadalom, meg társadalmi tőke, erőviszonyok és hasonlók. Vagy hogy egy lány mennyi mindenből kizáródik, csak mert lány, és mi mindenre képes, hogy megmutassa ő is ér valamit. Egy szuperintelligens 16 éves karakternél már úgysem lesz jobb, ja de, ha az összes szereplő ilyen éles eszű és még viccesek is.

love can be like magic, what we had was tragic

Görlitz

Szóval nem haltam meg a műanyagvillától, és a blognak sincs vége, csak most nincs igazán mit mondanom.

Vége lett a fiúmmal, és erről meg aztán végképp nincs mit mondanom, csalódott vagyok és kiábrándult, és fogalmam sincs mikor fognak fiúk legközelebb érdekelni.

De legalább új lakásba költöztem, és ez nagyon jó. Mármint a lakás nem annyira, de az, hogy egyedül lakom, egyszerűen szuper. Már el is felejtettem mennyire szuper. Az előző lakás sokkal jobb volt, de ott meg a lakótársam volt olyan mértékben hárpia, hogy megérne egy külön posztot. A főbérlő fiúval eddig az  a legnagyobb konfliktusunk, hogy hány égőt csavarjon be a csillárba, meg hogy iszonyat retkesen hagyott ott mindent (de ezzel kapcsolatban csak a fejemben él a konfliktus), ugyanakkor meg megszereli nekem az internetet, meg a radiátort, meg felajánlja, hogy eljön velem az ikeába és hazacipel velem a metrón egy asztalt(!!), szóval eddig nagyon kedves, meg tök jó. Kár, hogy elhasználtam egy flakon tisztítószert, mire tisztának nyílvánítottam a fürdőszobát. A lakás jóindulattal is csak shabby chic-nek nevezhető (i.e az egyik falon semennyi festék nincs, habár a másik meg türkiz legalább), és asztal sincs, az ajtót meg szerintem fél vállal be lehetne lökni, ha nagyon akarnám, remélem senki nem akarja majd.

Berlin nagyon hideg, és nagyon sötét, bár ma elég jó idő volt, úgyhogy vagy fél órára(!!4) levettem a kesztyűm meg a sapkám. Meg kell osztanom a titkot a világgal, hogy az intersportban lehet venni valami pulóvert, ami úgy néz ki, mintha kívülről kötött lenne, belül pedig olyan polár szerű, és nagyon jó meleg, lehet venni Jack Wolfskint meg mindenféle márkátlant is, nekem a közepesen olcsó van, és az is szuper.

Na jó, azt hiszem tényleg nincs mit mondanom, mint ahogy megjósoltam, olvassa mindenki inkább a Margó-díjra jelölt könyveket, sokkal izgalmasabbnak tűnnek.

Minden tök jó, csak most épp lenyeltem egy műanyagvilla darabot, és remélem, hogy nem halok meg.

free your stuff Berlin

Az előbb az egyik volt szocos csoporttársam posztolt valamit az egyik berlini csoportba, hogy üres műanyag flakonokra van szüksége, és erről eszembe jutott, hogy jesszus, mennyire nyomorult voltam én az egyetemen, és milyen elképesztően utáltam ezt az egészet, aztán meg még a lábam is eltört, és a konzulensem is egy gutaütés volt, visszagondolva komolyan nem tudom, miért nem hagytam abba, vagy jelentkeztem át az Eltére. Ja de, tudom, mert a jegyeim is olyan tragikusak voltak az első 3 félévben, hogy az alsómocsoládi közoktatási intézménybe sem vettek volna át, amitől még rosszabbul éreztem magam. Nem szeretem a csoporttársaimat, amitől szorongok az összes órán, amitől meg nem tanulok és a jegyeim is vacakok, amitől teljesen ostobának érzem magam.

Meg különben is, mi a fárszt gondoltam én, hogy Corvinus? Emlékszem, hogy apám válaszotta az egyetemet, mert én bele sem voltam hajlandó nézni a továbbtanulási könyvbe, aztán amikor töri fakultáción elmondtam, hogy hova jelentkeztem, mindenki csak nézett, mert a csoport nagy része jogász lett, aki meg nem az valami borzasztóan középszerű főiskolán kötött ki egy kisvárosban. Szóval azt hiszem, hogy meg sem érdemeltem, hogy oda mehettem, Persze a többiek sem, igazán nem. Ez az egyetem a legjobb megtestesítője annak, hogy mennyire számít, hogy honnan jön az ember, az egész évfolyam tele volt modellekkel, politikusok gyerekeivel, áruházlánc tulajdonosok, újságírók meg mit tudom én kicsodák gyerekeivel, a többiek pedig kínosan ambíciózusak voltak, és/vagy utáltak mindenkit, mert ők nem gazdagok/nem értelmiségiek a szüleik (csak kb 2 volt ilyen). Persze mindenki kínosan okos volt, és 475 pontja volt a 480-ból a felvételin, mindenkinek minden adandó alkalommal eldicsekedett a 100%-os emelt angoljával, és szuperintellektuális dolgokat olvasott otthon, szóval roppant módon elégtételnek éreztem, amikor az egyik különösen "okos" lányról megtudtam a guglin keresztül, hogy ő amúgy OKJ-re járt egy évet (plusz pontok,haha),miközben az email címét kerestem.

Persze ezeket a dolgokat eddig is tudtuk, de annyira elszörnyedtem ezen a cikken (habár egy ismerősöm teljesen már kontextusban osztotta meg fbookon), én már nem tudom elégszer szégyellni magam
:(

életem

arcom amikor megpróbálom lefordítani google translatorrel meglátom a nyelvvizsgafeladatokat.

(minden a terv szerint halad, csak az olvasás értés feladatokon unatkozom, mivel kb harmad idő alatt sikerül megcsinálni, a fogalmazástól pedig rettegek, a csoporttársam meg filozófia könyvet ír németül, sírok)

képtenger

bal oldalt a főutca, és elképesztő tömeg

Warnemünde egy Rostock közelében lévő kicsi nyaraló város, egészen elképesztő. Egyrészt, akik lemaradtak a képekről: az orosz matrózok. Orosz matrózok mindenhol! És halas szendvicsek, halárusok minden második sarkon. Az egész nagyon érdekes egyébként, mediterrán építészet keveredik valami abszolút északi, skandináv esztétikummal, és az ember olyan furcsán zavarodott lesz, hogy mi ez a strandsátor Észak-Európában? Itt mindenkinek vastag pulóvert és körsálat kellene hordania, nem? Hát, nem. A tenger csodálatos, vannak homokos dűnék, 19. századi világítótorony, és végeláthatatlan mólók, de igazából a kötelező halas szendvics-fagylalt-bokáig a homokba tengerbe kör után nem túl sok látnivaló akad, az a benyomásom.

tömeg, mondom

víz, víz mindenhol

és vitorlások minden mennyiségben

no meg egy NDK-s úszódressz

crop top

Szerintem csináljon* már valaki egy olyan tumblr-t, hogy nyugdíjasok/idősek (arca) a H&M-ben (vagy Forever21-ban, vagy akárhol) miközben crop topokoat próbálnak meg értelmezni.

*vagy van ilyen? én nem találom

Rostock turista kontent

 Mindig kiborulok ettől a bloggertől, hogy mennyire hülyén méretezi a képeket, de azért remélem mindenki látja, hogy nagyon szép napos idő volt, az összes ház szuper fotogén meg minden. Amúgy Rostock igazság szerint egy nem túl izgalmas város, nincs túl sok régi épület mivel a háborúkban minden lerombolódott, kivéve a templomokat, amik eredetileg katolikusok voltak, de most mindet reformátusként használják, mert amúgy az egész környék református. (Ezen a tornyon az első képen nem látszik igazán, de az ott egy kakas).
Amúgy rájöttem, hogy Németország történelme szuperizgalmas dolog, jó ez részben a szuper idegenvezetőnek köszönhető,  mert ez a fickó tényleg annyira zseniális, hogy felváltva figyelek szájtátva és fáj az arcom a nevetéstől. Remélem a férjem is ilyen okos lesz.

a főtér az egyetem előtt

I fell in love on the seaside

Tegnap voltam Rostockban, és még a tengernél is, ami csodálatos, majd posztolok jó sok képet.

Addig is, mindenki fürödjön, vagy a tengerben, vagy otthon a zuhany alatt, mer' baj lesz!

Mindenki nyugodjon meg, a balszerencse áradása természetesen folytatódik, tegnap előtt éjjel arra ébredtem, hogy felgyulladt az ágyam.* Jó, akkora lángok nem voltak, hogy mondjuk leégjen a hajam, de egy tízes csomag papírzsepi komplett elégett(és a lámpa is, félig), még úgy is, hogy a zacskó eléggé lassítja a folyamatot szerencsére. Annyi füst volt, hogy csodálkozom, hogy nem fulladtam meg nem kezdett el vonyítani a tűzjelző, egyébként a szoba ajtaját sem mertem kinyitni, pont ezért. Igazából én vagyok a hibás, meg a sóher fejem, hogy nem vettem magamnak egy állólámpát hónapokkal ezelőtt. Így most a kislámpámat használom olvasni, ami pont odaért a matrac széléhez, ahol pont ott volt egy csomag zsepi, ami persze felgyulladt. Meg egy kicsit Thomas Hardy is hibás, mert elaludtam a könyvén. Amúgy ettől függetlenül ez a Far from the madding crowd egy egész jó könyv, olvassa mindenki.

De vannak azért jó dolgok is, mint hogy nekem kell kifizetnem egy teljesen új matrac árát, mert adtak egy használtat. Vagy hogy teljesen németül beiratkoztam a német tanfolyamra, és B2.2 a szintem (!!), pedig azt hittem, hogy nem is tudok németül. Azóta még ma a könyvtárba is beiratkoztam teljesen németül, kész szerencse, hogy érettségi után 5 évvel csak sikerült lekűzdenem az én nem tudok megtanulni németül szindrómát. Amúgy a könyvtárost meg Károlyinak hívták, úgyhogy felesleges volt az erőfeszítés, de mindegy. A Staatsbibliothek Zu Berlin gyönyörű, és szocreál és impozáns, és a FSZEK kösse fel a nadrágját. Kár, hogy az internet nem működött a laptopomon, amiért tul.képpen odamentem és hogy szexi szemüveges fiúkat lessek. Arra is jutottam, hogy miért nem tanultam építészetet, akkor most könyvtárakat tervezhetnék, vagy reptereket, vagy bármi hasonló impozáns dolgokat, és az apukám úgyis mindent megtanított volna, amit a BME nem. (Amúgy Magyarországon nincs olyan, hogy tandíjkedvezményt kapok, ha valamelyik szülőm is ugyanarra az egyetemre járt? Mondjuk a nagyapám meg a Corvinusra járt, és ott erről nem volt soha szó, bár akkor nem is ez volt a neve)


*még én magam is felröhögtem, miközben ezt leírtam,  úgyhogy természetesen nektek is szabad

Mióta az a legnagyobb problémám, hogy  a fiúm Amszterdamban van, én pedig Berlinben  tikkel a szemem    nincs munkám  túl sok kávét ittam és most fáj a gyomrom, úgy érzem, nincs jogom igazán komoly dolgokról, vagy komoly problémákról beszélni. De azért az csak észre veszem, hogy a az emberek egyik fele a Balatonon van, a másik meg nyáresti esküvőkre jár, vagy házasodik, nem?

Szombaton volt az esküvője a barátnőmnek, haha, "barátnőmnek" (who am I kidding?) akinek kölcsönadtam a nyomtatóm , és én elfelejtettem szólni, hogy nem megyek. Azt hiszem, ez egy rettenetesen bunkó lépés volt, de nem kell túl naivnak lennem ahhoz, hogy azt gondoljam, nagy eséllyel nem is vették észre, mivel voltak vagy háromszázan. falufesztivál Olyan rossz embernek érzem magam, hogy ezt mondom, de kiszámoltam, és nekem ez, hogy elmegyek erre az esküvőre kb. 100ezer forintba került volna. És tudjátok, hónapokkal ezelőtt azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy mennyi, Cs esküvőjére mindenképp elmegyek. De most, minden után, hogy ténylegesen mióta elromlott a nyomtató, egyszer sem keresnek(évek óta), de még annyira sem vagyok fontos, hogy 10 percet velem együtt töltsenek, én már nem akarok úgy tenni, mintha barátok lennénk, mintha fontosak lennénk egymásnak,  mert amikor én próbálom tudatni vele, hogy megértem a pénzügyi helyzetét és nem fogok veled új nyomtatót vetetni, akkor fröcsögve ordít velem, hogy mégis mi közöm nekem az ő pénzéhez, akkor úgy gondolom, hogy pont nem kell, hogy a továbbiakban érdekeljen. Mármint gondolom, hogy azt is mondhattam volna, hogy semmi gond, ugyan olyan állapotban kérem vissza a nyomtatót ahogy volt, oldd meg magad a költséget. (Ő meg azt mondja nekem, hogy nekem nincs pénzem. Nekem mikor lenne képem bárkinek ezt mondani? Soha?)

De nem is erről akartam írni, és nem is tudom, miért vagyok olyan keserű ezzel kapcsolatban. Ja, de tudom miért, hát mert vannak ezek az emberek, akik egyszerűen mindig azt gondolják, gondolhatják, hogy ők jó emberek, ők a jó emberek minden szituációban, ők Isten szava szerint cselekednek, de igazából még a biciklimet is elfogadták volna kölcsönbe. remélem azon meg lett volna egy jó kis nyolcas
Szóval mindezek után úgy gondoltam, hogy nekem nem kell a világ végére utaznom erre az esküvőre (50 ezerért) vennem egy ruhát (kb 20 ezerért vagy nem tudom, mennyi egy elegáns konzervatív esküvőre való ruha? de ha nem is veszek, akkor pedig egy elegáns szandált kellett volna vennem) és egy Herendi vázát akartam adni (további 20-30 ezerért). Amúgy tudom, hogy nem muszáj ennyi pénzt költenem nászajándékra,   de úgysincs olyan sok közelinek gondolt barátnőm, nekik meg szép ajándékokat akarok adni. Azt sem tudom, hogy az ilyen Zsolnayk meg Herendik divatosak-e, de én nagyon szeretem. És amúgy világos, hogy ennél anyagiasabbnak nem is tűnhetnék, de azt hiszem nem igazán erről van szó, hanem az évek alatt egy csomó kicsi dologról. Mert azon már rég túlléptem, hogy a lánybúcsúra nem hívtak meg, bánom is én, de hogy még a vacsorára sem sikerült, csak a "szeretetvendégségre", ez egy kicsit ő, izé, mellbevágó. Egyáltalán, mi ez a divat, hogy a vendégek egy részét nem is hívjuk meg a vacsorára? Ha valakire nem akarsz költeni 3ezret, hogy ehessen egy rántotthúst, akkor minek hívod meg az esküvőre? És hogy meghívod kb az egész gyülekezetet, ugyanakkor pont a barátnőidet nem sikerül meghívni a vacsorára? Ugyanakkor meg a meghívón ott van, hogy borítékba zárt nászajándéknak örülünk, hogy megkönnyítsük a költözést (Grácba vagy hova) aha persze, 5 eurós Ikea utalvány. apjukfülit

Mérges vagyok, keserű és szomorú, és igazából miért mindenki a nagy szakításokról beszél, amikor a barátságokat sokkal nehezebb lezárni?

múlt hétfő 13

A hétfői napot nem tudom mással magyarázni, mint hogy 13-a volt. Visszagondolva persze már főleg csak röhögni tudok magamon, mert igazából minden akkora katasztrófa volt, hogy még Bridget Jones is megirigyelné. Esküszöm, csak azért nem szakadt ketté a fenekemen még a nadrág is, mert az már az első munkanapom reggelén megtörtént. (Amúgy ezen azóta is fel vagyok háborodva, mármint ugyan akkora ez a nadrág, mint amit a tom taylorban vettem két éve, és az nem szakadt el, igaz, hogy volt kb 8 ezer árkülönbség, de akkor is)

Pár napja szétesett az ágyam,iszonyú félelmetes volt, békésen alszom, majd egyszer csak arra ébredek, hogy reccs, aztán pár perc múlva zutty, és a kerett jobb oldala kiesett. Még ahhoz sem vagyok elég ügyes, hogy valami vad szex közben törjön szét az ágy. Tegnap éjjel megint reccsent az ágy egyet, amikor rátettem a hátizsákom, azóta rettegve alszom.

A hűtő ajtaja pár napja kilazult, hétfő reggelre pedig teljesen tönkrement, be sem lehet csukni, hajnali 5-kor arra ébredtem, hogy jön egy fénycsóva a hűtő felöl, fél 9-kor pedig arra, hogy teljesen leeresztett, a csirkecomb megromlott, a spenótlevél is, gondolom nem egy éjszaka alatt, hanem több napos nem rendesen működő hűtőtöl. Meglepően gyorsan hoztak egy másikat, de ennek meg a fagyasztójának az ajtaja nem nyílt ki, aztán meg szétesett, de ezt is megcsinálták. Csak épp most két hűtő van a szobámban, mert a régit nem lehet kikapcsolni, és akkora zúgás, hogy inkább vmi hullámverésnek képzelem.
Amúgy még a zuhany lefolyó is eldugult, pedig én mindig kiszedem a hajam fürdés után, és egyszerűen nincs gusztusom belenyúlni, miután mások használták 1967 óta. Ezt már nem volt képem jelenteni a törött ágy és hűtő után, úgyhogy öntöttem bele tisztítót, hát, majd meglátjuk.

Aztán meg, hogy pénteken még úgy állt a helyzet, hogy most akkor van két szakmai gyakorlatom, hétfőn meg hirtelen egy sem volt. Akiknél pénteken voltam tulajdonképpen korrekt volt, mert nem mondtak semmit, de a másik, no tőlük kiborulok. Mármint, hogy van ez, hogy egy hétig várom, hogy megmondják mit csináljak, csak hogy rájöjjenek, hogy igazából nem is annyira tudnak nekem feladatot adni. Én ezt már nem értem, ingyen akarok dolgozni, és akkor tessék.

Amúgy a legjobb dolog ami történt hétfőn, hogy főztem magamnak szuper rizottót. Ennek ellenére azt mondom, hogy ne főzzetek kollégiumban rizottót, mert borzalom. Mármint én mindig naiv vagyok ,és azt gondolom, hogy ez milyen egyszerű, mit nekem egy kis gombás rizs, aha, persze. Kicsit mindig előfőzöm a rizst, hogy a zöldség ne főjön teljesen szét, mire megpuhul a rizs (ha már az a koncepció, hogy ezeket együtt főzzük), de akkor ezt a rizst bele kell öntenem egy másik tálba. Aztán a csirkelét forralom fel, és azt öntöm egy másik tálba, csak hogy mituán a zöldség kész ezeket mind összeönthessem újra. Mindenesetre szuper lett, még annak ellenére is, hogy a spenótlevél megromlott, úgyhogy azt nem tudtam beletenni. Azt hiszem, hogy a kecskesajt a dolog nyitja, és hogy lépjünk túl azon, hogy egy barna izé az egész.

hát ez itt nem Anglia

Szóval meglepődtem azon, hogy meglepődtem azon, hogy fehér a bolti eladó itt Berlinben.

Amúgy mielőtt elkezd valaki fröcsögni, hogy mekkora rasszista vagyok, csak mondom, hogy Londonban kb nincsenek fehér bolti eladók, KFC dolgozók, Tesco takarítónők, vagy hasonlók. Egyszer meg jelentkezni akartam egy állásra vmi drogériába, és akkor a csoporttársaim közölték velem, hogy kár is, oda úgyis csak pakisztániakat vesznek fel.

intern

Szóval megláttam ennek az Intern című filmnek az előzetesét, és egyszerűen muszáj volt felnevetnem rajta, mert mégis mennyire témába vág ez a film az életemet illetően? Na jó, csak annyi , hogy gyakornok.

Igazából tulajdonképpen olyan fárasztó, hogy a társadalom milyen nagyon meghatározza, hogy melyik életkorban mit kellene csinálnom, de én mindent túl későn csinálok, úgyhogy egész életemben úgy érezhetem, hogy lemaradok valami fontorsról. Mint mondjuk most ez a hülye Erasmus, meg szakmai gyakorlat meg mit tudom én. Pedig egyébként nekem már az is olyan nagy trauma volt, hogy elvégeztem az egyetemet. Jobban mondva, hogy nem vagyok már diák. Lezárult egy korszak, és most már tényleg felelősségteljes felnőttnek kell lennem. Egyrészt persze semmi nem változott, mert én semmit nem változtam (még mindig állandóan kések 10 percet), meg ugyan úgy meg kell felelnem, csak nem a vizsgakérdéseknek, hanem a feladatomnak amit elém raknak, és ha nem tudom megcsinálni, akkor ugyan úgy rossz embernek fogom érezni magam, mintha megbukom a vizsgámon, nemintha az érdemjegy én lennék, vagy a pillanatnyi teljesítményem az excel táblában én lennék, de mégis mikor látom ezt be a megfelelő pillanatban? Soha, perszehogy soha. Másrészt pedig, úgyis fogok jelentkezni egy második mesterre, de attól nem lesz minden a régi, mert már 24 vagyok, és nem akarok már emlékezni arra, hogy mégis mennyire komoly felnőttnek tűnt valaki, aki 24 éves amikor mondjuk 16 voltam, mert akkor úgyis csak elborzadnék. Tudom, hogy azt mondják, hogy a kor az csak egy szám, de egy olyan szám, amit úgysem tudok teljesen levakarni magamról, még akkor sem, ha mániákusan kenem az arcomra a krémet és nem eszem 7 után (dehogynem, kit áltatok?) mert a korom valahogy mindig az identitásommá válik, főleg tavaly óta, mióta a fő gondoltatom az, hogy jesszusom, 24 vagyok. 16 évesen talán már nem emlékszem, hogy mi volt a fő gondolatom, de egészen biztos, hogy nem az, hogy bezzeg az anyám az én koromban.... És hát, most úgy érzem, hogy a kor az nem csak egy szám, hanem egy kicsit mint egy korszak is, egy rakás szituáció, amibe belekerülök, mint mondjuk, hogy el kell mennem az állásinterjúra, vagy hogy vennem kell egy blézert, meg egy uzsonnásdobozt, és komolyan kell kinéznem hétfő reggel.

Ugyan minden második szavam az, hogy rettenetes, de tényleg rettenetesen kiábrándító és ijesztő, hogy 24 éves vagyok, és még mindig nem tudom igazán pontosan, hogy mit kezdek az életemmel. Szégyenletes, de mostanában kezdek csak rájönni, hogy ténylegesen mekkora privilégium, hogy igazán azt csinálok, amit akarok, mert ha mondjuk Sierra Leonén laknék, akkor biztos lenne már vagy 5 gyerekem meg egy 30 évvel idősebb férjem, vagy 10 éves korom óta egy gyárban dolgoznék,úgyhogy roppant hálásnak kell lennem a sorsomért. Az is vagyok, persze, de ez nem segít. Ettől még nem tudom igazán, hogy mi van. Annyiban már egészen biztos vagyok, hogy nem annyira szeretem a szociológiát, az antropológiát viszont igen. Az is a helyzet továbbá, hogy van ez a fura képzetem magammal szemben, hogy milyennek kellene lennem pontosan, és mi kellene érdekeljen, és hogy majd antropológus leszek, és a Seatommal járok minden reggel 10-re órát tartani a második kerületi fényes lakásomból, de igazából a dolgok most egyáltalán nem így állnak.

De az aggodalom akkor is midnig ott van a fejem felett, hogy mi van ha elhalasztok valami fontosat? Mi van, ha ezzel, hogy felmondtam, valami roppant fontos tapasztalatról maradok le? És egyáltalán, van-e valami olyan univerzális tapasztalat, amit meg kéne szereznem, ahhoz, hogy megfelelő legyek (magamnak, vagy bárki másnak)? Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy nem igazán, mert mégis mitől leszek egy kicsit is érdekes, ha nem attól, hogy más a tapasztalatom, mint az összes többi embernek? Habár persze mindenkinek más a tapasztalata gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, a mai napról, az Erasmus ösztöndíjról, vagy az eperfagyiról, és ez ijesztő is, mert akkor mégis mi az, ami összeköt minket embereket? Mitől fogjuk megérteni egymást? Én még mindig nem tudom.

Igazából borzasztóan frusztrált vagyok ettől a helyzettől, hogy felmondtam, és mindenféle helyekre meg non-profit szervezeteknek emailezgetek egész nap. Senki de senki nem akarja, hogy dolgozzak nekik.
Ó várjunk csak, senki de senki nem akarja, hogy ingyen dolgozzak nekik. Eddig egy fickó hívott vissza, de róla is kiderült, hogy fél évre előre vannak gyakornokai. A másik két válasz amit kaptam az volt, hogy rossz emailre küldtem, a másik meg hogy "failed delivery to recipent".  Nem értem én ezt a világot, de valami borzasztóan elromlott itt. Ezek a motivációs levelek is szörnyűek, el se akarom képzelni, mennyire szörnyű lenne, ha mondjuk nem tudnék rendesen angolul, és azon kéne gondolkodnom, hogy most akkor melyik igeidőt használjam, vagy nem tudom. Felfedeztem ezt a Hemingway nevű alkalmazást, és ezen szórakozom, kiderült, hogy túl hosszúak és komplikáltak a mondataim, milyen meglepő.

Jó dolgok is vannak azért, mint mondjuk, hogy valamelyik nap németül telefonáltam (szerintem telefonálni elég nehéz bármilyen nyelven, mondjuk sokkal könnyebben értem mint angolul, érdekes), vagy hogy eggyel kisebb nadrágba sikerült belepréselnem magam, mint rendesen.

Szóval a dolgok nem mennek olyan jól, és még sötét is van, de azért remélem, hogy én is olyan leszek mint Taylor Swift, először állítólag boldogtalan és magányos, most meg már szupersztár és gyönyörű. Jó a szupersztárságról lemondok, csak legyen már egy állásom.
Ami igazából nem is állás, mert ingyen is dolgozom, csak hadd főzzek kávét meg formázzak excel táblákat légyszi.

Erasmus, turismus, orgasmus

ze Germans come

Na jó, vagy nem annyira.

Mármint az orgazmus. Lesz ez még így sem, de most még optimista vagyok.

Szóval ezt a posztot kb egy hete kezdtem el, és akkor meg akartam írni, hogy Berlin tök jó eddig, meg minden tök jó, a kollégium rendben van, sok a napsütés, és közel a Lidl, úgyhogy éhen halni sem fogok. Komoly problémáim nincsenek igazán, csak ilyenek, hogy vacak a párnám, (de majd mindjárt elmegyek venni egyet), az internet elég lassú (ezt a kérdést apukám testvére oldotta meg), ja meg hogy rettenetes ez a szakmai gyakorlat.

A helyzet az, hogy rettenetesen kiábrándult vagyok. Ez a szervezet igazából egy nagyon jó dolog is lehetne, már akkor is, ha csak a honlapon megemlített dolgok fele úgy történne ahogy az ember várja (diplomácia, globalizáció, fiatalok aránya a parlamentben, és hasonló hangzatos dolgok), és akkor reggel 10-re megérkezik a 15 új gyakornok, és rájövünk, hogy tulajdonképpen az alkalmazott:gyakornok arány 7:40-hez. Izé, van 7 alkalmazott, ebből 3 a vezetőség, akikkel csak szökőévben lehet találkozni, meg az idegbeteg informatikus mindenes fiú, de róla később. Rájövünk továbbá arra is, hogy nos, itt nem történik semmi. Úgy értem semmi a hangzatos tevékenységekből, a hírportál átmenetileg szünetel, kutatómunka gyakorlatilag nincs, a szervezet összes tevékenységét a gyakornokok végzik. A szervezet összes tevékenysége pedig az adatbázis kezelés. Nem viccelek, az a feladatunk, hogy mindenféle dolgokat kerressünk a guglin (ie. kazah városok polgármesterei, mit tudomén milyen afrikai törzsfőnök, szakács feltalálók, ), aztán formázzuk az excel adatbázist, majd mindenki kap egy listát, amiről jobb esetben mindenkit emailben kell spammelni az új, 300+ eurós előadássorozat, ó, suldigung, szimpózium remek híreivel. Rossz esetben az a feladat, hogy egy rakás non-profit szervezetet kell telefonon zaklatni, hogy jöjjenek már beszélni erre a hétországra szóló tanácskozásra. Szerintem az egész dologról mindent elmond, hogy mennyire rendszertelen és érthetetlen, hogy elém csak oda tesznek egy listát a nevekkel és elérhetőségekkel, majd felhívom az Amnesty Internationalt, csak hogy szembesüljek vele, hogy van egy nemzetközi és egy brit titkárság is, úgyan úgy Londonban, melyikkel szeretne beszélni, kisasszony? Vagy hogy felhívom a szervezetet, és akkor megkérdezik, kit szeretnénk előadónak, én pedig, mivel 5 perce láttam a honlapjukat először, bemondom az első nevet ami eszembe jut, és akkor el van döntve? Hát nem tudom. 

Amúgy is, ezek az adatbázisok ha jobban belegondolok, totál félelmetesek. Van egy például, amiben az EU összes országa benne van, az összes egyetemmel, ezeknek az összes előadójával, email, telefon meg minden. Ezek publikusan elérhető adatok persze az interneten, kivéve hogy nem pont úgy, hogy 3862 email cím betűrendbe igazítva, hogy egyszerre lehessen emailt küldeni mindenkinek. Tényleg ez történik, az egyik lánynak ez volt a feladata, ahogy nekem, és 5 másik szerencsésnek az első napon az volt a feladatunk, hogy akármilyen fórumot, weboldalt, akármit találunk, tegyük bele egy adatbázisba, majd valaki más szisztematikusan mindenhova posztolta a mesterszak hírdetését.

Mindenki jól sejtette, aki egészen eddig olvasta a nyafogásomat, csütörtökön felomdtam. (Hétfőig észre se vették, hah) Előtte persze még gyorsan kitöröltem a Corvinust az összes egyetemi adatbázisukból, apjafülitazilyennek. Most meg, szóval most nem tudom mi van. Mindenféle non-profit szervezeteknek küldözgetek emaileket, hogy dolgozhassak más nekik ingyen, eddig kettő válaszolt, az egyik azt hogy nincs hely, a másik meg figyelmeztetett, hogy rossz helyre küldtem. Elég stresszes vagyok, mindig, a jó pillanataimban a volt kollégáimmal nevetgélek valami karaokén, a rosszakban meg karrierváltáson gondolkodom. 

Berlin többnyire egy tök jó hely, élhető és zöld, csak pár jelentős problémám van, mint hogy csak egy vacak reluxa van a szobámban, ezért néha hajnali 4.50kor felébredek a fényre, vagy hogy tegnap lehajoltam valamiért, és azt hiszem meghúzódott a hátam. Vagy hogy nincs munkám, és csak lógok a levegőben, de most még remélem hogy ez is megoldódik. 

such divatdiktátor

Most már csak egy divatanács maradt, amit muszáj közölnöm a világgal:  mindig hidratáljátok a lábatokat, mielőtt szaggatott farmert vesztek fel.

Tulajdonképpen mennyire irónikus, hogy ha a barátnőimnek nem sikerül valami, egyből az a reakcióm,hogy ügyes vagy, okos vagy, úgyis megcsinálod,/jobbat érdemelsz/legyen már egy kis önbecsülésed/te jobbat érdemelsz.
Ha nekem nem sikerül valami, ezekre a dolgokra sosem gondolok, csak az önsajnálatra.

Megvettem a legjobb táskát a világon ebayen, és elég olcsó is volt, csak ne derüljön ki, hogy egy sörfolt van a hátulján. Ilyen:

Igazából ilyen Madewell táskát szeretnék, az egyik csoporttársamnak zöldben volt Angliában, és tök jó vastag bőrből van meg minden, csak az a baj, hogy habár elméletileg van rá pénzem, gyakorlatilag nem tudom racionalizálni a 40ezret rá. Amúgy ez tök jó, mert lehet rá monogramot is csináltatni, habár az enyém JA, ami elég béna, mintha az lenne a táskámra írva, hogy igen. Jó, meg is lehetne fordítani, de akkor meg Armani Jeans. 

És egyáltalán, miben hordják a dolgozó nők dolgozni a cuccaikat? Nekem nincs szükségem külön laptoptáskára, mert 13 hüvelykes laptopom van, és úgy is vékony (és remélhetőleg nem ömlik rá a teám), de mondjuk az eszeveszetten nőies fekete North face hátizsákommal pont nem akarnék járni, mert szerintem nincs olyan, hogy bárkit komolyan vesznek egy olyannal, kivéve ha az ember Mark Zuckerberg, vagy hasonló. Én lány vagyok, és úgy akarok kinézni, mint egy lány. Amúgy két féle hátizsák van, amit el tudok képzelni, hogy illik nagyjából a ruháimhoz, az egyik a Kanken, ami persze orbitálisan drága, ha az ember laptopzsebeset akar, a másik meg az Ykra, ami szintén elég drága (bár legalább magyar termék), és még a színek is olyanok, hogy megvakulok tőle.

Ykra, ez pont egy jó szín

Amúgy ezek is elég menők, a Gábor Kiss handbags-től, bár talán nekem futurisztikusak: 

Na jó, mindegy, keresek inkább egy nejlonzacskót.

migráció 2015

Mármint igazából az a helyzet, hogy jobbára csak ülök itt tanácstalanul egy hete.
A múlt szombaton a fiúm bejelentette, hogy ő most akkor kapott egy állást Amszterdamban, elszaladt Ferihegyre venni egy jegyet, és másnap délután 3-kor el is utazott.
Úgy értem, álljunk már meg egy percre, eddig úgy volt, hogy én fogok lelépni*, nem? És akkor hogy is van ez, hogy amit nekem szabad, azt a fiúmnak is? Hát nehogy már. Vagy mégis. Izé.
De hogy két nap alatt? Csak így? Hogy már el is szaladtam megvenni a jegyem, így, hogy el sem tudtunk rendesen köszönni (mert én Szegeden voltam)?
Igazából ez elméleti síkon rettenetesen zavaró, összezavaró, aggasztó, meg minden. Jó gyakorlatilag is, de hát most mit tudom én? Mit jelent ez nekem? Hogy megy tovább ez a kapcsolat egészpontosan? Megy tovább? Hát honnan tudjam én ezt? Semmi sem tisztázott, és nekem igazán csak annyi a választásom, hogy Berlin-Amszterdam vonatjegyeket nézek ki az interneten? Egyáltalán nekem maradt beleszólásom bármibe is ezt a kapcsolatot illetően, ha a fiúm megteheti, hogy csak így lelép? (mármint mondjuk, a dezertáláson kívül) Számít egyáltalán, hogy ez elvileg a közjóért van? (mint hogy majd jobb életünk lesz közösen) Hát mit tudom én, hogy ezek után lesz-e közösen életünk? Mit tudom én, hogy Magyarországon lett volna-e? Most már minden olyan bizonytalan, vagy nem is tudom mi. De én ezt az egészet valahogy, nem is tudom, nem pont így képzeltem. Mert mi most vagyunk fiatalok, és most kell nagy dolgokat véghez vinnünk, amiket majd mesélhetünk az unokáinknak ráncosan és szottyadtan az öregek otthonának balkonháról, de milyen áron pontosan? Már régóta tudjuk, hogy ez a külföldre költözés biznisz elméletben, vagy úgy hogy mások csinálják sokkal menőbb, mint gyakorlatban, vagy mintha én csinálom, mert van ez a mindenféle dolog, amiről az internet nem beszél, és ez főleg az összezavarodás.

Mert mégis mi ez, ha nem egy zavaros izé? Vagy mit tudom én. Azt sem tudom igazán, hogy velem mi van szeptember után. Jelentkeztem mesterre, de ez még nem derült ki,jelentkeztem EVS-re, de eddig katasztrófálisan sikertelenül (úgy volt, hogy Dániában kapok helyet, erre azért nem, mert nem vagyok német állampolgár), nézek mindenféle állásokat, a legjobb persze Egyiptomban van, gutaütés, és akkor most még ez is, hogy a fiúm csak úgy nincs itt, nincs tovább. Illetve van tovább, de hogy van tovább?
A múlt héten arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ő már le akar telepedni, mert már arra vágyik, hogy a konyhai függöny legyen a legnagyobb problémája, és én először majdnem a képébe röhögtem. Úgy értem, hé, mérnök lettél, én meg antropológus, 24 évesek vagyunk! Előttünk a világ! Előttünk az élet! Vagy nem?
Elméletben azt gondolom, hogy mikor ha nem most, felnőtt vagyok, de még nem reumás, vagy hajlott, vagy mit tudom én, most vagy soha, még bármit szabad**. Csak aztán igazából fárasztóak is ezek az aggodalmak, hogyaszongya a fiúm lelép, állásom nincs, nem hogy konyhaablak, amire függönyt kell venni. Én mindig azt gondoltam, hogy merésznek kell lenni, amíg nincs öt gyerekem meg egy csomó macskám, de igazából ez egy kicsit fárasztó. Talán mégsem vagyok annyira Kurázsi mama, mint gondoltam, mit tudom én. Most, hogy sok időt töltöttem Szegeden, és biciklizgettem a szép napfényes, virágos utcákon, többször is gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy jobb lett volna itt maradni, jogásznak állni, ahogy mindenki akarta, és akkor most lenne egy viszonylag magas presztízsű diplomám, és apám intézett volna állást is nekem, vagy valamelyik barátja, vagy valahogy lenne. Konyhafüggöny, cserepes virág, vagy akármi. Mindig próbáltam magam meggyőzni, hogy semmit nem szabad megbánni, vagy legalábbis nem olyan nagyon, és tulajdonképpen nem bánom, hogy a Corvinusra mentem, még akkor is ha nem kifejezetten szerettem, és nem bánom, hogy mindenféle helyekre elutaztam, egyedül azt bánom, hogy haza jöttem Indiából hamarabb, hogy levizsgázzak, meg hát karácsony, és annyira égetően fontos volt időben lediplomázni és mindent rendesen csinálni, ahogy megmondták. Biztos, hogy nem én vagyok a legjobb ember a világon, de túlajdonképpen ha újra csinálhatnám az utóbbi 5 évet, akkor a nagyon fontos választásokat nem csinálnám máshogy, és azt hiszem, hogy most már csak ez a fontos. Talán a lábam nem akarnám eltörni, de az úgyis csak egy olyan helyen látszik, amit csak akkor látok, ha kicsavarom a bokám, úgyhogy már ez sem igazán érdekes. Most már tovább léphetek, mindenféle félresikerült kapcsolatok, barátságok és elveszített pénztárcák ellenére, és csak ez számít.








*Erasmus szakmai gyakorlatra, ami három hónap
**Mióta megláttam, hogy a 45 éves unokatestvérem rózsaszínre festette a haját, különösen elszabadult a pokol, még egy szaggatott farmert is vettem, bár elég szolid, mindenki nyugodjon meg)