és érezzék egy kézfogásról rólad.. (hogy családtag vagy)

És hogy vannak körülöttem ezek a kedves emberek, akik kedvesek velem, és meghívnak epres margarítát inni, meg moziba meg lakásavatóra, és tegnap nem mentem el a szokásos vasárnapi brunchra, mert szörnyen lusta voltam és rosszat álmodtam és akkor az egyik lány felhívott, hogy miért nem vagyok ott. Szóval ez nagyon jó érzés, hogy meghívnak lakásavatókra és kedvesek velem és nevetnek a vicceimen és hogy úgy érzem, számítok egy kicsit, Budapesten miért érzem úgy, hogy nem számítok igazán? Hogy engem senki nem ért meg teljesen? Valamit olyan rosszul csinálok.

A legjobb barátnőm olyan jól értett, hogy amikor azt mondtam neki, hogy az unokatestvérem olyan mint egy torta, amiből hiányzik egy szelet, és ezért beszélünk el egymás feje mellett, és ezért nincs fogalmunk egymás világáról, ő még akkor is megértette, hogy miről beszélek, pedig leírva ez egy roppant gonosz és buta metafora. Vagy hasonlat, mit tudom én.

Csak a legjobb barátnőm már nem a legjobb barátnőm, és a többi barátnőimből mintha hiányozna egy kicsi tortakrém. Csak egy egészen kicsi.
Viszont a nyomtatós barátnőm írt nekem egy hosszú és bocsánatkérő emailt, és fogalmam sincs mit válaszoljak neki, ugyanakkor naponta háromszor ellágyulok rajta.

További emailek pedig a rokonaimtól, akiknek szintén nem tudom igazán mit válaszoljak a névnapi jókívánságaikra, mert nyár óta bökik a csőrömet. Jó, igazából ez nem igaz, ez a konfliktus kb 5 éve eszkalálódik, és most lett olyan zavaró, hogy muszáj volt többször is bőgve telefonálnom anyámnak. Fogalmam sem volt, hogy én ilyen haragtartó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy én vagyok az egyetlen ember a közeli családomban, aki elég őszinte ahhoz, hogy megmondja mi a probléma. Jó, volt fogalmam, mert a nagymamám már többször is mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen őszinte ember a családban, aminek nagyon örül, de ne úgy legyek őszinte, hogy ezzel még több konfliktus alakuljon ki. Szerintem én nem vagyok domináns természet a kapcsolataimban, irányítani pedig soha nem akarok igazán, de ha rálépnek a nagylábujjamra olyan emberek, akiknek én teszek rendszeresen szívességet, és nem hogy nem kérnek bocsánatot, de még a tűsarkújukat is felveszik, hogy legközelebb még jobban sikerüljön, akkor én előbb utóbb nagyon is emlékeztetni fogok bárkit, hogy az enyém az utolsó szó. És legközelebb talán nagyon is megvonom a vállam, és azt mondom, hogy bocs, de nem. Mert nekem ez nem kötelességem. Nekem és a családomnak nem kötelességem bármit megtenni, csak hogy a családtagjainknak sokkal jobb legyen, nem kötelességünk egy csomó pénzt elkölteni az unokaöcsémre, vagy egyáltalán, semmire.

Arról van szó egyébként, hogy a nagynéném és az unokahúgom minden adandó alkalommal emlékeztetnek rá, hogy az unokatestvérem mennyire zseniális, mennyire sok mindent elért az életben, ő egyedül is meg tud élni, és én mennyire nem érek semmit. Mennyire nem értem el semmit, mert apám fedezi a legtöbb kiadásom, és amúgy is, így nem is ér semmit, hogy van két diplomán (kettővel több, mint az unokahúgomnak), és eggyel több idegennyelven tudok beszélni, és egyáltalán, ezek nem is voltak valódi erőfeszítések. De ha véletlen mégis sikerül gratulálni, mert jól sikerült a szakdolgozatom, akkor is olyan arccal, hogy de az én gyerekem miért nem. Hát mit tudom én, mert közölted vele, hogy nincs pénz taníttatni?  És miért kell ilyen megjegyzéseket tenni, amikor viccből azt mondom, hogy majd a szuperokos 4 éves unokaöcsémnek Bourdieu-t olvasok fel, hogy nem, nem, neki igazi állása lesz, biztosan mérnők lesz? (pont annyira fogod ebben támogatni, mint a másik gyereked tanulmányait, ugye?) 
És aztán idén nyáron, amikor azt mondom, hogy nem veszek részt a közös nyaraláson, ami amúgy az én szüleim (vagyis a mi) nyaralójában folyt volna, csak mert ők olyan jó fejek, hogy bármikor jöhettek, a ti feltételeitek szerint, de ez sem elég, mert ti az egészről csak annyit tudtok odavetni, hogy akkor hány ágy van pontosan? És ugye jöhet az xy* is? Szóval hogy jöjjön a legjobb barátnő, a nektek megfelelő időpontban és feltételekkel, ugyanakkor az én szüleim költéségén, kizárólag a mi autóinkban szállítsuk oda az összes családtagot (és aztán etessünk 10 embert egy hétig), úgy, hogy én egyáltalán nem mondhatom azt, hogy a nagynéném félig ex élettársa (akit amúgy senki sem tud elviselni a családban) ne jöjjön már, mert ez csúnya dolog, ugyanakkor a te legjobb barátnőd mégis jöhet, de ez teljesen véletlen derül ki, és így már az én barátnőimnek nem marad hely. Vagy a fiúmnak, vagy akárkinek. És akkor a tetejében kiderül, hogy az éves nyaralás ami kb 10 éve mindig van, erre neked most nincs időd**, de még ez se elég, az utolsó pillanatban sikerül ezt kinyőgni.
Szóval én lemondom a nyaralást,anyám részéről ez teljesen rendben van, apám teljesen kiborul azon, hogy micsoda szervezés ez, és hogy én mennyire sértett vagyok, és mit képzelnek, hogy ezt csinálják velem, és lefújja az egészet. Erre az unokatestvérem trágár emaileket küld nekem, mindenféle nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, melyben gratulál, hogy jól elintéztem az ő nyaralását. Az ő nyaralását. A mi nyaralarónkban, ahova mi hívtuk meg ahova ő hívatta meg magát, az ő feltételei szerint.
Értem én ezt? (nem)
Van kedvem ezek után boldog névnapot kedveském... (pontokkal a végén!) emailekre válaszolni? Ugyan kérem.

*legjobb barátnő
** nem fér bele, nem fér bele. ez a kifejezés,az őrületbe kergülök tőle