via

Hazajöttem Budapestre ahol fél éve (fél éve!!!) nem voltam, és minden egyszerre olyan csodálatosan ismerős és idegen, kinézek az ablakon, és akkora a köd, hogy nem látszik a Sashegy, tegnap szegedi jegyet próbáltam kilyukasztani a buszon, és megettem egyszerre három túrórudit, és az egész nagyon jó. Most még minden nagyon jó, és kicsit olyan egzotikus. Egzotikus, és meglepődöm, hogy az emberek magyarul beszélnek és mindenki olyan unott a metrón, és csodálatos, csodálatos, hogy vehetek magamnak 100 forintért egy perecet, csodálatos, hogy 250 forint egy kávé, és egy pillanatra még azon is majdnem elmosolyodom, hogy egyszerre két hajléktalan ugrik oda a visszajáró 50 forintért. De egy pillanatra tényleg csak állni tudtam a retkes Nyugati aluljáróban, és majdnem elsírni magam a meghatottságtól, hogy végre itthon vagyok ebben a retkes városban, és hogy bemegyek a könyvesboltba, és minden olyan szép, és magyarul vannak ott a könyvek, hogy elolvasok két sort és máris nevetnem kell, és mintha az egész magyarságtudatom valami bennfentes dolognak tűnik, amit egy pillanatra majdnem elfelejtettem, de most már elég jól emlékszem.
Az a baj, hogy mindenre elég jól emlékszem, a retkes hármas metróra, a szomorú és nyomorult(nak látszó) emberekre ezen a metrón, a bliccelőre aki mindenkit félrelökve rohan a mozgólépcsőn, a hajléktalanok hadára, akik ráugranak a visszajáró 50forintomra miután megvettem a buszjegyemet, és egy pillanatra kénytelen vagyok úgy érezni, hogy ebben az egyetlen pillanatnyi gesztusban, és a szegedi karácsonyfában, aminek csak a teteje van feldíszítve, mert alulról lelopják a díszeket, ebben annyi keserűség és nyomorúság van, hogy mindent elront. Azokat a kicsi dolgokat is, amik most frissek és izgalmasak voltak, egzotikusak, és olyan bénán magyarok,amiket olyan vacaknak találnék, mint amennyire csalódott voltam, hogy milyen kicsi poharas kávét adnak.
És akármilyen hatásvadász naplemente lesz a Spree-n a ház előtt, és akárhogy könyvesbolt van a háztömb túloldalán, és ez a kis koszos Budapest mindig az otthon marad nekem, a szeles-ködös Tisza-part pedig mindig is az a hely lesz, ahova legszívesebben elmenekülök, ha túl sok már az életem, de valahogy annyi keserűség van bennem, magammal szemben, az egész világgal szemben, azzal szemben, hogy akármennyire hiányzott nekem a rázkódos 49-es, nem hiányzott eléggé, hogy azonnal tudtam, hogy nem hiányzott eléggé.