love can be like magic, what we had was tragic

Görlitz

Szóval nem haltam meg a műanyagvillától, és a blognak sincs vége, csak most nincs igazán mit mondanom.

Vége lett a fiúmmal, és erről meg aztán végképp nincs mit mondanom, csalódott vagyok és kiábrándult, és fogalmam sincs mikor fognak fiúk legközelebb érdekelni.

De legalább új lakásba költöztem, és ez nagyon jó. Mármint a lakás nem annyira, de az, hogy egyedül lakom, egyszerűen szuper. Már el is felejtettem mennyire szuper. Az előző lakás sokkal jobb volt, de ott meg a lakótársam volt olyan mértékben hárpia, hogy megérne egy külön posztot. A főbérlő fiúval eddig az  a legnagyobb konfliktusunk, hogy hány égőt csavarjon be a csillárba, meg hogy iszonyat retkesen hagyott ott mindent (de ezzel kapcsolatban csak a fejemben él a konfliktus), ugyanakkor meg megszereli nekem az internetet, meg a radiátort, meg felajánlja, hogy eljön velem az ikeába és hazacipel velem a metrón egy asztalt(!!), szóval eddig nagyon kedves, meg tök jó. Kár, hogy elhasználtam egy flakon tisztítószert, mire tisztának nyílvánítottam a fürdőszobát. A lakás jóindulattal is csak shabby chic-nek nevezhető (i.e az egyik falon semennyi festék nincs, habár a másik meg türkiz legalább), és asztal sincs, az ajtót meg szerintem fél vállal be lehetne lökni, ha nagyon akarnám, remélem senki nem akarja majd.

Berlin nagyon hideg, és nagyon sötét, bár ma elég jó idő volt, úgyhogy vagy fél órára(!!4) levettem a kesztyűm meg a sapkám. Meg kell osztanom a titkot a világgal, hogy az intersportban lehet venni valami pulóvert, ami úgy néz ki, mintha kívülről kötött lenne, belül pedig olyan polár szerű, és nagyon jó meleg, lehet venni Jack Wolfskint meg mindenféle márkátlant is, nekem a közepesen olcsó van, és az is szuper.

Na jó, azt hiszem tényleg nincs mit mondanom, mint ahogy megjósoltam, olvassa mindenki inkább a Margó-díjra jelölt könyveket, sokkal izgalmasabbnak tűnnek.