A tegnapi posztom komment szekciója nem annyira hoztam meg a kedvem a blogoláshoz, vagy hogy újra bármiről írjak, ami komolyabb mint egy kabát vagy saláta, szóval mutatom, milyen kabátot vettem.

mérges kövér nő

 Akkor lettem főleg mérges kövér nő, amikor Schobert Norbi először elkezdte ezt a kövér nőzést, meg hogy az ő felesége miniszoknyában szült. Erről már írtam instán rövidebben, és ha azt olvastátok, bocsi, ez valamennyire ismétlés lesz, de nekem itt most meg kell mondanom a magamét. 

Szóval két fő élményem van, amit meg akarok osztani: Az egyik, amikor 14 éves vagyok és az iskolai bálra kerestünk ruhát, anyámmal meg a nagynénémmel álltunk egy báliruha szalon kirakata előtt, és én egy pántos ruhát nézegettem. Annyira a fejembe égett, ahogy a nagynéném kijelenti, hogy mit képzelek, ujjatlan ruhát semmiképp. 

A másik, hogy én egészen sokáig (mondjuk egyetemista koromig, vagy mit tudom én) nem is gondoltam arra, hogy szép vagyok-e vagy ronda vagy milyen az arcom, mert annyira lefoglalt a kövérség kérdése.

Aztán van még az, amiről nem rég beszéltem a terápián a pszichiáterrel, hogy 8 éves vagyok kb. és anyám megbeszélte a tanár nénivel, hogy lehetőleg nem vehetek poharas kakaót, mert hízlal. Arra is emlékszem, hogy 30 forint volt, és nagyon finom. 

Szerintem nem jó a kövérséget, vagy bármilyen, bármekkora túlsúlyt kizárólagosan traumaként beállítani, de jó sokáig tartott, mire egyáltalán szóba került nekem a pszichiáternél. Mondjuk lehet, hogy ez nem teljesen véletlen, az előző pszichiáterem nagyon-nagyon sovány volt, meg volt valami karót nyelt vibe-ja, ami miatt mondjuk párkapcsolati dolgokról is nehezen (vagy leginkább sehogy) nem beszéltem vele. 

Tegnap láttam ezt a képet a H&M-ben, és egyrészt mondjuk az a baj, hogy teljesen normálisnak tűnik, mert nekem, meg másoknak is normális, hogy ennyire vékony nők vannak katalógusokban, a Zara honlapján vagy bárhol, közben meg az emberek többsége nem így néz ki. Én ezen a képen nagyon felmérgeltem magam, mert 2023-ban már normalizálódhatna az, hogy átlagos(abb) testeket mutatunk azon kívül, amikor direkt arról szól a kampány, hogy gyerekek, nézzétek, átlagos testek, és akkor beraknak pár modellt, akiknek szokatlan szeplőik vannak meg hézag a foguk között. 

Én egy mérges kövér nő vagyok, mert tudok vásárolni magamnak a H&M-ben bármilyen fehérneműt, de nálam sokkal nagyobb nők nem igazán. Tudok vásárolni magamnak melltartót, de ha tényleg nagy mellem lenne, nem tudnék, mert a hátkörméret nem igazán nagy, csak a kosár. Mérges vagyok, mert állandóan elmegyek mindenféle boltokba, és habár a címke szerint XXXL-ig léteznek bizonyos dolgok a Mangóban, és nekem nincs is szükségem ekkora méretre, de nem tudom megvenni a kabátot ami tetszik,  mert nem létezik a boltban csak xxs-től m-ig. Én egy kövér nő vagyok, nem szegény nő, és csomó boltba odavinném a pénzem, de nem tudom, mert állandóan ki van fogyva a méretem (mint mondjuk a Springfieldben is). Mérges kövér nő vagyok, és nem fogok viszonylag drágán olyan (magyar dizájner) márkáktól vásárolni, ahol csak egy méret van és éppen jó rám, mert bár értem a logikát ami mögötte van (olcsóbb előállítás, ezáltal valamivel alacsonyabb árképzés, blabla, micsoda közgazdász vagyok) Teljesen megalázónak érzem az ilyen egyméretes bóhóckodást, mert elnézést, de senki nem egy méret, és nem tudom kiverni a fejemből, amikor jött Bolla Viktória a Viktória Bolla márkájával, aminek az egyik kampányában a "mindennapi hercegnők" vagy valami hasonló volt a tematika, és akkor az egyik arca Epres Panni meg még pár objektívan nagyon szép influencer lány, Fatima Panka közéjük téve mint valami token nem magyar és kicsit nem piszkafa vékony lány.

Tudom, hogy ez egy sovány (haha) próbálkozás volt a testpozitív akármire, de elnézést, a body positivity nem erre van kitalálva. Nagyon sok mindent értek ezzel kapcsolatban,és biztos sokat nem, mint mondjuk egy átlagos színesbőrű vitiligo-s ember kűzdelmeit. Azt viszont értsük meg, hogy a body positivity a kövér embereknek lett kitalálva, kövér fekete nők kezdték el ezt a mozgalmat, sajnálom. Tudom, hogy ott van Julcsa, 58 kilós és teljesen elégedetlen az alakjával mert nincs csípője, meg Marcsi, aki utálja az állítólag elálló fülét, a nagy mellét, vagy hogy szőrös az akármije, de ez nem erről szól. Tudom, hogy mindenkinek meg kell küzdeni a saját démonaival, és én ezt most nem is akarom elvitatni senkitől, de azért azt vegyük már figyelembe és fogadjuk már el, hogy ha az ember a mindenkori szépségideálnak megfelelően néz ki, ie. nagyjából vékony, sokkal könnyebb elfogadni magát. 

A kövér emberek nem így néznek ki. A kövér emberek több ítélkezésnek vannak kitéve, mint az átlag dohányzó (pedig hát), és ha már itt tartunk mélységesen felháborít az a fajta diskurzus is, hogy a body positivity a kövérség idealizálása. Nem idealizás senki semmit, aranyapám, de ha már így alakult, valahogy élni kell. Ezt nem értem leginkább, ezt nem értik leginkább, hogy nem úgy leszel kövér, hogy túl sok vajas kenyeret ettél, vagy nem akartál lefogyni, ez nem csak az akaratról szól. Aki abban keresi a hibát, hogy a kövér emberek elfogadják magukat (és ezen a ponton úgy érzem, habár problémás, habár nem mindegy, hogy, habár nem úgy van az), de a kövér embernek jár az önelfogadás, és jár az a hit benne, vagy nem is tudom, minek nevezzem, hogy ő majd tudja, hogy akar élni. Na most ha én 200 kilós vagyok és a boltig alig tudok elmászni (mint mondjuk a nagynéném, de mondjuk ő vagy 75 éves is) az nyilván egyértelműen nem jó, meg vannak ennek az egésznek fokozatai vagy minek nevezzem, de ha nem tudná mindenki jobban (mint a kövérek), akkor talán nem jönnének ki emberek száján ilyenek, hogy én túl hiú vagyok ahhoz, hogy meghízzak, meg hogy szerintem bennem túl sok az önuralom, hogy ennyire elengedjem magam egy bizonyos súly fölé, meg hasonlók. Ez a poszt nem hormonális problémákról meg terhességi körüli/utáni hízásról szól, ez a poszt arról szól, hogy túl sokszor használom a kövér szót, és ez lehet, hogy valakinek önmagában triggerelő, de én meg úgy érzem, hogy ezen a ponton mindegy, és a duci meg molett meg túlsúlyos (ez amúgy is valami orvosi terminológia) csak felesleges modoroskodás hogy a kövérséget övező elképzelések az össztársadalomban mennyire felháborítóak, felháborítanak, miközben meg egy rakás nő úgy akar vékony maradni, hogy évente félévet diétázik, intermittent fasting a hét 4 napján a többi meg ketodiéta (ezt komolyan hallottam egy nőtől az interneten) és nekem ne mondja senki, hogy az ilyen evés fenntartható és egészséges. 

Nem tudom, nem tudok igazságot tenni, de sokkal több elfogadás kellene a testünkkel kapcsolatban, és sokkal több hit abban, hogy a kövér emberek tudják mit csinálnak.

3 fun things

1.  El ne felejtsem elmesélni, hogyan gyújtottam fel majdnem a jobb mellem. Az a kár, és a szerencse, hogy ez teljesen clickbait, ugyanis csak majdnem megpörköltem. Annyi történt lényegében, hogy szárítottam az egyébként nagyon béna és kb 20 éves hajszárítónkkal a hajam, amikor egyszer csak elkezdett szikrázni, majd kicsapott egy láng ahol a vezeték csatlakozik a hajszárítóhoz. Mivel kicsit lefelé hajtva a fejem szárítottam a hajam, a szárító kb a mellemnél volt, és hát... na, kicsit megrázta az áram. Vagyis eléggé, két napig fájt. 
2. Elmesélek gyorsan egy másik rövid történetet is, hogy ne mondja senki, hogy ez egy megúszós poszt (pedig az, elég fáradt vagyok, és már írtam egy másikat, amit nincs energiám befejezni se)melyben egészen felháborodtam egy bolt sofőrön: a személyes számlájára akarta, hogy utaljam a pénzt! A személyes saját számlájára! Ami tilos! De hogy neki nem működik az online fizetős eszköze. Nálam meg csak 2 ezer forint van. Egyből jelentettem a boltnak, ami utólag jöttem rá, hogy veszett fejsze nyele volt, mert végül volt a közelben egy bankautomata, és onnan vettem ki pénzt, hogy kifizethessem, szóval semmi bizonyítékom nincs arról, hogy alig tudok belépni az online bankomba idegességemben, majd a fiúnak saaaaajnos nem sikerül beütnie valamiért helyesen a számlaszámát. Komolyan, megérdemelte volna, hogy otthagyjam 2 ezer vagy inkább 0 forinttal, de nem akartam én lenni a teljesen szélhámos. Ennél már csak a lépcsőházban káromkodó futár a jobb, mert nem kapott elég borravalót. 
3. holnap és holnap után is vérvételen fogok részt venni, mert utána valami viszonylag komplex pajzsmirigy vizsgálaton veszek részt két hét múlva, szóval holnap és holnap után is reggel 7-kor kell elindulni itthonról. tudom, hogy mások naponta ezt csinálják, de én teljesen el vagyok szokva ettől

33., 2.rész

 12. két féle kiskanál van itthon,  szögletes és kerek végű, és én egyszerűen nem tudok a szögletes végűekkel cukrot rakni a kávémba, annyira idegesítő, hogy szögletes a vége

13. csak a kávét iszom cukorral, a teát nem

14. nagyon idegesítő, hogy ebben a posztban kézzel kell beírnom a számokat, mert 12-től nem számozódik magától

15. ez a 33 dolog teljességgel túlvállalás volt 

16. kiskoromban azt hittem, hogy a fekete alsónemű erkölcstelenség, mert nekünk mindig fehér volt, vagy valami undorító pasztellszín amit 15 éve venni lehetett

17. 16 évesen kaptam egy Tisza pulcsit, és nagyon kedves emlékek kötődnek ehhez a pulóverhez, mert rajtam volt, amikor Oxfordban voltam nyári táborban és aztán még évekig hordtam, de most már kihíztam és anyukám hordja, és lett egy hipófolt az elején, és úgy bánt, pedig anyukám is úgy szereti ezt a pulóvert. nem tudom, hogy mi lenne az ideális sorsa, ha hagynám, hogy viselje, amíg teljesen tönkre nem megy hordható, vagy ha megkérném, hogy állagmegőrzés okán legyen szíves a másik lilás pulóveremet viselni (az adidas és már rettenetesen bolyhos)

18. szerintem nem vagyok valami jó a pénz beosztásában, mert az egyetlen dolog amit a szüleim tanítottak nekem, hogy spórolni kell, de én nagyon szeretem a szép shiny dolgokat

19.most épp újra olvasom A lét elviselhetetlen könnyűségét, és ezen a ponton töredelmesen be kell vallanom, hogy én nagyon sokáig nem tudtam, hogy a 68-as prágai forradalom során játszódik

20. csomó hétköznapi dologtól szorongás fog el, hogy nem fog sikerülni, mint mondjuk az üzenetekre válaszolás, ami teljesen nevetséges, aztán meg szorongok attól, hogy a másik miért nem válaszol azonnal 

21. fogalmam sincs, hogy ezek a random tények érdekesek-e bárkinek is

22. azon is szorongok, hogy mit gondolnak a bolti eladók arról, hogy mit veszek

23. 2000+ fiókot követek instán, és biztos csomó inaktív, meg teljesen kontrolálatlan az egész, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy iszonyú random dolgok miatt kikövetek bárkit, de főleg ha neszét veszem, hogy valami politikai kérdésben nem értünk egyet 

24. mint mondjuk pro-Izrael jellegű bármilyen posztok miatt, most csak Amy Schumer jut eszembe, akit nem is követek, csak időnként megnézem, hogy mit csinál, de ez teljesen kiverte nekem a biztosítékot 

25. igazából az instagramtól teljesen telhetetlen leszek, és totál hülyeség, hogy nem törlöm le az egészet, de annyi jó dolog történik rajta, hogy persze sose fogom letörölni, de állandóan olyan sok szép ruhát meg könyvet látok rajta, hogy ez elég sokszor rossz érzéssel tölt el, pedig annyi ruhám van, hogy kifolyik a szekrényből

26. nagyon szeretem a ruhákat, de nem tudom, hogy kell merészen öltözni, persze azt se tudom, mi az, hogy "merészen", én inkább stílusos szeretnék lenni azon túl, hogy fodrok és virágok, tavaly vettem magamnak egy ilyesmi  szőrme kabátot a monkiból, az enyém eléggé nagy és apukám bundinak hívja, csak aztán előtte rendeltem egy másikat is, ami sokkal vékonyabb és mivel nem jöttek érte amikor vissza akartam küldeni, most két bundim is van, az egyik olyan nagy, hogy még apukámra is jó (ez elég vicces, az kevésbé, hogy csak kb másfél számmal nagyobb a lába), szóval ettől a bundi kabáttól bátornak és modernnek képzelem magam, pedig biztos nem vagyok az 

27. nagyon sokszor olvastam az Anne Frank naplóját, és tinédzserként nagyon megérintett

28. ahogy említettem, A lét elviselhetetlen könnyűségét olvasom, és még azon is szorongok, hogy nem fog tetszeni. eddig kb az 50. oldalig jutottam csak, és nem tűnik akkora nagy cuccnak, mint amire emlékeztem, és nem is tudom, most mit gondoljak

29. titokban bírálkozásra hajlamos vagyok, de azért most nem fogom elmondani, hogy mivel kapcsolatban, de akkor is, na 

30. valószínűleg egy kicsit sznob is vagyok, szeretem a drága sajtot, a különleges kávét, a drága és jó minőségű ruhákat és táskákat, nem vagyok hajlandó már ilyen budget többágyas hostelekben aludni, elvből nem nézek meg bizonyos filmeket és olvasok el könyveket, aki kimondja, hogy geci, arról már van véleményem, aki hülye nyelvtani hibákat ejt, arról is 

31. szerintem az átlagosnál jobban zavarnak a társadalmi igazságtalanságok, ill. ezt abból ítélem meg, hogy a környezetem hogy nyilvánul meg ezekkel kapcsolatban

32. nem vagyok hajlandó Fidesz szavazóval randizni, ha már itt tartunk 

33. olyannal sem igazán, aki nem olvas könyveket, mert mondjuk, csak gamerkedni szeret 

jó ég, hát, szerintem senki nem bánja, hogy ennek vége lett :D 

33 I. rész

Ma vagyok 33, crazy shit, szóval vettem magamnak 33  3 könyvet, és most megpróbálok írni magamról 33 dolgot, amit még nem említettem (lol) itt a blogon. Mondjuk ahhoz képest, hogy úgy érzem, hogy egy nyitott könyv vagyok, évek óta tizenvalahány bejegyzéssel szórakoztatom a népet, nem is tudom, mit képzelek.

1. amúgy én nem tudok/szeretek sminkelni különösebben, és olyan fura érzésem van, hogy nem bánom (nagyrészt) ahogy kinéz az arcom, bár tudom, hogy ez egyáltalán nem pol.korrekt vagy nem is tudom, szituáció függő, mert ha akné nyomok lennének az arcomon, akkor gyanítom, hogy akarnék sminkelni
2. aztán "most" (vagy egy éve) vettem egy Bobbi Brown alapozót és olyan lágy meg folyékony meg minden, és az az ún. sminkem, hogy a Madára arcra való naptejből meg ebből az alapozóból az arcomra kenek egy kicsit, és szerintem tök jól kiegyenlíti a bőröm
3. már most úgy érzem, hogy túlvállaltam magam ezzel a 33 dologgal
4. idén se fogok tudni elolvasni 60 könyvet, ami miatt indokolatlanul csalódott vagyok
5. komoly etikai vitákat folytatok magammal azügyben, hogy most akkor melyik könyvesboltban vásároljak könyvet,ill. hogy Szabados Ági nekem jó unszimpatikus lett, meg nem is feltétlen azt a fajta irodalmat népszerűsíti, amit szeretek, de a könyvesboltja olyan kedves, meg a szegediben az eladó lányok is olyan kedvesek, hogy na, hát tudják, hogy kell könyvet eladni.
6. szerintem a Burger kinges hamburger (vagy bármi) sokkal finomabb, mint a McDonalds-ban, és nem is értem az egészet, hogy hogy lehet olyan népszerű
7. nagyon szeretnék megtanulni kötni, de igazából az összes kézimunka csak úgy közepesen vonz, mert közben nem tudok olvasni
8. nyáron vettem magamnak amúgy príma hímzőkészleteket sheinről, tudom, hogy nem etikus az az oldal meg minden, de olyan szépeket lehet venni azokhoz képest, amiket kézimunka boltokban láttam, és elég kedvező áron, nagyon-nagyon jó leírással 
9. teljesen felültem erre a lifegős szárú farmer trendre, a Mangóból vettem egyet aztán mégegyet, és jó, télen biztos nem ezt hordom majd mert belefúj a szél, de annyira jó, én nem is tudom mit gondoltam ezekkel a skinny farmerokkal annyi évig 
10. jobban mondva a testem alakja szerintem kedvezőbb talán kevéssé szűk szárú farmerekben, pedig egyáltalán nem vagyok ennek az "előnyös" dolognak a híve 
11. titokban szeretek Olivia Rodrigot és Taylor Swiftet hallgatni

sad girl autumn

Egyébként még nem is meséltem el, de figyelemzavarral is diagnosztizáltak. Ezt az egészet már nagyon régen (vagy hát pár éve) sejtettem, hogy meg fog történni, mert nagyon rossz a koncentrációm, rettenetesen szétszórt vagyok, és még egy sor másik tünetem is van, amiket fejben tartani sem tudok (haha). Most nem tudom, mit érzek, vagy hogy éreznem kéne-e valamit, de ez is csak onnan jutott eszembe, hogy amikor találkoztam pár napja az indiai csoporttársammal, akkor meséltem neki annak kapcsán, hogy mondta, hogy milyen nehezen tud koncentrálni olyan dolgokra, amikre annyira nem akar. Mondtam neki, hogy megadom a pszichiáterem elérhetőségét, amire meg azt mondta, hogy ő nem tudja, hogy tudni akarja-e, hogy ő most akkor ADHD-s-e. (Nekem amúgy ADD-m van, de nem tudom, hogy ez mennyire sokat számít).

Annyira mentálisan és érzelmileg (van ilyen?) fáradt vagyok a kis bipoláris zavaromtól meg a gondolatától meg hogy az egyik gyógyszerem valószínűleg nem olyan jó, de többször is előfordult, hogy besírtam dolgokon meg teljesen elvesztettem a kontrollt érzelmileg a dolgok felett, a legutóbbi ülésen is úgy sírtam, hogy na (azelőtt meg soha), hogy nekem már nincs is igazán energiám azon is aggódni, hogy figyelemzavar. Az egyetemen van egy gyógyszertár, jobban mondva így a klinikák közt, ahova én is járok a két darab rettenetes tárgyamra, ahol az egyik gyógyszertáros néni egyszer már felismert, hát na, én leszek majd a bitinexes lány, na és. Holnap is oda fogok menni, mert 20 méterre van onnan ahol az órám van, és mert nagyrészt minden van. Na, de képzeljétek el, hogy ezt az adhd gyógyszert többféle jogcímre is fel lehetne írni, amiknek a nevére most sajnos nem emlékszem, de ha nem támogatott, és egyszer a doktornéni véletlen nem támogatottra írta fel, akkor 26 ezer ez a gyógyszer. 

Annyira mentálisan és érzelmileg fáradt vagyok a phd-m körül kialakult helyzettől is, hogy már rendszeresen sírok miatta, egészen borzasztó. Szerencsére anyám rendszeresen érezteti velem, hogy ezt neki is borzasztó nézni, de most mit csináljak, ne sírjak, mert anyámnak szar? Valahogy úgyis lesz, de most egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy úgyis rendben lesz, hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni, mikor kell abbahagyni, hát azt mondják, hogy a csúcson, de semmi ilyesmi nincs kilátásban.

A hétvégén meg voltunk a Balatonon, az közepesen jó volt, csak persze ott is sírtam. Elmentünk Keszthelyre, ahol nulla darab értelmes képet csináltam, szóval itt van egy a Balatonról.

pironkodó 32 éves tinédzser

 a legkellemetlenebb újkeletű megfigyelésem saját magammal kapcsolatban, hogy amikor tetszik egy fiú, az ilyen fura szégyennel tölt el, mint hogy mondjuk nyújtózkodik egyet és látom, hogy szőrös a hasa és az rettenetesen szexi, de azért elszégyellem magam, hogy mégis mit képzelek, meg milyen jogon tetszik ez nekem,

ugyanakkor meg

alkalmi szex meg lefeküdni fiúkkal így meg úgy* (jó, általában nem (teljesen ismeretlen fiúk), anélkül, hogy a lógó tesztrészeimre gondolnék, vagy az indiai fiúval is lefeküdtünk a harmadik randin és tök jó volt, még az intim szót is abszurd módon ugyan, de szinte merném használni. 

ez hogy van? 

*ezt most úgy mondom, mintha olyan gyakran csinálnám

most már ideje volt színt vallanom

 Valahogy közben meg az lett, hogy elkezdtem tavaly doktorálni Szegeden, szóval én most ún. félig itt lakom Szegeden, esténként ATV-t nézünk a szüleimmel, és minden teljesen fura. Mármint nem arról beszélek, hogy este 7-8-9 körül semmi de semmi nincs, amit nézni akarnék a tévében, kivéve valami politikai elemzős műsor, ami teljesen tragikus. Ma anyukám szendvicset csinált nekem reggelire és tízóraira. Megérkeztem. 

Nem tudom, miről írjak először, de kezdhetjük azzal, hogy mit keresek Szegeden, amikor nem hogy az elképzeléssel, hogy Magyarország, de az meg főleg, hogy vidék, teljesen zsigeri averzióm van. Ez egy falu. 9 napja vagyok itt és már vagy négyszer botlottam emberekbe, akiket ismerek, és a pain au chocolatban VANÍLIA PUDING van, nem csoki. Pain. A legbudapestibb apukám ilyeneket hajtogat műszegedi tájszólással, hogy Adrikám, ez vidék. (közben azért tömjük a fejünkbe a pecorinot és szörnyedünk, hogy hány forint lehetett az a falat (214). Nincsenek már nagyon barátnőim itt, és az egyetemen szó szerint senkit nem ismerek. Nem tudom, mi van itt, mi maradt itt, mindenki elment, a szüleim is majdnem eljöttek pár éve, és akkor most jó vicces lenne, hogy nem tudom, hol laknék. 

Most ideiglenesen a gyerekkori szobámban kell laknom, és úgy 68%-ban* fun. Van egy csomó olvasatlan könyvem, és kedves dolgok körülöttem, megfelelő erősségű égő a lámpában miután kicsavartam hármat a csillárból és már nem vicsorít mint egy vallatófény, és járhatok biciklivel mindenhova. A kertvárosi házunkból az egyetemig 15 perc biciklivel az út, aminek csak a fele kellemetlen, mert a Tisza-parton iszonyúan fúj a szél. 

Egész Szeged olyan szép, mostanában mindig sütött a nap, még nem igazán hullanak a levelek pár nappal ezelőttig, de néha olyan bágyadt őszi napsütés van délután, hogy nem is tudom, hova legyek.

Közben meg minden egy shitstorm (lett). Két nehéz tárgyam van, az egyik egy statisztikás, ami főleg biológusoknak/orvosoknak hasznos szól, meg egy másik, ami infós, de olyan magas szintű excel kezelésről szól, hogy azt se kapjak. Tavaly is elkezdtem készülni a statisztika vizsgára, de olyan szinten bestresszeltem az egésztől, hogy pánikrohamot kaptam, aztán meg olyan rossz volt az egész mentális egészségem a félév maradék részében, hogy azon küzdöttem, hogy ne vágjanak ki/=veszítsem el az ösztöndíjam. Igazából rettenetes volt. Fel kellett vennem 20 kredit kutatást, annyira nem bírtam semmit csinálni, hogy nem igaz. A második félévben már jobban mentek a dolgok, próbáltam összevakarni magam, aztán meg volt egy rakás felesleges köröm a témámmal kapcsolatban, ami össze-vissza alakul (és most még nem is igazán akarok írni róla emiatt). 

Két fő baj volt még ekkor is, egyrészt, és másrészt, hogy Szeged. Nekem nagyon-nagyon hiányzik Budapest, hiányoznak a kis barátnőim, hogy kultúrális programokon vegyek részt, hogy csináljak bármit, hogy villamosozzak és biciklizzek, hogy a többi rokonaim is a közelemben legyenek, ne csak a szüleim, hiányzik a szabadságom, legfőképpen a szabadságom hiányzik. Én nem akartam, erről nem volt szó, hogy 30+ évesen a szüleimmel kelljen laknom. Ez az egész totál nem várt, Szegeden csak 2-3 barátnőm van, állandóan mindenki azt kérdezi, hogy és milyen Szeged, és én meg nem tudom azt válaszolni, hogy hát milyen lenne, ez egy falu. Ez egy falu, és nem tudom, hogy kell itt lenni, hogy kell nem rettenetesen szomorúnak lenni a kispolgári magyar valóságtól, egyáltalán bármilyen magyar valóságtól, és én nem vagyok ennek része, én megveszem a drága kávét és az 1200 forintos péksüteményt, de közben meg beszélgettem a kedvenc kávézómban futólag a szakáccsal és a nem tudom kivel is, hogy marhára nem vesznek az emberek semmit, nem jönnek enni, mert nincs 19 ezrük egy kétfős vacsorára, nem jönnek jóga órára, pedig az is párezer, nem jönnek semmire. Olyan szomorú vagyok ettől az egész közegtől és olyan bűntudatom is van emiatt, de nekem már Budapest jobban az otthonom, vagy ott jobban szeretek vagy nem is tudom.  

ez a kilátás a könyvtárból, igazából csodás (lenne)

És ez a félév... nos ez egy shitstorm. Egyrészt a statisztika, amihez teljesen buta vagyok, és már nagyon-nagyon sokszor, túl sokszor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy vajon mindenhez tényleg buta vagyok. Annyit tanultam erre a vizsgára, mint kb az államvizsgámra, annyit korrepetált egy statisztikus fiú, hogy az már nem is igaz, a végén már azért mondta le, mert megmondta, hogy ez neki too much, de őszintén, nekem is az volt. Nekem már lelkileg olyan sok volt az egész, hogy a végén már azért nem bírtam rendesen tanulni, mert annyit szorongtam, olyan ideges voltam mindentől, hogy nem igaz. Az egész mentális állapotom olyan rossz lett, annyira nem bírtam semmit, hogy nem is igaz, két hétig tikkelt a szemem, a témámmal semmit nem haladtam, és akkor még van a témám is. A témám nyilván szociológia, én csak ahhoz nem értek, de a konzulensem nem szociológus, még csak nem is kapcsológik a szakterülete ehhez, szóval bár egy nagyon kedves és jószándékú néni, akit tényleg kedvelek, de a legutóbbi két húzása az volt, hogy ha statból nem értek valamit, akkor használjam a chatGPT-t, a másik meg, hogy el kéne mennem valami külföldi félévekre, ahol majd segítenek nekem a szociológia résszel, mert ő nem tud... és Szegeden amúgy nincs szociológia doktori iskola sem, csak mint fun fact. Fogalmam sincs, kihez fordulhatok, főleg, mert igazából nincs kihez fordulni. Nincsenek kurzusok, amiket felvehetnék, nincsen semmi. Komolyan mondom, megnéztem, hogy más egyetemeken mi van, és elsírom magam, olyan tudásrendszerről maradok le, mert a doktori iskolám nem nekem való, hogy őszintén felmerült bennem, hogy otthagyom ezt az egyetemet. A fiú aki statisztikából korrepetált először el se hitte, hogy mi ezt tanuljuk, és ez az összes anyag amit kaptunk, amit elküldtem neki, aztán beszélgettünk egy kicsit, és egyáltalán nem tanácsolta, hogy ezt ezen az egyetemen tovább csináljam így. Fogalmam sincs, hogy működhet így tovább a dolgozatom, hogy nincs semmilyen szakmai segítség szociológiából, aztán meg a konzunlensem nem ért a statisztikához, de ígérete szerint majd kerít nekem valakit, aki segít, de már most annyi pénzt költöttem korrepetálásokra, hogy őszintén, nekem semennyi bizodalmam nincs ebben az egészben. Felmerül bennem, hogy miért kötelességem ezt magamnak az egyetemen kívül megoldani tényleg nagyon sok pénzért, csak mert az ilyen szintű tudás már elég niché ahhoz, hogy egy átlagos angol óra árának háromszorosát meg még többet kérjenek el. Most befejezem, mert annyit tudnék erről az iszonyatos csalódottságomról rantelni, hogy nem tudom mit fogok akkor a következő napokban írni hogy nem is tudom, hogy mit mondjak, iszonyúan megterhel a szorongás, hogy nem tudom, hogy lesz tovább, hogy mi van, ha nem vesznek fel sehova máshova, hogy megint kikötök a világ végén, hogy igazából fáj a mellkasom a szorongástól, és nem igaz, hogy ezt érdemlem Magyarországon. (Nyugi, majd arról is írok, hogy mennyire utálok már itt lenni)

Ez a könyvtár aulája, nagyon szép amúgy, csak az a kár, hogy eddig egy darab releváns irodalmat sikerült találnom itt, az összes többit gyakorlatilag az internetről loptam. lol.

*ma dupla statisztika órám volt 

fail, kedves naplóm, blogvember 1.

 Tehát én tegnap úgy a nap feléig elfelejtettem, hogy elseje van, szépen elmentem reggel egyre a pszichiáterhez, aztán mivel saaaajnos a közelében több kellemes kávézó is van, bültem az egyikbe, hogy olvassam ezt. Aztán összefutottam az indiai szobatársammal akivel már találkoztam itt pár hónapja, és egy nagyon-nagyon kedves lány, szóval jól elbeszéltük az időt, és már 5 óra volt, mire eljöttem és másztam haza az Andrássyn, amikor írt egy kedves barátom, hogy ő ma táncházba megy, és akarok-e. Na, ebből az lett, hogy odamentünk fél 9-kor, és 2-kor kezdtem el hazatámolyogni olyan részegen, hogy az botrány. Iszonyat régen nem csináltam ilyet, de ún. olcsó volt a fröccs, és ez a népzene, hát gyerekek... ez valami fantasztikus? Erről miért nem szólt senki? Miért nem tudok hegedülni? Milyen szexi egy hegedülő és éneklő fiú? Mi az, hogy csujjogatás? Volt moldáv népzene is, ez is kész döbbenet? Hogy még a hangzása is teljesen más mint a klasszik(?) magyar (?) Kárpát-medencei népzenének? Nem értek ehhez semmit, de fantasztikus volt.

Egészen fura dinamika volt az este egy részében különben, mert ez a barátom felszedett/fel akart szedni egy lányt, nagyon-nagyon fiatal volt, és állandóan arra tett megjegyzéseket, hogy mennyit iszom iszunk.Aztán arra, hogy táncolunk-e, majd valamit egy közepes szexhez hasonlított, és olyan volt, mintha féltékeny lenne rám, amikor odamentem beszélgetni. Kevesen voltak amúgy, mindenki beszélt mindenkivel, és mindenki be volt csípve, beszélgettünk egy kínai ausztrál fiúval, nagyon érdekes volt, ő is nagyon élvezte a magyar népzenét, és akkor jön ez a nő, akik egy idegen barátaira féltékenykedik? Jó, amúgy nem ismert semmilyen baráti dinamikákat köztünk, de az ember barátai mondhatni előbb voltak ott, akkor is ha suta lányok, mint én. 

Blogtóber/blogvember

Tehát ahogy Dolly blogján már olvashattátok, de ha esetleg nem olvastátok, mert meghívós, akkor most itt tudja meg mindenki, hogy blogtóbert hirdetünk novemberre! A lényeget mindenki ismeri már, hogy naponta blogolunk valamit, ami kb lehetetlennek tűnik, de azért megpróbáljuk. Próbálja meg mindenki, nagyon jó lesz. Majd elmesélem, hogyan gyújtottam fel majdnem a jobb mellem. Vagy hogy mit nem vettem meg vinteden. Annyit mondhatok, hogy nem sokat hagytam másoknak. 

Szóval írjatok majd! Akinek van kedve, kommentelhet ide, vagy linkelheti a blogját ha nem követjük egymást 20 éve, és nagyon jó lesz!!444

A

 határozottan nem növeli a társkeresési esélyeimet, reményeimet, kedvemet,hogy pár hete megláttam a negyvenpár éves  szomszédunkat félmeztelenül, és az én mellem alig nagyobb az övénél, ha egyáltalán.

de én nem vagyok olyan

 Arról akartam írni, hogy sokszor amikor valami stresszel vagy kellemetlen élmény, akkor a végén mennyire jó érzés a nap végén* hazamenni a saját életembe**. Mármint legtöbb esetben közepesen szar az életem, ne értsetek félre, de azért csak az életem. Such filozófálás. Nem is arra gondolok, hogy szombat este egyedül ülök otthon és blogolok, és ez micsoda zen, mert tegnap este amikor egyedül bicikliztem haza a városon keresztül és minden langyi volt meg emberekkel tele tökéletes kiülős idő, akkor olyan végtelenül magányosnak éreztem magam, hogy csak azon bírtam godnolkodni, hogy ez mikor múlik el amúgy? Ha megházasodom? Ha lesz valakim? Ha lesz gyerekem? Soha? Dóri, Kati, mi a politikával megalapozott válaszotok? Mikor leszek nem ge boldogtalan? Mikor fognak kisimulni a dolgok? És akkor néha kisimulnak a dolgok, és én örülök, hogy valahogy csak vagyok, és próbálom érteni magam. Próbálom érteni, hogy 32 évesen sikerült bárkinek foglalkozni azzal, hogy lehet, hogy amúgy figyelemzavarom van. Hogy úgy toltam végig az iskolát valahogy kitünővel, hogy átlagosan 10 percig tudok koncentrálni. A gyógyszerem nem sikerült kiváltanom pénteken, mert az orvos rosszul írta fel (ie. támogatás nélküli jogcímre) és így 14 ezer lett volna, amiért én nem voltam hajlandó kiváltani, aztán mire sikerült, a másik gyógyszertárban nem volt. 

Ebben az egész betegségben meg igazából az egész életben idáig tartott rájönni, hogy az ember annyi mindent csak magának csinál, ami kellően kínos, de még ha félreteszem, hogy kínos... nos akkor is kínos. Egyszer olvastam egy "tippet' valahol, hogy ha nincs kedvünk valamihez, akkor gondoljunk arra, hogy a jövő beli énünk hogy fog örülni, hogy már megcsináltunk valamit, és igazából egyébként is az ember saját magát szereti a legjobban, szóval a jövő beli énünket is szeretnünk kell. Igazából én egyáltalán nem tudom, hogy mikori énem szeretem, tudom szeretni, de a jövőbelit olyan nehéz. Most is elfelejtettem bevenni a gyógyszerem, pedig már délután 3 van és még nem főztem ebédet (jó, ez így volt tervezve, meg hát ittam egy liter kávét is). Olyan nehéz magamért csinálni dolgokat, magamért nem enni egy egész tábla csokit minden nap, bölcs döntéseket hozni, mint hogy elpakolom a konyhában az elöl lévő dolgokat, hogy ne arra keljek fel, hogy nem tudom lerakni a következő napi kávém a pultra, de még az is van, hogy karrier?  Erről is miért nem szólt senki? Miért tudják ezt már mások 19 évesen, én 32 vagyok és csak botladoznom sikerül? Miért csak most vannak fontos revelációim? Nem arra gondolok, hogy szép az élet, de utálom Bp-et, Magyarországot, a sok dolgozást, a stresszt, hogy este olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem olvasni, csak leteszem a fejem a párnámra és kész, nekem annyi volt aznapra, hogy ha nem csinálod meg Adrikám, akkor senki nem fogja helyetted csak a bejárónő? Hiába tudom, hogy kompressziós zoknit kell felvenni a repülőn meg hasonló életbölcsességek, fogalmam sincs semmiről

Ezt már annyiszor mondtam, de azt hiszem, hogy nem tudom, hogy kell lenni. 

*nagyon rossz ez a kifejezés, bocsi

**Jaj, ez most rettenetesen modoros, meg úgy utálom, amikor olvasom mások blogjait (de azért most megkérek mindenkit, hogy ezeket jól ne vegye magára, bár ezek a bloggerek úgyse olvasnak)

nyugi, én is felköphetnék és alá is állhatnék

 Most egy kicsit moralizálni fogok, de egyrészt hajnali 2-kor írom ezt, másrészt ma diagnosztizáltak figyelemzavarral, így én ma nagyon sok mindent elnézek magamnak.

Szóval van egy dolog (jobban mondva hát több dolog is) Róka blogger blogján, amire fel kell húznom a szemöldököm*, és ez az "általános" vagy legalábbis ott többször megjelenő elképzelések a megcsalásról. Szerintem ez egy tök izgalmas téma, és a saját életében mindenkinek maradhat az egyéni "szocproblémája", és szerencsére a saját blogomon arról beszélek, amiről akarok, és mostanra már jó nyilvánvaló, hogy egy kicsit zavarban vagyok ettől. Másrészt viszont az is van, hogy a feminista kisszívem ez túlságosan bosszantja ahhoz, hogy ne szóljak semmit. 

Értem én, hogy másoknak, valakiknek, bárkiknek "triggereli" (sic) valami valamit, mint hogy úristennnn, most valaki harmadik, és most nem tudom igazán, hogy mennyire egyértelműen írtam ki ide, hogy én már voltam harmadik, de na, most már tudjátok. A kedvenc unokahúgommal már több vitánk is volt ezügyben vitánk, de annyiban hagytam, mert mindenki azt csinál amit akar, nem kell ilyen szinten megmagyaráznom a privát életem, úgyse ugyanazokban a körökben vagyunk csávózás ügyileg (lol), meg hát...szóval ő eléggé "a nő a hibás" végét fogja a dolgoknak, és én nem értek ezzel egyet. Bocsi, de ez nem így van. Mármint én azt gondolom, hogy ha valaki félre megy, ahhoz két ember legalább kell, és hát ja, a harmadik fél az egyik, meg még ott van az eredeti partner is. Ő nem hibás. Ő nem hibás abban, hogy biztos nem akart szexelni, ronda volt a bugyija, "már kihűlt", meg hasonlók, ha egy kapcsolat tönkremegy, akkor ez mindkét félen múlik, és szerintem ezt csak egy házasságon belüli erőszakot eltussoló Nők Lapjának nem annyira sikerül megérteni. Aztán meg ott van a harmadik fél, aki nem szeretett el senkitől senkit. Hát hagyjuk már. Ha két ember nem kezd el közeledni egymáshoz, akkor nem lesz az egészből semmi. Beszélhetünk nüansznyi okosságokról, mint hogy de ki kezdte meg hasonlók, de hát én nem tudom, szerintem mindketten el kellett, hogy kezdjék. 

Hogy kezdenék-e specifikusan valakivel akinek van már partnere, hát nem tudom, szerintem nem, de ha most már úgy alakult, hogy ez így volt, hogy a fiú egy nyitott kapcsolatban volt, akkor most mit tehettem volna? (ez egy költői kérdés, nem kell válaszolni) Hogy ellenőrzöm, hogy az a csaj tényleg tudja, hogy ő most nyitott kapcsolatban van? És ha a nyitott kapcsolatnak vége akkor mit csinálok? Akkor már nem tök mindegy? Én úgy érzem, hogy ez nem az én feladatom, hogy eldöntsem. Mármint nem én mondom meg, hogy a másik ember nyitott kapcsolatába neki mi fér(jen) bele (mint hogy tényleges szex vagy csak ez meg az), és én emiatt, még emiatt is nem fogom rosszul érezni magam. Meg az is volt még ezzel a Fabiannal, hogy nekem nagyon tetszett, és most mit teszem itt a világlátott pernahajdert, nyilván eléggé imponált, hogy működik, ez jó nekem, valaki azt mondta, hogy szép vagyok, kiteljesedett a nőiségem (lol), ez a világ teteje, blablabla.

Aztán még az is volt, hogy az egyik barátom kellően részegen gyakorlatilag szó szerint felajánlotta magát, pedig otthon volt a kis barátnője, és én igazából lehet, hogy benne lettem volna, ha nem lettünk volna rettenetesen részegek mindketten. Meg ha mondjuk nem lennénk barátok és ez nem lenne így fura most már.   Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a fejemben már kb. nyolcszor végigjátszottam a kérdést, hogy egy erkölcstelen szar vagyok-e, és az élet nagy kérdéseinél kezdődik-e a megcsalás, vagy már úgyis mindegy, mert egy másik lánnyal úgyis megcsalta a barátnőjét, itt már még csak az se a kérdés, hogy hányszor, de én nagyon hülyén érezném magam a csaj előtt. Őszintén nem tudom, hogy így, hogy amúgy tudok erről az egészről mennyivel fogom kevéssé hülyén érezni magam, ha találkozom ezzel a csajjal, de megint csak, ez egyáltalán nem az én feladatom. 

Meg végezetül jól a fejemben is hülyét csináltam magamból. Még leírni is olyan szar, hogy ma a villamoson azt gondoltam, hogy A) ez túl rossz ahhoz, hogy valaha is leírjam, olyan kínos B ) ostobaságban és szégyenben fogok meghalni még magam előtt is. De az volt, hogy az új német tanárom egy viszonylag fiatal fiú és hát olyan... flirty and fun...? Hogy egyrészt iszonyat kedves, de amikor értek valamit, akkor kacsint egyet...? Most, hogy ezt leírtam, teljesen cringe és full egyértelmű, hogy womanizer meg félreértettem, úgy félreértem, mint a ház, de  egy percig nem volt az, jó? Egy percig aszittem, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, mert annyira vagyok magányos és szomorú mint egy elszáradt kukoricalevél, na. Olyan buta vagyok, de mondhatjuk, hogy teljesen megérdemeltem.

Egyébként ma diagnosztizáltak figyelemzavarral az enyhe bipoláris zavarom mellett, szóval köszönöm, minden jó.

*de ezek most nem lényegesek, hogy mik, meg nem is nagyon járok oda kommentelgetni, vagy másoknak mondogatni, hogy ez meg az 

napfény járja át a szívem újra

Egy dolog történt, történik a hiszem, ha látom rovatunkban: 

Megismerkedtem egy fiúval redditen, több hete beszélgettünk, és én azt gondoltam, hogy akar tőlem valamit/úgy tűnt, hogy kedvel, és hát nagyon-nagyon okos volt, na.  Azt hittem, hogy majd randira fog hívni vagy valami, erre kiderült, hogy ő az egészet úgy képzelte, hogy én egy prosti leszek, és ő majd a stricim. Még leírni is kiborító. Hogy majd én. Egy prosti. Mit képzelnek a férfiak? Mit képzelnek az emberek? 

Aztán meg ez a nyár... ez eléggé egy shitstorm. Tehát hogy semmi nem jó, mint például a mentális egészségem. Egészen borzasztó, hogy ilyenkor rendkívül gyakran eszembe jut a régi pszichiáter, és mérges leszek meg bosszús meg bosszúvágyó meg arra kell gondolnom, hogy éveket pazaroltam el, mennyi pénzt pazaroltam el, miközben lehet, hogy teljesen félre is kezelt... mármint ezt persze nem fogom tudni, nincs szakmai rálátásom vagy nem tudom én, de azért annyit határozottan éreztem, hogy valami nem ok. 

A mentális állapotom például nem olyan jó. Ezen nincs mit szépíteni, nagyon sok nap, gyakorlatilag az összes nap nyomorultul érzem magam. Nyomorult vagyok, amikor nyaralunk, amikor krémest eszem (hogy mi), amikor a családdal hajókázunk a Balatonon, amikor olvasom a könyvem, amikor egy percre azt gondolom, hogy szép vagyok, amikor egy fiú azt mondja nekem, hogy szép vagyok, amikor főzök, amikor apukámmal úgy nevetünk, hogy kicsordul a könnyem is. Jó, abban a percben talán nem vagyok nyomorult, de aztán visszatér az érzés, hogy én egy aszott szilvaszem vagyok, amiből kiment a napfény és az élet és fogalmam sincs, hogy van tovább. Nagyon sok kávét iszom, mert a kávé egy kicsit segít, szóval most már csak azt remélhetem, hogy nem halok meg valami kardiovaszkuláris betegségben vagy kapok állandó fejfájást a magas vérnyomástól. Néha stikában veszek magamnak egy fánkot újabban ha be kell mennem a spárba. Nagyon fárasztó ez az egész érzelmileg is, a tudat is, és néha (gyakran) már attól vagyok szomorú, hogy már megint/még mindig szomorú vagyok. Egyszer besírtam az utcán majdnem, mert nem lehet, hogy én ilyen elcseszett legyek. Én nem tudok leélni egy egész életet ilyen szomorún. Iszonyat fárasztó. Gyakorlatilag alig vannak társas kapcsolataim, mert mindentől szorongok, szorongok visszaírni mároknak, szorongok felvenni bizonyos ruhadarabokat, szorongok elővenni az ipadem, mert mi van, ha összetöröm, szorongok bal lábbal elindulni a biciklin, mert el fogok dőlni, szorongok mindentől. 

Aztán jön egy kis világosság, és azt hiszem megint, hogy van remény, és amikor van világosság, akkor a remény is örökkévalónak tűnik (milyen Bibliai, haha), közben persze nem az, de abban a pillanatban lehetetlen másra gondolni. Hogy egyszer majd megint szomorú leszek, vagy egyszer megint nem lesz jó a világ, mert abban a percben mint egy köd, felemelkedik minden, és egy kicsit olyan az élet mint egy habos akármi egy cseresznyével a tetején és fodros még a ruhám is. Olyan fárasztó ezzel foglalkozni, ezt feldolgozni, így lenni. 

Egyik este meg a nagynéném küldött valami hülye Müller Péter idézetet arról, hogy magadban kell keresni a boldogságot meg ott van a fény meg ehhez hasonló nagyész okosságok, és úgy kiborultam rajta, hogy nem is tudtam aludni hajnali 2-ig. Sírdogáltam meg azon gondolkodtam, miért ilyen hülye az összes rokonom, mit kéne tennem, ezt mégis hogy gondolta, hogy Müller Péter, ha tényleg segítene valami random motivációs idézet mantrázása, akkor nem próbáltam volna ki terápia helyett egy havi ötvenesért?! Az ilyenek mit gondolnak? Különösen azt hiszem,  hogy azért fáj, mert ennek a nagynénémnek a legrosszabb a mentális egészsége a családban, már nem egy ebédet meg vacsorát rontott el azzal, hogy dúlt-fúlt egész végig, nem evett mert ő kövér, nem evett mert az unokaöcsém leöntötte a terítőt és anyám nem lett mérges, hanem kedves maradt egy kisgyerekkel és mi MEGENGEDHETJÜK MAGUNKNAK A VÍZSZÁMLÁT amibe kerül kimosni, mert kiderült, hogy terhes és nem fogadtuk olyan jól (ez 10+ éve volt persze az unokaöcsémmel, de akkora wtf élményem ritkán volt azóta is), vagy az egész család ki volt borulva a pasiján, aki amúgy mindenki szerint teljesen hülye, még a családja szerint is teljesen hülye és a jéghegy csúcsa, hogy az a standard káromkodása, hogy lócsöcs. Nem írom le mégegyszer, érzékelitek a lényeget. Nem tudok nem kiborulni, amikor valaki ennyire tájékozatlanul és intoleránsan viszonyul a depressziómhoz, vagy ilyeneket kérdez, hogy és, milyen javulás van, (ez mennyire.... inturzív, vagy nem is tudom mi a jó szó erre? ) meg hogy az édesgyökér tea meg ginzeng meg így meg úgy. Nem? Biztos, hogy nem? Biztos, hogy nem fogok gyógynövény teákat inni, amikben fogalmam sincs mennyi hatóanyag van, de antidepresszánssal híresen nem lehet keverni? 

Még akkor is szomorú voltam, amikor egy nagyon aranyos magán hajókiránduláson voltunk, amit a helyi yacht klubból béreltünk és az egész nagyon fancy volt meg szép. Úgy értem, csak mi voltunk a hajón és apa vezetett, a kedvenc unokahúgom nyávogott, hogy menjünk gyorsabban, anya nyávogott, hogy menjünk lassabban, én felvettem a szép kék ruháim egyikét és azt vártam, hogy napozni fogunk, de olyan gyorsan eltelt az idő és annyi kékség volt körülöttünk, hogy nem is tudtam hova nézzek. Ezután nem sokkal kiderült, hogy a kedvenc unokahúgom nem is a hétvégére jött, hanem haza kell mennie már szombat este, mert a barátjának valamilyen boka szalag húzódása van, de aztán kiderült, hogy nem is emiatt, hanem mert másnap két barátnőjével kell találkozniuk, és az egyikük EGÉSZ NYÁRON csak ezen az egy napon ér rá. Mondjuk én azt mondom, hogy ha valaki egész nyáron csak egy napon ér rá, akkor lehet, hogy annyira nem is akar találkozni, de hát mit tudok én a társas kapcsolatokról. Igazából az egész unokahúgomból teljesen elegem van már, hogy kár is magyarázni. Nem is kell magyarázni. Egész hétvégén egy hétvége lett volna, amikor ráérünk mind a négyen, hogy eljöjjenek hozzánk a Balatonra, erre az egyik barátnőnk úgy mondta le, hogy erre heteket kellett várni, amit már önmagában akkora pofátlanságnak érzek, hogy legszívesebben itt le is mondtam volna az egészet, majd az unokahúgom benyögi, hogy ő csak szombat délutánig marad, mert csapatépítő lesz azon a hétvégén a munkahelyén. A munkahelyén, ahol fel akar mondani, ahol nincsenek közeli barátai, ahol az egyik csajjal úgy utálják egymást, hogy a csaj (mondjuk szerintem nem fair módon) kb nem is köszön neki, és akkor ő inkább elmegy csapatépíteni, miközben ilyeneket mond, hogy ő nem fog magyarázkodni, meg nem tudja mit nem értek én ezen. Értem én, csak leszarom. Értem én, csak nem akarom érteni. Értem én, csak én a rokonod is vagyok és kvázi szívességet teszek neked azzal, hogy meghívlak aztán meg ingyen nyaraltatlak napokig, ami alapvetően nem áldozat, de azért legyen már benned annyi, hogy nem lépsz le a hétvége közepén, vagy nem csak egy darab kakaóscsigát hozol reggelire CSAK MAGADNAK? Komolyan, én az agyam eldobom. 

Az egészből már egy olyan iszonyat kellemetlen rantet tudnék kerekíteni, hogy még én se tudom, hova kapjak, hogy van-e értelme, és akkor még én szégyellem magam. Mindenesetre én rászerveztem egy másik programot, jobban mondva hát más barátaimat, miután az egyikük hetekig tartott mire lemondja, a másikuk meg félig lemondta, aztán további hetekig nem írtak semmit,  és nekem már amúgy is teljesen elegem lett az egészből. Most én vagyok a legrosszabb ember a világon, törődjetek bele ti is.

részletek egy menstruáló nő nagyon fontos gondolataiból

 Már a cím is olyan szexista és szuper kínos, hogy ennál már csak a középen furán leborotvált szemöldök tűnik kínosabbnak. 

de mindegy, ahogy a dolgok most vannak, miközben patetikus vagyok meg teátrális meg emlékszünk még arra, amikor mindenki ezeket a szavakat használta, vagy hogy "random", most meg azt, hogy "nice" meg bullshit? 

_ez unalmas lesz

_végig kell gondolnom az összes korábbi fiúmat

_és hogy kinek írhatnék, hogy szexeljünk ha már nem menstruálok találkozzunk

_ez azért jut eszembe, mert írt a konyhabútoros fiú csak úgy, emlékszünk, aki ghostolt kétszer is, és akkor a végén mondtam neki, hogy csá 

_aztán, hogy hiányzik néha így hullámokban az indiai fiú, és tegnap valamiért megnéztem a facebookját, és kigyúrta magát és gyönyörű és nekem ettől elfacsarodott a szívem, mint egy igazi buta libának amilyen vagyok  mert eszembe jut, hogy milyen rettenetesen aranyos mosolya volt meg random okos dolgokat mondott az európai gazdaságról amikről fogalmam sincs 

_pár hete nem iszom tejet, mert rájöttem, hogy recsegnek az izületeim, ha tejet iszom, és ez nagyon jó. mondjuk persze néha eszem jégkrémet, meg az előbb is ittam egy kis mizó kakaót, de most ez egyszer van a héten, nem naponta

_mondjuk ettől még vedelem a kávét 

_de eléggé elszomorít a folyamatos sikertelenségem partnerkeresés terén, a múltkor is beszélgettem egy fiúval, de olyan unalmas volt, meg annyi fiú unalmas, vagy nem is tudom, úgy érzem, hogy már tinderen nem tudom, hogy mit mondjak, akkor igazából mit fogok mondani? és ne jöjjön nekem senki ilyen blablákkal, hogy az interneten személytelen, már elég internetes beszélgetésen vagyok túl ahhoz, hogy tudjam, hogy nem mindig az 

_libri, libri,libri, ez a hol fogom venni a könyveimet és erőfeszítést kell tennem, hogy elmenjek a könyvesboltba dolgok biztos, hogy a kelleténél is sokkal jobban foglalkoztat, de tudjátok, hogy nagyon szeretek olvasni

_szex

_elfelejtettem

_mindenki elhagyott

_szex

_ruhák

_mindenki elhagy

_amúgy nincsenek magvas gondolataim, de azt el kell mondanom, hogy vettem egy teva szandált, és majdnem olyan jó, mint egy birkenstock

_mondom majdnem

_ja meg, hogy megnéztem a Triangle of sadness-t, és annyira jóóóó

ma 14 a blogom

És hát tudom, hogy ez csak nekem rémesen szórakoztató, de többször is nézett ki elég kérdésesen az idők során (ez közel sem mind, csak amiket össze tudtam szedni). Köszi, hogy olvastok annak ellenére is, hogy kb szökőévente posztolok, és a csomó kedves kommentet meg emailt, (keep 'em coming)! 💝

Megnéztem, hogy nézett ki a blog korábban a web archive-on, most kuncogjon egyet mindenki: 

 

élet a fejemben

 

amúgy nem is vagyok depressziós

 Egyszer lehet, hogy befejezem a depresszió posztokat, csak ez most eléggé kitölti az életem, és hát nem jó értelemben. Tehát tegnap előtt óta már azt is tudom, hogy nem depresszióm van, nem csak depresszióm van, mit tudom én, még nem sikerült olyan jól tájékozódnom a kérdésben, meg ezek a trollkodó szójátékok is viccesek egy percre (se), hanem borderline személyiségzavarom. 

Néha azon gondolkodom, hogy lehet, hogy ez nem is nagy ügy, na és akkor mi van, egy moody bitch vagyok, Churchill meg Kossuth is annyi alkohollal élték túl az életüket, hogy én attól már rég meghaltam volna, nekem meg rossz a kedvem, és akkor mi van? De most, hogy az egész értelmet nyert, hogy már értem az összes hangulathullámzásomat, hogy miért fekszem a Balcsi parton a legkedvesebb emberekkel és vagyok olyan szomorú, hogy alig lehet kibírni, most, hogy ezt értem, most mi van? Segít valamin? Megváltoztam? Meg fogok változni? Értem magam? Miért vagyok ilyen? Miért nem lehetek olyan, amilyen lenni akarok? 

Szerintem még a szüleim is olyan döbbentek, hogy az állandó borzalomban élő anyám is elfelejtette azt mondani, hogy _jesszusmária_ vagy _tejóisten_, mondjuk én is elfelejtettem bármit mondani. Apa elfelejtette megkérdezni, hogy elintézni ezt vagy azt... és minden csak egy csend. Most mi van velem? Hogy megy tovább az életem? 

Nekem csak Mathilde jut eszembe tegnap este óta (többek közt  mert a napokban volt kb 6 éve, hogy megismertük egymást), másrészt persze mert feldobta az egyik képet amit 5 éve csináltam Párizsban. 

Ez Mathilde, nem valami jó ez a fotó, és nem is ez a lényeg. Szerintem nagyon sokat mond valakiről, hogy nem azon gondolkodik, hogy nem jó ez a kép, hanem hogy kedves vagyok, és gondoltam rá. (de ez most nyilván nem arról szól, hogy kedves vagyok meg hasonlók, meg minek is magyarázom) Szerintem Mathilde az egyik legvidámabb ember akit ismerek, olyan végtelenül pozitív és vicces és funn, és én egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint Mathilde. Az egyik kedvenc történetem róla, hogy amikor egyetemisták voltunk állandóan bézs vagy vajszínű converse-ben jársz, szerintem volt neki vagy 5 mert a szülei kiborultak, hogy hogy néz ki a cipője és vettek neki újabbakat. Egyszer az anyukája kidobta a legrondábbat, de fogalma se volt, hogy az nem is a legrondább volt, csak belelépett valami pocsolyába amikor voltunk egy szabadtéri piacon (lol), és olyan mérges lett, amikor megtudta, hogy kidobták a cipőt, hogy bejelentette, hogy velem nem basztok ki, és a legcsúnyábba ment legközelebb haza Párizsba. Valamiért imádom ezt a történetet, imádom, hogy francia és felérhetne az összes francia sztereotípiához (a bordó meg piros körömlakkhoz fel is ér), erre ez a lány a leglazább, szuper különleges dolgokat vesz magának mindenféle random piacokról, mint a farmer aminek a két oldala két különböző oldalon különböző csíkos. 

Ezzel valószínűleg egyáltalán nem tudtam megragadni amit mondani akartam, de úgyis csak azt akartam mondani, hogy nem ilyen akartam lenni. Nem ez akartam lenni. Nem a laptopom előtt akartam sírdogálni a napsütésben mert fogalmam sincs mi lesz velem és a frusztrációtól, hogy nem tudok aludni, túl sok kávét iszom és a bányában se haladok rendesen. Mármint jó jó, nem tudom, hogy mi akarok lenni és hogy akarok lenni, de mióta az unokatestvéremmel nem beszélek, valahogy jobban tudom, hogy mit szeretnék a barátaimtól, és én milyen barátnője szeretnék lenni a barátnőimnek, és ez is ijesztő, de azért nagyon jó érzés. 

Tegnap találkoztam a kis barátaimmal akiket nagyon rég nem láttam, és akik nagyon sokáig vártak arra, hogy gyerekük lehessen, annyira  jó volt, jesszusom. 

 

Nem tudom. Valami mélyeszántót akartam írni, de most már elfogytak a reflexióim bármiről, és végülis úgyis csak ennyi van. 

bicikliút is minek

 Van egy Lamborghini a szomszéd utcában, egy Rolls Royce amit össze-vissza parkolni láttam a lakókocsijával a szomszéd utcákban, és tegnap a zebránál állt egy Boltos Tesla. 

Tesla.  

milyen vagyok (depressziós)

 Múlt héten voltam az új pszichiáteremnél, nagyon-nagyon kedves, de azért egész nap olyan ideges voltam, hogy aztán hazamentem, lefeküdtem  és aludtam másnapig.  

Olyan a rendelője olyan mintha valami alter jógastúdió is lenne 2009-ből, füstölő illatú és az ember otthon érzi magát meg melengeti a szívét. 

És most nagyon nehéz elkezdeni erről írni*, mert azt hiszem, hogy mostanra lett nekem ténylegesen nagy-nagy-nagyon nagy teher a mentális egészségem. Először azt terveztem, hogy készítek egy listát (haha) a problémáimról, de közben annyira izgultam, hogy ez elmaradt, és jóformán csak arról beszéltem, hogy nem tudok rendesen aludni. Szerintem a gyógyszereimmel most még kevésbé tudok aludni. Minden nap felébredek 6.30 és 8 között, akármikor bármikor fekszem le. Tudom, hogy ez lenne a normális, mert ekkor megy dolgozni az ember, de én nem fix időpontra járok dolgozni, és nem is ez a lényeg igazából, hanem, hogy teljesen kialvatlan vagyok. Úgy ébredek fel, mint aki már egyébként is teljesen ideges, vagy frusztrált vagy nem is tudom mi a bajom, valami elem sikertelenség, hogy reggel 7 és én már most annyit forgolódtam, mintha egész éjjel csak forgolódtam volna. 

Még mindig nem jó érzés nem normálisnak lenni, de ez a nő olyan kedves volt, hogy egy pillanatra az volt az illúzióm, mintha, mintha nem lennék teljesen kattant, de most meg már megint négy féle gyógyszert szedhetek, és nincs az a könyv, ruha, kávé, utazás, ami ezügyben jó kedvre tudna deríteni. Az is van még, hogy teljesen más diagnózisokat meg gyógyszereket javasolt, pár napja megláttam a papíromon amikor jobban megnéztem, hogy nekem akkor most epilepsziám is van? Annyi frontint adott, hogy a másik doktornéni feje felrobbanna, de azt is mondta, hogy a legfontosabb ,hogy tudjak aludni. Momentán mondjuk tökre nem tudok aludni. 

Egyszerűen nagyon-nagyon nehezen tudom feldolgozni az utolsó alkalmat az előző pszichiáterrel, sajnos kiszámoltam, hogy kb 700 ezret hagytam ott (lol, ezt is minek), és akkor nem elég, hogy egyáltalán nem gyógyultam meg (de ezen a ponton van olyan, hogy teljes gyógyulás bármilyen mentális betegségből?) az utolsó ülésen derült ki, hogy az az eszköztára, hogy nem szedünk frontint, mert úristeeennnnnnn függőség???!!!!!44444 Én komolyan nem hiszem el. 

Mivel ez az új nő teljesen más gyógyszereket adott, fogalmam sincs persze, hogy mi a bajom, és az az elemi reakcióm, hogy keresnem kell még egy pszichiátert és őt is meg kell kérdeznem. Ennek sem fogom megtudni, hogy ha elmegyek egy újabb és újabb és újabb orvoshoz, akkor ennek hol van a vége, vagy legalább egy meg nem értett zseni vagyok-e, mert amúgy most már epilesziával is diagnosztizáltak, és azt hiszem, hogy nekem most kezd ez túl sok lenni, én csak élni akartam a macskámmal, jó sok könyvvel meg egy fiúval, miért olyan nagy kérés ez.

*másrészt viszont írni szeretnék róla, mert ettől egy kicsit megkönnyebbülök, és mindig az is a fejemben van, hogy hátha valakinek egy egészen kicsit hasznos?