de én nem vagyok olyan

 Arról akartam írni, hogy sokszor amikor valami stresszel vagy kellemetlen élmény, akkor a végén mennyire jó érzés a nap végén* hazamenni a saját életembe**. Mármint legtöbb esetben közepesen szar az életem, ne értsetek félre, de azért csak az életem. Such filozófálás. Nem is arra gondolok, hogy szombat este egyedül ülök otthon és blogolok, és ez micsoda zen, mert tegnap este amikor egyedül bicikliztem haza a városon keresztül és minden langyi volt meg emberekkel tele tökéletes kiülős idő, akkor olyan végtelenül magányosnak éreztem magam, hogy csak azon bírtam godnolkodni, hogy ez mikor múlik el amúgy? Ha megházasodom? Ha lesz valakim? Ha lesz gyerekem? Soha? Dóri, Kati, mi a politikával megalapozott válaszotok? Mikor leszek nem ge boldogtalan? Mikor fognak kisimulni a dolgok? És akkor néha kisimulnak a dolgok, és én örülök, hogy valahogy csak vagyok, és próbálom érteni magam. Próbálom érteni, hogy 32 évesen sikerült bárkinek foglalkozni azzal, hogy lehet, hogy amúgy figyelemzavarom van. Hogy úgy toltam végig az iskolát valahogy kitünővel, hogy átlagosan 10 percig tudok koncentrálni. A gyógyszerem nem sikerült kiváltanom pénteken, mert az orvos rosszul írta fel (ie. támogatás nélküli jogcímre) és így 14 ezer lett volna, amiért én nem voltam hajlandó kiváltani, aztán mire sikerült, a másik gyógyszertárban nem volt. 

Ebben az egész betegségben meg igazából az egész életben idáig tartott rájönni, hogy az ember annyi mindent csak magának csinál, ami kellően kínos, de még ha félreteszem, hogy kínos... nos akkor is kínos. Egyszer olvastam egy "tippet' valahol, hogy ha nincs kedvünk valamihez, akkor gondoljunk arra, hogy a jövő beli énünk hogy fog örülni, hogy már megcsináltunk valamit, és igazából egyébként is az ember saját magát szereti a legjobban, szóval a jövő beli énünket is szeretnünk kell. Igazából én egyáltalán nem tudom, hogy mikori énem szeretem, tudom szeretni, de a jövőbelit olyan nehéz. Most is elfelejtettem bevenni a gyógyszerem, pedig már délután 3 van és még nem főztem ebédet (jó, ez így volt tervezve, meg hát ittam egy liter kávét is). Olyan nehéz magamért csinálni dolgokat, magamért nem enni egy egész tábla csokit minden nap, bölcs döntéseket hozni, mint hogy elpakolom a konyhában az elöl lévő dolgokat, hogy ne arra keljek fel, hogy nem tudom lerakni a következő napi kávém a pultra, de még az is van, hogy karrier?  Erről is miért nem szólt senki? Miért tudják ezt már mások 19 évesen, én 32 vagyok és csak botladoznom sikerül? Miért csak most vannak fontos revelációim? Nem arra gondolok, hogy szép az élet, de utálom Bp-et, Magyarországot, a sok dolgozást, a stresszt, hogy este olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem olvasni, csak leteszem a fejem a párnámra és kész, nekem annyi volt aznapra, hogy ha nem csinálod meg Adrikám, akkor senki nem fogja helyetted csak a bejárónő? Hiába tudom, hogy kompressziós zoknit kell felvenni a repülőn meg hasonló életbölcsességek, fogalmam sincs semmiről

Ezt már annyiszor mondtam, de azt hiszem, hogy nem tudom, hogy kell lenni. 

*nagyon rossz ez a kifejezés, bocsi

**Jaj, ez most rettenetesen modoros, meg úgy utálom, amikor olvasom mások blogjait (de azért most megkérek mindenkit, hogy ezeket jól ne vegye magára, bár ezek a bloggerek úgyse olvasnak)