amúgy mindezen korábban említett problémák ellenére is, teljes az életem, mert láttam egy fiút a hatoson, aki úgy nézett ki, mint Robert Pattinson, igen, most röhögjön mindenki, én még mindig fan vagyok, és ez a fiú olyan szép volt, vagy inkább csinos, nem is tudom, és a cipője is olyan szép bordó new balance , amit titkon én is akarok, és hát jaj na, tipikusan aki soha életében nem szólna hozzám, randikról nem is beszélve.
(no de ne aggódjatok, csinálok majd újévi társkereső top10 borzalom különkiadást)

igazából úgy érzem, hogy már mindegy is ez az egész, hogy barátnősdi, és hogy vége. tulajdonképpen egy kicsit megkönnyebbülés, habár nyilván rettenetesen szomorú is, hogy valami ami volt, és nagyon biztos volt, vagy legalábbis annak hittem, ilyen gyorsan szétfoszlani látszik, hogy már nincs igazán kinek hazajönnöm legközelebb hirtelen, hogy nem tudom, kikkel fogom eltölteni a következő szilvesztereket, és nyaralásokat meg szülinapi mulatsáogkat, és nem tudom, hogy lehettem valakikkel ilyen jó barátnő, akik egy mondattal úgy megbántak, hogy úgy érzem, én soha többet nem akarom ezt. de nem hogy nem akarom, úgy érzem, nem érdemes nekem ezért erőfeszítéseket tennem.

ezzel most biztosan kínosan koelhós hangot fogok megütni, főleg, hogy ezt egy Startbucksból írom, (mert otthon nincs rendes internet most), szóval végképp klisé, de talán jó lesz ez, hogy változás, és hogy kénytelen leszek másokkal barátkozni, mert biztosan vannak más lányok is, akik hajlandóak kifesteni a szemhéjamat partik előtt, és akikkel sírhatunk egymás vállán, meg turkálóba járhatunk és borzalmas romantikus filmeket nézhetünk, és biztosan vannak olyan lányok is, akik nem ráncolják a szemöldöküket, hogy milyen sokért vettem egy egyszerű farmerblúzt, de ha az a tökéletes blúz, mit csináljon az ember, és mindenféléről szívesen beszélgetnek, nem csak a GTK-s kalandokról, és hogy milyen nehéz volt elvégezni ezt a tárgyat, hanem olyanokról is, hogy könyvek meg hogy mi volt az újságban. mármint ezzel most nem akarok ál- szuperintellektuális lenni, csak mondom, hogy talán más dolgok érdeklnek minket, és ez igazán elkerülhetetlen volt.

szóval mostmár nem kell fura kimondatlan elvárásoknak megfelelnem, mint hogy én is kellően elegánsan öltözzek fel, akarom mondani kellően nőiesen és csilivilin, és én is mindenféle legyek, amilyen nem vagyok, többek között, kedves és társasági, aki jól tud csevegni.
hát tessék, mostmár bármilyen lehetek, gondolom. nem tudom, még milyen, és nem tudok okosakat gondolni arról, hogy milyen az ideális nő, meg hogy nőiség és nőiesség, és hogy hogyan legyek tudatos, és önérvényesítő, és mostanában biztos, hogy túl sokat olvasok erről ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy önálló gondolatot, de azt tudom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy igazából milyen emberek a szüleim, amikor nem a szüleim, amikor csak emberek, felnőtt emberek, és mindig arra jutok, hogy nem tudom. mert persze, az anyukám nekem mindig a kedves anyukám lesz a fülig érő mosolyával és fényes vörös hajával, és az apukám a kedves apukám a gusztustalan vicceivel, és ronda pulóverével, mert másikat nem akar felvenni, de nem tudom igazán, hogy mit csinálnak, amikor nem szülők, és amikor nem családos emberek, hanem amikor mérnökök, és tanárok, vagy még azok sem, csak ők maguk a Balaton partján, vagy a színházban a barátaikkal, vagy vasárnap délután a biciklin. úgy érzem, nekem csak fura benyomásaim vannak a szüleimről, és keserű, haragos tinédzser gondolataim arról, hogy én nem akarok olyan lenni, mint az anyám. hogy én nem akarok igazán olyan önzetlen lenni mint ő, és talán nem is tudok, és legfőképpen nem is kell lennem, mert én nem akarok mindent feladni a családomért, habár nem tudom, hogy az anyámnak mit kellett feladni, vagy egyáltalán, volt-e valami előtte. vagyis, hogy mi volt az. mert ez is olyan borzalmas koncepció, hogy az összes negyvenes nő életét, akiknek nincs családja, vagy legalább egy kezelhetetlen gyereke, olyan unalmasnak és üresnek hisszük, de minimum azt képzeljük, hogy biztosan házisárkányok, és ezért nincs egy férfi sem, aki nem akarja őket feleségül venni, vagy legalább együtt lakni.
szóval én csak azt akarom, hogy legyen függetlenségem, és életem, és hogy ne mondja már nekem egy férfi se, se itt az interneten, se valami alpári klubban, hogy fizet nekem, csak feküdjek le velem, mintha legalábbis tárgy lennék, vagy nem is tudom, de a lányok bizonyára annyira pénzéhesek, hogy mindenképp le akarnak feküdni velük, vagy ha nem pénzéhesek akkor szeretetre és intimitásra vágynak olyan rémesen, hogy 5eterért biztos odavetik magukat bárkinek, hogy egy pillanatra olyan érzetük legyen, hogy egy kicsit fontosak, vagy ha még ez sem, akkor csak egyszerűen tartoznak nekik, és igazán nagyon szeretném megnézni egy fiú arcát, amint valaki (egy lány) azt mondja neki, hogy fizetek (persze az sosem tisztázódik, hogy mennyit fizetnének) neked, csak dugjál már meg.
de igazán, nem tudom, hogy ennek van-e valami értelme, vagy realisztikus dolog-e, hogy tartozni valakinek, akivel kapcsolatban vagyunk, mint mondjuk az unokatestvérem fiúja, aki szeretett olyan benyomást kelteni, hogy E tartozik neki valamivel, mint mondjuk szex vagy rend, vag takarítás csak mert valami biztos hátteret teremt neki. szóval én nem akarok ilyen sem lenni.
minél idősebb leszek, annál összezavarodottabb vagyok, nem tudom mi lesz 30 éves koromra, nyafogás befejezve,  legyen boldog új évetek!

egyrészt, remélem, hogy ez nem valami kellemetlen trend kezdődőben, hogy minden évben, ill. tavaly is, megismerkedtem egy Pázmányos jogásszal, ami aztán jól katasztrófa lett, vagy legalábbis elég szomorú lettem ahhoz, hogy hetekre felmérgeljem magam. szuper jó, hogy a teológus is Pázmányos persze, egy pillanatra hadd röhögjek már föl keservemben legalább jogosan.

másrészt meg, még jó, hogy eldicsekedtem a suhanc unokatestvéreimnek, hogy nekem milyen unalmas és drámamentes tinédzserkorom volt, hát tessék, a fagyi csak visszanyal 5 évvel később, hogyaszongya, nem hívnak meg a szilveszteri mulatságra, mert most egy olyan lánynál lesz, akit nem ismerek annyira, vagy nem tudom, ez tulajdonképpen tisztázatlan körülmény, de már bulizni sem hívnak meg, mert T barátnőm bejelenti, hogy azért, mert ez egy másik társaság, ami egyébként 5 fős, és aminek ő is most lett tagja, és ebből egyet nem ismerek a másik két lányt igen, a harmadik meg Sz, aki szintén jó barátnőm, vagy legalábbis ezt hittem. tehát mivel ők gyakorlatilag csak együtt járnak el, én meg "nem vagyok a társaság tagja" gyakorlatilag kizáródtam a barátnőim közül. igazából ez annyira bántó, hogy gyakorlatilag szólni se tudok, mert nekem ez a két lány volt a társaságom, plusz az unokatestvérem, T egy másik barátnője, és még a legjobb barátnőm gimnáziumból akivel szintén nem beszélek,  ill. az alapján ahogy válaszolt a karácsonyi üzenetemre, feltételezem, hogy nem kifejezetten kíváncsi rám, (jó, vannak még több barátnőim, de ők csak néhány barátnő mindenhonnan, nem társaság igazán) szóval most úgy tűnik a challenge 2014 az, hogy legyenek hirtelen új barátaim, mert a barátaim, akikről azt hittem, hogy a barátaim úgy tűnik már kicsit sem kíváncsiak rám, és igazán, nem tudom mit követtem el, hogy senki sem akar velem barátkozni.

(igazából már azt sem tudom amúgy hogy milyen vagyok, az egyik tanárom azt mondta rám a Corvinuson, hogy olyan halott, és túl nyugodt, mások meg, hogy én vagyok a legszarkasztikusabb ember a világon, és akkorm most mi az igazság.)

attól tartok igaz a pletyka, egy kis szeretetért/elfogadásért tényleg bármennyire hajlandó és képes vagyok megalázni magam.

néha reggel nem emlékszem rá, hogy mit érzek, és akkor hirtelen elkezdek gondolkodni azon, hogy most miért vagyok szomorú.

többek közt azért nincs elég büszkeségem, vagy nem tudok nemet mondani kellemetlen fiúknak, mert olyan lassan történnek velem a dolgok, hogy én nem tudom őket csak úgy eldobni, és azt mondani, hogy menj innen géza, a múlt héten gonosz voltál velem, merthogy én előtte annyit vártam is, kicsit hálásnak is akarok lenni.

igazából egyáltalán nincs kedvem az emberekhez, és emiatt még bűntudatom sincs.
nem tudom, hogy szorult belém ennyi keserűség.

sosem gondolkodom olyanokon, hogy ennek a nőnek milyen sok a bőrhibája, és hogy egy zöld befőttes gumi van a hajában, vagy hogy milyen olcsó táskát visel, vagy hogy kilóg a háj a kabátjából, sosem figyelek más nők tökéletlenségére, csak olyanokra, hogy milyen szép szőrmegallérja van, meg hogy milyen nőiesnek vagy magabiztosnak látszik, sosem gondolom magam igazán semminek és senkinek más nőkhöz képest, csak amikor ők óvszert vesznek a dm-ben, én meg csak fogselymet, sosem érzem magam rémesen öregnek és szerencsétlennek, csak amikor két pattanásos, síkabátos tinédzser akkora doboz óvszert vesz, hogy megáll az eszem.
mindenki csak én nem, sosem.

a fiú pedig képes volt megkérdezni, hogy milyen volt a film, komolyan mondom, nem értem a férfiakat.

meg mondjuk magamat se, hogy mi a francnak válaszoltam.

a karácsony pedig már most fárasztó, pedig még el sem kezdődött. egyáltalán nincs hangulatom hozzá, és hogy őszinte legyek, négy napja realizáltam, hogy egyáltalán, 4 nap múlva karácsony. gyorsan vettem pár ajándékot, de a barátnőimnek már nincs is kedvem adni igazán, szóval csak annak veszek, akinek találok valami igazán jót, remélhetőleg úgyse tudják meg.
a nagyanyám alig lát, de vele sütteti meg a nagynéném a süteményt, a zserbón keksz állagú a csokimáz, a többire még nem mertem gondolni, anyám elajándékozott egy macskát a hétből,  apámmal pedig megint veszekedni kell, hogy ne  az ötödik arany/gyöngy láncot vegye meg anyámnak, mert egyszerre úgyis csak egyet tud felvenni.
van valami kurva szomorú abban, hogy nálunk még mindig ürügy a karácsony arra, hogy mindenkinek obszcén módon drága és szükségtelen dolgokat adjunk, habár a család egyik fele alig a szegénységi küszöb felett tengődik a  rettenetes adóssága miatt, a másik felének pedig rendszeresen kikapcsolják a villanyt, én meg azt sem tudom, mit csináljak jó dolgomban.
de a legeslegszomorúbb mégis az, hogy olyan őszintétlen. hogy nem kérdezhetem meg, hogy ő most együtt van-e a gyereke apjával, és hogy minek kellett, és miért, és ők azt mondhatják, hogy nem fogok soha pénzt keresni, de én nem nézhetek le senkit még gondolatban sem, nem hogy nyíltan, és példák halmozása nélkül is, túl sok témát kell kerülni, amitől olyan a karácsonyi ebéd, mint az unalmas csevej a boldogtalan házasok között.

meg még az is volt, hogy a reptéren elkérte az email címem egy kedves fiú, (volt jó sok idő beszélgetni meg száraz muffint enni, mivel késett mindkét repülő,) akivel azóta váltottunk csillió levelet, de harmincat biztos, és ma úgy volt, hogy elmegyünk moziba, és hát, nem jött el. én ott álltam a mozi előtt, és aztán a film után is a hidegben, és csak nem jött.
 igazából most már csak annyira csalódott vagyok és szomorú, hogy még sírni sincs már igazán kedvem. butának is érzem magam, mert hogy nem gondoltam, hogy ez túl jó, hogy igaz legyen, nem úgy megy az, hogy itt ez a fantasztikus fiú, aki olyan szépeket meg okosakat ír nekem, hogy el se hiszem, és akkor nem derül ki róla, hogy valami baj van vele, mint hogy retteg mindenféle emberi kapcsolattól, ami nem az interneten folyik?
vagy nem tudom már, hogy mit gondoljak, mert ez olyan arculcsapás volt, hogy gondolkodni se tudok igazán, csak sajnálom magam, és hallgatom a radiátor sípolását. meg undorodom magamtól, mert az összes fiúról meg a szexről meg a testiségről (A fiatal és gyönyörűt néztük volna, ill. néztem is, amiben kb. 5 percenként van egy szex jelenet) az exfiúm jut eszembe, akiből annyira elegem van, hogy már szinte bűntudatom van.
csak hát én annyira akartam ezzel a fiúval lenni, vagy bármit csinálni együtt. annyira akarok, de csak annyi maradt belőle hogy a postafiókomban ott virít, hogy Gergő.

Egyébként meg, hazajöttem Budapestre, ill. most már Szegedre, ami nagyon jó, végre rendesen fázhatok, meg ugye szaloncukor, ami fantasztikus, és nehezemre esik nem azt enni reggelire, ebédre és vacsorára, és még annak ellenére is kifejezetten jó itthon, hogy nem tudom becsukni a fenti fürdőszobaajtót, mert anya ráakasztotta a karácsonyi díszt.

A repülőút valami csodálatos volt, egy lengyel terhes nő és szoptatós német nő között ültem, az egyik arról beszélt, hogy itt nem lehet kávézókban szoptatni igazán, a másik meg hogy itt már nem kap senki szociális támogatást, és hogy ő most akkor hogy váltoson mégis állást 5 hónapos terhesen? Ki fogja felvenni? Aztán kihozták az apfelstrudelt (Lufthansa, Münchenbe), a gyerek köpött és örültem, hogy vége a másfél órának. Majd Münchenben kárpótoltam magam egy leárazott Chanel körömlakkal, ami csodálatos, vegyetek ti is, (bár kicsit rontja a hatást, hogy az áráért vehetek egy leértékelt pulcsit a H&M-ben...)

na de az ember csak villantsa fel valami kétes hírű sztárblogger nevét, és ez lesz a leglátogatottabb bejegyzés valaha.

ilyen nincs, hogy az exfiúm kirakott facebookra egy Oravecz Nóra idézetet...
oh wait, de van.

ez még sokkal jobb, mint Petőfi facebookon.

Meg ez is hogy van, hogy én még csak most tudtam meg, hogy van olyan hogy ínyplasztika? Jó, ne röhögjetek, ez azoknak van, akiknek látszik az ínye ha mosolyognak, és az egyébként nem olyan szép, és engem főleg idegesít, mióta egyszer elmondtam a teológusnak hogy ez engem  zavar, és habár azt mondta, hogy szerinte nem feltünő, valahogy állandóan felhozta és kellemetlenül együttérző megjegyzéseket tett amikor valamiért negatív voltam magammal szemben, meg kérdezgette, hogy ez az ínyem miatt van-e. Mármint ha elégedetlen vagyok magammal, az akkor elsődlegesen nem az ínyem miatt van, de akkor is. Mondjuk még azt sem tudom, mennyibe kerül egy ilyen, mert ha mondjuk egy lakás ára, akkor nem hiszem, hogy vállalkoznék rá. Csak arról van szó, hogy mindig látom mások szép mosolyát, és akkor mindig irigy leszek, mert az enyém fele olyan csodás sincs.

Mindenesetre remélem nem végzem úgy, mint a kóreai nők, akiket beperel a férjük, mert a plasztikai műtét előtt rondák voltak mint a bűn. (szerintem  én azért beleférek az átlagos kategóriába, haha)

first world problems, much.

kíváncsiságból bejelentkeztem a társkereső oldalra, az első üzenetben találkoztam azokkal a szavakkal, hogy sex, sexy, alázható csicska, de az összesben szerepelnek ezek, hogy laza, vicces, bevállalós, humoros, cuki, érdekesnek tűnsz, tetszőleges kombinációban.

amúgy meg, ha most spontán esküvőm lenne, ezt venném fel:

A legutóbbi bejegyzésem óta voltam két karácsonyi partin, amik tulajdonképpen csak részben voltak kellemetlenek, gyanítom, hogy az egyik tanárom elvesztette az esszémet, és elém ugrott ez a csodás kép pinteresten, amiről eszembe jutott, hogy már csak ötöt kell aludni, és helló Budapest! 

na, hát tudjuk, hogy nem elég nagy az oktatásra szánt büdzsé(/nem elég jó az oktatás),  amikor ilyenek jelennek meg facebookon, hogy #yolocaust Lengyelországban készült képek alatt.

#rózsakert

igazából tényleg marhára elhibázott kisérlet volt a teológussal barátsággal próbálkozni, főleg a szakítás után, hogy lenne barátság, mikor még a kapcsolat is olyan nagyon elrontott volt.

minden jó, ha jó a vége

avagy meghívást kaptam egy karácsonyi partira, ahol "christmas sweater" a dresszkód!

kell-e ennél jobb.

amúgy meg, várom a pillanatot, amikor az emberek úgy kezdenek majd el beszélni, hogy hogy vagy @kispistike? 

(máskülönben nem tudom mire vélni ezt a fura trendet mindenhol, ami ilyeneket tesz lehetővé hogy  "@eszterszabo-val* tegnap a dobozba" mindenféle közösségi médián, ami nem twitter, vagy instagram (már ha?) , tehát nem megy a linkelés így.)

az arcom, amikor felfedezem, hogy a virsliben is van laktóz.

és ne mondogassa már nekem azt mindenki*, hogy randizzak mással. én nem akarok senkivel randizni, sehogy, én csak az iskolára akarok koncentrálni, és nem azzal foglalkozni, hogy vajon a kiszemeltnek tetszik-e a körömlakkom színe, (nem mintha annyit foglalkoznék körömlakkokkal), meg tornázni is szeretnék, hogy jövő tavasszal kicsit kevéssé legyen narancsbőrőm, és most futkostam az kollégium futópadán és az nagyon jó, szóval ha lesz valaha állásom, akkor csak olyan cégnél, ahol lesz edzőterem. (nem)
nem tudom, mi ez az egész, igazából csak elegem volt ebből a randizás bizniszből, vagy a férfiakból, vagy nem is tudom. jó korán feladom, tudom én, de biztos lesz ez még így se.

*amikor még az anyukám is ezt mondja nekem, az különösen cuki, csak ne érezzem magam úgy mint valami Büszkeség és balítélet paródiában.

but I won't follow you into the rabbit hole

Az exfiúm valahogy mindig mindent elront, vagy nem is tudom, néha úgy érzem soha nem lesz vége ennek az egésznek, és soha nem akar majd senki velem lenni, és soha nem fog senki szeretni.
Tulajdonképpen nem is tudom miért vagyok már mérges. Jó, tudom, egy kicsit azért, mert hetek óta azzal traktáltuk egymást, hogy milyen jó lesz újra találkozni meg ilyenek, és akkor most meg hogy most randira hívott  egy lányt és akkor lehet, hogy mégsem kellene találkoznunk, vagy én mit gondolok? De ez miért az én döntésem? Engem nem hív senki randira, és egyáltalán, miért az enyém az enyém legyen a felelősség? Különben is, mi most barátok vagyunk, szóval tul.képpen nem is kellene lelkifurdalásunk legyen, kivéve... jaj igen, hogy ez nem is barátság. Vagy legalábbis nem igazán. (mert ugye nem gondolja senki komolyan, hogy ha egy fiú hússzor megkérdezi, hogy ugye akkor ott alszom, akkor barátkozni akar, és semmi többet?)

Csak hát, olyan átvertnek érzem magam, valami szerencsétlennek akinek az orra előtt állandóan húzzák a mézesmadzagot, ami ugyan nem is kell igazán, de azért mégis, egy kicsit igen, és én már komolyan elhatároztam, hogy megmondom, hogy a viszontlátásra véglegesen végérvényesen, akárhogy, és akkor ő most megint hamarabb, Róma után is, kb még ő szakított velem, annak ellenére, hogy milyen gonosz volt velem milyen sokszor, nevetséges még az is, hogy milyen büszkeségi kérdést csinálok ebből.

És most kicsit szomorú és csalódott vagyok, és olyan egyedülinek érzem magam, mert nem lesz az exfiúm aki majd jól színházba megy velem és mehetek egyedül vagy nem tudom kivel, merthogy az 1 darab csoporttársam akiről azt hittem, hogy a barátnőm, ő meg már notóriusan nem válaszol az emailjeimre, szóval végülis úgy tűnik mégsem a barátnőm, és így már vele sem lehet igazán. És ugye a legjobb barátnőm sem beszél velem, a barátaim tömege így sem volt jelentős, nem hogy így. Ugyanakkor tulajdonképpen kicsit izgalmas hogy otthon leszek 3 hétig és még egyálltalán nem tudom, mit fogok csinálni, mondjuk szeretnék Bécsbe kirándulni, vagy Pozsonyba vagy nem tudom hova, habár Pozsony tulajdonképpen szerintem egy elég átlagos és unalmas város, figyelembe véve, hogy az óváros jóindulattal 3 óra alatt teljesen körbejárható, a többi rész pedig olyan mint egy külváros Szegeden, vagy pedig panelrengeteg. Szóval Bécs! És karácsonyi vásár, ideális esetben.

Egyébként az életem mostanában tulajdonképpen elég jól megy az előzőektől függetlenül, habár még mindig rettenetesen sok időt pazarolok el azzal, hogy nem csinálok semmit, amitől folyamatosan bűntudatom van, és állandóan éjszakázom, hogy azért mégis megcsináljam, amit kell. Az olvasmányoknak rendszeresen csak a feléig jutok el, mert olyan hosszú és bonyolult, viszont a múlthéten megvettem életem első Foucault kötetét, amitől mostmár igazi társadalomtudományokkal foglalkozónak érzem magam, még akkor is, ha Foucault kb a legklisébb legtöbbet hivatkozott szerző Bourdieu mellett, szóval mondhatjuk, hogy ez egy cseppett sem eredeti. Úgy érzem, hogy a kiselőadásom is csapnivaló volt és össze-vissza makogtam, és ilyen helyzetekben tisztára elfelejtek angolul,  bár mások meg azt mondták, hogy elég érdekesnek tűnt, a lány aki az ipadján játszott amúgy is mindig az ipadján játszik ha épp nem késik fél órát, szóval neki megbocsájtom, és ez csak azért olyan említésre méltó, mert kb ez volt a második alkalom, hogy fél percnél tovább beszéltem igazából valamelyik órán, a másik az volt amikor a fogolydilemmát kellett ismertetnem, mert nevetséges módon senki nem ismerte.
Jaj meg most azt hiszem elfogadták a jelentkezésem valami iskolai tanulmányút/csereprogramra Palesztinába, szóval Palesztina esetlegesen a tavaszi szünetben, meg Betlehem, csupa izgalom, csupa jó dolog. (meg titkon már Pátráról álmodom)

meanwhile in London

jó, hát attól tartok tényleg igaz, hogy Shoreditchben a legmagasabb a trendi alternatív/hipster/menő emberek koncentrációja.

Titkon én nagyon szeretek figyelni az emberek hangjára, főleg ha férfiak hangja, és főleg ha szexi hang. Most pedig arra jutottam, hogy jelenleg Matt Berninger hangját szeretem a legjobban hallgatni, aki a the Nationals énekese, nyílván jó kérdés, hogy a zenéjüket szeretem vagy az énekes hangját, tulajdonképpen lehet hogy mindkettő. (De olyan mély, és megnyugtató, vagy nem?)

És persze akkor legyen már színész is, Jay Ryan, most megnéztem a hétvégén kb. 8 Szépség és szörnyeteg részt, és rájöttem, hogy eléggé szeretném, ha valaki ilyen szexi reketettes hangon beszélne hozzám. Még azt is megbocsájtom, hogy civilben ennek a színésznek egy kicsit szétgyúrtam az agyam, keménycsávó vagyok feje van, a plakáton pedig nem ugyan oda festették a sebhejét, mint a filmben (nem tudom, miért nem lehetett inkább az arcát elfordítani?). Igazából ez egy eléggé szerethető sorozat lenne számomra, mert vannak benne bűntettek, nyomozás, rendőrség, szóval csupa olyan dolgok, amiket kifejezetten szeretek, és van egy romantikus mellékszál, ami pedig guilty pleasure, de az a baj, hogy a nyomozás kb a 15. résznél kezd egy kicsit kihalni, és helyette lesz valami menekülős harcolósdi, ahol le kell győzni a gonoszt, én meg inkább bűntényeket akarok. Plusz, a cuki angol fiú is meghal, sír a szívem. 

(Azon is gondolkodom még, hogy miért nem tudnak már valami különlegesebb konfliktushelyzetet kialakítani a sorozatírók, mint hogy a főszereplő élete veszélybe kerül, vagy valami hasonló?Mindannyian tudjuk ugyanis, hogy a főszereplő úgysem halhat meg az évad közepén, nem? Számomra ez a gondolat jelentősen csökkenti a dolog élvezeti értéket, dehát túl realista vagyok biztos.)

tessék, mára csak egy buta cica.

remélem, hogy a szerelmi életem csak azért ilyen szerencsétlen, mert másban valami nagy mázlim/sikerem lesz, vagy mert titkon egy meg nem értett művész vagyok (akiknek szinte kötelezően katasztrófa a magánélete), csak még nem tudom.

na jó, igazából csak ezt a két magyarázatot tudom elfogadni.

sea of love

Sokat gondolkodom azon is, hogy a legjobb barátnőmmel hogy ment annyira tönkre a viszonyunk, hogy már nem is beszélünk, de mit nem beszélünk, a legutóbbi üzenetemre még csak nem is válaszolt, próbálom kitalálni, hogy mit követtem el, (a szüleim, pontosabban anyám többet is javasolt, de ezek mind az exfiúmmal kapcsolatosak, mint hogy milyen sokszor ott volt nálunk, ami egyrészt nem is teljesen igaz, másrészt ha csak azért utál, mert én voltam valakivel ő meg nem, akkor talán nem nem is kellett volna soha barátkoznunk, gondolom)? Mondjuk egy kicsit felbosszant már az a gondolat is, hogy biztosan én követtem el valamit, és hogy automatikusan magamat hibáztatom, habár ismeretségünk egész ideje alatt ha valamiben nem értettünk egyet, akkor biztos hogy nekem kellett bocsánatot kérnem, sőt igazából mindig nekem kellett bocsánatot kérnem, mert mindig én voltam a hibás, vagy inkább mert nekem volt a kisebb büszkeségem kettőnk közül, ki tudja.
De ettől még nem tudom mit kell csinálni, mert nekem nem szoktak igazán tönkremenni barátságaim, és az együttlakásunk egy külön fejezet volt, hogy nevet adtunk a hűtőnek meg a mosogatógépnek, de persze már egyikre sem emlékszem, és szomorú hogy talán már soha nem fogunk olyan nevetséges gyerekes lelkesedéssel True bloodot nézni, és bort inni az erkélyen, habár igazából nem is ittunk olyan sokat az erkélyen bort, csak főleg a fiúval, és azt hiszem, hogy a legjobban az erkély fog hiányozni, ha már nem lesz ez a lakás, és egyszer biztosan nem lesz, mert igazából nem szeretem annyira, és egyáltalán, azt hiszem, a kanapém az egyetlen dolog ami hiányozna, mert annyi minden történt itt, annyi kellemetlen vizsgára tanultunk ezen a kanapén és annyi filmet néztünk meg és titkot mondtunk el, hogy ha ez elveszne, akkor azt igazán sajnálnám. És sajnálnám, ha ez a barátság is elveszne, de talán egy kicsit már belefáradtam, hogy mindig én vagyok a hibás, hogy mindig nekem kell bocsánatot kérnem, hogy rossz a zenei ízlésem, és a többi barátok sokkal menőbbek és ügyesebbek és okosabbak, mert a wampon veszik a ruháikat és csak dizájner ékszereket hordanak, és ismeretlen együtteseket hallgatnak, ínyenc gyümölcsturmixokat tudnak csinálni és egyáltalán, az egész életük olyan intenzív és mély, mint egy tumblr blog, valamint olyan borzasztóan érettek, hogy nincs helye az ilyen túlőszinte beszélgetéseknek melyekben szexről meg csókolózásról meg mindenféle fiúkról van szó, mert ők már úgyis olyan borzasztóan tapasztaltak, vagy ha nem, akkor túl sok mindennel kell megkűzdeniük és ettől olyan különlegesek lesznek, mert annyira sok titkuk van, ami egyébként tényleg izgalmas, nekem is az, habár kicsit nehézzé teszi a beszélgetést, ha nem mersz semmit kérdezni, nehogy eláruld magad, vagy a másikat.
Nem tudom, hogy kell ezt megjavítani, nem tudom, meg akarom-e javítani, hogy érdemes-e, vagy csak túl különbözőek lettünk, és kinőttük egymást, és nincs tovább, nem akarok megszokásból barátok lenni és nem akarok emlékekbe kapaszkodni feleslegesen, nem akarom magam valaminek hinni, ami nem vagyok, fárasztó már mindenre cimkéket akasztani és kategorizálni, mintha a rendszer annyira egyszerűsítené az életem, pedig nem is, mert soha semmi nem illik a rendszerbe úgy ahogy képzeltem.

Edinburgh

Csupa jó dolgok is történtek mostanában még, mint hogy voltam karácsonyi vásáron, mert London annyira fantasztikus, hogy itt már novemberben elkezdődik a karácsonyi szezon, találkpztam az unokatestvéremmel és ettünk finom sütit és aztán egy másik barátnőmmel, és tegnap egész nap Notting hillben mászkáltunk, voltunk a Portobello marketen, amit persze egy kicsit lefotóztam, de olyan sokan voltak, hogy aztán már nem volt igazán kedvem, igazából kicsit csalódott voltam, mert annyi turista van, hogy az nevetséges, nem mintha én nem lennék turista. Illetve, hadd pontosítsak, az árak olyan turistásak, és hogy annyi kacatot lehet venni, hogy az elképzelhetetlen amíg az ember oda nem megy és meg nem nézi magának. Aztán a vásár végén már van sok élelmiszeres és zöldséges stand is, ami nagyon jó, mert sokkal olcsóbb, mint a boltban,így vettem például spárgát is, amit sose szoktam enni, és nevetős boci sajtot, aminek van egy szofisztikáltabb neve is franciául,de itt az emberek nem olyan ügyesek, hogy ki tudják ejteni, ezért laughing cow sajtnak hívják.
és ezek a vintage vásárok is kiábrándítóak, mert én azt hittem, hogy micsoda választék lesz és milyen olcsó és milyen nagyon jó (mint, ehm, Berlinben), csakhogy vagy van választék, de akkor az árak is nevetségesek, vagy nincs választék és akkor minden egy font. mármint, tényleg, szerintem ha egy használt pulóver ugyan annyiba kerül mint egy új, az egy kicsit elrontja az egész örömét, még akkor is, ha ezt a pulóvert valaki kb 1970-ben kötötte és 100% gyapjú, vagy valami. de azért csak vettem egy arany pulcsit, ígérem, nem olyan rossz mint amilyennek hangzik, norvég minta szerű minta van rajta, ami arany, és gyapjú, jaj de tulajdonképpen itt egy kép, szerintem csodás. továbbá adtak hozzá ilyen christmas crackert, amiben volt egy kupon is. (amúgy most biztos az arany/kövecskés/flitteres/csillogó korszakomat élem, amit régen túl giccsesnek tituláltam, de ezt most vissza kell vonjam, mert az egyik magazinhoz kaptam egy arany körömlakkot, ami a legjobb dolog a világon.
továbbá elmentünk a shopping parti után a Fiatal és gyönyörűre, egy szép moziba, tényleg még a terem is szép volt!, és a főszereplő tényleg elég szemrevaló,nem tudtam nem azon gondolkodni, hogy én miért nem vagyok ilyen szép.
az exfiúm pedig megígérte, hogy eljön elém a reptérre, és hozzánk is meghívatta magát lényegében, ami egyrészt tök jó, másrészt viszont most nem csak magamnak kell magyarázkodnom, hanem anyámnak is, persze, ha a helyében lennék, én már elküldtem volna ezt a fiút a picsába, az apukám a legtutibb, ő nem szól semmit, csak hogy válasszak valaki gazdagot. nem tudom, hogy kell ezt. a laptop közelébe semmiképp nem engedhetem már, nehogy elolvassa a blogot.

de már csak 17 nap és látjuk egymást Budapest, anya, apa, meg a 7 macska. (ja mert most tényleg 7 macskánk van, kér valaki egyet, kettőt, ötöt? (ez a kérdés komoly))

már most imádom a hazamenés gondolatát, mert mindenki* ilyen kérdéseket fog feltenni, hogy,
a) és tudod már mit fogsz csinálni, ha lediplomázol? (nem tudom)
b)és akkor mi leszel te most tulajdonképpen? (nem tudom, antropológus?)
c)hova jelentkezel jövőre? (nem tudom)
d)fogsz doktorálni? (ez egy kellemes gondolat, de sosem tekintettem tényleges opciónak)
e)találkoztál már egy helyes angol fiúval? (nem)
f)vannak már barátaid? (igen)

továbbá vettem csomó indiai kaját mert most akció van, persze hogy elrontottam a gyomrom vele úgy, hogy fél délután fetrengtem.



*anyám már most elkezdte, és részben ezért nem keresem néha a társaságát