az átlagos nő fürdőruhát akart venni

Mondhatnánk úgy is, hogy "amikor a kövér nő fürdőruhát akart venni" de egyrészt ugye magamat csak nem fogom sértegetni,khm, másrészt meg, próbálok libsinek tettetni magam lenni ezt a kövérség meg testkép kérdést illetően, elfogadás, tudjátok, ilyenek.*
Másrészt meg kb 60 bogárcsípés borítja a testem, ebből kb tíz az arcom bal oldalán van, amitől úgy nézek ki mint egy aknés tinédzser, szóval csak álmodozhatok arról, mikor megyek igazából újra emberek közé nemhogy csador nélkül** fürdőruhában.

Igazából már vettem egy fürdőruhát, ami elég jó, csak ugye kénytelen vagyok azt hinni, hogy a többiben kevésbé leszek, eh, kövér.

Asos

ez az "alakformáló" fürdőruha a h&m-ben. amúgy tök szép, csak hát olyan méretekben nem is lehet kapni, akik ténylegesen alakformálást akarnak (gondolom). és miért ilyen zárt elöl és hátul? ha a hasam nem teljesen lapos akkor a testem többi részét is rejtegetnem kell?

ilyennek kéne lennie a fürdőruhák hátuljának

ezt ugye csak táncosnők hordják Siófokon? vagy itt mitörténik, már elnézést? volt ennnél egy fokkal rosszabb is, de ott már a modellt sajnálom, szóval azt nem posztolom.

amilyennek elképzelem hogy az ember lesz, ha felveszi az egyrészes fürdőruháját, vagy mi. csak úgy ráesik, megfelelő helyen van a dekoltázsa, és az ideális mértékben barna, és vékony is, a nő meg tuti francia, ők tudják hogy kell ezt.

amilyennek a mellem szeretném képzelni képzelem, ha felveszek egy egyrészes fürdőruhát. mármint iylen van? ilyen szimmetrikusan kerek mell? 

(Nordstrom)

a luxusfeleségek ürdőruhája, vagy mi. jó, jó, tudom, ők tuti, hogy nem rejtegetik egyrészesek (vagy akármik) alatt a luxusbájaikat, de azért ez még gyönyörű. luxi.

J.Crew

jó, jó, befejezem, ez tényleg szép, csak én ehhez túl fiatalnak nem eléggé felnőttnek és elegánsnak gondolom magam? az a dekoltázs meg, a tervező tudta mit csinál (40 ezerért ezt mondjuk el is várja az ember)

felugrott egy plus-size modell is a fürdőruhák közt, szóval megnéztem mi a kínálat, és őőőő... nem értem,van ebben a bikiniben valami fura? nagy nőnek adjunk nagy bikinit, és akkor nem látszik hogy nagy? vagy milyen logika mentén megy ez? vagy csak a modell testarányai furák? (Ie. alacsony?)

ez olyan, mint amilyennek képzelem, hogy lennie kéne, és még a kötelező tigh gap is ott van! nehogymá, hogy egy nőnek összeér a combja? ( ugyanakkor külön pont, hogy tetovált a modell)

ha hamvas (barna) 16 éves lennék, biztos ilyet hordanék

ez iszonyú cuki, de miért sárga? hogy néznék ki ebben? mint egy tojás, meg a fehérje? (mikor gondolnak már azokra, akik nem barnák azelőtt, hogy lemennek a tengerre?)

ezt felvenném, ha nem fogyott volna el a méretemben

ilyen bikinim lenne, ha bátor lennék és barna és vékony  de vajon egy h&m bikiniben van bélés? leszorítja a hasam? vagy akkor kettőt kell felvennem?

ez irtó jó

Saltwater

ezt azonnal megvenném, ha kiszállítanának Magyarországra (hátha akkor olyan cuki leszek, mint ez a lány)

Gap

virágos és keresztpántos a hátán, minden jó

erről komolyan azt gondolta valaki, hogy praktikus? 

Amúgy pont időszerű hogy erről írok (haha, ezt még én se gondoltam komolyan), mivel életemben nem voltam még ilyen kövér mint most, tavaly óta annyi kilót híztam, hogy még kimondani is borzasztó, nem hogy leírni (de mindenkinek elárulom, kétjegyű számról van szó). Az egész már nem is vicces. Tavaly kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködésem van, amitől persze hízik az ember (vagy legalábbis én), aztán még elkezdtem anntidepresszánsokat meg szorongásoldókat is szedni, szóval szinte borítékolható volt, hogy jól meg fogok hízni, de ennek kérem fele se tréfa. Tegnap mondjuk megmértem a derekam, és kb 4-5 centivel kisebb, mint a télen, szóval ez félig megnyugtató, de hát mit tudom én. Igazából nem is erről akartam írni. Tegnap olvasgattam egy újabb német instagrammert, aki pozitív testképről, önelfogadásról, feminizmusról meg a szokásosról ír, és bár én sose leszek ilyen vérmes, mint ezek a nők akik ilyenekről írnak, nem tudok nem azon gondolkodni, hogy ez mennyire jó. Én nem akarok hinni abban, hogy az ember hízzon meg 150 kilósra, és akkor hitesse el magával hogy ez egészséges, és jól érzi magát... mármint jó, van olyan, hogy az ember meghízik, mert gyógyszert szed, gyereket szült, hormon problémája van, mit tudom én, semmi jogom bárki felett pálcát törni, de az egészség iszonyú fontos, még akkor is, ha én is képzeletben hangosan tapsolok minden egyes nőnek, aki kiáll miniszoknyában, vagy feszülős ruhában vagy akármiben instára vagy a világ elé és vállalja magát és a testét.

Mindenkinek vállalni kéne magát, a kicsinek, a nagynak, a transzneműnek, az evészavarosnak, a fogyatékosnak, mindenkinek. Én nem tudom, ill. nem merem vállalni a depressziómat, nem úgy, ahogy szeretném, nem olyan bátran, ahogy ezek a lányok vállalják az interneten. Pár hete egy magyar lány, akit követek instán arról posztolt, hogy egy éve nincs bulimiája, és ez annyira megható volt, hogy csak úgy küldtem neki egy üzenetet, és gratuláltam, az egész olyan szívmelengető volt, a válasza is, meg minden, sokszor eszembe jut, különösen, amikor azt hiszem, hogy ennek az egész szarnak, hogy depresszió meg szorongás sose lesz már vége.
Annyiszor elnézem a magyar nőket egyébként, és olyan szomorú. Vannak persze nagyon csinosak, de aztán van sok, aki még mindig a minél kisebb és szűkebb, annál jobb elvét követi, és azok, akik nem vékonyak, szóval nincs más ötletük és/vagy kötelességüknek érzik hogy felvesznek valami szomorú lepedőt, denevérujjú akármit, és ahogy rájuk nézek az az első gondolatom, hogy mintha szégyellnék magukat.
Ja, meg volt egy másik fontos revelációm Párizsban, hogyaszongya, Monki. Én Berlinben esküszöm azt hittem, hogy túl kövér vagyok ehhez, vagy ronda, vagy nem elég menő/trendi, és akkor most vettem egy olyan szuper szoknyát, hogy hű ha. Mintha egy kicsit felvilágosultam volna, hogyaszongya, azt  csinálok, amit akarok.

Ma meg felvettem a fürdőruhám, csak a fürdőszobában nyilván, nehogymá valaki meglásson, és hát, nem tudom, hogy akkor most megszerettem/elfogadtam magam, vagy a tükör karcsúsít iszonyúan, de nem is volt olyan ultraszar, mint hittem. Jó, hát van egy kis szalonnám az oldalamon, de úgyse gondoltam, hogy úgy nézek ki, mint a Calzedonia modell.



*meg az is van, hogy itt a depressziók meg terápiák közepette elég nehezemre esik még ezzel is foglalkozni (vagyishogy egy szalonna vagyok), de ez túl komoly téma ahhoz, hogy most érintsük ebben a bejegyzésben
**ma láttam egy plakát átfirkálást amin az volt, hogy "Orbán vagy turbán"

most egy kicsit

jó a kedvem.

csak gondoltam felírom, amíg el nem múlik.

you need a hobby (kicsi update meg nyafogás)

amúgy van hobbim, nyugi. most vettem egy gobelint. dat izgalmas élet, mi?

Ja meg közben az is volt, hogy elmentem az őrültek házába   zárdába  pszichiátriai rehabilitációs osztályra három hete (ezt a bejegyzést amúgy az első hét végén kezdtem, csak aztán mindig eldőltem jobbra  sose jött össze) és minden jó valahogy megpróbálom túlélni az egészet. Szokásos kórházi dolgok, mint hogy hatkor kelni (ettől valami mindig egy kicsit meghal bennem), borzasztó kaja, egy rakás ember, akiknek a társaságára pont nem vágyom bunkó proli mind  viszont az ápoló nénik nagyjából mind nagyon kedvesek, meg is őrülnék ha nem,  meg olyan "luxi" dolgok, minth hogy van a szobához fürdőszoba(!!!) meg kézfertőtlenítőt is kapunk (valami nagyon profi orvosi, szerencsére nagyon ki is szárad tőle a kezem.)
Most nem tudom igazán, hogy jó-e, ha erről írok, meg mit is, hogy is, de más igazából tényleg nincs.
De hát ó jaj na. Most itthon vagyok, ami jó, mert rántott hús, finom tea meg a puha ágyam, másrészt meg egész nap teljesen feszült vagyok, meg ideges, nem is tudom mi van.

Nehéz ez az egész, hogy depresszió, meg szorongás, meg létezés, minden. Csak a nyavajgás nem, mondom. Most, hogy a felén túl vagyok, kicsit azt hiszem megkönnyebbültem, csak hogy nem tudom minek, most jött egy rakás új ember, kb mind középkorú vagy idősebb nők válogatottan borzasztó problémákkal (a nő férje megcsalta a legjobb barátjával (!), meghalt az összes rokona hónapokon belül, öreg kori depresszió, mit tudom én), és ezek olyan borzalmas dolgok, amikről az ember a Nők Lapjában olvas hogy tessék Kis Julis így élte túl, de így testközelből sokkal-sokkal borzalmasabb, persze állandóan sír valaki, meg van egy nő is, aki annyira be van gyógyszerezve, hogy szerintem kb nem is tud magáról (és az a hír járja, hogy a zártosztályról jött, hát nem tudom)

Moving on to happier things. Ja nem. Nem tudom. Egyébként találtam ilyen kispajtásokat, akikkel délutánonként elmegyünk a közértbe meg ki az erdőbe amíg meg nem fagyunk. Ott vidéken iszonyú hideg van, minden nap esik a hó, de annyi, hogy már nem látszik a szobám végéből a patak.
Ja meg a nagyívű ambícióimat  is el kell mondanom, van amelyik már kb a második napon megfogalmazódott bennem. Az egyik, hogy marha gyorsan meg kell gyógyulnom, én nem lehetek olyan ember mint mások akik már vagy ötször voltak különböző kórházok mindenféle osztályain. Én nem tudom elviselni, mert a válogatott borzalmakon kívül mindig vannak kicsi és mindennapos borzalmak, amiket biztos úgy hívnak, hogy "nehéz sors", meg ilyen az élet, de nekem kicsit mindig összetörik a szívem, és kicsit mindig jobban utálom ezt az egész országot, hogy ilyen helyzetbe hozza a polgárait, hogy ilyen van, hogy az egyik csaj családjáról olyan válogatott szörnyűségek derülnek ki, és már ugyan elfelejtettem melyik faluban lakik, de hogy ott amúgy hol van a gyámhatóság? Meg ez a csomó félrenézés és előítélet, hát én ezt nem bírom.

amiről senki nem szólt (legalábbis nekem)

• hogy a depresszió nem olyan, hogy minden egyes nap egyformán szar
• vannak jó napok
• és vannak rossz napok, amikor egész nap nem akarok semmit csinálni
• de ez nem olyan, hogy zsíros hajjal fekszem hetekig az ágyamban
• a menstruációs ciklustól függően eléggé durvulhatnak a tünetek, aka egy hete (vagy több) létezni sincs kedvem)
• libidóm sincs, és még csak nem is érdekel
• depresszióról könyveket olvasni iszonyúan rettenetesen megrázó élmény, most elolvastam az Üvegbúrát, kb lehozott az életről, előte egy másik memoárt, meg ennek az Almási Kittinek a szorongásról szóló könyvét.... ki ez a nő mégis? Én őszintébb meg komolyabb könyvet tudnék írni
• csomó más "trigger" meg hangulatrontó dolog van, normális komoly szépirodalom (amiket általában szeretek)
• az élet megy tovább
• vannak más problémák is, az életem nem kapcsol ki csak mert depresszióm van
• ugyanitt, a normális élet látszatát is külön munka fenntartani
• jó, igazából egy bizonyos ponton minden nehéz feladatnak tűnik
• hogy kell másoknak beszélni a depresszióról? én ezt nem tudom, de hogy csináljam, hogy ne nézzenek furának/tartsanak tőlem/ akármi
• a kávé logikusan nem tesz nagyon jót
• minden érzelmet olyan élénken élek meg, hogy sokszor nem is tudom mi van

holnap megyek erre a bennalvós rehabilitációs izére, és nyilván be vagyok pánikolva.

életem

el se hiszem (közepesen felesleges további drámák)

Szóval én nem kifejezetten vagyok híve annak, hogy arról blogoljak mi történt tegnap meg tegnap előtt, csak mert az életem egy uborkaszezon  nem hiszem, hogy túl érdekes lenne, vagy akár le tudnám írni érdekesen. Életem egyik legérdekesebb napja volt, amikor voltam a Taj Mahalnál, és azt hiszem, hogy mégse írtam semmit róla (de mindjárt megnézem), és hát... nem is igazán emlékszem az eseményekre kronologikus sorrendben? Emlékszem, hogy nevetségesen sokáig utaztunk ahhoz képest, hogy milyen közel volt Delhihez, hogy voltunk előtte egy Red Fort nevű helyen, ami gyönyörű volt, és száris flipflop papucsos nők is dolgoztak az építkezésen,  iszonyú meleg volt, és többször is odajöttek hozzánk mindenféle családok, hogy lefotózkodjanak velünk, a fehér turistákkal (ez miért nem számít illetlenségnek?). Aztán meg a Taj Mahal, ami gyönyörű, de döbbenetes tömeg van, ez olyan, mint a Trevi kút, hogyaszongya, azok a fotók, ahol csak a látványosság van rajta meg a kert egészen biztos, hogy vagy teljesen fotoshopoltak/ünnepnapon készültek/vagy félórás záridővel, ugyanis akkora tömeg van, hogy konkrétan sorban kell állni. 

Aztán a végén meg ellopták a fele társaság cipőjét mire kijöttünk a teljesen lábszagú , az én 40-es birkenstockom senkinek kellett (de azért a többi cipő levevős alkalomkor inkább a hátizsákomba gyűrtem). 

Szóval nyilván nem azért vagyunk itt, hogy a hat (!!!) évvel ezelőtti kirándulós élményeimről beszéljek (höhöhö, ennél még a cuki szomszédnéni is szenzációhajhászabb), csak hát ezt nehéz elhinni. Hogy én elmehettem a Taj Mahalhoz, meg remélem még csomó helyre el fogok menni amikor jól leszek. Jó leszek. Mit tudom én. 

Karácsony előtt az is volt, hogy el akartam menni Bécsbe két napra (vagyis egy éjszakára), de annyira elkezdtem szorongani  azon, hogy mit fogok ott egyedül csinálni (LOL? vagy mi az aktuális trendi internetkifejezés...? nem adja?) meg hogy ott leszek egyedül a sötétben és hidegben és akkor a végén nem mentem csak egy napra. 

A végén szuperjó kirándulás volt, elköltöttem egy rakás pénzt vettem könyveket, sétáltam egy csomót, nagyon nagyon rosszul beszéltem németül (nem bírtam kiejteni rendesen, hogy Fuchs Steufel Stil), csináltam egy csomó hülye turista fotót, amiket nem is tudom miért nem mutogatok, ittam három kávét (mi mást), voltam egy turkálóban, és minden egyes tükörben szelfiztem. (tessék most mindenki ítélkezzen)

De igazából nem erről akartam írni, hanem hogy most beutaltak egy ilyen rehabilitációs táborba, ami ugyan nem zárt osztály, de azt hiszem, ez olyan sovány vigasz, mint amilyen a reggeli lesz rossz napokon. Hát nem tudom. Néha nem hiszem el, hogy ez velem történik, és azt kívánom, hogy legalább bánatomban vmi szuperjó verset vagy akármilyen művészeti értékű dolgot tudnék kipréselni magamból, esetleg kiderülne, hogy valamiben zseni vagyok, tudom is én, a kezeim arra hivatottak, hogy rettentő gyorsan golyóstollakat szereljek össze, vagy gombot varrjak fel, akármi. Akármi! Eddig persze semmi nem történt, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok rohadni. Ez jó, bár a legutóbbi javulásom kijelentésekor hamar ittam a medve bőrére. 

Egyszer remélem ez is olyan szórakoztató lesz, mint vmi szar anekdota.

gyorsan egy kis feminizmus két percben (amíg a szomszéd visszakattintja a biztosítékot)

Apám kollégája, akinek most gyereke született partit ad, mert gyereke született. Mit partit, mindenkit meghív egy kocsmába. Kocs-má-ba. Nem kapok levegőt. Ő viszont kapott egy cumisüvegbe öntött whiskyt.
A feleségnek nőnek hogy nem robban fel a feje hogy nem vele van/ilyen modorban ünnepel/miért nem együtt ünneplik?

2017-ről ne is beszéljünk többet (és talán a depressziómról se)

Szóval 2017-et nem érdemes annyira értékelnem, mert hát ez volt életem egyik legrosszabb éve. Voltak jó dolgok is, meg ups and downs, vagy hogy mondják ezt, de depressziósnak lenni még mindig olyan arculcsapás(ill. igazából a rettenetes szorongásom most már nagyobb probléma), hogy nem is tudom, hogy ocsúdjak fel az egészből. Nem tudom, hogy kell ebből meggyógyulni könnyen és gyorsan (az a gyanúm hogy ilyen nincs), és egyfolytában rettenetesen hibásnak érzem magam. Hibás vagyok, hogy nem kértem segítséget, hogy nem kértem hamarabb segítséget, hogy csak akkor mentem el a pszichiátriára, amikor annyira szét voltam esve, hogy úgy éreztem, kész vége, nincs tovább, nem tudom tudom hogy kell tovább csinálni az életet, hogy már jóformán magamat se tudtam ellátni. Hibás vagyok, mert nem vagyok erősebb, merészebb, bátrabb, precízebb, nyitottabb, egyáltalán mindenből több. (van ilyen amúgy?) Ez rossz érzés.

És amúgy rájönni, hogy valami nem jó, maga a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy semmi nem jó, hogy mások boldogabbak, na ez sokkal rosszabb, mint maga a probléma. Sokkal rosszabb és ijesztőbb egy pillanatra tudni, hogy milyen másoknak, akik boldogan, vagy nagyjából szorongások nélkül élnek, hogy ún. gondtalannak tudják érezni magukat (és ilyen van?)

Karácsony előtt kaptam egy másik gyógyszert, és most minden egy kicsit jobb. Általában minden jobb. Ezt most leírni nehéz volt, de már ötször leírni a papír füzetembe is leírtam, és az is nehéz volt, de utána meg jobb, azt hiszem. Néha már a feladatok is izgalmas kihívásnak tűnnek, nem megoldhatatlanul nehéz feladatnak. Ez olyan jó, hogy arra már nincsenek is szavak.

És egy kis német popzene az önszeretetrő (ebben a dologban, hogy önelfogadás, meg szeretet és ezzel kapcsolatos médiák előállítása sokkal jobbak a németek mint a magyarok)

modern románc 3

sokadszorra (4-5?) látok egy 50 körüli férfit a villamoson, azt hiszem angol, (mert hallottam tökéletes angolsággal telefonálni,), egyszerűen tökéletes stílusa van, és mindig a telefonján olvas.
jó, ebben most nincs tanulság, csak hogy egyrészt eyecandy, másrészt remélem a jövendőbelim olvas majd.

a szilveszteri parti meg

amúgy már majdnem tetszett egy fiú
már majdnem szimpatikus volt egy fiú könyvespolca
de aztán megláttam, hogy ott egy százas zsepi az íróasztalán, és aztán megtudtam, hogy a kormánynak dolgozik*

*ez végülis nem lenne baj, kivéve, hogy gondolom elég eltérő az értékrendünk

na, mindenesetre legyen boldog 2018-atok!

modern románc 2-2,5

A múltkor olyan helyes fiú jött ki a pszichológus nénitől előttem, hogy csak na. Jó, nem helyes helyes, mint egy férfimodell, hanem ilyen aranyos tudósfejű....?  Kénytelen voltam kilesni a jelenléti íven a nevét de igazából egyfolytában azt bámultam, csak hogy ne kelljen a pszichológus nénit néznem, aki ugyan zseniális de elég szigorú arcú így nyilván félek tőle. Mivel az élet nem valami csodás romantikus tiniregény, most persze nem is tudok mit kezdeni ezzel az információval (mármint a fiú nevével), nagy kár, nagy kár.

Másrészt meg, ezt a dolgot nem értem, hogy egyszer tetszett egy fiú, azt hiszem, hogy egyáltalán nem (igazán) azért, ahogy kinézett, hanem amilyen volt. Ahogy beszélt, hogy halálosan szexi volt a hangja a telefonban (mondjuk rádióbemondó volt, szóval milyen legyen), meg mindig énekelgetett vagy fütyörészett, szociálisan érzékeny volt, és egyáltalán, iszonyú kifinomult (amilyen én bárcsak lennék), de ugyanakkor olyan tipikus észak-német protestánsan egyszerű is. És nekem mostanában olyan fiúk tetszenek, akik hasonlóan néznek ki, mint ez a fiú.


Ha nem lenne nyilvánvaló, most tanultam meg azt a kifejezést, hogy "navel-gazing", gyorsan ki is kellett próbálnom.

(2018-ra) csak azt szeretném,

• ha valaki várna rám  valahol*

• ha nem a tükörnek háttal állva öltöznék fel minden reggel** 

*jó amúgy most ezt olvasom, mondjuk németül, szóval nem értek semmit elég más hangulatú, vagy nem is tudom, olyan mint a light-os tej, Anna Gavalda nem magyarul nem az igazi (van ennek értelme?)

**pedig már az egyik égőt kiégve is hagytam

modern románc

amikor meglátom velem kb egyidős (vagy akármilyen korú) fiúk moly adatlapját, és annyira jó könyveket olvasnak, hogy egy kicsit szerelmes leszek beléjük legszívesebben randira hívnám őket.

mondjuk aki elolvas évi 120 könyvet azzal biztos, hogy úgysincs idő szexelni

gyors témaváltás

most elkezdtem aggódni, mi van ha ez a blog túl szomorú lesz, és túl sok a nyafogás (hahaha)szóval mielőtt újra elkezdenék nyavalyogni:

pár first world problem, amiket nem bánok:

• vége a nyárnak, és nem volt idő felvenni legalább egyszer az egész retró virágos szoknya készletem összes darabját 
• a melltartókhoz illő bugyi szinte sose tetszik
• nem tudom, hogy mikorra fogom elolvasni (ha egyáltalán valaha) az összes könyvem

amik még az előzőknél is nevetségesebbek: 

• anya leszid, mert elfelejtettem felmelegíteni a macska vacsoráját (mintha mi nem hideget vacsoráznánk)
• elfelejtem, hogy az egyik barátnőmnek ne küldjek válaszul csak emojikat, mert nincs okos telefonja és csak egy kocka jelenik meg/ne küldjek egyszerre hat sms-t
• választanom kell, hogy felveszem-e a szép szoknyát vagy biciklivel megyek (túl szűk ahhoz, hogy rendesen tudjak biciklizni anélkül, hogy felcsúszna, pedig amúgy nem is szűk=megkaptuk a választ, hogy a holland/É-európai nők miért öltöznek "sportosan", ie. kevés szoknyát hordanak)

Mängelexemplar

Na, tessék, végre írok valamit, erre majd senki nem kattint rá, mert külföldiül van a címe. Nehéz ez a nyafogás az interneten.

Szóval olvastam ezt a könyvet, aminek a címe Mängelexemplar (magyarul kb. azt jelenti hogy hibás példány), Németországban tök híres volt, mert a film tavaly jelent meg, és a szerző is viszonylag híres újságíró, meg a film is valahogy... szórakoztató?  Arról szól, hogy a főhősnő depressziós lesz, és hogy hogyan éli meg ezt, egészen addig amíg  jóra fordulnak a dolgok. 

Most már akkor elmondom, biztos mindenki él-hal (nem), hogy tudhassa, hogy depresszióm van, és nem mindig érzem úgy, hogy jóra fordulnak a dolgok, hogy jóra fognak fordulni a dolgok. Annyira akartam valami bölcset mondani, de persze nem jut eszembe semmi. Objektívan persze tudom, hogy egyszer csak jóra, vagy legalábbis jobbra fordulnak a dolgok, szedem a gyógyszert, korán lefekszem aludni, meg mindenféle dolgot megteszek amit mondanak, hogy tegyek, és jó lesz nekem, de ettől még ijesztő. Nem látszik igazán, és ettől mintha nem lenne igazi. Nem tudok mit mondani, mert már mindenki elmondott mindent, ugyanakkor mintha senkinek fogalma se lenne semmiről. Ott van az egész, mint egy nagy rózsaszín oda nem illő elefánt a szoba sarkában, és minden olyan képmutatásnak tűnik, ha nem szólok semmit, hogy hé, mi az a rózsaszín állat ott?

És talán a legborzasztóbb, legfeldolgozhatatlanabb, hogy nekem semmi okom erre. Hogy miért én? Nekem rendben kéne lennem, nekem tudnom kéne kézben tartani a dolgokat. Semmi okom az aggodalomra. Nem vagyok ronda, nincsenek komoly betegségeim, fogyatékosságaim, nem vagyok az átlagnál ostobább, vannak diplomáim, nyelvvizsgáim és kedves emberek is körülöttem. A szüleim igazán jó fejek, és mindent a fenekem alá raktak, szeretetet, lakást, mosogatógépet, ikea fotelt, pénzt, lehetőséget. Egy csomó lehetőséget, hogy bárki lehessek, és én nem tudok senki lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mit kell csinálni, csak valami zavarodott szerencsétlen vagyok, és már azon is szorongok, hogy válaszolnom kell pár emailre. Nem tudok már semmit. 

Szerencsére borzasztóan hullámzó a hangulatom (legalább nem mindig egyszerűen szar, huh), úgyhogy néha úgy érzem, hogy kicsit mégis jó, meg mintha élnék.  Mint mondjuk mikor elmentem a Margó fesztiválra, és az szuper volt, hallgattam a csomó okos embert, meg Szentesi Évát meg Szécsi Noémit, és láttam a szünetben Totth Benedeket, és az a férfi olyan csodálatosan mély hangon beszélt valakihez, hogy nem bírtam nem hallgatózni,  meg még egy kicsit szép férfi is és szerintem kb ezért fogom megvenni az új könyvét, ami amúgy nem igazán érdekel, de az előző nagyon tetszett és a borító is szép, tök jól mutat majd a polcomon.  Még az is tök jó volt, ahogy bicikliztem haza, mert bár tök sötét volt és az eső is zuhogott, de senki nem volt az úton, és amikor hazamentem beültem a kádba és olvastam egy fél órát. Voltam mulatni is egyszer, már nagyon rég nem voltam a Dobozban, és meglepően jól éreztem magam pedig depresszióm van, akkor most nem szomorúnak kéne lennem? pedig egy férfi rendkívül undorítóan próbált felszedni. Komolyan mondom, én ilyet még nem láttam, hogy valaki felhúzza a pólóját, és iszonyú közel állva hozzám valami erotikus csippendél táncot kezd lejteni, majd amikor mondom neki, hogy köszönöm, de inkább nem, elkezd ordítani, hogy micsoda szarfej vagyok. Esküszöm, döbbenet. Aztán meg az unokahúgom jött haza Londonból a múlt héten, és ez is nagyon jó volt, sok időt töltöttünk együtt, aminek a fele azzal ment el, hogy az aktuális fiúval folytatott diskurzusait elemeztük hogy kávékat ittunk és komoly dolgokról beszéltünk.
Máskor meg olyan rossz a kedvem, hogy úgy érzem megszottyadok, hogy nem marad belőlem semmi, csak egy fekete ürresség, mint egy romlott alma, ami kivül még fényes és piros de ha az ember hozzáér, olyan szottyadt, hogy szét is esik az egész. Pár nappal azután, hogy elkezdtem szedni a gyógyszert, az egyik délelőtt nem vettem be az egyiket, mert azt gondoltam, hogy ó már jól is vagyok, (=10 perce elfogadható volt a kedvem) és elmentem így a városba valamit elintézni, meg mászkáltam még egy fél órát. Mire anya értem jött, olyan rossz kedvem volt, hogy azt hittem, ott mentem lefekszem a padra a templom előtt és meghalok, vagy megrohadok, nem tudom. Azt hiszem, hogy ha egy célom marad csak az életben, akkor az az lehet, hogy soha így ne érezzem magam, mert ez borzasztó. Most már jobban vagyok, és egyre kevesebbszer érzem azt, hogy kész, vége, megposhadok és így maradok örökre, bár a pszichológusnéni szerint a szorongásom nagyon komoly. Ez mondjuk aggaszt, habár minden aggaszt. Mint mondjuk, hogy nagyon gyorsak és élesek a hangulatváltozásaim, ami állítólag normális, de nekem inkább ijesztő... mintha semmi nem is lenne igazi, vagy nem tudom. Ha a szomorúságom elmúlik 5 percen belül, akkor nem is voltam szomorú?? Ha elmúlik a jókedvem, vajon tényleg valaha is jó kedvem volt? Miért olyan a jókedvem, mintha meg lennék hatódva? Mintha minden borzasztóan éles lenne és emelkedett, mintha mindent sokkal élénkebben élnék meg mint egyébként? Vagy mindenki mindent ilyen élénken él meg, csak én ezt nem tudtam idáig? Mintha valami szivárvány menne a fejemben. Nem értem ezt az egészet.

Én csak normális akartam lenni, de még ez se sikerül.

Ja, meg hogy tegnap előtt előtt 27 is lettem, szóval még ez is mindennek a tetejébe. Juhú. Hivatalosan is  olyan öreg vagyok, hogy ha (kicsit átlátszó) 30 vagy 40 denes harisnya van rajtam a megszokott 60 helyett, úgy érzem ki vagyok öltözve.

melyben kimerítem az éves melodráma keretet a pitiáner problémáimra

Ja meg hát túl rég nem szórakoztattam a kedves nagyérdeműt azzal, hogy mennyire nem tudok kapcsolatot teremteni az ellenkező nemmel (de ha őszinte akarok lenni, semelyik nemmel), kerítstsünk már sort erre is.
Az történt, hogy már nagyon rég, novemberben vagy hogy, decemberben talán, megismerkedtem egy fiúval egész véletlen az interneten, egyáltalán nem társkeresés céljából, de aztán pár emailváltás után világos lett, hogy randiznánk egymással. Szerintem ez volt a legjobb emailváltás amit valaha folytattam akármi céljából, ez a fiú okos és szellemes és kedves(nek tűnik), továbbá ugyanarra a szakra járt mint én, ugyanazokra a helyekre utaztunk el csak pár év meg hónap eltéréssel, hasonló dolgok érdekelnek minket, meg hasonló dolgokat találunk viccesenek.  Igazából az a baj, hogy én ilyennek képzeltem a tökéletes fiút. Vagy ezt a fiút képzeltem a tökéletes fiúnak, nem is tudom, mint amikor az ember az internet másik végén talál egy cinkost. Szóval aztán váltottunk még egy csomó emailt, meg gmail chat üzenetet (ki használ ilyet 2017-ben...?), és én tavaly karácsony óta várom, hogy találkozzunk.
Azóta rájöttem, hogy ez teljesen hülyeség, ilyet nem lehet csinálni, nem várhatom hónapokig, hogy egy fiú randira hívjon, meg különben akarnék randizni valakivel, aki azt várja, hogy én majd hónapokig várom, hogy találkozzunk már? Hát nem hiszem.

Csak aztán a múlt héten kiderült, hogy pont arra utazunk majd a családommal amerre lakik, és akkor úgy gondoltam hogy ihatnánk egy kávét, de azóta nem válaszol az emailemre. Most őszintén, ki nem olvassa az emailjét öt napig? Ezt pont nem vagyok hajlandó elhinni. És hát ez most teljesen úgy néz ki, mintha kiderült volna, hogy randa vagyok, kövér és szőrös az orrom, (ezekből kettő lehet hogy különböző mértékben igaz, ki tudja) Nem fogok úgy tenni, mintha a külső nem számítana, és csak a belső értékek meg blabla, nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, és ez nagyjából igaz, de azért mindenki döntse el magának. Én úgy gondoltam, hogy nagyjából mindegy hogy néz ki ez a fiú, mert arról már megbizonyosodtam, hogy nincs nagy sörhasa (ez az a dolog, ami pont nem igazán vonz), van haja (bár tetszenek a kopasz fiúk), és szép mosolya, ami csak jó benyomást kelt és jó ránézni.
Úgy tűnik, hogy túl keveset volt visszautasításban részem, de nekem ez valahogy olyan iszonyúan rosszul esik, hogy nem is tudom mit kell ilyenkor csinálni. Szerintem egy fiút se akarok látni a következő öt évben (hahaha, amúgy persze mindeközben már randiztam valaki mással), és a romantikus szerelem meg hasonlók iszonyú luxus dolgoknak tűnnek, amik nekem ezek szerint nem adatnak meg. Tök hülye vagyok, még mindig.
Meg hát persze az is a baj, hogy bizonyára nem is jó helyen keresem az ilyen kapcsolatokat, nem csinálom jól, nem olyan jó az önértéklésem, nem értem mi történik amikor egy helyes meg izmos fiú randira hív.  Mármint tényleg, mi? mit akarnak ezek tőlem? vajon tudják, hogy milyen puding testem van? hogy löttyedt a combom? hogy még csak most fogok beiratkozni pilatesre?és akkor ilyeneket mondanak, hogy szellemes vagyok meg okos? mi van, ha egyszer elfogynak a vicceim? akkor micsinálok? mind rájön, hogy csak egy löttyedt viziló *
Na jó, befejezem. Egy fiú nem akar randizni velem az interneten, én meg oldalakon keresztül nyavalygok. Mikor növök már fel.

Ez a Mari Andrew amúgy zseniális

*ezután különösen nevetséges lenne felemlegetni hogy mostanában próbálok ilyen "body positive" meg elfogadó lenni magammal, hahaha, de iszonyú, hogy az internet mennyi szorongással tölt el, lehet hogy jobb lenne egyszerűen kikapcsolni

nagyon ritkán, de azért örülök, hogy nem ma vagyok tinédzser*

ugyanis terepmunkám eredményeként** megtudhattam, hogy a mai tinédzserek  mindenféle érzelmeinek leírására csak kétféle lehetőség van, és szerencsére mindkettő férfiak szexuális örömszerzésével kapcsolatos kifejezés:

• "az gecijó"
• "az szopó"

továbbá a "geci"*** véletlenszerű töltelékszóként használva.

na de most akkor hogy szopó? most komolyan? hát ez milyen undorító? és akkor ezt hallottam a Balaton partján egy 30 körüli fiú szájából is. amúgy a káromkodás ellen nem fogok felszólalni, de ez, ez nekem már túl undorító, bizonyára különösen azért, mert ha csak két jelző van, amivel az életben szerzett összes élményünket leírhatjuk, akkor ez igazán nem vall az érzelmek túl széles skálájára.
komolyan, ezért kár elmenni Londonba.(erről volt szó ugyanis a beszélgetésben)




*általában ez nem így van, örökké fiatal akarok lenni, 10 év múlva  ráncosodó izléstelen luvnya leszek ha nem vigyázok
**mögöttem ültek a villamoson, és vagy 20 percig hallgatózhattam
***amúgy tudom, hogy kiveri**** a modorossági biztosítékot ez, hogy idézőjelbe rakom, de szerintem még életemben nem mondtam ki, hogy geci, azon kívül amikor valakinek ezt az esetet elmeséltem
****ez most akkor eh, majdnem pun?

mondatok, amiknek amúgy semmi haszna nincs és még meg is fogok őrülni az összestől

• ne csüggedj
• tarts ki
• csak akarni kell
• ne gondolj rá
• ne gondolj rá, mert akkor bevonzod
• vizionáld 
• ne aggódj
• ne keseredj el
• ne szorongj
• maradj vidám
• csak bebeszéled magadnak
• nézd a jó oldalát
• valahol el kell kezdeni
• velem is...
• nekem is...
• tőlem is...
• engem is...
• maradj nyugodt
• ne idegeskedj
• de mit aggódsz
• legyél laza
• ne foglalkozz vele

semmi meglepő, csak mostanában nagyon nagyon sokat hallom ezeket álláskeresés és hasonló komoly problémák kapcsán, és az az érzésem, hogy ezeket senki nem mondaná magának, ha a saját életéről lenne szó. vagy mondaná de nem hinné el, és amúgy tök mindegy, mert ötvenedszerre már csak iszonyú idegesítő és egy kupac cinizmus mind.

olyan éles, hogy elvágja az arcodat

ez egy irtó idegesítő mondat, amit mindig a fotós tanfolyamon mondott az egyik tanár, amikor valakinek különösen éles makrót sikerült csinálnia (vagy jól photoshopolta).*
na, de most a joy kuponnal minden megváltozott! majdnem. vettem ugyanis egy full frame-hez való nagylátószögű objektívet, hát, szerintem ez tök jó. a fénybeállítást nem annyira sikerült eltalálnom, de akkor is tetszik, majd még gyakorlom. (ezeket semmivel nem kezeltem)

másrészt meg, nem tudom, lehet hogy olyan műanyag a színe? nem tudom, nem értem.

és azt hogy kell csinálni, hogy amikor rákattintok, akkor az eredeti gigaméretű kép ugorjon fel? tudja esetleg valaki?

Ja és az is volt, hogy hétvégén a szüleimnek és a nagynénémnek Velencén volt dolguk, úgyhogy elmentem én is velük, és mindenféle fotókat csináltam miközben össze-vissza kocsikáztunk, meg ettünk gigantikus rántott húsokat, és tök jó volt. Csak hát egyrészt rám jött valami wonderlust, hogy nekem most utaznom kell valahova (pedig csak 40 percet vonatoztam), és az is, hogy én víz mellett akarok lakni. Ez a kis Velencei-tó olyan kicsi, és talán azt hiszem koszli is, de úgy irigyeltem azokat az embereket akik ott laknak és bármikor odabiciklizhetnek a partjára. Jó, a 40 perces vonatozást nem irigylem, de valamit valamiért, gondolom. (És költözhetnék mondjuk a Bodeni-tó partjára is, az úgy se rossz hely.)



*én

be kell valljam

minél tovább keresek állást, annál kevésbé akarok dolgozni.*



*erre két megoldást látok jelenleg: nyitok egy kávézót/hentest/mit tudom én mit, vagy tényleg jelentkezem doktorálni.