2018. január 21.

el se hiszem (közepesen felesleges további drámák)




Szóval én nem kifejezetten vagyok híve annak, hogy arról blogoljak mi történt tegnap meg tegnap előtt, csak mert az életem egy uborkaszezon  nem hiszem, hogy túl érdekes lenne, vagy akár le tudnám írni érdekesen. Életem egyik legérdekesebb napja volt, amikor voltam a Taj Mahalnál, és azt hiszem, hogy mégse írtam semmit róla (de mindjárt megnézem), és hát... nem is igazán emlékszem az eseményekre kronologikus sorrendben? Emlékszem, hogy nevetségesen sokáig utaztunk ahhoz képest, hogy milyen közel volt Delhihez, hogy voltunk előtte egy Red Fort nevű helyen, ami gyönyörű volt, és száris flipflop papucsos nők is dolgoztak az építkezésen,  iszonyú meleg volt, és többször is odajöttek hozzánk mindenféle családok, hogy lefotózkodjanak velünk, a fehér turistákkal (ez miért nem számít illetlenségnek?). Aztán meg a Taj Mahal, ami gyönyörű, de döbbenetes tömeg van, ez olyan, mint a Trevi kút, hogyaszongya, azok a fotók, ahol csak a látványosság van rajta meg a kert egészen biztos, hogy vagy teljesen fotoshopoltak/ünnepnapon készültek/vagy félórás záridővel, ugyanis akkora tömeg van, hogy konkrétan sorban kell állni. 
Aztán a végén meg ellopták a fele társaság cipőjét mire kijöttünk a teljesen lábszagú , az én 40-es birkenstockom senkinek kellett (de azért a többi cipő levevős alkalomkor inkább a hátizsákomba gyűrtem). 
Szóval nyilván nem azért vagyunk itt, hogy a hat (!!!) évvel ezelőtti kirándulós élményeimről beszéljek (höhöhö, ennél még a cuki szomszédnéni is szenzációhajhászabb), csak hát ezt nehéz elhinni. Hogy én elmehettem a Taj Mahalhoz, meg remélem még csomó helyre el fogok menni amikor jól leszek. Jó leszek. Mit tudom én. 





Karácsony előtt az is volt, hogy el akartam menni Bécsbe két napra (vagyis egy éjszakára), de annyira elkezdtem szorongani  azon, hogy mit fogok ott egyedül csinálni (LOL? vagy mi az aktuális trendi internetkifejezés...? nem adja?) meg hogy ott leszek egyedül a sötétben és hidegben és akkor a végén nem mentem csak egy napra. 
A végén szuperjó kirándulás volt, elköltöttem egy rakás pénzt vettem könyveket, sétáltam egy csomót, nagyon nagyon rosszul beszéltem németül (nem bírtam kiejteni rendesen, hogy Fuchs Steufel Stil), csináltam egy csomó hülye turista fotót, amiket nem is tudom miért nem mutogatok, ittam három kávét (mi mást), voltam egy turkálóban, és minden egyes tükörben szelfiztem. (tessék most mindenki ítélkezzen)

De igazából nem erről akartam írni, hanem hogy most beutaltak egy ilyen rehabilitációs táborba, ami ugyan nem zárt osztály, de azt hiszem, ez olyan sovány vigasz, mint amilyen a reggeli lesz rossz napokon. Hát nem tudom. Néha nem hiszem el, hogy ez velem történik, és azt kívánom, hogy legalább bánatomban vmi szuperjó verset vagy akármilyen művészeti értékű dolgot tudnék kipréselni magamból, esetleg kiderülne, hogy valamiben zseni vagyok, tudom is én, a kezeim arra hivatottak, hogy rettentő gyorsan golyóstollakat szereljek össze, vagy gombot varrjak fel, akármi. Akármi! Eddig persze semmi nem történt, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok rohadni. Ez jó, bár a legutóbbi javulásom kijelentésekor hamar ittam a medve bőrére. 
Egyszer remélem ez is olyan szórakoztató lesz, mint vmi szar anekdota.


4 megjegyzés:

  1. <3

    hát nem tudom, mit lehet erre írni, remélem nem lesz haszontalan, és a társaság (is) jót fog tenni!

    egyébként a Taj Mahalos sztori nekem tökre tetszik :D régen én ilyen blogot írtam pont, ilyen kedvesnaplóm-jellegűt, de arra jutottam, hogy egyszerűen _engem_ nem érdekel annyira az életem, hogy napról-napra megörökítsem. de néha sajnálom, hogy nem ilyet írok már, mert jó visszaolvasni a kis 5 évvel ezelőtti életem epizódjait.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszi<3

      amúgy azt mondja ma apám: azért kérj magadnak egy ágyas szobát, ki tudja milyen őrülttel zárnának össze :DD (apa, én is egy örült vagyok ott :D)

      Törlés
  2. szerintem is jó volt a taj mahal sztori, néhány év távlatából hiányoznak ám az egyszerű hétköznapok leírásai is, nemhogy az ilyen jó történetek.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Adri! Így ismeretlenül csak annyit tudok írni, hogy remélem,hogy kibogozódik a lelked, megnyugodsz vagy hogy helyre kerülnek benned a dolgok.
    És még azt, hogy ez az egyetlen blog, amit évek óta olvasok, és mindig-mindig visszanézek időként, hátha van valami új bejegyzés. Baromi jó stílusod van. Nem ismerlek, és mégis mindig érdekes, ha csak egy költözésről is írsz.
    Hajrá! Lesz jobb. Lennie kell és kész.

    Hanna

    VálaszTörlés