2017-ről ne is beszéljünk többet (és talán a depressziómról se)

Szóval 2017-et nem érdemes annyira értékelnem, mert hát ez volt életem egyik legrosszabb éve. Voltak jó dolgok is, meg ups and downs, vagy hogy mondják ezt, de depressziósnak lenni még mindig olyan arculcsapás(ill. igazából a rettenetes szorongásom most már nagyobb probléma), hogy nem is tudom, hogy ocsúdjak fel az egészből. Nem tudom, hogy kell ebből meggyógyulni könnyen és gyorsan (az a gyanúm hogy ilyen nincs), és egyfolytában rettenetesen hibásnak érzem magam. Hibás vagyok, hogy nem kértem segítséget, hogy nem kértem hamarabb segítséget, hogy csak akkor mentem el a pszichiátriára, amikor annyira szét voltam esve, hogy úgy éreztem, kész vége, nincs tovább, nem tudom tudom hogy kell tovább csinálni az életet, hogy már jóformán magamat se tudtam ellátni. Hibás vagyok, mert nem vagyok erősebb, merészebb, bátrabb, precízebb, nyitottabb, egyáltalán mindenből több. (van ilyen amúgy?) Ez rossz érzés.

És amúgy rájönni, hogy valami nem jó, maga a pillanat, amikor tudatosul bennem, hogy semmi nem jó, hogy mások boldogabbak, na ez sokkal rosszabb, mint maga a probléma. Sokkal rosszabb és ijesztőbb egy pillanatra tudni, hogy milyen másoknak, akik boldogan, vagy nagyjából szorongások nélkül élnek, hogy ún. gondtalannak tudják érezni magukat (és ilyen van?)

Karácsony előtt kaptam egy másik gyógyszert, és most minden egy kicsit jobb. Általában minden jobb. Ezt most leírni nehéz volt, de már ötször leírni a papír füzetembe is leírtam, és az is nehéz volt, de utána meg jobb, azt hiszem. Néha már a feladatok is izgalmas kihívásnak tűnnek, nem megoldhatatlanul nehéz feladatnak. Ez olyan jó, hogy arra már nincsenek is szavak.

És egy kis német popzene az önszeretetrő (ebben a dologban, hogy önelfogadás, meg szeretet és ezzel kapcsolatos médiák előállítása sokkal jobbak a németek mint a magyarok)