mondom, hogy Magyarországon nem szabad betegnek lenni

 Meg amúgy megőrülni sem, mert annyiba kerül, hogy már attól gutaütést kapsz.

Idáig úgy voltak a dolgok, hogy nekem még mindig a szegedi háziorvosom volt az orvosom, részben mert nagyjából megbízható és segítőkész volt,  az ember olyan kispolgári módon protekciósnak érezhette magát, mert anya tanította a gyerekét és az asszisztens gyerekét is, meg mindenki ismert mindenkit, na. Kivéve, hogy elfelejtjük, hogy az igazi protekciósok amúgy a nyugdíjas nénik, akik nagyon sietnek valahova, ezért muszáj azonnal bemenniük a leletükért, ami miatt tovább vannak bent mint én azért, mert fáj a torkom. Mondjuk ha nekem is ilyen kevés tiszta lelkiismerettel eltöltött időm lenne hátra (ezek után úgy nulla perc) szerintem én is elkezdenék sietni.

Aztán történt még, hogy a háziorvos egyszerűen meg fog szűnni, szóval át kellett jelentkeznem. Nyilván történt még az is, hogy a lehető legtovább húztam az egészet, hogy minél kellemetlenebb legyen, meg minél kevesebb idő legyen arra, hogy rendesen az agyamra menjen a feladat, de hát az ember tényleg mindent megtesz azért, hogy legalább saját magát jól felbosszantsa. Na, és akkor így kötöttem ki a körzeti háziorvosomnál, akihez tartozom. Nem tudom igazán, hogy máshol hogy van, de Szegeden régebben ki lehetett választani, hogy melyik orvoshoz akarsz menni (mi ahhoz mentünk, akit ismertünk, meg aki közel volt anyukám iskolájához), meg itt Budán is nagyjából lehet választani. Most úgy voltam, vele, hogy jó jó, majd jövőre keresek egy háziorvost, most csak legyen már orvosom, és akkor most kikötöttem a szomszéd utcában a háziorvosnál, akinek öt csillagos az értékelése, és akkor... nem hord maszkot. NEM HORD MASZKOT. nabazmeg.

Borzasztó embernek érzem magam, amiért ezen problémázok, de ha arra gondolok, hogy Magyarországon a legmagasabb a halálozási arány és én nem akarok meghalni, akkor ez az érzés egész gyorsan elillan már bocs. Mondjuk persze én se akarnék egész nap maszkban lenni, kivéve ugye, hogy a háziorvos csak 4 órát rendel, és gondolom annak a felét is telefonálással meg adminisztrációval tölti (vagy lehet hogy nem, még nem voltam háziorvos pandémia alatt). Jó, de csak ha ez lett volna a probléma. A rendelő amúgy kb három négyzetméter, amiben nem igen lehet távol állni a többi várakozótól, és a legnagyobb szerencse, amikor valaki Covid tesztre jön, Covid tesztre!!! és akkor egy ruhaszalvéta jellegű agyonmosott és kinyúlt textilmaszk van rajta. Úgy értem, ne haragudjál már, de legyél már ennél kevéssé feltűnően vírustagadó, mert én menten agybajt kapok. (Meg a háziorvos mióta csinál tesztet?) 

Miután a harmadik ember bement előttem, többek közt a néni, aki kérdezés nélkül beviharzott "csak a receptért", hogy esne ki a sarokemelőd aranyom ,  *   bemerészkedtem én is (mivel ugye senki más nem volt a váróban), de ekkor szerencsére az asszisztens olyan hangon rikácsolva tessékelt ki, és közölte, hogy ő egy férfit vár, hogy az tilos kéne, hogy legyen. Mármint biztos, hogy agyamra ment a feminizmus, de ha férfi lennék, állítom, hogy soha az életemben nem beszélne velem senki így, különösen nem egy idegen egy ún. hivatalos szituációban. Miközben további nem is tudom mennyit várhattam, már azt gondoltam, hogy én húzok innen a fenébe, csak közben kijött az orvos és elkérte az összes igazolványom, és így már nem volt olyan könnyű. Amúgy az asszisztens nőn meg egy kinyúlt textilmaszk volt, a lábán meg bőr leggings, nem viccelek, bőr leggings, ennyire leegyszerűsített öngóllal ritkán találkozni, mármint hogy bírjam ki, hogy ne kezdjek el arról beszélni, hogy latexes.... nemtomki? (Egyébként volt műszempillája, műszemöldöke és valamilyen gélkörme is amivel lehet kopogni, de most már úgyis értitek a lényeget.) Mondjuk szerencsére nem utalgatok feleslegesen bénán kacsingatva semmi illetlenre, mert a rendelő a lehető legbénábban van berendezve, jobban mondva az orvos és az asszisztens asztala a szoba két végében van. Ez lehet, hogy jó volt 2020 tavaszán, amikor még nem akartak elkapni semmit egymástól, de most úgy jön ki a lépés (see what I did there?) , de most úgy van elrendezve minden, hogy két telefon van, és mindkettő valamiért az orvosnál van. Mivel ugye egyszerre csak egyet tud felvenni, az asszisztens veszi fel a másikat, aki ezt úgy tudja megtenni, hogy a mellével jól áthajol az orvos feje felett mintha egy Z kategóriás akármilyen film lenne, és az embernek akaratlanul is csak az a gondolata marad, hogy na jó... hagyjuk is. Miután az asszisztens befejezte a telefonálást, az orvos meg még mindig nem, és én meg csak türelmesen és bénán ültem ott mint egy uborka amit odatettek, szóval mindeközben az asszisztens elkezd ilyen jellegűeket mondani vmi hallhatóan komoly vérnyomásproblémával küzdő nőnek, hogy írjál már fel neki egy (gyógyszer neve amit elfelejtettem), hát elpattan a műtött ér a fejében aztán baszhatjuk!

Majd mindezek után az orvos felvett két (!!) maszkot is, ne aggódjunk, nem ffp-set, csak ilyen zöld eldobható maszkot, ami ezen a ponton gondolom kb mindegy is, ha már maszk nélkül telefonált meg csinált bármit. Remélem vírustagadó vagy az alternatív gyógyászati módokban hisz vagy valami (az előző háziorvosnál a asszisztensnek meggyőződése volt, hogy a kristályok mindenre is jók, így volt rajta vagy 10 féle ilyen jellegű ékszer, meg mindenhol további kristályok. Próbálom érteni, hogy akik egészségügyben dolgoznak, és nem mondjuk betegszállítóként, azok miért hisznek jobban egy kristályban, ami egy kő, mint mondjuk...  a nem dohányzás egészséges következményeiben? 

Ezen a ponton már szerencsére olyan ideges és frusztrált voltam, hogy biztos, hogy nem emlékszem mindenre, de jól megmérték a vérnyomásom háromszor (mondjuk én is nehezen hiszem el, hogy legalább magas vérnyomásom nincs), aztán elég furán megkérdezték, hogy honnan veszem a frontinomat, amit  először nem is értettem, szóval mondtam, hogy a gyógyszertárból. Később leesett, hogy azt kérdi, hogy most akkor illegálisan szerzem-e be, de most komolyan azt gondolja, hogy önszántamból bemegyek az sztk-ba felíratni, amikor úgyis privát járok terápiára? 

Jaj, én ebbe az egészbe úgy belefáradtam, az egész rendelő akkora káosz volt, hogy totális sensory overload (a lakásomban sincs rend, de ez, gyerekek), ennél már csak az az abszurdabb, hogy Mihalik Enikő varrónő akar lenni. Mondjuk apa azt mondta, hogy hát hiába, jól tartom magam, amikor felháborodva elmeséltem a kislányozást, de előre rettegek hogy majd telefonálnom kell a jövő hónapban a gyógyszereimért.

*az van, hogy én  úgy gondolom, hogy ez a "tisztelet az időseknek" dolog kicsit félrecsúszott azon a ponton, amikor már nem arra asszociálunk, hogy tiszteljük az időseket mert nagy tudásúak, bölcsek, keményen dolgoztak/dolgoznak, van bennük egy csomó alázat (ami ugye állítólag az Y meg Z generációban már születésükkor se volt) mert az ember a saját nagyszülőjét ha csak nem egy szörnyeteg nagyjából mindig fantasztikusnak tartja,  és nem arról, hogy a szomszéd Jolika azt csinál amit akar, meg totál bunkó mert ő öreg és neki bármit lehet, ők tiszteljék már. Amúgy most nem erre az egy esetre gondolok, hogy jaj elém ment egy néni, hanem arra az általános tapasztalatra, hogy az idős nénik mindig, komolyan mondom, mindig elém mennek mindenhol. Nagyobb baja se legyen az embernek, de kedvesnek látszó fiatal nők se legyetek, mert akkor meg annak többek közt ez a vége, vagy hogy az idegen háziorvosotok többször is kislányként hivatkozik rátok

"when people say things used to be better, I always try to -you know- remind people that the thing was that was better is that they were 21" (31)

20 napja meg 31 lettem, ami biztos nagyon izgalmas valakinek, de őszintén nekem már az is kellően nagy tragédia, hogy november van, és délután 5-kor vaksötét.  Vettem tavaly decemberben egy ilyen "One line a day" naplócskát, amit mostanában egyre több bloggernél láttam instán, és elég sokszor elfelejtek bele írni akár hetekig is, de még így is sokkal több napon írok bele valamit, mint a rendes naplómba vagy ide, szóval azt gondolom, hogy még így is érdemesnek tekinthető. Az egyik első bejegyzésem az, hogy "dobozból tejet inni olyan borzasztó, de egyszerűen sokkal finomabb, bizonyára a szingliségem és dekadenciám csúcsa", és egy kicsit azon röhögök azóta is, hogy jesszuska, mennyire modoros vagyok. 

Tavaly volt az egyetlen év, amikor tényleg szívesen tartottam volna magamnak egy partit, idén sem volt partim, csak eljött három barátnőm, és nem rúgtunk be mert másnaposak voltak ketten, emiatt elég csalódott voltam amúgy. A fiúka meg dobott, mert megismerkedett valaki mással, szóval fiúügyek terén is minden változatlan de legalább szexeltem idén (lol)(magas elvárások az életemben)

Kicsit egyáltalán nem is így képzeltem el az életet, ahogy most van, fogalmam sincs, hogy van, de így, hogy egyszerűen csak elfog a szorongás a jövő miatt, a klíma miatt, a személyes jövőm miatt, a halál miatt, az élet miatt, fogalmam sincs, mit tudom én, hogy mi lesz, minden mintha teljesen félkész lenne, az egész életem, a kapcsolataim más emberekkel, minden. Mint a konyhaszekrényem egyik eleme, ami kb tíz éve félig van felszerelve, szóval semmit nem lehet beletenni, csak üres dobozokat meg üres befőttes üvegeket.

Most, hogy a százhuszonnyolcadik fiúról is kiderült, hogy nem akar velem lenni, és teljesen úgy érzem, hogy senki de senki nem akar velem lenni soha többet, és totál alkalmatlan vagyok mindenféle kapcsolatra meg életre és ez nyilván jó lehangoló. Mármint ha őszinte akarok lenni, már nem is igazán erről a specifikus fiúról szól ez az egész, hanem arról, hogy senki. Mindeközben két dologra kell gondolnom: A) hogy egyszer valahol azt írták, hogy az intelligens (meg mit tudom én milyen) emberek nehezebben találnak partnerek, és nyilván fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, de ezen a ponton nyilván nagyon nagyon remélem, hogy igen, máskülönben csak egyértelművé válna, hogy béna vagyok, nem szerethető, ronda, kövér, de leginkább mindezek kombinációja. B) nem tudok nem arra gondolni, hogy jó, de még az iszonyat rondák is találnak partnert, meg az a testi fogyatékos úszónő, akinek van kb egy végtagja. Hú, ettől nagyon-nagyon-nagyon gonosznak érzem magam, hogy ezt le is írtam egy publikus blogon de legalább tiszta a lelkiismeretem, mint a fiúnak aki egyszerűen inkább volt geci, mint hogy ne legyen nyugodt a lelke de az a tapasztalatom, hogy amikor kétségbeesett meg szomorú vagyok, akkor totál hajlandó vagyok szükségtelenül összehasonlítani kellemetlen dolgokat meg iszonyú tapintatlannak lenni. Egyszer egy fiú amúgy tinderen mondta azt nekem, hogy szerinte a nők azért alkalmatlanok a vezetésre, mert nem tudnak stresszhelyzetben (meg semmilyen helyzetben) jó döntéseket hozni, és akkor az volt a példája, hogy egy nő nem tudna értelmesen dönteni, ha egy közlekedési balesetben vagy meghalna a saját gyereke vagy száz másik gyerek. Mármint, ilyen döntést hogy lehet meghozni? Ez rosszabb, mintha az embernek a szerencsétlen kérői közül kéne eldöntenie, hogy melyik kevéssé ronda. Erről valamiért az jut eszembe, amikor a Burger Kingben voltam pár hete, ahova sose szoktam járni, de a Mamutban nem volt más amihez kedvem volt olyan későn, és ettem egy egész finom hamburgert. Ezt azért emelem ki, hogy egész finom, mert a fejemben a Burger King és a McDonalds nem lehet soha különösebben finom, de ez jó volt, és mert olyan ritkán járok oda, hogy legközelebb úgyse fogok emlékezni, hogy melyik volt, mert már most se tudom. Szóval ülök az asztalnál a Burgerben egyedül, ami miatt nem érzem magam különösebben rosszul, mert sokszor járok egyedül helyekre, csak ugye van ahova szomorúbb egyedül menni, mint máshova. Na és akkor a szembe asztalnál ült egy átlagos fiú(ez a későbbiek szempontjából fontos) az apjával aki egy kicsit olyan megfáradtak és görnyedtek tűnt, és egy elég réginek tűnő esőkabát vagy ballonkabát vagy mi volt rajta, és akkor kinyitották a hamburgerüket, és az övék nem olyan szép volt, mint az enyém, és olyan nagyon szomorúnak látszott, és én is olyan szomorúnak éreztem magam. Nem elég, hogy azon kellett tanakodnom, hogy olyan-e ez a bácsi, mint apukám, aki szívesen jár elég ronda ruhákba, és cseng a fülemben, amikor azt mondja, hogy "miért, ezzel mi a baj?", amikor az a tréningfelsője van rajta, ami mindig rajta van, és már amikor anyukám megvette, akkor is úgy nézett ki, mintha ki lenne kopva (és nem is tudom, minek kellett megvenni egy ilyen színűt), és a szürke farmerjével olyan szomorúan és fáradtan néz ki az egész outfit, különösen még a barna bőrcipőjével, ami úgy néz ki, mint amit biztos vidéki kisvárosi unott kalauzok hordanak (legrosszabb munka ever), kivéve hogy még nekik is ad cipőt a MÁV. 

A címet meg egy Fran Lebowitz interjúból csórtam, ez a nő fantasztikus. Van egy sorozat róla a Netflixen, az a címe, hogy "Pretend it's a city" , és kb annyiból áll, hogy Fran Lebowitz ül és beszél, vagy Fran Lebowitz gyalogol New York-ban miközben olyan hétköznapi helyzeteket mutatnak, amiket filmekben nem igazán szoktak, és az egész annyira vicces és érdekes lesz, nagyrészt persze, mert Fran Lebowitz. 

Ide is teszek egy interjút vele ami youtube-on van (szerencsére van egy csomó), remélem mindenki megnézi, mert millió macskás videót kellett visszapörgetnem, hogy megtaláljam: 

Amúgy két fontos revelációm volt mostanában, a harmadik az az, hogy olyan szellemes akarok lenni, mint Fran Lebowitz. Az első meg az, hogy nem szabad semmit halogatni, a második pedig szintén az, hogy nem szabad semmit halogatni, mert annak általában kellemetlen következményei vannak. Ezt mondjuk úgy közepesen tudom betartani, jobban mondva még mindig halogatok, csak valamivel kevesebbet, amivel meg az a baj, hogy még mindig majdnem ugyanannyira stresszelek. Na, de szóval a halogatással a tényleges gondolat (nem hívom már revelációnak, mert ugyan az egy elég fancy szó, de most már csak a szükségesnél is modorosabbnak tűnök ezzel az egésszel), hogy meg kéne tanulnom a jelenben értékelni a dolgokat. Nem szabad halogatni. Pár nappal a tényleges szülinapom előtt feldobott a telefonom egy fényképet, amit kb 2017 októberében csináltam Keszthelyen az egyik népviseletesbolt próbafülkéjének tükrében, és szerintem olyan kedvesnek látszom rajta. Tényleg, olyan kisimult az arcom, olyan szépen hullámos a hajam, és amikor csináltam, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy jesszusom milyen kövér vagyok. És hát, most már még kövérebb vagyok, ami eléggé borzasztó, de akkoriban miért nem tudtam arra gondolni, hogy olyan kedves embernek látszom? Ez olyan szomorú. Egyszer majd 80 leszek, nagyon-nagyon kövér, aszott, és majd alig tudok felmenni a harmadikra, és csak azon gondolkodhatok majd, hogy kövérnek éreztem magam, nem vettem fel a bikinit, most meg már a lakásból is alig akarok kimenni, nem hogy bikinit felvenni meg amúgy is ráncos a seggem.   

 Amúgy én csak szeretnék olyan magabiztos lenni, mint a lány, aki megosztott 82(!!!) (bár viccelnék) képet facebookon az esküvőjéről, mint a csaj, aki minden_napról_ beszámolót rakott ki a nászútjáról, mint a nő, aki minden_egyes_dolgot_ posztol insta sztoriban amit vásárolt (és kb minden másnap vesz is valamit, és nem karalábról beszélünk-én meg képes vagyok erkölcsi kérdést csinálni abból, hogy kikövessem). 

pedig mostanra tudhatnám már, hogy kell rendesen csalódottnak lenni

 Mármint én már majdnem mindent megtettem, legutóbb még hámlasztót is kentem a mellkasomra meg a fenekemre is, és mindenhol olyan sima lett a bőröm, mint a  hogy jóformán bármi lepereg rólam. Aztán jött egy újabb fiúcska (mit csináljak, muszáj így hívnom, csak 25), aki egyáltalán nem pereg le rólam az aranyos Harry Potter szemüvegével meg hogy állandóan arról beszél(ünk), hogy mit mondott Puzsér az interneten, és most meg már megint teljesen bután és hülyén érzem magam, mert minden elcsesződött, jobban mondva soha nem is volt, mert nem is akart tőlem sose semmit. Mármint esküszöm nem akartam sajnáltatni magam, de amikor valaki öt perccel szex után közli velem, hogy amúgy nem is akar kapcsolatban lenni, se velem se senkivel, de azért még ad egy puszit a homlokomra, na akkor én már nem tudom mit csináljak, mint hogy rettenetesen sajnáljam magam. Jó, hogy teljes legyen a tragikus hangulat, még hallgattam egy kicsit Taylor Swiftet is. Mondjuk egy év depresszió és ki se számolom, hány év terápia után most már igazán tudhatnám, hogy kell rendesen szomorúnak lenni. Ma még bort is iszom, minden megy a maga útján. 

Minél tovább próbálom ezt az egész randizás dolgot, annál kevéssé értem, annál kevéssé tudom, mit kell csinálni. Szerintem ezzel a fiúval tűnt a lehető leghosszabbnak az első és második randink közt eltelt idő. Komolyan mondom, ilyen fokon már rég voltam fogalmatlan, hogy mit kell csinálni, és hogy kell egy másik emberrel viselkedni. Aztán hirtelen egyszer kb ugyanakkor megírtuk egymásnak, hogy amúgy én még szívesen találkoznék veled, és akkor már egyszerűnek tűnt.  Most megint fogalmam sincs, minek tűnik,  mármint feltehetőleg nem lesz semmi, de véget vetni nem akarok, vagy még nem, vagy nem is tudom. Úgy értem, ez gyakorlatilag egymás idejének a pazarlása, de nem mintha lenne jobb dolgom. Meg amúgy is, fiúk ritkán szoktak ilyen jó beszélgetőpartnerek lenni.... azt hiszem...? 

Az egyik barátnőmnek meg külföldön dolgozik a pasija egy ideje, és kiderült, hogy megcsalta egy 43 éves nővel (de ez a fiú csak 27), aztán meg  szexi képeket küldözgetett és/vagy kapott és/vagy cseccekszelt, és hát hogy is mondjam, ezt sokkal kiábrándítóbbnak találom, mint gondoltam. Biztos az a bajom, hogy elkezdtem nézni a Jelenetek egy házasságbólt (ha őszinte akarok lenni, kicsit csalódtam magamban, mert nem az eredeti Ingmar Bergman verziót néztem meg először, de ez egy ilyen álintellektüel világ amiben élek, úgy is tudjuk) és már fogalmam sincs, mennyi az annyi ha házasságról meg komoly kapcsolatokról beszélünk. Mindig azt képzeltem, hogy én biztos azt gondolnám, hogy egy jó komoly kapcsolatban, amiben én lenni akarnék, abban megbeszélés/megegyezés/szabályrendszer alapján lehet másokkal szexelni. Jobban mondva nem "lehet", hanem én okénak tartanám, habár ezen a ponton már automatikusan feltételezem, hogy a partnerem és én is akarnék másokkal szexelni. Ha csak az egyik fél vágyik erre, arra már elképzelt forgatókönyvem sincs.

Nem haragszom, hogy a kedves-cserfes-zseniális Jane Austen nem ad tanácsot, mit tegyen a tisztességes(nek tartott) hölgy, ha whatsappon csalták meg, de nekem ez váratlan fordulat, pedig ahogy lett msn, tudhattuk, hogy egyszer úgyis ez lesz. Előttem egy kapcsolat van hosszú távon, a szüleimé, aki abszurd módon kiegyensúlyozott emberek, szerintem nincs is ilyen. Nekem részben azért nincs fogalmam, hogy vállalnék gyereket, mert annyira lefoglal, hogy egyáltalán életben tartsam magam, legyek valaki, valahogy, hogy én mindezek után-közben-mellett, nem tudom, hogy a gyereket hogy tudnám jó szívvel felnevelni? Hogy tudnám a gyereket elvinni a játszótérre úgy, hogy nem üttetem el magunkat a zebránál, mert annyira lefoglal, hogy utálom magam, nem hogy a férjem? Vagy lehet, hogy a házasságban, meg a jó kapcsolatban minden kiegyensúlyozott és nagyjából állandó (én meg még nem voltam jó kapcsolatban)? Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amikor nekem minden nap egyformán jó magammal, egy másik emberrel aki az intim partnerem meg valami gazdasági kapcsolatban is vagyunk, mert az egyikünk többet keres mint a máik és még egy gyereket meg pár macskát/kutyát is próbálunk életben tartani...? Nekem láthatóan már csak egy vágyam van az életben, hogy olyan élénk és bölcs belső hangom legyen, mint Mariannénak a Normális emberekben. Szerintem az a lány az egyik legbölcsebb ember akit valaha olvastam. (Kivéve mondjuk valami Jonathan Franzen regényt). 

A jelenetek egy házasságban van egy olyan jó mondat(, ami az előzetesben is benne van), hogy én ezt most csak úgy itt hagyom: "You believe as a couple nothing can hurt you, and than you gradually start to realize, that actually, anything can hurt you."

Legyen rend

Nyilván Covid ide vagy oda, a CBA-ban minden_egyes_alkalommal amikor bármit veszek a pékségükből a pénztárosnő a kezével kinyitja a papírzacskót és belenéz, hiába mondom, hogy az egy rétes. Úgy úgy, azzal a kezével amivel fogja az aprót meg mindent, mások jó koszos kezéből is. 

Most, hogy ezt leírtam igazából még jobban felbosszantott, mármint ők se gondolják komolyan. (viszont az a baj, hogy de)

szingli nő

 Ma este kapcsolati vészhelyzet management ülést (=nyávogás a szingliségről és egy meglévő kapcsolatról)  kellett tartani két barátnőmmel, ami egy kicsit lehangoló volt, de magamat ismerve majd úgyis el fogom mesélni a részleteit mivel nekem nincsenek saját sztorijaim. A Móriczon voltunk ebben a kerthelyiségben ami a Gombában van, és volt ott egy fiú, aki egy idősebb bácsival beszélgetett, bár nekem úgy tűnt, hogy nem is ismerik egymást. Amikor a bácsi elment a pulthoz, egyszer csak odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy mi mit gondolunk róla. Csak ültünk döbbenten, mert amúgy nem volt egy iszonyúan vonzó fiú, de az átlagos kategóriába abszolút belefért, csak hát mégis, mit lehet erre válaszolni? De hogy neki egy match-e sincs tinderen. Pedig őt a farka vezérli (sic) (bár viccelnék, hogy ezt mondta, és gesztikulálta is), és mindenkit jobbra suttyol. Kb. fél óra múlva újra odajött hozzánk, le is ült, csak úgy, és elkezdett a párkapcsolati problémáiról beszélni, ami jó kínos volt, és akkor mondtuk neki, hogy mi most ha nem haragszik, akkor hárman szeretnénk beszélni. Mármint jó, amúgy most királyi többesben beszélek, de én csak annyit bírtam döbbenetemben kinyögni, hogy bocsi, hogy ez most olyan lepattintás szerű, nem akartuk. De szegény fiú elsunnyogott, és tovább ült egyedül a sörével, és én nagyon sajnáltam, és arra gondoltam, hogy majd én is így végzem, ha megint feliratkozom tinderre. Ezután jött a még sokkal kínosabb rész, amikor a fiú mindenféle lányokhoz meg fiúkhoz elkezdett odamenni és kérdezgetni őket arról, hogy ő most akkor ronda-e, vagy mi a baj vele tinderen, és még nézni is olyan rossz volt, hogy már a biztonsági őr se bírta tovább, és közölte vele, hogy ne vegzálja itt a vendégeket. 

Szegény fiú. Úgy félek, hogy én is így végzem majd. Mondjuk mindig mondom, hogy társkeresés szempontjából mennyire örülök, hogy nő lettem. (Másrészt szerintem én egy elég átlagos kinézetű ember vagyok, és mégis találtam mindig valakit, nem tudom, hogy van ez)

Továbbá most félek belépni tinderre, mert tuti, hogy ezt a fiút fogja kidobni. Jaj jaj.

De legalább ettem egy olyan jó sós kiflit.

 Egyébként indokolatlanul jó kedvre derít a gyógyszerem, hogy a szomszéd lapos tetős ház tetején nőtt egy bokor. 

Hogyan beszéljünk a pénzről, anélkül hogy a pénzemről beszélnénk

 Nem tudom, hogy beszéljek a pénzről, anélkül hogy egy bunkónak tűnjek, szóval inkább elmesélek egy történetet. (Már most úgy hangzom, mint egy motivációs beszéd vagy önsegítő könyv eleje, jaj.) 

Amikor ugyanis Szegeden voltam, elmentem a turkálóba. Elmentem a turkálóba, mert egyrészt nagyon szeretek odajárni, szép ruhák vannak, eléggé olcsó, és az ízlésemnek megfelelő. Vettem egy rakás ruhát kb 15 ezerért, amivel roppant elégedett voltam, egy szoknyát magamnak, pár dolgot anyukámnak, meg pár dolgot a nagynénémnek is. Ezeket a dolgokat pár hete amikor nálunk volt a Balatonon, oda is adtam az unokahúgomnak, hogy adja át a nagynénémnek, és még üdvözlő lapot is küldtünk hozzá. És akkor kaptunk egy üzenetet. Nem telefonhívást, ami talán ilyen szituációban lehet hogy esetleg akár talán "illő" is lehetne, hanem egy viber üzenetet, ami gyakorlatilag egy sms, és hát ebben a szituációban semmi illő nincs. 

Hogy ezt mi hogy képzeljük

hogy ez teljesen megalázó

vagy lesajnáló

ez a kis csomagocska, amit neki szántunk

és felszakadtak régi sebek 

többek közt, hogy nem köszöntöttük fel az unokaöcsémet a névnapján 

bezzeg ő és a nagymamája 

a két legszegényebb, de MÁSBAN a leggazdagabb 

A leggazdagabb. 

Én kérek nagyon gyorsan sürgősen elnézést. 

A helyzet az, hogy már nagyon sokszor adtunk ruhákat, mindenféle ruhákat, az én ruháimat és az anyukám ruháit is oda a nagynénémnek, mert nekem már nem volt jó nagyrészt, de túl szép volt ahhoz, hogy kidobjuk, az unokahúgom is adott már cuccokat az anyukámnak párszor, mert mondjuk neki túl nagy volt, vagy valami. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ebből valami státuszkérdés lesz, vagy osztályharc vagy mit tudom én. Mármint jó, igaz, hogy a mi családunk sokkal jobb anyagi helyzetben van az övékénél, de akkor mit kellett volna adnom? Csincsilla bundát? Most botrányosan sarkítok, és kár lenne olyat mondani vagy ide le is írni, hogy eddig ez nem volt téma, de hát nem annyira volt téma. Roppant kényelmetlen megjegyzések tárgya volt, mint hogy mondjuk amikor karácsonykor kiborult valami, és anyukám azt mondta a kb 3 éves unokaöcsémnek, hogy semmi baj, előfordul, és akkor már a plafonon is kellett lenni, hogy nálunk ez nem probléma, mert van idő meg pénz kitakarítani vagy újat venni, nálunk semmi nem probléma. Értem, hogy ez valami évek óta tartó keserűségből jön az összes megjegyzés meg szemforgatás, de ettől még nem érzem igazságosnak. Vagy hogy apukám egyszer 40 ezret költött a télkikabátomra, és ez nem normális és el vagyok kényeztetve.  Az utóbbi években voltak botrányosan rossz napjaim, de  én ezt akkor se találom elfogadhatónak. A ruhát nem muszáj elfogadni, csendben félre lehetett volna tenni, akár ki is dobni vagy tovább adni, de akkor még ilyet is odaszólni mellé, hogy bezzeg a mi családunk erkölcsökben (vagy nem tudom miben) gazdagabb, benneteket viszont csak a pénz érdekel. 

Szerintem ez annyira nem fair. A másik dolog meg ami nem az, az az, hogy hogy engedhet meg magának valaki ilyen beszólásokat? Hát de már elnézést. Ez a sokadik ilyen alkalom, sok hasonló jellegű dologgal, mint hogy apámat csak a pénz érdekli, anyám nem támogatta meg mindenféle fröcsögő emailek, de olyan döbbenetes stílusban, hogy esküszöm örülök, hogy nem tudom már mi volt benne, minden egyes családi vacsorakor a testem mérete és/vagy hogyan kéne fogyókúráznom (mert pont ezt akarom megbeszélni a mindig szétesett süti felett), miért nem kerestem pénzt az egyetem alatt, minek mentem el Indiába, minek mentem el ide meg oda, minden szar, értitek, meg amúgy is, édesgyökér teát kéne innom az antidepresszáns vagy bármilyen gyógyszer helyett, vagy orbáncfűt vagy a legjobb a dió, mert az még az ekcémára is jó.

Az az általános elképzelésem van, hogy nekem van egy elképzelésem arról, hogy valakinek milyen a pénzügyi szituációja, az még nem azt jelenti, hogy olyan is, és szerintem másokat ennek fejében megítélni nem ideális...? Ez egy családra nyilván nem annyira érvényes, mert nagyjából mindenki tudja, ki hogy s mint, de meghatározni, hogy milyennek kellene lennem, vagy mit kéne tennem annak megfelelően, hogy a rokonom milyennek látja az élet helyzetemet az egészen döbbenetes. 

Nem igazán tudok szóhoz jutni, és nem tudom, hogy mit tennék mások helyében, vagy ha lenne egy gazdagabb rokonom. 

Azt hiszem különben, hogy a vágyakat illető hozzáállás pont egy olyan dolog a kereszténységben, amivel talán nem annyira értek egyet. Nem igazán arra gondolok, hogy házasság előtti szex, vagy hogy tíz parancsolat vagy nem tudom én, hanem az általános erényeket illető hiányosságok megítélése. Talán lehet, hogy ez csak a barátnőimhez köthető ez az egész, és bizonyára pénzügyi helyzethez is valamennyire, de én nem értek egyet a gyarlóság és a vágyak elutasításával. Lehet, hogy teljesen hülyeség amit most mondok, de szerintem az is olyan szükségtelenül szigorú elvárás, hogy az ember ne akarjon tárgyi dolgokat, mert az felszínes meg fluff meg nem az a lényeg, hanem a házasság és hogy együtt legyünk. Vagy hogy nem baj, ha nem lesz szép bútor, mert anélkül is kibírjuk. Nem baj, ha nem lesz ez meg az. Világos, hogy ez teljes mértékben a protestáns etika, lássátok feleim, de azt várni magamtól, hogy ne akarjak semmit, mert nem az a lényeg, szóval én ezt nem tudnám, nem akarnám. Mármint ha soha semmire nincs lehetőségem, hogy szép esküvőm legyen, vagy hogy ilyen meg olyan bútorom legyen, vagy elmenjek nászútra, vagy egyáltalán, bármit megvegyek, vagy úgy legyen ahogy én gondolom, akkor hogy ne lenne az ember elégedetlen? Vagy nem? Úgy értem, minek várjam magamtól, hogy semmit ne akarjak? (megint csak, iszonyú sok része van ennek az egésznek, de ez egy ilyen általános attitűd, hogy le kell mondani, mert akkor az már erkölcsi magaslat)

Mondjuk én aztán nem korlátozom a vágyaimat, vásároltam 88 euróért a sheinről, és annyi mindent lehet ott venni ennyi pénzért (volt kupon, meg kupon kuponja), hogy amikor a szüleim átvették a zacskót (ugyanis a nyaralónkba kértem), akkor nem értették pontosan, hogy mi a helyzet. Ennyi pénzért ott tudtam venni: 4 blúzt (2 anyáé), 3 ruhát (mind az enyém, hihi) 4 pár fülbevalót (2 pár gyöngyből készült dinnyeszelet alakú- az egyiket az egyik barátnőmnek adom majd, egy pár kicsi és vastag karika, és egy pár szivárvány alakú ), öt nyomat, az egyik egy négyes növényes sorozat egy pedig egy Mona Lisa amint épp sört iszik és egy falra akasztható makramé. Ez tutira nem ethical fashion meg nem tudom én, erről nem is kell beszélnem,  eredetileg csak a dekorációs dolgokat akartam megvenni meg a kockás ruhát, ami kék kockás ruha, és máshol nem láttam olyat ami sötétkék kockás, létezik a méretemben (mert a Trendyol mondjuk nem ilyen), midi hosszúságú (vagy mit tudom én, de szóval nem mini) és nem 80 ezer (ahogy a Ralph Lauren). Amúgy nekem nem kellett adót fizetni vagy vámot vagy nem tudom mit, amit már elvileg kell, de valami ki van írva az oldalukra, csak nem is figyeltem meg annyira. 

Á, nem tudom mit akarok már ezzel mondani, osszátok be a pénzeteket jól vagy ilyesmi. 

Jó, még nincs vége, mert még két bloggerről akarok ventilálni. Az egyikük igazából youtuber, és nem vagyok biztos benne, hogy mennyire etikus megírnom a nevét, de végülis ott van az interneten, meg bárki megnézheti a tartalmát, és nem is rosszat akarok mondani róla, hanem csak így hápogni ahogy szoktam. Szóval ti nézitek Holényi Zitát youtubeon? Igazából ez a nő mintha állandóan vásárolni, de olyan szép ruhákat vesz, és olyan lelkesedéssel mondja, hogy nézzed a fodrot anyukám, hogy nem tudok leakadni róla. Na, és akkor ő vett kb fél éven belül (vagy mit tudom én) először egy Louis Vuitton táskát, aztán most meg egy Chanelt. Bánom is én, hogy miből, meg hogy Bécsbe költözött és felvitte az Isten a dolgát, de gondolom csak úgy közepesen, mert dentálhigiénikus és lehet, hogy mérnökinfóval jobban keresne.  Nincs tanulság vagy ilyesmi, csak utána néztem, hogy 7-8 ezer euró egy ilyen táska, és ez az a nő, aki szuperfázós, és arról beszél télen, hogy hány réteg ruhát vesz fel, de a legminőségibb cipője is Zara. Mármint -10 fok van, nem veszel magadnak egy minőségi cipőt, de a táskád Chanel. Én ehhez biztos nem vagyok eléggé fashionista, meg nem tudok rajongani egy ilyen táskáért, mivel hogy steppelt, és nekem semmilyen steppelt táska nem tetszik (a Lady Dior is ronda mint a franc, bocsi),  és ennyi pénzért inkább vennék egy vitorlást vagy bármit a Van Cleef&Arpels-ből, de ez megint ilyen személyes ízlés. De ez teljesen fiktív persze, mert A) nincs is ennyi pénzem és B) totál rosszul lennék, ha valami ilyen frivol dologra költenék ennyi pénzt, vagy akármilyen viszonylag hétköznapi használati tárgyra, ha mondjuk az életszínvonalamat is javíthatom egy jobb kocsival vagy jobb kanapéval vagy egy jobb hotellel a nyaralásomon (vagy plusz nem tudom hány nappal) 

Biztos az a bajom, hogy nem értem, hogy mi az, hogy státusz, jobban mondva, nem értem, hogy mi az, hogy mindenképp valamilyennek akar látszani az ember (jó gazdagnak), de én nem különösebben akarok nagyon gazdagnak látszani, mert anyukám annyiszor elmondta, hogy tegyem a pulcsimon belülre a nyakláncomat ha egyszerre két lánc van a nyakamban és felszállok a 9-es buszra, mondjuk jó, egyszer azt is mondta, hogy lelopják a jobbik télikabátom a hátamról a trolin, ami szerintem csak úgy közepesen realisztikus, és szerintem a Chanel táskás emberek nem érintkeznek Budapest realitásaival vagy a Bkv-val. (úgy értem a jozsón vásárolt Chanel és Gucci nem ér, azt könnyen lehet pótolni, az igazira meg várólista van) 

A másik meg ez a Piffeny blogger akit meg akartam említeni, emlékeztek rá? Már elég rég nem ír (vagy 5 éve?), és mindig -legalábbis nekem úgy tűnik- az átlag fogyasztóhoz képest elég luxi dolgokról blogolt, mint hogy Tiffany ékszerek meg Chanel cípő vagy Louis Vuitton táska vagy nem is tudom. Egy csomó dolga olyan volt, amin elég látható volt a logó, ami gondolom nem volt teljesen tudatos (de ki tudja), és kevéssé zavaró egy Chanel cipőn mint más dolgokon, de amikor a kedvenceiről beszélt, akkor csak olyan dolgok voltak, amiken jól látható volt, hogy honnan van. Annyira zavar valahogy az elképzelés, hogy az ember megveszi ezeket a dolgokat, (és gondolom sokan megveszik Magyarországon is a Louis Vuitton-jukat) és akkor azt mondja, hogy tessék, nekem ez a kedvencem, és akkor úgy tesznek, mintha ez nem lenne egyértelműen státuszszimbólum. Úgy értem nem tudom elképzelni, hogy valaki úgy vesz egy ilyen drága dolgot, hogy fogalma sincs arról amit ezzel közvetít, különben nem is lenne "menő" meg senki nem akarna ilyet, meg egyáltalán nem lenne vonzó ennyi pénzt kiadni egy tárgyra, aminek semmilyen jelentősége nincs.  

Én csak szeretem, amikor az unokahúgommal és a barátnőnkkel megyünk a Balatonon a strandra, és azon nevetünk, hogy nálunk vászontáska van, nála meg egy Tommi Hilfiger ridi, ezért mindig azt tesszük alulra a biciklim kosarában nehogy ellopják, és mindig felrakjuk az asztalra vagy a székre az étteremben nehogy ellopják, mert az a legértékesebb tárgyunk, és néha olyan jó lenne, ha a világ kevéssé venné komolyan magát márka és státusz ügyileg, mert én amúgy tökre szeretnék egy tejes doboz pénztárcát, amit instán árul egy lány. 

Függelék(lol): (nyilván csinálnom kell egy Chanel táska függeléket, mert bizonyos választásokkal csak egyet értek) 

Mármint részben azért fogok posztolni Anine Bingről, mert remek hajszíne van, nekem meg lett pár őszhajszálam. Még nem túl feltűnő, főleg mert ugye mind kitépem állandóan, és amúgy se túl sötét barna hajam van, vagyis igazából elég hasonló ahhoz amilyen Anine Bingnek van. (Csak mondjuk havonta festegetni járni olyan idegesítően hangzik.) 

Nekem ez a nagy táska tetszik. Csomó mindent bele lehet tenni, kb még egy esernyőt is, és szerintem jobban illik hétköznapi ruhákhoz mint egy kicsi (de lehet, hogy ezt csak én képzelem)

Szerencsére elterelődött a figyelmem a hajszín kérdésre, mármint, milyen szép már? 

Egyáltalán nem vagyok olyan szakavatott, hogy megállapítsam, hogy festett-e, de gondolom az...? Ahhoz túl jó? Ki születik így? A világ igazságtalan.

anxious

 

Néha olyan nehéz létezni. Meg amúgy biztos az sem segít, hogy mindig akkor jut eszembe blogot írni, amikorra már a délutáni coffee high is elmúlik, és egy pillanatra kénytelen vagyok frusztráltnak lenni, mert még a térdhajlatom is izzad és az aldis glutén mentes csokiskekszből túl kevés van egy dobozban.

Csak szóval nyár van, úgy tűnik, nagyjából vége a covidnak, és én elfelejtettem, hogy kell.... lenni? Hogy kell társaságban lenni? Hogy kell megszervezni az életem? Mit tudom én? Körülöttem mindenkinek csillió programja van, és már júniusban tudták, hogy a nyárból egy (!!) hétvégén érnek rá, én meg nem tudom mit csinálok. 

Pardon, tudom mit csinálok, szorongok, nagyrészt. A pszichiáter néni már kétszer is megváltoztatta a gyógyszerem az utóbbi pár hónapban (vagy fél évben, nem is tudom amúgy), és én egy kicsit csalódott vagyok, mert valahogy azt gondoltam, hogy hamarabb meg fogok gyógyulni. Ezen a ponton már nem tudom pontosan, mi az, hogy "meggyógyulni", de azt tudom, hogy a szorongás egyáltalán nem könnyíti meg az életem. Igazából, ahogy már bizonyára csilliószor nyafogtam ezügyben, szóval ez eléggé teher, eléggé nem így akartam lenni 30 évesen, mert amúgy a jó pillanatokban, napokban, hetekben, mit tudom én mikben, szóval akkor én örülök az életnek, meg a jó dolgoknak, szép könyveknek, ruháknak, kedves barátnőknek, aztán meg történik valami, és csak a szorongás marad, meg hogy marha szomorú vagyok az aggodalmaktól. 

Ez elég fárasztó különben. Nem úgy fárasztó, mint a szerencsére ritkán látott rokon, aki tizedszerre is elmondja ugyanazokat a sztorikat és felteszi ugyanazokat a kérdéseket minden karácsonykor, hanem fárasztó, mint hogy én most mindjárt le akarok feküdni aludni. Fárasztó, pedig annyi kávét ittam, hogy nem igaz, fárasztó, és nem kéne felmennem annyit instagramra, mert állandóan elönt valami rettenetes fomo, hogy másoknak sokkal de sokkal jobb az élete. 

Próbálom észben tartani, hogy minden probléma probléma, különösen annak akinek a sajátja, de annyit kell aggódnom azon, hogy másoknak sokkal nagyobb problémáik vannak. Fél Magyarország tök szegény, annyi embernek van pénzügyi problémája, abuzív kapcsolata és egyáltalán nem biztos lakhatása, nekem meg mondhatni mindenem van és mégis olyan nyamvadt vagyok mint egy múltheti ballagási csokor, és ettől nem csak, hogy egészen boldogtalan vagyok, de bűntudatom is van.

Most is valami vicceset akartam írni, de a legnagyobb történés, hogy vettem egy fehér farmert, (ilyen bőszárú, szóval már majdnem félig olyan stílusos leszek, mint egy influenszer) és kiderült az unokahúgom barátjáról, hogy Fidesz szavazó, és engem ez végtelenül kiborít. Meg van egy kazal családi szennyes, amit elmesélhetnénk, mert mit mondjak, abszurdisztáni great fun, de majd legközelebb. 

 Ja, meg emlékszünk (vagy nem emlékszünk, mert nem is mondtam, ebben most nem vagyok biztos), hogy januárban ghostolt egy fiú, miután decemberben megismerkedtünk, váltottunk egy csomó üzenetet, és úgy volt, hogy majd randizunk, aztán egyszerűen eltűnt. Úgy voltam vele, hogy oh, ok, hát ilyen ez a világ, de azért elég rosszul esett, mert azt gondoltam, hogy ez lehet valami jó. (Aztán kiderült, hogy lett egy új szomszéd, akivel feltétlen viszonyt kellett kezdeni. Ezek a kísértések az életben, nem is tudom, hogy lehet kibírni bármi csábítóbbat egy nutellás kenyérnél.) 

De nem ez a lényeg, hanem hogy most megint ghostolt egy fiú. Jaj, kezdem az elején, mivel úgy sincs olyan sok mesélnivaló. Valahogy elkezdett ún. "udvarolni" instán egy fiú (erre biztos van valami jobb, meg gen Z szó, de nem jut eszembe), aki nekem szimpatikusnak tűnt, meg kiderült, hogy van egy lakásétterme, ami nekem felfoghatatlanul imponál még esztétikai szempontból is, meg tulajdonképpen vonzóbb, mint az első fiúm és a második fiúm, meg a német nyelvvizsgám lehetősége, és akkor randira is hívott!!! Én meg örültem mint egy iskoláslány. (sosincs késő 14 évesnek lenni, so it seems) Csak aztán jól eltűnt, és mégse mentünk el a holnapután esedékes randira, mert leesett a föld színéről, és egy további nappal később kiderült, hogy megijedt tőlem, én TÚL okosnak és szépnek tűnök (lol), meg én biztos mindent megérdemlek, és neki virítania kéne, pedig nincs pénze semmire, így inkább beszívott két napra. Vagy tépett, vagy részeg volt, vagy mit tudom én, de ki csapja szét magát egyfolytában két napig? Ezek után azt gondoltam, hogy ezt talán jobb hagyni, mert lehet, hogy Brad Pittnek se bocsátanám meg, ha ghostolna. Na jó. Kezdjük ott, hogy azt nem bocsátanám meg, hogy Jent és Angelinát is otthagyta, mintha neki mindent lehetne. 

Ezek után még folytatódott az üzenetváltás, és következik a jó rész, amikor egy idegen (ez a fiú) akivel még sose találkoztam (szintén ez a fiú) szerelmet vallott nekem az interneten. Kétszer is! Mintha legalábbis másodszorra jobban elhinném? Mintha legalábbis ismétlés a tudás anyja lenne minden esetben? Szórakozik ez velem? (tutira) Ez még mindig nem volt elég, szóval még elkezdett arról is beszélni, hogy anyagi problémái vannak, mert a lakótársa börtönbe került (!!!) és most egyedül kell kifizetnie az egész lakbért, és segítenem kell neki az ÚJJÁSZÜLETÉSBEN. Újjászületésben. Az mi? Azt hogy csinálják? Az nem csak Voldemortnak sikerült? Vagy Jézusnak? Mondjuk ahhoz képest, hogy először el akart vinni bruncholni, aztán a Margit szigetre, aztán meg ebédelni is, elég lehangoló volt, amikor kijelentette, hogy igazából még anjunás fagyira sincs nagyon pénze, amit én vetettem fel a napi tízszeri étkezés helyett, mert hát legyenek már prioritásai az embernek, és nekem a füves cigi pont nem az.

(Sensing a pattern here?) A fiú megint eltűnt, biztos ami biztos, majd most meg arról beszélt, hogy nem akart elhanyagolni (lol), majd hogy annyira elfogyott a pénze, hogy a következő két napra már nem tud venni enni se, de hogy ez olyan kínos. Na nem mondod? Mármint, nincs nagy tapasztalatom az éhezésben ,de akkor mondta, hogy Jézus is így csinálta, szóval legalább a példaképei félig a helyén vannak, kivéve ha a vízen járást is kipróbálja. Szóval nincs tapasztalatom az éhezésben, de az interneten mindenki ért mindenhez, és ez még egy egóblog is, BÁRMIRŐL lehet itt szó, és én meg akartam tanítani ezt a fiút élni meg bankolni, így betettem facebookon két csoportba, ahol szoktak ennivalót elajándékozni meg kérni is lehet (de ő nem akar elmenni Kőbányára valami párizsiért) meg kérni is olyan kínos, meg egyáltalán, szóval mondtam, hogy akkor elmehetne vért adni, mert a Blahán van egy ilyen központ és adnak pénzt, de az se jó, és én nem hiszem el, hogy az ember nem mehet el valamelyik családtagjához megvacsorázni? Mondjuk nyilván fogalmam sincs, hogy mit csinálnék ilyen helyzetben (de azt gondolom, hogy felhalmoznék valamennyi fagyasztott húst meg krumplit otthonra, vagy kenyeret, még azt is le lehet fagyasztani, nem?) 

Nem tudom, kicsit úgy érzem, hogy az univerzum, Isten, a sors, vagy nem tudom ki üzeni hogy nyaljam már ki a seggem a problémáimmal, mikor másoknak meg nincs mit enni, amellett, hogy miért ilyen fiúkat vonzok? Mit csinálok rosszul? Kezdek kifogyni az ötletekből, és a csokis kekszből. 

még mindig nyelvtanrendőr

 Elnézést, de annyira utálom azt a szót, hogy pocó, hogy fel kell ide írnom. És akkor még azt is hallottam tegnap, hogy pocakbaci. Egy felnőttől. Innen már csak egy fél lépés a pocaklakó, amit be kéne tiltani. 

Ébresszetek fel, ha rámosolyoghatok egy idegenre a metrón (covid memoárokba' 2.)

(A cím ebből a videóból van, olyan jó szerintem)

Még csak úgy két hónapja kaptam gutaütést ebben a covid helyzetben először rendesen, szóval tulajdonképpen egész sokáig bírtam, nem? Ez most valami self-care meg terápia eredmény? Mármint amúgy egyáltalán nem szeretném inkább kiszámítani, hogy mennyit költöttem eddig pszichiáterre meg pszichológusra, mert feltételezhetőleg az az élmény az összes fejlődést negálná, de értitek. 

Az unokahúgommal meg a kocsijával pedig amúgy is annyi minden történt, hogy le se merem írni, ahhoz képest velem semmi. Mindenesetre amúgy levitték a visszapillantó tükrét csak így az utcájukban, mivel Pesten semmire nincs hely, a tükör meg nem behajthatós, aztán mivel nem csináltatta meg időben, és így állandóan hátra kellett figyelnie, a kocsijával karambolozott kb márciusban a Rákóczi út közepént, mert előre akkor nem látott, amikor elment a szerelőhöz, hogy megcsináltassa a jól behorpadt motorháztetőt, kiderült, hogy az összes kereket ki kell cserélni, mert túl kopottak, de nem volt pénze az egészre, úgyhogy mivel ott állt a kocsija betört háztetővel, valaki ajánlatott tett, hogy megvenné a bontójába, a következő nap egy másik ember (vagy ugyan az, kit tudja) lelopta a rendszámot, és ugyan ezen a napon meg is büntették, mert nincs rendszáma. 

Huh, ezt leírni is fárasztó volt. 

Viszont most még amíg tart egy kicsit az ebéd utáni coffee high, írok már valamit. 

Igazából mondjuk csak majdnem történt valami, hogy majdnem találkoztam librarycat-tel, de aztán mégsem tudtunk, ami miatt csalódott vagyok egy kicsit, mert aznap tök jól állt a copfom. Meg olyan ritkán van alkalmam igazából ruhákat felvenni, hogy aznap elmentem még a boltba és vettem fagyaszott pizzát meg glutén mentes twix félét, és az is ünnepnek tűnt, bár egész végig azon szorongtam, hogy a fenekem akkora a szoknyában, hogy már önálló entitás. Meg amúgy azon szorongok, hogy nem sokára nyár lesz, és ugyan szerencsére megint esik az eső, és pulóverben fázom ha nyitva az ablak sokáig, de aztán már tényleg megint illene elkezdenem sportolni szorongani azon, hogy hogy nézek ki, és ez olyan fárasztó. Meg most már nem is csak azon szorongok, hogy A) kövér vagyok B) miért olyan vastag a karom hanem, hogy majd azt kell hallgatnom, ahogy az unokahúgom és a barátnőink hisztiznek azon, hogy hogy néznek ki (jól, de mondhatok én bármit), és akkor most már nekem is illene láthatóan elégedetlennek lennem magammal, mert én nézek ki a legrosszabbul? Valahogy beér amúgy a tavalyi lifegős szárú nadrágom, amiben amúgy tök nagy a hasam, de mindegy, most az a divat (nem a has, hanem a lifegős szárú nadrág), ami jó, mert legalább nem látszik benne a lábam.Úgy is lehet sejteni, hogy nem vékony a lábam, de jobb ha az ember csak sejtik, nem? Engem amúgy a khmm, testem alakját illetően az foglalkoztat a legjobban, hogy mi van, ha meghalok. Nem most, hanem mondjuk túl hamar, vagy mit tudom én. Még nem akarok meghalni, nem mintha most olyan fontosat csinálnék az életemmel, de még annak is eljöhet az ideje, nem? Ezügyben optimista vagyok.

Én amúgy most más dolgokkal akarok foglalkozni. Úgy hetente egyszer fél percre süt a nap, ez már nem olyan rossz. Kaptam oltást, lehet, hogy egyszer visszatér az élet meg a világ a normális kerékvágásba, ez szerintem remek kilátás.  Az az érzésem, hogy nem csinálok semmit fél éve, de igazából egy éve, sőt egész életemben nem csináltam semmit, és ez nem nagyon jó. Úgy értem, ha máskor nem, legkésőbb most, a Covid alatt rá kellett jönnöm, hogy nem csinálok semmit. Olyan félelmetes és lehangoló, hogy itt ez a járvány, az ember ki se megy a lakásból rendesen, az élet mégis megy tovább, az interneten azt lehet olvasni, hogy az emberek ezt már leszarják, mert valahogy tovább kell mennie a dolgoknak, és akkor ők most elmennek Dubajba vagy Párizsba vagy Bora Borára vagy nem tudom, én meg csak így gondolkodom, hogy melyik tréningnadrágom vegyem fel. Aztán meg gondolkodom, hogy bemenjek a Sparba, utálok bemenni a Sparba, mert állandóan iszonyú sokan vannak, és valaki aki nem vette észre még a járványt vagy azt a fogalmat, hogy "személyes tér" nyilván olyan közel fog állni hozzám, hogy az még az egészséges időkben sem valami jó érzés,( kivéve ha kiderül róla, hogy egy makkegészséges és gyönyörű fiú, de ennek meg mégis, mégis mekkora az esélye? 

Meg még az is volt, hogy az egyik nap a Sparban vásároltam egy kalap pénzért, de ilyen egészen drága dolgokat, hogy glutén mentes kenyér, vegán joghurt, avokádó, meg mit tudom én. Kb 1575 ft volt a visszajáró, és önkiszolgáló kasszáknál fizettem. Úgy láttam, hogy csak 75 ft-ot kaptam vissza, szóval szóltam a pénztáros néninek, hogy csináljon valamit. Vagy 10 percig nem történt semmi, majd előkerül a biztonsági őr, hogy látják, hogy elraktam az 1500-at, akkor most rendőrt hívjanak-e? Belenéztem a pénztárcámba, és tényleg elraktam csak elfelejtettem, de ez a fickó annyira felháborító volt, ahogy nekem esett, hogy most 1500 miatt kihívja a rendőrséget egy plázába, mert elfelejtettem ill. nem figyeltem, mintha legalábbis kamerák előtt akarnék ellopni ennyi pénzt? Nem tudom, hogy miért nem néztem bele előbb a pénztárcámba, de őszintén fel se merült bennem, hogy vagyok ilyen figyelmetlen. Á, mindegy, felháborító. 

Amúgy a facebookom szerint meg 10 éve voltunk Tenerifén, hát lehet, hogy jobb idők voltak azok. 

life's a doozy (covid memoárokba')

 Bődületesen izgalmas az élet, ma az történt, hogy sikerült anélkül beraknom a ruhákat és a mosószert a mosógépbe, hogy a mosószer kifolyt volna a konyhaszekrény ajtajára, és én ezt ma sikernek élem meg. Továbbá szerintem olyan régen nem blogoltam, hogy az előbb csak egy másodpercnyi gondolkodás után fogtam fel, hogy a mosógépet azért húzza alá pirossal, mert nem mósó. De egyébként is, a feminizmus meg a lustaság jegyében nem borotváltam le a lábam kb... ki emlékszik már arra, szóval az egyik nap, amikor törölközőben kijöttem a fürdőből a hajszárítóért, esküszöm meglebbent a lábamon a szőr amikor kinyitottam az ajtót. 

Na jó, beszéljünk izgalmas dolgokról. hahaHA. 

A múlt héten veszekedtem egy influencerrel! Jó, nem, de majdnem. Én nem vagyok valami nagy internet kommenthuszár meg igazságharcos, de ez most valahogy kicsúszott a számon, vagy muszáj volt, nem is tudom. Az volt ugyanis, hogy egy lány, akit amúgy nagyon szeretek követni, mert értelmes és szépek a ruhái, és akkor elkezdett valamit hirdetni a Levis-ről az insta sztorijában, én meg megírtam neki, hogy jó, de amúgy a szlogenjük a kirakaton az, hogy "you're what you wear" (amit pont aznap láttam), és ez szerintem nem olyan pozitív. Szó szerint  ezt a kifejezést használtam, hogy nem annyira pozitív, és szerintem ez nem is őrülten támadó, de mit tudom én mi van mások fejében...? Mert amúgy el se hitte volna nekem, hogy ez a szlogenjük, ha nincs róla egy képem, ami szintén... eh, megkérdőjelezhető. Én azt hiszem ilyen rózsaszín szappanlelkű túlérzékeny ember vagyok, de még nem sokszor történt velem olyan, hogy valaki nekem esik, jobban mondva hát kifejti a véleményét de effektíve nekem esik, hogy így meg úgy. Szerencsére különben nagyjából egyetértek ezzel a lánnyal, mert ez a szlogen egy pozitív kampány része, ami arról szól, hogy újrahasznosított anyagokat használnak a cuccaikhoz meg csökkentik a farmereikhez felhasznált vízmennyiséget(megint csak nem tudom, hogy ez mennyire green washing és mennyire igaz). Csak az a baj, hogy ez a mondat kiragadva úgy, ahogy a kirakaton van, szerintem iszonyat gáz. Biztos azt akarták, hogy az emberek felháborodjanak és gondolkodjanak rajta és aztán megnézzék a honlapjukat, mert van a kirakaton még egy gigantikus QR kód is, csak én mégis úgy érzem, hogy ez túl sok érdeklődést meg kritikus gondolkodást feltételez az átlagos vásárlóról. Amúgy persze fogalmam sincs, hogy milyen az átlagos Levis vásárló, bár az a benyomásom, hogy elég fiatal, trendi, és fontos neki a márkajelzés, vagy legalábbis az, amit képvisel. (laza, de azért "véletlen" roppant stílusos? nem tudom, nem értem a világot eléggé)

Na mindegy, most rossz a szájízem az internettel meg az influenszerekkel kapcsolatban, szerintem ez a lány külön letiltott a levis-es sztorijairól, aztán meg pár szavazós kérdésbe berakta a "kötözködnék" opciót, amitől sértett vagyok és csalódott, hogy ilyen a világ, meg az internet, amiről nekem ennyire fogalmam nincs, hogy ilyen a világ meg az internet, hogy ha valami negatívat kommentálok, akkor az a minimum, hogy letörlik, hát, ő, bocsika....? Nem tudom, milyen influenszer lennék, de viseljétek már jobban az eltérő véleményeket meg a kritikát? 

A másik meg, hogy vannak ezek a középkorú sylist influencerek, akik közül mostanában láttam párat, és színtanácsadással foglalkoznak, meg mindenféle stílus oktatással, és őszintén, nem mindre mondanám ha elmenne mellettem az utcán, hogy ó, ez király, én is ilyen néni akarok lenni. (Pedig amúgy Budán őszintén sok ilyen néni van (és lassan én is néni leszek.... fúj.)) Na mindegy, szóval vannak ezek a nők, akik színtanácsadással foglalkoznak,  és biztos, hogy van, akinek az a vágya, hogy tudja melyik fajta neonzöld jó az arcához 50 évesen vagy akármikor, vagy milyen színű rúzst kéne hordania, de én ezt a fajta szakértelmet sajnos nem annyira érzem magaménak. Jobban mondva, lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert viszonylag fiatal vagyok, ránctalan, és nem annyira okoz tragédiát, ha fekete van rajtam, de én olyan színeket szeretnék hordani, amik tetszenek, nem olyanokat, amik állítólag, egy másik ember szerint jól állnak nekem. Bocsi, szerintem ez nem megy, habár gondolom részben azért nem, mert nem annyira szeretem a színeket. 

Aztán annyi volt még, hogy vagy egy hónapja, vagy mit tudom én, szóval akkor átmentem az unokahúgomhoz meg egy barátnőnkhöz társasozni délután, és olyan fárasztó volt. Ott volt még egy barátnőjük, akivel nincsenek is annyira jóban (asszem...? állítólag....? nem értem amúgy) meg ennek a csajnak egy barátja, akit egy korábbi buliról vagy nem tudom honnan ismerünk. Persze felmerül, hogy minek megyek oda, ha ott lesz ez a csaj, meg ez a fiú, akiket nem különösebben (=egyáltalán nem) kedvelek, de értitek, az elmúlt egy évből vagy öt hónapot a szüleimmel laktam/töltöttem, mostanában meg egyedül, ami egyáltalán nem olyan rossz, mint gondoltam, de valahogy emlékeztetnem kell magam arra is időnként, hogy képes vagyok emberi interakciókra, meg ez az egész élet dolog nem csak a fejemben van, volt, hogy még létezem, jesszusmaris. Momentán amúgy lassan társasági életnek tűnik, ha a szomszéd nővel beszélek öt mondatot, és ez így nem folytatódhat. Különben ma  szerintem ki vagyok öltözve, mert hajcsat volt a hajamban, és szintén a hajam szépen lógott ki a sapkám alól, miközben a boltba mentem. A covid különben ilyen remek gondolatokat is kivált belőlem, mint hogy ha valaki benyúlna a fülembe egy fertőző fülpálcikával (vagy akárhogy) mondjuk a boltban vagy a metróban, akkor az zaklatásnak minősülne-e, és ha igen, vagy ha nem, akkor is van-e vmi új eljárási rendje ilyen helyzetekre a rendőrségnek. (De persze most azt is gugliznom kell, hogy a fülben van-e nyálkahártya)

Ja, szóval így társasozunk békésen, már vagy három felest visszautasítottam, mert a covid alatt punnyadt lettem, és amúgy is délután 4 van, és öreganyátoknak még mindig fura este 7-kor részegen ülni a woltban, aztán este 7.30-kor részegen ülni otthon egyedül, mármint az alvásidőm kb 4 óra múlva kezdődik, mit csináljak egyedül részegen otthon? Részegen maszturbálni is csak annyiszor fun (hogy sehányszor). Amikor meg mindenki kiment cigizni meg pisilni vagy mit tudom én, eszembe jutott, hogy megnézem már az unokahúgom új táskáinak egyikét amit karácsonyra kapott a pasijától, és Michael Kors és nagyon szép. Szóval amúgy tényleg elég szép, bordó, és olyan steppelt mint egy Chanel táska, csak nagyobb, és a pántján nincs így összefűzve a pánt meg a lánc, hanem csak lánc van, ami miatt szerintem a lánc túl fényes és túl arany. De azért objektívan szép, és én biztos zavarban lennék, ha ez lenne a vállamon a metrón, és állandóan félnék, hogy valaki ráönti a poharas kávéját. Amúgy mi is táskát adtunk karácsonyra, ami egy sima szögletes fekete bőrtáska, ami valamiféle cserzett, kevéssé fényes és vastagabb bőrből van, és nekem nagyon tetszik. Már vagy kétszer láttam a vállán, úgyhogy ezt sikernek könyvelem el, mert az előző táskát, amit szintén mi adtunk is nagyon gyakran hordta. El ne felejtsem különben, hogy a Michael Kors ridihez tartozik még egy miniridi is, ami olyan pici, hogy nem férne bele egy telefon, de ahhoz is van lánc, steppelés, arany csat meg minden, és nagyon vicces és aranyos. Szinte már szeretnék egy olyat. Ezen kívül amúgy kapott még egy Guess hátizsákot és egy Fitbitet is, ami már olyan sok, hogy nem is lenne vicces még viccből se tejesdoboz pénztárcát adni, vagy Lidl papucsot (mert van egy Versace-ja, de Magyarországon ne hordja már azt, itt nem az a divat, és trollkodni akartam, de mondom, így már nem is merek. Mondjuk úgyse karácsonyoztunk együtt a covid miatt, szóval a probléma eltolódik jövőre, addigra biztos Louis Vuitton-ja lesz, azt már úgyse tudom/akarom überelni (de amúgy tudom, hogy a Versace Jeans nem is olyan nagyon nagyon drága, meg bánom is én. Igazán lehetne valami Gucci x Asda collab (Hermes x Waitrose? Bármilyen árkategóriát fontolóra vennék).  

Viszont megint elérkeztünk a tescós eljegyzési gyűrű* problémához, hogy remélem majd a jövendőbelim ismeri majd az ízlésem, vagy tippel valamit, vagy megkérdezi anyukám vagy valami. Habár őszintén nem tudom, miről beszélek, a legutóbbi delikvens aki bármilyen kapacitásban vonzónak talált egy elljegyzett csávó volt, mégis mi a francot képzelek, hogy ronda... ékszer.... hátizsák? Mi a bajom? 

Na, de visszatérve a másik csajra, nem nekem mi a bajom, neki mi a baja....? Én ilyen irigy nőt még nem láttam. Vagy ilyen csak a mesében van. Nem csak a mesében. Most nyilván tökre magas lóról beszélek, mert úgy könnyű nem irigynek lenni, hogy nekem nem is tetszik, arról nem is beszélve, hogy nekem is vannak szép táskáim otthon. De ez, ez kérem még nézőként is kínos volt. És akkor lett még kínosabb is, amikor a haver beszólt, hogy hát jó, de amúgy a Michael Kors az ilyen cigányos, nem? Mit tudom én? Szerintem a jozsón úgyis mindent hordanak a cigányok, de mindenki más is. Ugyanakkor meg, hogy lehet ilyet beszólni? A Guess pólód nem cigányos amúgy? Mondjuk az szerintem inkább prolis, de főleg mert eléggé giccses és ronda, de ez bárkinek a szempontjából mindegy, mert én ezt nem mondtam ki hangosan. (such erkölcsi magasló, kivéve, hogy gondolom az erkölcsi meg jóízlési színvonal kb.az asztal alatt van) Ez amúgy azzal folytatódott, hogy a csaj pasija, aki nem volt ott, mert szombat este 7-kor is dolgozik (hogy legyen elég pénzük, gondolom) vett neki egy Karl Lagerfeld papucsot, amire azt mondta neki, hogy vigye vissza a gecibe, mert nincs erre pénzük, mert most csak a fizetése felét kapta meg táppénzbe, ami csak 190 ezer. Mit tudom én, ki hogy él már itten, de ahhoz képest, hogy nincs is diplomád (már elnézést a sznobizmusomért, meg amúgy bánom is én, de diploma nélkül kevesebbet lehet történelmileg keresni), ha a fizetésed nem olyan rossz ha kétszer annyi mint a táppénzed, különösen, hogy nem is kell albérletet fizetned. Meg van aki annyiból él egész hónapban,  én nem, szóval az unokahúgom szerint semmi jogom bármit kritizálnom, de ez a blogom, és én az elvet akarom kritizálni, hogy tudjad má' a jódolgod az egyébként objektívan unalmas és semmilyen Tommy Hilfiger kabátodban. Tessék, most mindenkinek jól beszóltam. Gondolom csak nem vagyok hozzá a versengéshez, mármint jó, általánosban mindenki trapéz nadrágot akart, és akkor volt, akinek még virágos is volt a trapéz nadrágja, de nekem ez már valami újabb szintű versengés és rosszindulat, és olyan fárasztó, mint amikor eljött hozzánk a Balcsira, és ki akarta vasalni a ruháját, ami amúgy poliészter dzsörzé volt, amit nem is kéne vasalni, meg nem is kérte el a vasalódeszkát (vasaló VOLT NÁLA), és kicsit megnyúlt/olvadt, és ezt kellett hallgatnunk vagy fél órát. 

Egyszerűen csak szofisztikáltnak meg különlegesnek akarom tettetni magam, és nagyobb érzelmi mélységekre vágyom annál, hogy azt mondom a szeretteimnek, hogy menj a gecibe, meg ez a dolog, hogy kedvesség. Emlékszik még erre bárki a covid előttről? Kipróbálnám újra.

Amúgy meg csak olyan frusztrált és mérges vagyok, az unokahúgomat beoltották volna pár hete, de nem fogadta el. NEM FOGADTA EL. Én ezt nem tudom feldolgozni. Mármint... asszony, hol vannak az agysejtjeid? Mégis mit gondolsz, miközben azt gondolod, hogy jobb, ha nem vagy beoltva egy világjárvány ellen? Mit gondolsz, amikor azt gondolod, hogy okosabb vagy mindenféle, bizonyára  rendkívül okos a világ minden táján kutatómunkát végző orvosnál? És akkor odahívta a nyugdíjas apukámat, először, hogy szállítsa el az ágyát a harmadikról Józsefvárosból Budára (de amúgy az ő apja is ott dolgozik Bp-en, szóval nem értem(jobban mondva, nem lenne hajlandó rá) , majd hogy szerelje már fel a csillárt, amikor megérkezett vmelyik nap a pasija egyenesen Londonból? Ennyire hogy lesz valaki majom? 

Megint írtam egy egész posztot anélkül, hogy jóformán bármit mondtam volna, hogy mi történik velem. Semmi, nyilván. Elhatároztam, hogy levágom a hajam. Az egyik nap kimostam az egyik mosogatószivacsot 90 fokon a konyharuhákkal, és tök jó lett. (kb új volt, csak kávéfoltos, és így rosszul nézett ki). Aztán a mosogató kefét is fertőtlenítettem. Aztán elromlott a mosogatógép. Azóta értem a feminizmust sokkal jobban. Meg mindent ami a női egyenjogúsággal kapcsolatos, Betty Friedant, mindenkit. Ez az egész egy kicsit Marie Antoinette let them eat cake pillanat, mert most már nem csak a szegény néniket meg a szegényeket sajnálom, mert csak egy farhátat tudnak venni maguknak, de aztán még nekik is kell elmosogatni, és én nem annyira élvezem, hogy kb vennem kell egy gőzfürdőt, csak hogy ne ússzon a konyha a káoszban. Az is a meggyőződésem, hogy az edényeim sokkal jobban amortizálódnak ha kézzel mosom őket, a rózsaszín serpenyőm nyeléről véletlen ledörzsöltem a rózsaszínt, szóval most már rózsaszín és ezüst csíkos. Lehet, hogy most már a serpenyőm is cigányos. 

Na jó befejeztem, még én is csak azért maradtam ébren, mert a szemembe süt a fény.

*Szegeden a Tesco-ban nagyon vastag és giccses arany ékszereket lehet venni, amit gondolom 60 körüli vidéki asszonyságok szoktak felvenni, de legalábbis nagyon remélem hogy nekem soha nem kell olyat hordanom

(az a baj, hogy elfelejtettem, hogy ezt honnan vettem, aki tudja, megírná?)

what a week

 vagy mit tudom én, de az egész élet momentán kb annyira kellemes, mint a viszonylag szőrős lábamra felhúzni egy térdzoknit aztán meg egy cicanadrágot (=marhára kellemetlen és viszketős) mert -5 fok van, és olyan hideg, hogy komolyan mondom, tegnap még a szemhéjam is fázott. 

tudom, hogy csak meg fog jönni, de akkor is...??!!

pure

 Amúgy covid közben is biztosan tudjuk, hogy Magyarországon vagyunk, mert a turkálóban a purell tartóból nem is purell jött, hanem valami citrom illatú ondó színű ragacs, amitől komolyan egy fél óráig ragadt a kezem, amíg le nem esett, hogy amúgy a saját kézfertőtlenítőmmel is újra leönthetném. A kezem, és sajnos nem a hülye purell állványt. (de mégis, ehhez mekkora sóhernek kell lenni? )

szájmaszk

 Szóval úgy kezdődött az életem, hogy két-három évesen (nem emlékszem pontosan, de még nem voltam óvodás) szemüveget kaptam, mert teljesen kancsal voltam a jobb szememre. Emlékszik még valaki a kilencvenes évek rettenetes gyerekszemüvegeire? Jobb, ha nem, de azért elmondom: mind fémből volt, és ilyen hülye kampók voltak a szárak végén, amivel a füledre lehet akasztani. Ez az egész még fokozódott, amikor beletettek valami cuccot, hogy ne lehessen oldalra látni, és le is takarták (leukoplasszal, úgy úgy, az szép lesz, tutira nem fogják csúfolni a gyereket!) Nem emlékszem, hogy meddig kellett hordanom ezeket a remek leukoplaszokat a szemem előtt (a későbbiekben már anyukám ragasztott rá matricákat, az sovány, de azért vigasz volt), de az biztos, hogy elsőben meg tán másodikban is megvolt. Lehet, hogy így legalább okosnak hittek? Szerencsére a szemem gimnázium harmadikra olyan jól meggyógyult, hogy már nem hogy kancsal nem voltam, de a szemüvegem is csak 0.5-ös, és ez nagyon örömteli, különösen, hogy aztán az egyetemen csináltattam magamnak egy gyönyörű szemüveget az ofotértben (ilyen korábban sose volt, mert apukám egyik barátjának optikája van és mindig onnan kellett venni), és hát szóval az ofotértes szemüveggel nem látok valami jól. Vagyis nem olyan jól, mint szabad szemmel, aztán még kiderült, hogy van valami szolid fénytörés is a szememben, ami miatt szürkületben ill. bizonyos fénykörülmények közt távolra nagyon-nagyon rosszul látok.

Most, hogy megírtam az élettörténetem, kiderül, hogy nem is erről akarok beszélni, hanem arról a mozdulatról, amivel leveszed a szemüveget este, aztán felveszed reggel. Amikor elfelejted, hogy már levetted, és újra le akarod venni. Amikor be akarsz menni a Balatonba, és még évek múltán is újra le akarod venni a szemüveged, pedig évek óta nincs is rajtad. 

Kivéve, hogy aztán újabban itt vannak a maszkok, amit fel kell rakni, aztán meg le kell venni. Az új kedvenc mozdulatom. Néha elfelejtem, hogy már levettem. Még mindig gyakran elfelejtem, hogy fel kéne raknom. Pár hete percekig mászkáltam úgy egy ruha üzletben, hogy teljesen elfelejtettem visszatenni a maszkomat. Legújabban, amikor este megyek a nappaliból az ágyamhoz, mindig nálam van a vizespoharam meg a telefonom, és  néha valamiért reflexből azon gondolkodom, hogy jó, de nincs nálam maszk?! Kéne egy maszk?! Aztán rájövök, hogy nem kell maszk alváshoz. 

Mármint..IDÁIG. 

Tegnap előtt ugyanis éjjel felébredtem pisilni, amikor mindig feloltom a kislámpát vagy az elszívó lámpáját a konyhában, mert egy félős izé vagyok sötétben/mindig beverem a lábam. Micsoda szerencse! 

Mikor visszamentem vettem észre, hogy egy kb 3 centis (!!!) pók van az ágykeretem. Tehát gyakorlatilag benne az ágyamban!! Úgy értem, ha mászott volna még vagy 10 centit, pontosan ott lett volna a fejem mellett. Egy féltenyérnyi pók!! Annyira meglepődtem és frászba jöttem, hogy előkaptam két zsepit és likvidáltam szerencsétlent a vécébe, de azóta se tudok magamhoz térni. Hogy majdnem ott volt a fejemen a pók. Bele is mászhatott volna a számba. Vagy az orromba. Onnan már csak fél lépés az agyam! Különösen egy póknak, ami bármilyen irányba tud menni. Ilyen nem csak a rossz instákban történik?? 

Elnézést, de aztán tegnap komolyan elgondolkodtam, hogy akkor most maszkban aludjak? Vagy csak a másik oldalra fordulva?  Jesszusmaris, most már tényleg veszélyesen élek...? 

ez egy igazi saláta poszt?

 Váratlan fordulat, de lehet, hogy 2020-ban megszerettem a salátát...? Én sem értem. Mármint nem azt a salátát, hogy jégsaláta, hanem amikor mindenfélét összekeverünk. Az volt ugyanis, hogy egyszer már zárva volt a Fruccola amikor rendelni akartam valamit, de akkor felugrott a Rukkola (lol), és ott volt ez a saláta, nagyon jó, elmondom mik vannak benne: 

• jégsaláta 
• bébispenót
• camambert
• füstölt lazac
• dió
• olivaolaj szósznak 

Szerintem kb tetszőleges arányban összekeverjük, ráteszünk egy fél-kétharmad kanál olíva* olajat, és kész. Mindent kicsire vágunk, de nem tudom, hogy a camambert-t (??) hogy kell úgy felvágni, hogy ne ragadjon össze, még akkor is, ha azonnal felvágom, ahogy kivettem a hűtőből. A dió nevetségesen drága, de szerencsére csak félbe kell vágni. A maradékot csak úgy megesszük, és gyomorfájást kapunk mielőtt megennénk a salátát. Egyszer véletlen a jégsaláta helyett rukkolát vettem, azzal is jó, csak nem valami fiskálisan kifizetődő. Ja meg egy alkalommal nagyon kuktajancsi akartam lenni, és csak így ráöntöttem az olíva olajat szabad kézzel, és hát gyerekek, olyan olajos lett, hogy le kellett vennem a cuccokat a salátáról, és a salátát berakni a csap alá újra. :D 

És ha már a lazacnál tartunk, elvileg ugyebár nem annyira kéne füstölt dolgokat ennem, tekintve, hogy az gyakorlatilag nyers hal, de ezt hajlandó vagyok elfelejteni arra a 10 percre, amíg a számba pakolom az egészet (15, ha közben youtube-ot nézek), de mit láttam még az interneten! Répa lazac. Ti vegánok biztos, hogy hallottatok róla, de én még soha. Arról van szó, hogy fogunk vékonyra vágott répaszeleteket, mindenféle ecetes cuccba áztatjuk, fűszerezzük, és akkor kijön valami, ami úgy néz ki, mint egy szelet lazac. Say what??? 

Mutatom: 

A kép innen van, de van róla magyar nyelvű tanácsadás is. Remélem nem olyan sikeres leszek vele, mint amikor a párolt zöldségre ráraktam egyszer a reszelt sajtot, és NEM AKART MEGOLVADNI. eh. Eszem egy kis nutellás kenyeret. Az mindig egy klasszikus marad.

*hát bizonyisten nem tudtam, hogy ez hosszú í

2020

 Most meg már megint olyan rég blogoltam, hogy biztos senkinek fel se tűnik, ha nem írok semmit 2020-ról...?  

Mármint, az volt, hogy nem emlékszem. Vagy nem volt semmi. Habár év végén a semmi azzal tetőzött, hogy apukám kocsija úgy elromlott, hogy egyszerűen nem tudtunk tovább menni, meg egyszer csak nem hallottam rendesen a jobb fülemre. 

Ezt még azért elmesélem, mert nincs más szórakoztató, amit mesélhetek.  Szóval csak annyi volt, hogy az egyik nap megmostam a hajam, és belement a fülembe a víz. És aztán nem jött ki.Úgy értem, egyáltalán. Azután se, hogy ugráltam, vakartam, tovább ugráltam, próbáltam kiszedni fülpiszkálóval, törölközővel, befogott füllel inni, befogott orral inni (??), aztán újra ugrálni, és aztán egyszer már nem annyira jól hallottam a tévében a Reszkessetek betörőket. Az volt a szerencse, hogy apukám vmilyen munka ügyén el kellett utazzon vissza Bp-re, ezért én is el tudtam jönni, és elmenni a fül-orr gégész nénihez, aki már úgyis minden szerencsétlen tünetet hallott tőlem. Fáj a fejem, fáj az orrom, fáj a homlokom, fáj a jobb nyirokcsomóm, fáj a torkom bizonyos pontokon, fáj a szemem, fáj a szemüregem, gyomorsavam van, nem kapok levegőt, egyszer felsikkantott annyira betegen mentem oda, és akkor most meg jövök, hogy belement valami a fülembe, és nem hallok. És még ekkor se röhögött. 

Amikor az aszisztens néni beállított egy kb alkaromnyi méretű fecskendővel (ez hazugság, igazából vastagabb volt mint az alkarom), meg egy vesetállal, már meg se lepődtem (jó, de), amikor meg ráeszméltem, hogy ezek most vizet akarnak önteni a fülembe, már csak kínomban röhögtem fel, mert hát mit tudom én, ez az év csúcspontja, ennél nevetségesebb már nem lesz. Ja, de amikor az embernek vizet öntenek a fülébe egy gigantikus fecskendővel, az egy elég nevetséges helyzet és érzés, há vagy nem tudom. 

Amúgy meg, hogy mik történtek idén: 

januárban és februárban igazából semmi, ill. február végén elkezdtem iszonyatos pánikba esni a járvány miatt, összevásároltam kb minden létező élelmiszert minden létező helyzetre, komolyan mondom, még mindig nem használtam el az összes főzőkrémet amit akkor vettem, pedig volt közben karácsony, és anyának is adtam. Aztán egy hétig olyan ideges és pánikolt voltam, hogy kb egész nap a kanapén feküdtem és sírtam (szuper volt), aztán a szüleim bejelentették, hogy ők most inkább hazavisznek, szóval otthon voltam Szegeden kb két hónapig. Ez nem volt olyan jó, mert anyukám egyfolytában idegesen dolgozott, a suli egy őrültekháza volt, csomószor az egész család nem tudta kezelni az akármelyik digitális felületet, habár aztán meg kiderült, hogy apukám kb excel szakértő, amiről nekem fogalmam sem volt. 

Apukám mindeközben itthon volt home office-on, ami annyi volt kb, hogy felvette a telefont naponta ötször, és ordítva insturált embereket, miközben a csengőhangja is olyan hangos volt, hogy kész lettem volna stikában lehalkítani, ha ő nem hajlandó rá. Hetente egyszer néha bejárt dolgozni, de olyan szigor volt, hogy belépéskor megmérték a lázát, és kifelé menet is kezet kellett fertőtleníteni. Aztán haza jött, és szuper módon a munkahelyén viselt nadrágját ledobta a kanapéra, ahol pizsamában is szoktunk ülni, majd kiment (egy másik nadrágban) pajtikázni a szomszédokkal, akik közül az egyik vmi középvezető egy plázában, szóval minimum csillió emberrel találkozik minden nap, a másik meg mit tudom én, legalább csak bölcsibe hordja a gyerekét. Mindeközben a legkockázatosabb tettem, hogy elmentem a tescóba venni egy könyvet, vagy gluténmentes pizzát a spárba. Annyira jó volt, jobban mondva kb a legjobb döntésem, hogy haza vittem a biciklim, és csomót biciklizgettem a gyakorlatilag üres belvárosban, az nagyon jó volt. 

Aztán áprilisban vagy májusban lementünk a Balatonra, mind ott maradtunk húsvéti szünetezni, de ekkoriban annyiszor volt gyomorproblémám meg gyomor fájásom meg mindenféle borzasztó tünetem, hogy az teljesen elrontotta az egészet, mivel kb csak feküdtem a kanapén. Anyáék hazamentek, én meg ottmaradtam nem tudom hány hétig ún. home officce-olni, ami abból állt, hogy állandóan túl későn keltem fel, aztán elvacakoltam az időt déli 11-ig, aztán olvastam egy kicsit a napon a teraszon, aztán délután teljesen pánikban kezdtem el dolgozni és toltam egész későig, hogy kompenzáljam magam, ami után még olvasnom kellett, hogy ne kimerülten és szomorúan feküdjek le. Emellett külön szuper volt, hogy hetekig esett az eső, szóval volt, hogy csak annyit tudtam csinálni, hogy elmentem az egyetlen nyitva tartó étteremig és vettem sütit vagy kaját. 

Nyáron vissza is jöttem Budapestre, ami szuper, mert akkor épp ki lehetett menni az utcára, az meg aztán külön remek, hogy a szomszéd gyerekek egyre idegesítőbbek, a szüleik meg mintha nem annyira vennék észre, hogy mások is laknak a házban. A másik _fun_ pont, hogy világjárvány van 10 hónapja, de senki nem takarítja a lépcsőházat, mert a lakók nem takarítanak, a közösképviselő meg állandóan bojkottálja, hogy legyen takarítónk.

Közben voltam valami fura csodaorvosnál akit apukámnak ajánlott valaki, és ő felírt mindenféle gyógynövényt a gyomromra, szóval most már jelentősen jobbak a dolgok, kivéve, hogy megint elfogyott, szóval volt némi vissza esés. 

Azt is elkezdtem még intézni, hogy legyen fogszabályozóm, amit apukám teljesen ellenez, de szerencsére öreg 30 éves lettem közben, hihi, én dönthetek. 

A szerelmi életemről úgy sincs mit beszélni, megint ghostolt egy fiú, amin már meg se vagyok lepődve,á, hagyjuk is. Szarfej vagyok és ronda és kövér, de legalább ha ly-nal írnám, hogy muszáj, vagy valami ténylegesen orbitális hibám lenne. Mondjuk ha nem csak csálén állnának az alsó fogaim, de fogatlan is lennék? Vagy nem megállapítható mértékben, de azért nyilvánvalóan egy kicsit hülye, mint az a néni a pszichiátrián, aki állandóan azt mondta, hogy "ágyő texas"? (nem tudom ez mit jelent) még neki is volt pasija. Mondjuk az egyik barátnőm kolléganőjének a pasija nem hord sálat, mert az "buzis" amit én nagyon rossz előjelnek találok, de hát mit tudom én. (ez olyan kispolgárian szorongó-előítéletes-szűklátókörű, nem? amúgy jogász a csávó (=azt gondolnám, hogy felvilágosult....?) egy minisztériumban (=lehet, hogy fideszes és akkor azt hiszi, hogy a homoszexuálisok pedofilok is? akkor ez még rosszabb) 

Októberben meg novemberben szerencsére végre elért a szezonális covid szorongás-depresszió roham (előtte ugye csak annyira volt szar ez az év, mint az előző pár), aminek köszönhetően csomót feküdtem a takaró alatt meg a kádban, a frontinra ugye már hónapokkal előtte vissza is szoktam, szintén remek és aggodalomra adna okot, ha nem nyugodtam volna le előzőleg a túl sok frontintól. Amúgy próbálok nagyon óvatos lenni, de van, hogy annyira elönt a szorongás valami szartól (jobbára a semmi nem történik-semmi nem lesz belőlem-elfecsérelem az életem- miért vagyok magányos kérdéskörtől), hogy nem csinálok semmit, csak ülök a fotelban és iszom a századik kávém, ami szintén nem jó, mert attól még ideges is leszek, és nem tudok aludni, amitől még idegesebb leszek. 

Ezt nem folytatom tovább, mert az előbb még a tejhabosító is megrázott (ez anyukám tejhabosítója, mivel az enyém elromlott, a víztisztító kancsóval és a pirítóssal együtt, a kávégépem meg elkezdett eltörni, fun and games), ez az a tejhabosító, ami kicsit megpörkölődött februárban, amikor kicsit felgyújtottam a konyhát.

Végül pedig egy videó, amit most találtam youtube-on, és úgy érzem, hogy nekem szól, meg Dolly-nak (meg mindenkinek aki szereti)