pedig mostanra tudhatnám már, hogy kell rendesen csalódottnak lenni

 Mármint én már majdnem mindent megtettem, legutóbb még hámlasztót is kentem a mellkasomra meg a fenekemre is, és mindenhol olyan sima lett a bőröm, mint a  hogy jóformán bármi lepereg rólam. Aztán jött egy újabb fiúcska (mit csináljak, muszáj így hívnom, csak 25), aki egyáltalán nem pereg le rólam az aranyos Harry Potter szemüvegével meg hogy állandóan arról beszél(ünk), hogy mit mondott Puzsér az interneten, és most meg már megint teljesen bután és hülyén érzem magam, mert minden elcsesződött, jobban mondva soha nem is volt, mert nem is akart tőlem sose semmit. Mármint esküszöm nem akartam sajnáltatni magam, de amikor valaki öt perccel szex után közli velem, hogy amúgy nem is akar kapcsolatban lenni, se velem se senkivel, de azért még ad egy puszit a homlokomra, na akkor én már nem tudom mit csináljak, mint hogy rettenetesen sajnáljam magam. Jó, hogy teljes legyen a tragikus hangulat, még hallgattam egy kicsit Taylor Swiftet is. Mondjuk egy év depresszió és ki se számolom, hány év terápia után most már igazán tudhatnám, hogy kell rendesen szomorúnak lenni. Ma még bort is iszom, minden megy a maga útján. 

Minél tovább próbálom ezt az egész randizás dolgot, annál kevéssé értem, annál kevéssé tudom, mit kell csinálni. Szerintem ezzel a fiúval tűnt a lehető leghosszabbnak az első és második randink közt eltelt idő. Komolyan mondom, ilyen fokon már rég voltam fogalmatlan, hogy mit kell csinálni, és hogy kell egy másik emberrel viselkedni. Aztán hirtelen egyszer kb ugyanakkor megírtuk egymásnak, hogy amúgy én még szívesen találkoznék veled, és akkor már egyszerűnek tűnt.  Most megint fogalmam sincs, minek tűnik,  mármint feltehetőleg nem lesz semmi, de véget vetni nem akarok, vagy még nem, vagy nem is tudom. Úgy értem, ez gyakorlatilag egymás idejének a pazarlása, de nem mintha lenne jobb dolgom. Meg amúgy is, fiúk ritkán szoktak ilyen jó beszélgetőpartnerek lenni.... azt hiszem...? 

Az egyik barátnőmnek meg külföldön dolgozik a pasija egy ideje, és kiderült, hogy megcsalta egy 43 éves nővel (de ez a fiú csak 27), aztán meg  szexi képeket küldözgetett és/vagy kapott és/vagy cseccekszelt, és hát hogy is mondjam, ezt sokkal kiábrándítóbbnak találom, mint gondoltam. Biztos az a bajom, hogy elkezdtem nézni a Jelenetek egy házasságbólt (ha őszinte akarok lenni, kicsit csalódtam magamban, mert nem az eredeti Ingmar Bergman verziót néztem meg először, de ez egy ilyen álintellektüel világ amiben élek, úgy is tudjuk) és már fogalmam sincs, mennyi az annyi ha házasságról meg komoly kapcsolatokról beszélünk. Mindig azt képzeltem, hogy én biztos azt gondolnám, hogy egy jó komoly kapcsolatban, amiben én lenni akarnék, abban megbeszélés/megegyezés/szabályrendszer alapján lehet másokkal szexelni. Jobban mondva nem "lehet", hanem én okénak tartanám, habár ezen a ponton már automatikusan feltételezem, hogy a partnerem és én is akarnék másokkal szexelni. Ha csak az egyik fél vágyik erre, arra már elképzelt forgatókönyvem sincs.

Nem haragszom, hogy a kedves-cserfes-zseniális Jane Austen nem ad tanácsot, mit tegyen a tisztességes(nek tartott) hölgy, ha whatsappon csalták meg, de nekem ez váratlan fordulat, pedig ahogy lett msn, tudhattuk, hogy egyszer úgyis ez lesz. Előttem egy kapcsolat van hosszú távon, a szüleimé, aki abszurd módon kiegyensúlyozott emberek, szerintem nincs is ilyen. Nekem részben azért nincs fogalmam, hogy vállalnék gyereket, mert annyira lefoglal, hogy egyáltalán életben tartsam magam, legyek valaki, valahogy, hogy én mindezek után-közben-mellett, nem tudom, hogy a gyereket hogy tudnám jó szívvel felnevelni? Hogy tudnám a gyereket elvinni a játszótérre úgy, hogy nem üttetem el magunkat a zebránál, mert annyira lefoglal, hogy utálom magam, nem hogy a férjem? Vagy lehet, hogy a házasságban, meg a jó kapcsolatban minden kiegyensúlyozott és nagyjából állandó (én meg még nem voltam jó kapcsolatban)? Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amikor nekem minden nap egyformán jó magammal, egy másik emberrel aki az intim partnerem meg valami gazdasági kapcsolatban is vagyunk, mert az egyikünk többet keres mint a máik és még egy gyereket meg pár macskát/kutyát is próbálunk életben tartani...? Nekem láthatóan már csak egy vágyam van az életben, hogy olyan élénk és bölcs belső hangom legyen, mint Mariannénak a Normális emberekben. Szerintem az a lány az egyik legbölcsebb ember akit valaha olvastam. (Kivéve mondjuk valami Jonathan Franzen regényt). 

A jelenetek egy házasságban van egy olyan jó mondat(, ami az előzetesben is benne van), hogy én ezt most csak úgy itt hagyom: "You believe as a couple nothing can hurt you, and than you gradually start to realize, that actually, anything can hurt you."