"when people say things used to be better, I always try to -you know- remind people that the thing was that was better is that they were 21" (31)

20 napja meg 31 lettem, ami biztos nagyon izgalmas valakinek, de őszintén nekem már az is kellően nagy tragédia, hogy november van, és délután 5-kor vaksötét.  Vettem tavaly decemberben egy ilyen "One line a day" naplócskát, amit mostanában egyre több bloggernél láttam instán, és elég sokszor elfelejtek bele írni akár hetekig is, de még így is sokkal több napon írok bele valamit, mint a rendes naplómba vagy ide, szóval azt gondolom, hogy még így is érdemesnek tekinthető. Az egyik első bejegyzésem az, hogy "dobozból tejet inni olyan borzasztó, de egyszerűen sokkal finomabb, bizonyára a szingliségem és dekadenciám csúcsa", és egy kicsit azon röhögök azóta is, hogy jesszuska, mennyire modoros vagyok. 

Tavaly volt az egyetlen év, amikor tényleg szívesen tartottam volna magamnak egy partit, idén sem volt partim, csak eljött három barátnőm, és nem rúgtunk be mert másnaposak voltak ketten, emiatt elég csalódott voltam amúgy. A fiúka meg dobott, mert megismerkedett valaki mással, szóval fiúügyek terén is minden változatlan de legalább szexeltem idén (lol)(magas elvárások az életemben)

Kicsit egyáltalán nem is így képzeltem el az életet, ahogy most van, fogalmam sincs, hogy van, de így, hogy egyszerűen csak elfog a szorongás a jövő miatt, a klíma miatt, a személyes jövőm miatt, a halál miatt, az élet miatt, fogalmam sincs, mit tudom én, hogy mi lesz, minden mintha teljesen félkész lenne, az egész életem, a kapcsolataim más emberekkel, minden. Mint a konyhaszekrényem egyik eleme, ami kb tíz éve félig van felszerelve, szóval semmit nem lehet beletenni, csak üres dobozokat meg üres befőttes üvegeket.

Most, hogy a százhuszonnyolcadik fiúról is kiderült, hogy nem akar velem lenni, és teljesen úgy érzem, hogy senki de senki nem akar velem lenni soha többet, és totál alkalmatlan vagyok mindenféle kapcsolatra meg életre és ez nyilván jó lehangoló. Mármint ha őszinte akarok lenni, már nem is igazán erről a specifikus fiúról szól ez az egész, hanem arról, hogy senki. Mindeközben két dologra kell gondolnom: A) hogy egyszer valahol azt írták, hogy az intelligens (meg mit tudom én milyen) emberek nehezebben találnak partnerek, és nyilván fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, de ezen a ponton nyilván nagyon nagyon remélem, hogy igen, máskülönben csak egyértelművé válna, hogy béna vagyok, nem szerethető, ronda, kövér, de leginkább mindezek kombinációja. B) nem tudok nem arra gondolni, hogy jó, de még az iszonyat rondák is találnak partnert, meg az a testi fogyatékos úszónő, akinek van kb egy végtagja. Hú, ettől nagyon-nagyon-nagyon gonosznak érzem magam, hogy ezt le is írtam egy publikus blogon de legalább tiszta a lelkiismeretem, mint a fiúnak aki egyszerűen inkább volt geci, mint hogy ne legyen nyugodt a lelke de az a tapasztalatom, hogy amikor kétségbeesett meg szomorú vagyok, akkor totál hajlandó vagyok szükségtelenül összehasonlítani kellemetlen dolgokat meg iszonyú tapintatlannak lenni. Egyszer egy fiú amúgy tinderen mondta azt nekem, hogy szerinte a nők azért alkalmatlanok a vezetésre, mert nem tudnak stresszhelyzetben (meg semmilyen helyzetben) jó döntéseket hozni, és akkor az volt a példája, hogy egy nő nem tudna értelmesen dönteni, ha egy közlekedési balesetben vagy meghalna a saját gyereke vagy száz másik gyerek. Mármint, ilyen döntést hogy lehet meghozni? Ez rosszabb, mintha az embernek a szerencsétlen kérői közül kéne eldöntenie, hogy melyik kevéssé ronda. Erről valamiért az jut eszembe, amikor a Burger Kingben voltam pár hete, ahova sose szoktam járni, de a Mamutban nem volt más amihez kedvem volt olyan későn, és ettem egy egész finom hamburgert. Ezt azért emelem ki, hogy egész finom, mert a fejemben a Burger King és a McDonalds nem lehet soha különösebben finom, de ez jó volt, és mert olyan ritkán járok oda, hogy legközelebb úgyse fogok emlékezni, hogy melyik volt, mert már most se tudom. Szóval ülök az asztalnál a Burgerben egyedül, ami miatt nem érzem magam különösebben rosszul, mert sokszor járok egyedül helyekre, csak ugye van ahova szomorúbb egyedül menni, mint máshova. Na és akkor a szembe asztalnál ült egy átlagos fiú(ez a későbbiek szempontjából fontos) az apjával aki egy kicsit olyan megfáradtak és görnyedtek tűnt, és egy elég réginek tűnő esőkabát vagy ballonkabát vagy mi volt rajta, és akkor kinyitották a hamburgerüket, és az övék nem olyan szép volt, mint az enyém, és olyan nagyon szomorúnak látszott, és én is olyan szomorúnak éreztem magam. Nem elég, hogy azon kellett tanakodnom, hogy olyan-e ez a bácsi, mint apukám, aki szívesen jár elég ronda ruhákba, és cseng a fülemben, amikor azt mondja, hogy "miért, ezzel mi a baj?", amikor az a tréningfelsője van rajta, ami mindig rajta van, és már amikor anyukám megvette, akkor is úgy nézett ki, mintha ki lenne kopva (és nem is tudom, minek kellett megvenni egy ilyen színűt), és a szürke farmerjével olyan szomorúan és fáradtan néz ki az egész outfit, különösen még a barna bőrcipőjével, ami úgy néz ki, mint amit biztos vidéki kisvárosi unott kalauzok hordanak (legrosszabb munka ever), kivéve hogy még nekik is ad cipőt a MÁV. 

A címet meg egy Fran Lebowitz interjúból csórtam, ez a nő fantasztikus. Van egy sorozat róla a Netflixen, az a címe, hogy "Pretend it's a city" , és kb annyiból áll, hogy Fran Lebowitz ül és beszél, vagy Fran Lebowitz gyalogol New York-ban miközben olyan hétköznapi helyzeteket mutatnak, amiket filmekben nem igazán szoktak, és az egész annyira vicces és érdekes lesz, nagyrészt persze, mert Fran Lebowitz. 

Ide is teszek egy interjút vele ami youtube-on van (szerencsére van egy csomó), remélem mindenki megnézi, mert millió macskás videót kellett visszapörgetnem, hogy megtaláljam: 

Amúgy két fontos revelációm volt mostanában, a harmadik az az, hogy olyan szellemes akarok lenni, mint Fran Lebowitz. Az első meg az, hogy nem szabad semmit halogatni, a második pedig szintén az, hogy nem szabad semmit halogatni, mert annak általában kellemetlen következményei vannak. Ezt mondjuk úgy közepesen tudom betartani, jobban mondva még mindig halogatok, csak valamivel kevesebbet, amivel meg az a baj, hogy még mindig majdnem ugyanannyira stresszelek. Na, de szóval a halogatással a tényleges gondolat (nem hívom már revelációnak, mert ugyan az egy elég fancy szó, de most már csak a szükségesnél is modorosabbnak tűnök ezzel az egésszel), hogy meg kéne tanulnom a jelenben értékelni a dolgokat. Nem szabad halogatni. Pár nappal a tényleges szülinapom előtt feldobott a telefonom egy fényképet, amit kb 2017 októberében csináltam Keszthelyen az egyik népviseletesbolt próbafülkéjének tükrében, és szerintem olyan kedvesnek látszom rajta. Tényleg, olyan kisimult az arcom, olyan szépen hullámos a hajam, és amikor csináltam, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy jesszusom milyen kövér vagyok. És hát, most már még kövérebb vagyok, ami eléggé borzasztó, de akkoriban miért nem tudtam arra gondolni, hogy olyan kedves embernek látszom? Ez olyan szomorú. Egyszer majd 80 leszek, nagyon-nagyon kövér, aszott, és majd alig tudok felmenni a harmadikra, és csak azon gondolkodhatok majd, hogy kövérnek éreztem magam, nem vettem fel a bikinit, most meg már a lakásból is alig akarok kimenni, nem hogy bikinit felvenni meg amúgy is ráncos a seggem.