modern románc 2-2,5

A múltkor olyan helyes fiú jött ki a pszichológus nénitől előttem, hogy csak na. Jó, nem helyes helyes, mint egy férfimodell, hanem ilyen aranyos tudósfejű....?  Kénytelen voltam kilesni a jelenléti íven a nevét de igazából egyfolytában azt bámultam, csak hogy ne kelljen a pszichológus nénit néznem, aki ugyan zseniális de elég szigorú arcú így nyilván félek tőle. Mivel az élet nem valami csodás romantikus tiniregény, most persze nem is tudok mit kezdeni ezzel az információval (mármint a fiú nevével), nagy kár, nagy kár.

Másrészt meg, ezt a dolgot nem értem, hogy egyszer tetszett egy fiú, azt hiszem, hogy egyáltalán nem (igazán) azért, ahogy kinézett, hanem amilyen volt. Ahogy beszélt, hogy halálosan szexi volt a hangja a telefonban (mondjuk rádióbemondó volt, szóval milyen legyen), meg mindig énekelgetett vagy fütyörészett, szociálisan érzékeny volt, és egyáltalán, iszonyú kifinomult (amilyen én bárcsak lennék), de ugyanakkor olyan tipikus észak-német protestánsan egyszerű is. És nekem mostanában olyan fiúk tetszenek, akik hasonlóan néznek ki, mint ez a fiú.


Ha nem lenne nyilvánvaló, most tanultam meg azt a kifejezést, hogy "navel-gazing", gyorsan ki is kellett próbálnom.

(2018-ra) csak azt szeretném,

• ha valaki várna rám  valahol*

• ha nem a tükörnek háttal állva öltöznék fel minden reggel** 

*jó amúgy most ezt olvasom, mondjuk németül, szóval nem értek semmit elég más hangulatú, vagy nem is tudom, olyan mint a light-os tej, Anna Gavalda nem magyarul nem az igazi (van ennek értelme?)

**pedig már az egyik égőt kiégve is hagytam

modern románc

amikor meglátom velem kb egyidős (vagy akármilyen korú) fiúk moly adatlapját, és annyira jó könyveket olvasnak, hogy egy kicsit szerelmes leszek beléjük legszívesebben randira hívnám őket.

mondjuk aki elolvas évi 120 könyvet azzal biztos, hogy úgysincs idő szexelni

gyors témaváltás

most elkezdtem aggódni, mi van ha ez a blog túl szomorú lesz, és túl sok a nyafogás (hahaha)szóval mielőtt újra elkezdenék nyavalyogni:

pár first world problem, amiket nem bánok:

• vége a nyárnak, és nem volt idő felvenni legalább egyszer az egész retró virágos szoknya készletem összes darabját 
• a melltartókhoz illő bugyi szinte sose tetszik
• nem tudom, hogy mikorra fogom elolvasni (ha egyáltalán valaha) az összes könyvem

amik még az előzőknél is nevetségesebbek: 

• anya leszid, mert elfelejtettem felmelegíteni a macska vacsoráját (mintha mi nem hideget vacsoráznánk)
• elfelejtem, hogy az egyik barátnőmnek ne küldjek válaszul csak emojikat, mert nincs okos telefonja és csak egy kocka jelenik meg/ne küldjek egyszerre hat sms-t
• választanom kell, hogy felveszem-e a szép szoknyát vagy biciklivel megyek (túl szűk ahhoz, hogy rendesen tudjak biciklizni anélkül, hogy felcsúszna, pedig amúgy nem is szűk=megkaptuk a választ, hogy a holland/É-európai nők miért öltöznek "sportosan", ie. kevés szoknyát hordanak)

Mängelexemplar

Na, tessék, végre írok valamit, erre majd senki nem kattint rá, mert külföldiül van a címe. Nehéz ez a nyafogás az interneten.

Szóval olvastam ezt a könyvet, aminek a címe Mängelexemplar (magyarul kb. azt jelenti hogy hibás példány), Németországban tök híres volt, mert a film tavaly jelent meg, és a szerző is viszonylag híres újságíró, meg a film is valahogy... szórakoztató?  Arról szól, hogy a főhősnő depressziós lesz, és hogy hogyan éli meg ezt, egészen addig amíg  jóra fordulnak a dolgok. 

Most már akkor elmondom, biztos mindenki él-hal (nem), hogy tudhassa, hogy depresszióm van, és nem mindig érzem úgy, hogy jóra fordulnak a dolgok, hogy jóra fognak fordulni a dolgok. Annyira akartam valami bölcset mondani, de persze nem jut eszembe semmi. Objektívan persze tudom, hogy egyszer csak jóra, vagy legalábbis jobbra fordulnak a dolgok, szedem a gyógyszert, korán lefekszem aludni, meg mindenféle dolgot megteszek amit mondanak, hogy tegyek, és jó lesz nekem, de ettől még ijesztő. Nem látszik igazán, és ettől mintha nem lenne igazi. Nem tudok mit mondani, mert már mindenki elmondott mindent, ugyanakkor mintha senkinek fogalma se lenne semmiről. Ott van az egész, mint egy nagy rózsaszín oda nem illő elefánt a szoba sarkában, és minden olyan képmutatásnak tűnik, ha nem szólok semmit, hogy hé, mi az a rózsaszín állat ott?

És talán a legborzasztóbb, legfeldolgozhatatlanabb, hogy nekem semmi okom erre. Hogy miért én? Nekem rendben kéne lennem, nekem tudnom kéne kézben tartani a dolgokat. Semmi okom az aggodalomra. Nem vagyok ronda, nincsenek komoly betegségeim, fogyatékosságaim, nem vagyok az átlagnál ostobább, vannak diplomáim, nyelvvizsgáim és kedves emberek is körülöttem. A szüleim igazán jó fejek, és mindent a fenekem alá raktak, szeretetet, lakást, mosogatógépet, ikea fotelt, pénzt, lehetőséget. Egy csomó lehetőséget, hogy bárki lehessek, és én nem tudok senki lenni. Nem tudom, hogy kell, nem tudom mit kell csinálni, csak valami zavarodott szerencsétlen vagyok, és már azon is szorongok, hogy válaszolnom kell pár emailre. Nem tudok már semmit. 

Szerencsére borzasztóan hullámzó a hangulatom (legalább nem mindig egyszerűen szar, huh), úgyhogy néha úgy érzem, hogy kicsit mégis jó, meg mintha élnék.  Mint mondjuk mikor elmentem a Margó fesztiválra, és az szuper volt, hallgattam a csomó okos embert, meg Szentesi Évát meg Szécsi Noémit, és láttam a szünetben Totth Benedeket, és az a férfi olyan csodálatosan mély hangon beszélt valakihez, hogy nem bírtam nem hallgatózni,  meg még egy kicsit szép férfi is és szerintem kb ezért fogom megvenni az új könyvét, ami amúgy nem igazán érdekel, de az előző nagyon tetszett és a borító is szép, tök jól mutat majd a polcomon.  Még az is tök jó volt, ahogy bicikliztem haza, mert bár tök sötét volt és az eső is zuhogott, de senki nem volt az úton, és amikor hazamentem beültem a kádba és olvastam egy fél órát. Voltam mulatni is egyszer, már nagyon rég nem voltam a Dobozban, és meglepően jól éreztem magam pedig depresszióm van, akkor most nem szomorúnak kéne lennem? pedig egy férfi rendkívül undorítóan próbált felszedni. Komolyan mondom, én ilyet még nem láttam, hogy valaki felhúzza a pólóját, és iszonyú közel állva hozzám valami erotikus csippendél táncot kezd lejteni, majd amikor mondom neki, hogy köszönöm, de inkább nem, elkezd ordítani, hogy micsoda szarfej vagyok. Esküszöm, döbbenet. Aztán meg az unokahúgom jött haza Londonból a múlt héten, és ez is nagyon jó volt, sok időt töltöttünk együtt, aminek a fele azzal ment el, hogy az aktuális fiúval folytatott diskurzusait elemeztük hogy kávékat ittunk és komoly dolgokról beszéltünk.
Máskor meg olyan rossz a kedvem, hogy úgy érzem megszottyadok, hogy nem marad belőlem semmi, csak egy fekete ürresség, mint egy romlott alma, ami kivül még fényes és piros de ha az ember hozzáér, olyan szottyadt, hogy szét is esik az egész. Pár nappal azután, hogy elkezdtem szedni a gyógyszert, az egyik délelőtt nem vettem be az egyiket, mert azt gondoltam, hogy ó már jól is vagyok, (=10 perce elfogadható volt a kedvem) és elmentem így a városba valamit elintézni, meg mászkáltam még egy fél órát. Mire anya értem jött, olyan rossz kedvem volt, hogy azt hittem, ott mentem lefekszem a padra a templom előtt és meghalok, vagy megrohadok, nem tudom. Azt hiszem, hogy ha egy célom marad csak az életben, akkor az az lehet, hogy soha így ne érezzem magam, mert ez borzasztó. Most már jobban vagyok, és egyre kevesebbszer érzem azt, hogy kész, vége, megposhadok és így maradok örökre, bár a pszichológusnéni szerint a szorongásom nagyon komoly. Ez mondjuk aggaszt, habár minden aggaszt. Mint mondjuk, hogy nagyon gyorsak és élesek a hangulatváltozásaim, ami állítólag normális, de nekem inkább ijesztő... mintha semmi nem is lenne igazi, vagy nem tudom. Ha a szomorúságom elmúlik 5 percen belül, akkor nem is voltam szomorú?? Ha elmúlik a jókedvem, vajon tényleg valaha is jó kedvem volt? Miért olyan a jókedvem, mintha meg lennék hatódva? Mintha minden borzasztóan éles lenne és emelkedett, mintha mindent sokkal élénkebben élnék meg mint egyébként? Vagy mindenki mindent ilyen élénken él meg, csak én ezt nem tudtam idáig? Mintha valami szivárvány menne a fejemben. Nem értem ezt az egészet.

Én csak normális akartam lenni, de még ez se sikerül.

Ja, meg hogy tegnap előtt előtt 27 is lettem, szóval még ez is mindennek a tetejébe. Juhú. Hivatalosan is  olyan öreg vagyok, hogy ha (kicsit átlátszó) 30 vagy 40 denes harisnya van rajtam a megszokott 60 helyett, úgy érzem ki vagyok öltözve.

melyben kimerítem az éves melodráma keretet a pitiáner problémáimra

Ja meg hát túl rég nem szórakoztattam a kedves nagyérdeműt azzal, hogy mennyire nem tudok kapcsolatot teremteni az ellenkező nemmel (de ha őszinte akarok lenni, semelyik nemmel), kerítstsünk már sort erre is.
Az történt, hogy már nagyon rég, novemberben vagy hogy, decemberben talán, megismerkedtem egy fiúval egész véletlen az interneten, egyáltalán nem társkeresés céljából, de aztán pár emailváltás után világos lett, hogy randiznánk egymással. Szerintem ez volt a legjobb emailváltás amit valaha folytattam akármi céljából, ez a fiú okos és szellemes és kedves(nek tűnik), továbbá ugyanarra a szakra járt mint én, ugyanazokra a helyekre utaztunk el csak pár év meg hónap eltéréssel, hasonló dolgok érdekelnek minket, meg hasonló dolgokat találunk viccesenek.  Igazából az a baj, hogy én ilyennek képzeltem a tökéletes fiút. Vagy ezt a fiút képzeltem a tökéletes fiúnak, nem is tudom, mint amikor az ember az internet másik végén talál egy cinkost. Szóval aztán váltottunk még egy csomó emailt, meg gmail chat üzenetet (ki használ ilyet 2017-ben...?), és én tavaly karácsony óta várom, hogy találkozzunk.
Azóta rájöttem, hogy ez teljesen hülyeség, ilyet nem lehet csinálni, nem várhatom hónapokig, hogy egy fiú randira hívjon, meg különben akarnék randizni valakivel, aki azt várja, hogy én majd hónapokig várom, hogy találkozzunk már? Hát nem hiszem.

Csak aztán a múlt héten kiderült, hogy pont arra utazunk majd a családommal amerre lakik, és akkor úgy gondoltam hogy ihatnánk egy kávét, de azóta nem válaszol az emailemre. Most őszintén, ki nem olvassa az emailjét öt napig? Ezt pont nem vagyok hajlandó elhinni. És hát ez most teljesen úgy néz ki, mintha kiderült volna, hogy randa vagyok, kövér és szőrös az orrom, (ezekből kettő lehet hogy különböző mértékben igaz, ki tudja) Nem fogok úgy tenni, mintha a külső nem számítana, és csak a belső értékek meg blabla, nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, és ez nagyjából igaz, de azért mindenki döntse el magának. Én úgy gondoltam, hogy nagyjából mindegy hogy néz ki ez a fiú, mert arról már megbizonyosodtam, hogy nincs nagy sörhasa (ez az a dolog, ami pont nem igazán vonz), van haja (bár tetszenek a kopasz fiúk), és szép mosolya, ami csak jó benyomást kelt és jó ránézni.
Úgy tűnik, hogy túl keveset volt visszautasításban részem, de nekem ez valahogy olyan iszonyúan rosszul esik, hogy nem is tudom mit kell ilyenkor csinálni. Szerintem egy fiút se akarok látni a következő öt évben (hahaha, amúgy persze mindeközben már randiztam valaki mással), és a romantikus szerelem meg hasonlók iszonyú luxus dolgoknak tűnnek, amik nekem ezek szerint nem adatnak meg. Tök hülye vagyok, még mindig.
Meg hát persze az is a baj, hogy bizonyára nem is jó helyen keresem az ilyen kapcsolatokat, nem csinálom jól, nem olyan jó az önértéklésem, nem értem mi történik amikor egy helyes meg izmos fiú randira hív.  Mármint tényleg, mi? mit akarnak ezek tőlem? vajon tudják, hogy milyen puding testem van? hogy löttyedt a combom? hogy még csak most fogok beiratkozni pilatesre?és akkor ilyeneket mondanak, hogy szellemes vagyok meg okos? mi van, ha egyszer elfogynak a vicceim? akkor micsinálok? mind rájön, hogy csak egy löttyedt viziló *
Na jó, befejezem. Egy fiú nem akar randizni velem az interneten, én meg oldalakon keresztül nyavalygok. Mikor növök már fel.

Ez a Mari Andrew amúgy zseniális

*ezután különösen nevetséges lenne felemlegetni hogy mostanában próbálok ilyen "body positive" meg elfogadó lenni magammal, hahaha, de iszonyú, hogy az internet mennyi szorongással tölt el, lehet hogy jobb lenne egyszerűen kikapcsolni

nagyon ritkán, de azért örülök, hogy nem ma vagyok tinédzser*

ugyanis terepmunkám eredményeként** megtudhattam, hogy a mai tinédzserek  mindenféle érzelmeinek leírására csak kétféle lehetőség van, és szerencsére mindkettő férfiak szexuális örömszerzésével kapcsolatos kifejezés:

• "az gecijó"
• "az szopó"

továbbá a "geci"*** véletlenszerű töltelékszóként használva.

na de most akkor hogy szopó? most komolyan? hát ez milyen undorító? és akkor ezt hallottam a Balaton partján egy 30 körüli fiú szájából is. amúgy a káromkodás ellen nem fogok felszólalni, de ez, ez nekem már túl undorító, bizonyára különösen azért, mert ha csak két jelző van, amivel az életben szerzett összes élményünket leírhatjuk, akkor ez igazán nem vall az érzelmek túl széles skálájára.
komolyan, ezért kár elmenni Londonba.(erről volt szó ugyanis a beszélgetésben)




*általában ez nem így van, örökké fiatal akarok lenni, 10 év múlva  ráncosodó izléstelen luvnya leszek ha nem vigyázok
**mögöttem ültek a villamoson, és vagy 20 percig hallgatózhattam
***amúgy tudom, hogy kiveri**** a modorossági biztosítékot ez, hogy idézőjelbe rakom, de szerintem még életemben nem mondtam ki, hogy geci, azon kívül amikor valakinek ezt az esetet elmeséltem
****ez most akkor eh, majdnem pun?

mondatok, amiknek amúgy semmi haszna nincs és még meg is fogok őrülni az összestől

• ne csüggedj
• tarts ki
• csak akarni kell
• ne gondolj rá
• ne gondolj rá, mert akkor bevonzod
• vizionáld 
• ne aggódj
• ne keseredj el
• ne szorongj
• maradj vidám
• csak bebeszéled magadnak
• nézd a jó oldalát
• valahol el kell kezdeni
• velem is...
• nekem is...
• tőlem is...
• engem is...
• maradj nyugodt
• ne idegeskedj
• de mit aggódsz
• legyél laza
• ne foglalkozz vele

semmi meglepő, csak mostanában nagyon nagyon sokat hallom ezeket álláskeresés és hasonló komoly problémák kapcsán, és az az érzésem, hogy ezeket senki nem mondaná magának, ha a saját életéről lenne szó. vagy mondaná de nem hinné el, és amúgy tök mindegy, mert ötvenedszerre már csak iszonyú idegesítő és egy kupac cinizmus mind.

olyan éles, hogy elvágja az arcodat

ez egy irtó idegesítő mondat, amit mindig a fotós tanfolyamon mondott az egyik tanár, amikor valakinek különösen éles makrót sikerült csinálnia (vagy jól photoshopolta).*
na, de most a joy kuponnal minden megváltozott! majdnem. vettem ugyanis egy full frame-hez való nagylátószögű objektívet, hát, szerintem ez tök jó. a fénybeállítást nem annyira sikerült eltalálnom, de akkor is tetszik, majd még gyakorlom. (ezeket semmivel nem kezeltem)

másrészt meg, nem tudom, lehet hogy olyan műanyag a színe? nem tudom, nem értem.

és azt hogy kell csinálni, hogy amikor rákattintok, akkor az eredeti gigaméretű kép ugorjon fel? tudja esetleg valaki?

Ja és az is volt, hogy hétvégén a szüleimnek és a nagynénémnek Velencén volt dolguk, úgyhogy elmentem én is velük, és mindenféle fotókat csináltam miközben össze-vissza kocsikáztunk, meg ettünk gigantikus rántott húsokat, és tök jó volt. Csak hát egyrészt rám jött valami wonderlust, hogy nekem most utaznom kell valahova (pedig csak 40 percet vonatoztam), és az is, hogy én víz mellett akarok lakni. Ez a kis Velencei-tó olyan kicsi, és talán azt hiszem koszli is, de úgy irigyeltem azokat az embereket akik ott laknak és bármikor odabiciklizhetnek a partjára. Jó, a 40 perces vonatozást nem irigylem, de valamit valamiért, gondolom. (És költözhetnék mondjuk a Bodeni-tó partjára is, az úgy se rossz hely.)



*én

be kell valljam

minél tovább keresek állást, annál kevésbé akarok dolgozni.*



*erre két megoldást látok jelenleg: nyitok egy kávézót/hentest/mit tudom én mit, vagy tényleg jelentkezem doktorálni.

most egy kicsit cinikus leszek

vakarhatod a fejed Jancsi

Már megint mi történik itt? Ez lesz a szálljatok ki a méhemből mozgalom második epizódja? Ennyi gyereket akar a kormány? Én is annyi mindent akarok kisapám, egyenlő bánásmódot, meg jó fizetést (amiből felnevelem a gyerekem) meg csokit is, nem csak nőnapon.

Másrészt meg, mindenki hülyének néz, hogy minek jöttem vissza Magyarországra. nem valami olyan helyzetet kéne teremteni, hogy a már élő emberek ne akarjanak elmenni? 

Harmadrészt pár, pár hete olvastam ezt a You can't touch my hair című könyvet, csomó érdekes gondolat van benne a rasszizmusról meg a nőiségről amikkel én még nem olyan sokat találkoztam, és egyre csak azon gondolkodom, hogy magyarra miért nincsenek lefordítva az ilyen könyvek? Se a Girlboss, se a Yes, please, és főleg nem a Lean in (jó, ezutóbbit nem olvastam végig még, de ez a legintelligensebb meg elméletibb)*, van ehelyett ez a borzasztó Fogadd el magad, ami olyan gügyögő stílusban próbálja rávenni az olvasót, hogy fogadja el magát, mintha az összes olvasóról feltételezné, hogy teljesen buta, az önbizalomhiány természetes, és mintha csöpögne az egész könyvből csöpögne, hogy a magyarság egy kishitű nemzet, nincs mit tenni. 

Szóval nem tudom, lehet hogy csak véletlen, de nem vagyok benne egész biztos.**

*amúgy tudom, hogy van még egy csomó hasonló könyv,  de ezek mintha mindenhol ott lennének

**bezzek az összes Danielle Steel meg Marian Keyes olvasható magyarul

szomorú vagyok és gyarló is

Ma békésen álltam a lámpánál a Móriczon, amikor jön szembe két lány, és pont mikor mellettem mentek el, az egyik oda visított a másiknak hogy nézd már, milyen öregasszonyos már az a virágos szoknyája. De az a szoknya olyan szép! Meg kedves! Kicsi kék és sárga virágok vannak rajta, és 300 Ft volt, de pont jó.
Meg amúgy ki mond ilyet másokra hangosan az utcán? Meg így egyáltalán? És amúgy tudom tudom, ezeken a lányokon ilyen iszonyú feszülős és döbbenetesen rövid sztreccsruha volt, amihez túl kövérek voltak és összességében olyan ízléstelenek (ie. mindezt valami deszkás cipővel, a többire már nem emlékszem), hogy féltem odanézni de akkor is. Nekem eszembe se jutott odamondani, hogy hé, prosti, vagy hasonló. (meg amúgy is, kinek jut? és minek?)

 Csak szóval két napja amúgy is iszonyú rossz kedvem volt, az a fajta rossz kedv, amikor nem akarok semmit, csak aludni, és akkor jön ez a két ribi lány, és ilyeneket mondanak, hogy még azt is elfelejtem, hogy a szép fehér adidas cipőm van rajtam ami amúgy tök raj.* Meg hogy én ügyes vagyok, okos meg stílusos.
Már iszonyú közel álltam a síráshoz, meg aztán bementem a spárba, és az összes kifli olyan kemény volt, hogy szörnyű, meg beállt mögém egy olyan büdös szájú férfi a sorba, hogy teljesen rosszul lettem. Majd azzal fejezem be a panaszáradatot, hogy végül egy csomó ideig kerestem egy kétszázast a táskám alján, hogy a bolt bejárata előtt ülő hajléktalan tolókocsis nőnek adjam, de annyira sokan voltak körülötte, hogy nem mertem oda menni, és hát ha őszinte akarok lenni, legalább részben azért adtam volna, hogy legyen indokom megsimogatni a macskáját, de még ez se adatott meg.
nyaúú aúú.







*még én is remélem, hogy csak irónikusan használok ilyen szavakat

SKILLS

továbbá van ez az idegesítő "skills" szekció az önéletrajzomban ahova kb semmit nem tudok berakni a nyelvtudásomon meg az spss-en kívül, szóval a dolgok amiket még a további felnőttéletemben meg akarok tanulni (nagyjából fontossági sorrendben, de azért nem annyira)

• az spss-t még jobban, meg az RStudiot is (vagy egyáltalán olyan szintre jutni, hogy ne verjen ki a víz attól a szótól, hogy syntax ablak)
• franciául (ez tök hasznos lenne az antropológiához) (tudnék eredeti nyelven Bourdieu-t olvasni! mondjuk nem mintha akarnék)
• esetleg hollandul, mert az olyan vicces
• varrni
• sajtot csinálni
• szappant csinálni
• hímezni, kötni, horgolni (ezek nagyon fontosak)
• németül még jobban (már így is elég jól tudok, de mindig van feljebb, továbbá szlengkifejezéseket meg könyveket is akarok tudni játszi könnyedséggel olvasni (most vettem egy Bánk Zsuzsa könyvet a bolhapiacon, aaaaannyira lírai az a nő, hogy megőrülök, olvassa mindenki)
• tortát sütni, spontán tudni süteményt sütni, és pogácsát(!!)
• fail-safe kajareceptekből párat megtanulni
• úgy egyáltalán, megtanulni jól főzni
• tűzzománcozni (kiskoromban csináltam egy kis ideig, sose értettem, miért nem foglalkoztam ezzel többet)
• HDR képet csinálni
• videót szerkeszteni, vagy egyáltalán tudni, hogy kell csinálni egy videót
• megtanulni írni (vagy egyáltalán írni valamit, továbbá megtanulni ilyen esszé-stílusú dolgokat írni, amiket mostanában szeretek olvasni, mondjuk ehhez élményeket kéne szereznem, hogy legyen miről írnom)
• ékszert csinálni fémből (vagy bármit csinálni fémből), ez csak mostanában jutott eszembe, mert ott voltam a Mammutnál és ott van egy ötvös, meg láttam egy interjút Candice Neistat-tal (akinek amúgy nem is igazán tetszenek az ékszerei, de mindegy)
• továbbá mindenféle dolgokat megtanulni a modern technológiáról (most nem is jut eszembe semmi, ez baj)
• további dolgok se jutnak eszembe, de úgyis kb 90 leszek, mire ezt mind kipróbálom
• de amúgy láttam egy cipő készítő workshopot az interneten, az is érdekel.

Update: ja, eszembe jutott még egy nagyon fontos dolog, photoshopolni (!!!) meg HTML kódolni, azt még tudnám is használni biztos.

most mondja bárki, hogy nem vagyok telhetetlen.

who runs the world

ez az álláskeresés olyan borzasztó. az önéletrajzom dögunalmas, az önéletrajzomat szerkeszteni dögunalmas. elriasztanak az álláshirdetések, ahol külön kiemelik, hogy fényképpel.

életemben nem éreztem magam ennyire semmirekellőnek, semmirevalónak, nem értek semmihez, nem tudok semmit, a többi ember sokkal okosabb, 20 oldalas önéletrajzuk linkedin profiljuk van, menten sírva fakadok. mondjuk én 26 vagyok, és még mindig marhára nem tudom mit  csinálok.

ja, és hogyaszongya, van vagy öt releváns álláshirdetés, meg tegnap felmentem a civiljob.hu-ra, most már tuti, hogy közellenség lettem.

továbbá ezek:

Kancellárt ide

amúgy akkor most ki maradt a Corvinuson?

szolidaritás

Szóval csak azt nem értem, hogy amikor valaki beledob a kukába kb 10 zsömlét egy zacskóban, akkor miért dobja bele a kukába? Miért nem teszi mellé, hogy a hajléktalannak ne kelljen könyvékig a kukába nyúlnia?

meg egy dolog, amit betiltanék

a dolgok horoszkóppal való racionalizálása. (meg úgy egyáltalán, a horoszkóp azon túl, hogy 3 sor a rejtvényújság hátulján.)

a kedvenceim:
narancssárga lesz a nappalink meg ilyen mediterrán, tudod, a bikák az ilyen földszíneket szeretik

igen, az a barátnőm is skorpió pont mint te, biztos jól kijöttök majd! 

az anyukám szerint nagyon rossz benyomást kelt, hogy skorpió vagy, és elég aggasztó, a skorpiók túl határozottak. 

ez csak egy ruha

nincs igazán véleményem az esküvőkről, meg nem is  képzeltem el soha, hogy milyen lenne az enyém, de tavaly pl. az egyik barátnőm 260ezret költött az esküvői ruhájára. what the what!!! amúgy gyönyörű ruha volt, de hogy annyival gyönyörűbb-e, hogy az megérjen 260 ezret, hát, nem tudom, ugyanakkor ki vagyok én, hogy ezt megítéljem.
amúgy ha most akarnék házasodni, szerintem ezt venném fel, csak 18ezer a hm-ből, meg véletlen egészen hasonlít arra, amilyennek a jövendőbeli esküvői ruhám képzelem.(rakott szoknya, csipke) csak mondjuk béna, hogy az alsószoknya csak térdig ér, de ez biztos orvosolható.

amúgy lehet, hogy csak azért böki a csőröm a 260ezres ruha, mert a vacsora nem volt valami szuper*, mit tudom én. 

*standard éttermi menzakaja, pörkölt-rántott sajt-töltött hús triumvirátus

egyszerű dolgokról

Sajnos megnéztem ezt a videót, nem kellett volna.*  Mindenki nyugodjon meg, most nem erről a borzalomról fogok beszélni, meg nem is a feminizmusról, hanem csak ilyen egyszerű dolgokról, mint bókolás meg véleménynyilvánítás.

Szóval hogy bókolás. Jó, nem is bókolás, hanem egyáltalán, véleménynyilvánítás, mondjuk a testemről.  A közelmúltban azt mondta nekem egy fiú, hogy nem tökéletes a testem, de neki nagyon tetszik. (igazából egy konkrét testrészt nevezett meg, de ez most mindegy is, meg lehet hogy nem is azt mondta, hogy "tetszik" hanem valami mást, nem emlékszem) Na, és szerintem ez sértő. Az ilyen félbók-félsértések szerintem borzasztó tiszteletlenek bármilyen helyzetben, de főleg olyasvalakitől akivel az ember intim helyzetekbe kerül, meg látjuk egymást meztelenül és hasonlók.  

Mármint én tudom, hogy nem vagyok tökéletes, csak nem akarom hallani, hangosan kimondva sokkal rosszabb. És amúgy is, a szerelem, vagy akármilyen romantikus kapcsolat nem arról szól, hogy tökéletesnek látjuk egymást,vagy legalábbis reméljük, hogy a másik nem veszi észre a tökéletlenségeinket? Vagy egyenesen szupernek találja őket? Én nem akarom tudni, hogy a másik átlát a szitán, és tudja, hogy kicsi a mellem és narancsbőröm van. Nem akarom tudni, hogy tudja, hogy sokszor nagyon lassan csinálom a dolgokat, hogy a hajam nem mindig jó. Persze, hogy nem mindig jó a hajam. Valahogy olyan tárgyiasítónak érzem az egészet, hogy egy nő összes testrészét vmi kommentárral kell illetni, valamit mindig mondani kell, mintha az lenne a nőiségem megtestesítése, hogy szép a mellem. 

Persze fogalmam sincs, hogy mások hogy gondolkodnak, de nekem soha eszembe se jutott megmondani a teológusnak hogy ja amúgy egy kicsit talán vékony vagy (amúgy volt egy idő, amikor iszonyú vékony volt) mert még ennek ellenére is vonzónak találtam, ő mégis valahogy egyébként abszolút tárgyilagosan megjegyezte, hogy én se vagyok vékony, de mégis olyan kifinomult vagyok és vonzó. Wtf? Ez most szövegkörnyezetből kiragadva azt hiszem, nem is olyan rossz, de akkor teljesen kiakadtam rajta, vmi kövér, és egyébként ténlyeg kb 150 kilós lányról volt szó, akivel az egyik haverja véletlen randizott az interneten. Véletlen!! 

Egyébként ehhez kapcsolódó kellemes kis vicces anekdota (nem) hogy egy csomó ideig azt hittem, hogy az összes fiú akinek tetszettem, vagy érdeklődött irántam biztos teljesen hülye és/vagy ízlésficamos, vagy ez az egész csak tévedés lehet. Vagy ha nem, akkor tuti, hogy a fiú a béna, nekem csak ez jut, és én bénákkal nem kezdek. 

A másik meg, ez az egyet nem értés dolog, és a hisztizés. Miért midnig a nőkre mondják, hogy hisztiznek? Az exfiúmmal valamin nagyon összevesztünk nem sokkal azelőtt, hogy elmentem volna Berlinbe a szakmai gyakorlatra, kb az volt a lényege, hogy mondtam neki, hogy miért midig én vásárolok be, és költök el egy csomó pénzt,  és aztán cipelhetem a száz kilós szatyrot,ő meg nem mondott semmit, csak hogy ne hisztizzek, és bejelentette ő akkor most hazamegy. Annyira mérges voltam, hogy azt hittem, hogy ott az Allee közepén elkezdek vele ordítani, mert nekem ne mondja senki, hogy ne hisztizzek. Állandóan, ill. kb az összes konfliktusunkat azzal kellett megoldani, hogy ne hisztizzek (=hogy merek nem egyet érteni, kvázi miért vagyok engedetlen). Nem vagyok engedetlen mert nem értek egyet, és nem azért nem értek egyet, mert épp menstruálok.

Meg egyáltalán, ha egy nő nem ért egyet valamivel, akkor miért univerzálisan azt kell rásütni, hogy hisztis?

Ja meg pár napja megmondtam egy fiúnak, hogy tiszteletlen velem, és nem szeretem ha valaki tiszteletlen velem, látszott, hogy nagyon elszégyellte magát, a végén már majdnem rosszul éreztem magam, mert szóltam valamiért. Tessék, megtette a hatását a mindenféle konzervatív szocializáció, patriarchális társadalom kösz kdnp. 

*amúgy én tiszteletlennek és pitizőnek érzem, hogy nagyvezérünk konzekvensen azt mondja, hogy hölgy vagy asszony, ahelyett hogy nő, szerintem ebben a kontex

ma van Valentin nap, és a poszt amit bárcsak én írtam volna

via

persze, hogy a tinderezésről szól, és ez az ausztrál Jane nevű orvostanhallgató lány olyan intelligenseket mond az online társkeresésről, olvassa mindenki.

ja és ezt a videót is a nők helyzetéről, amit Martine posztolt pár hete.

ja, meg az az új szokásom (jó, hát tart vagy 3 napja, de akkor is), hogy smothie-t csinálok reggel. semmi különös, csak banán,körte, egy kis mandarin meg pár szem eper, és almalét használok tej helyett, jó ég, annyira jó.
mondjuk majd amikor legközelebb nyafogok, mert magányosan fogok megszottyadni, akkor emlékeztetem magam, hogy reggelente smoothie-kat van időm csinálni.
sovány vigasz, a hasam is lehetne laposabb.

rinyaszombat és más nyafogások

Jó, már vasárnap hétfő van, de ezt szombaton kezdtem, és hát el vagyok késve, mint úgy mindennel, főleg az életemmel.

És inkább mégis írok komoly dolgokról. igazából egy ideje nem mennek jól a komoly dolgok, meg semmilyen dolog. az egyetem különösen nem olyan jó, mint hittem hogy lesz. Volt nekem ez a szorongásom úgy 20-22 éves körül, és azt hiszem, hogy megint van, és talán még rosszabb is. A rossz dolgok legalább fele egyébként abból áll, hogy bevalljam magamnak, aztán meg elfogadjam, hogy valami problémám van, amit nem tudom hogy javítsak meg magamnak. Meg aztán az is, hogy ne éljem meg ezt valami rettenetes stigmaként, és ne ostorozzam magam ilyenekkel, hogy de mi van, ha megtudják...? így senki nem ad nekem állást! így senki nem fog randizni velem! leprás vagyok!
Amúgy ha valamelyik barátnőmmel történne ilyen, biztos, hogy luxusteákat vennék neki, meg csirkelevest főznék neki és megsimogatnám a fejét, de magával csak nem bánik így az ember! Puhánynak néznek ezek engem? Mi vagyok én? Ja, nem.
De amúgy meg tényleg, hogy hitessem el magammal, hogy nem csak rinyálok? Miért nem szólt senki, hogy ez olyan nehéz? Hogy ez nem annyira múlik el, ha csak nem teszek tudatos lépéseket az ügy érdekében?

Elég aggasztó volt, hogy újabban csak úgy elkezdek sírni. Én nem szoktam csak úgy sírni. Sírok megható filmeken, ha menstruálni fogok, akkor megható karácsonyi reklámokon is, de amúgy nem sírok. Nem sírok ha szakítok a fiúmmal, nehezen sírok ha meghal a nagymamám, de csak úgy spontán soha nem sírok. Főleg nem biciklizés közben az esőben.Ez amúgy valami filmben kifejezetten drámai pillanat lenne, de igazából kifejezetten hideg volt, és olyan... nedves. Egy kicsit segít, ha felhívom az apukám, mert ő olyan jó fej, hogy szerintem valami motivációs tréner lenne vagy humorista, ha nem mérnök. Segít, ha nem iszom annyi kávét, azóta már tudom, hogy a kávé kifejezetten nem tesz jót a szorongásnak.
Decemberben kellett volna valami prezentációt csinálnom az egyik csoporttársammal, aki aztán lemondta mert egyetemet vált meg mit tudom én, szóval mégsincs szüksége erre a modulra, én meg annyira bepánikoltam, hogy az utolsó percig gyakoroltam, aztán meg teljesen rosszul lettem az idegességtől, majd még el is aludtam, szóval végülis nem tartottam meg a kiselőadást. Vállveregetést persze nem vártam, de a tanár nem hogy segítőkész nem volt, de egyszerűen csak gonosz volt. No mindegy, szóval én ekkor úgy éreztem, hogy belefáradtam mindenbe, az egész életembe, hogy állandóan, mindenen úgy aggódom, mintha államvizsgázni mennék, és nekem nincs kedvem, és ez nem megy és nem jó. Azt hiszem, ezt az egész mesterszak nem olyan jó, talán hülyeség is volt, de ezt még nem merem kimondani, de mindenesetre olyan fáradt vagyok, fáradt a lelkem, mit tudom én.
Valami nem jó, és én nem akarok így élni.

Mármint én a kevés racionális pillanatomban tudom, hogy a szorongásaim teljesen hülyeségek, mit gondolnak ha ezt mondom, ha ezt csinálom(észre se veszik), ha így lesz, ha kések tíz percet, ha túl sokat iszom véletlen(nevetnek), hogy bemegyek a promodba, és biztos rajtam nevetnek mert semmi nem jó rám, mert nagy a fenekem meg ronda vagyok és kövér (de amúgy minden létezik minden méretben). Másrészt meg, hogy gondolnám már a szorongásaim teljesen hülyeségek? Mit tartsak fontosnak, ha nem a saját problémáim? Akkor most hogy működik ez? Nem értem.
Meg hát nem is tudom megoldani, én csak egyszerűen haza akarok menni. Az a baj, hogy nem akarok hazamenni, irracionálisan félek attól, hogy Magyarországon fogok megposhadni, egyedül és szegényen halok meg a macskáimmal, vagy mit tudom én. (tetszés szerint illesszünk be további irracionális félelmeket) De mindegy is, hogy lesz, mert nekem amúgy semmi sem jó, de ezt már megszoktuk.

Amúgy az egyedüllétről jut eszembe, hogy engem nem zavar annyira hogy nem vagyok senkivel, és pár hete jutott eszembe, hogy tul.képp már rég nem érdekel a szex. Ill. az intimitás, nem tudom. Mikor különösen rossz a kedvem, akkor különösen nem érdekel a szex meg semmi, még olyan szinten sem, hogy eszembe jusson, még annak is örültem szinte, amikor az a fiú lemondta a randit. Nem akarom hogy valaki hozzámérjen, vagy megsimogassa a hajam vagy azt mondja hogy szép vagok, mert olyankor csak azon gondolkodom, hogy biztos csak hazugik és/vagy nem komplett.
Meg aztán eszembe jutnak az ultraelhibázott előző kapcsolataim, amiktől szintén teljesen elszomorodom, mert tavaly voltak ezek a fiúk akik ilyen közel voltak hozzá, hogy tökéletesek legyenek, de aztán valami mégse volt jó, mégse működött, egyáltalán nem működött, és ha kedves okos jóillatú fiúkkal nem tud működni, akkor majd pont a kevéssé jófejekkel fog, mi? Ugyan kérem.

A rinyálást ezennel kimaxoltam, a viszonhallásra.

ma meg az volt, hogy végre megcsináltattam a biciklim, ami nem is volt defektes, csak a szelepsapka leesett, amitől amikor a pumpát lehúztam, mindig kihúzódott a szelep azon része is, amitől az egész kerék azonnal leeresztett. mindenesetre sikerült az egészet német nyelven intéznem, és még egy kosarat is vettem, szóval rettentő elégedett vagyok. kivéve, hogy most a hátsó világítás is elromlott, szóval holnap vissza kell mennem azt is megcsináltatni.
aztán vettem egy kicsi karika fülbevalót, mert itt az összes menőnek látszó lányoknak ilyen van, és tudni akarom mi ez a hype. persze egyáltalán nem illik hozzám, én a csingilingi fülbevalókat szeretem amiket Izraelben meg Indiában vettem, de azért párszor fel fogom venni, hátha érzek valami változást.

és a bizsubolt előtt volt egy elég fiatal hajléktalan, pont olyan sötét haja meg borostája volt mint az exfiúnak, és ettől olyan nosztalgikus lettem, vagy szomorú vagy nem is tudom, egy pillanatra már majdnem hiányzott. az álomittas arca meg a szép borostája meg hogy akkor mindig milyen szépnek láttam.
aztán amikor jöttem ki a boltból akkor már nem volt ott a hajléktalan, és átmentem pár utcán és ott sem volt, és nem tudtam odaadni neki az almám.
jaj nem tudom.
ja de, aztán eszembe jutott amikor szakítottam vele és azt mondta hogy egy sznob ribanc vagyok és abban a pillanatban már nem is fájt, már nem is tudott fájni, inkább csak meg voltam döbbenve.
minden olyan hideg.

januári cipőkiadás

az ideális férfi tulajdonságairól szóló már amúgy is 672 oldalas listára kerüljön már fel még az is, hogy elnézi az összes divattal meg ruhákkal kapcsolatos hóbortomat is. továbbá nem bánja, ha ezt vagy azt veszek fel, mit tudom én, persze elméletben sokkal extrémebb vagyok mint gyakorlatban. (gyakorlatban csak állandóan hülye/fura virágos meg vintage szoknyákat veszek) (de igazából csak még mindig meg vagyok sértődve, hogy a fodrászlány nem lelkesedik ugyan úgy a farmer kötényruhákért mint én, mondjuk nem látta mire gondolok, de akkor is! hogy merészeli! )
már mint most megint, hogy fura cipők.:

arany Superga, de nem a fényes, hanem a matt. meg úgy egyáltalán az összes Superga, miért tartott annyi ideig rájönnöm, hogy sokkal kényelmesebb mint a Converse, vagy kb. bármi? 

martens bakancs, olyan üdítően trampli, nem tudom, mindenesetre nagyon tetszik 

ja, meg ez a Nike blazer, az unokahúgomnak volt ilyen amikor 15-16 évesek voltunk, és soha nem értettem, most meg mindenkinek ilyen van (és persze vastag színes gyapjúzoknikkal hordják! #divatdiktátorok) , így nekem is azonnal muszáj egyet beszereznem. 

igazán komoly és értelmes dolgokról most képtelen vagyok blogolni, bocsi.

in other news

meg még az is volt, hogy egy fiú randira hívott még decemberben, de elmaradt, én meg még örültem* is neki, mert úgyis ronda vagyok és kövér.

majd pár napra rá újra felvette velem a kapcsolatot facebookon a teológus** akit épp megcsalt a barátnője és dobta, és most megint zárdába akar vonulni. amúgy az előttem előtti barátnője is megcsalta már, szóval ez nem az első, és egy kicsit azon gondolkodom, hogy vajon van-e vmi alapja, hogy sorra elhagyják. mármint amúgy ugyan olyan hülye mint 5 éve, pont ugyan úgy azon pattog, hogy ő bűnös, mert házasság előtti szex, iszonyú nehéz vele bármiről komolyan beszélni bármiről. kb 10 perc után világossá vált, hogy csak azért írt mert szexelni akar (burkoltan még meg is mondta, szamár)  és én olyan mértékben undorodom ettől az egésztől, hogy szexelés a teológussal, hogy van ez, meg egyáltalán ez a fiú, így változnak az ember preferenciái, eképesztő. másrészt meg, annyira felháborít ez az egész, hogy nincs kivel szexelnie, és azt gondolja, hogy majd csak úgy elővesz a fiókból mint egy tavalyi kesztyűt, hát nem is értem.



*ez valójában rettentő szomorú, én is érzem
**emlékszünk még rá? hát legszívesebben én nem emlékeznék

jaj olyan jó volt, ahogy tegnap vissza értem Oldenburgba és kinyitottam a hátizsákom, és akkor ott volt három rántott csirkecomb meg krumplipüré, a konyhában pedig még egy kis céklát is csórtam valakitől.
meg az is olyan jó volt, amikor a vonaton a büfésnénitől először hallottam igazi norddeutsch-ot, Moin, ik mach sofot oof!

másrészt meg, napok óta halálosan döbbent vagyok, a frissen házasodott barátnőm komolyan már most beteljesítette a kövérlászlói princípumát, és lehetőleg azonnal gyereket akar, azonnal!  az az érzésem, hogy ez nem egy túl átgondolt döntés, csak valami túlromanticizált képzet a gyerekvállalásról, de hát mit tudom én.
na és akkor tegnap a repülőn ült egy magyar fiú a német feleségével, meg a tipikus kis fehérszőke gyerekükkel, és az egész olyan irtózatosan cuki volt, hogy menten folyósra olvadok. a fickó egyfolytában az Iciripicirit szavalta a gyereknek meg az Altatót meg még valamit, amit most elfelejtettem, a nőtől meg csak annyit lehetett hallani, hogy nein, Julia, neim!! amikor a gyerek ököllel ütötte a repülő ablakát. (nem mintha egy féléves ki tudná törni egy repülő ablakát)
jaj nem tudom, nekem ez az egész gyerekvállalás olyan ijesztő, de ez a család olyan kis kedves volt, meg olyan szeretettel bántak egymással meg a gyerekkel, hogy az teljesen megható.
olvastam egy nő cikkét valahol a fura családjáról, aminek az volt a lényege, hogy ugyan a szülei szeretetben nevelték őket, sosem szűntek meg szerelmespár lenni, és az intimitás milyen fontos volt mindig, és volt valami olyan kapcsolatuk, amiknek a gyerekeik nem voltak részei. szerintem ez egy olyan szép gondolat, és azt hiszem, én is így akarok élni, bár persze fogalmam sincs ez hogy működik. arról sincs fogalmam, hogy a szüleim kapcsolata milyen, és hogy élnek egymás mellett. jó, azt látom, hogy elég jól, de egyrészt, gyerekként nem voltak kritikai meglátásaim a szüleim házasságáról, most meg már nem akarok ilyeneket kérdezni anyámtól. úgy értem, én holt biztos, hogy nem akarom megkérdezni anyámtól, hogy milyen a szexuális élete, bár bizonyára neki is épp olyan bizarr, hogy én egyszer megosztottam vele az enyémet, az meg, ahogy az unokahúgom elmondta nekem, hogy az anyja épp azt mesélte a délután (de ekkor voltunk vagy 12-13 évesek) hogy az anyja valahogy elmesélte valami film kapcsán, hogy leszopta a szeretőjét, no hát ez a morbidságok morbidsága.

jaj meg volt egy tök jó film élményem is, az Ernelláék Farkaséknál, az egész film másfél nap alatt játszódik, és semmi iszonyú megrázó nem történik, de valahogy az egész egy tömör magyarság élmény volt. mondjuk lehet hogy nem, és csak képzeltem mert mindig amikor Bp-en vagyok és egyedül kujtorgok meg aztán eszem a kakaóscsigám meg túrórudim a moziban, akkor erre vagyok kiélezve, hogy itthon vagyok, jaj nekem. azt hiszem ez az egyik fogadalmam 2017-re, hogy több jó magyar filmet akarok megnézni és könyvet elolvasni, meg egyáltalán akármilyen kultúrát fogyasztani.