cuki díj

Kaptam egy cuki blogdíjat Molly Bloomtól, amit nagyon köszönök, és persze nem hagyhatom ki, hogy eldicsekedjek vele. és egyébként is, nagy öröm számomra ez, mert tovább is kell adni csak hogy mindenki a pokolba kívánjon örüljön, a szerencsés nyertesek tehát:

ab
ellie
jimmy

itt a tavasz

és a lefényképezett majd facebookra kiposztolt szakdolgozatok ideje. én meg ne kapjak már visítórohamot.

csak még utoljára a fiúról

persze csak rinyálás, de azért mondom:

meg hát magamat ismerve ez az utoljára nyilván hazugság, de mindegy, kivételesen hadd ne kizárólag magam szidjam. ill. ez nem is szidás, gondolom.
mármint nem hibás senki amiért nem vagyunk szerelmesek egymásba, belátom, hogy nem vagyok olyan dekoratív mint ideális lenne, és talán annyira okos sem, de szerencsémre úgy sincs olyan, hogy tökéletes ember így már nem is aggódom.

szóval részben az a baj, hogy nem is tudom igazán, hogy kell ezt a kapcsolat dolgot csinálni, nem tudom, hogy jó nekem, hogy jó a másiknak, mi a normális és mi nem (van-e olyan, hogy normális, vagy nem normális?), csak azt tudom, hogy mikor nem jó nekem és arra is csak akkor jövök rá, amikor pokolba kívánom az egészet. azt viszont tudom, hogy nem vagyok köteles elviselni ezt az egészet, ha nem tesz maradéktalanul boldoggá, nem kell elviselnem a fiú siránkozását, mert komolyan mondom, én ilyet még tapasztaltam, hogy valaki folyamatosan panaszkodjon. úgy értem, én is szoktam, a blog a legjobb tanúja ennek, csak én már úgy érzem, hogy ez olyan fokon érzelmi teherré kezd válni, hogy már nem tudom elviselni sokáig.
mármint pont elég sokszor érzem magam nyomorultnak és vacaknak, a céltalanságról nem is beszélve, és akkor jön ez a fiú, aki ugyan ez a köbön, és én próbálok nem a negatív dolgokra koncentrálni folyamatosan, de így nem lehet nem arra gondolni hogy ronda vagy és kövér és szerencsétlen hogy valaki folyamatosan ezt hajtogatja melletted. de nem is igazán ez a baj, mondjuk persze ebben a helyzetben nincs kulcsprobléma, nem tudom igazán ki a hibás azért, mert nem vagyunk szerelmesek egymásba, valószínűleg senki, ugyanakkor nem tudom, hogy szeressek valakit aki ilyeneket hajtogat, hogy ronda vagyok, sovány és buta, és a családom túl szegény, és ennél már csak rosszabb lesz, ez egyszerűen lehangoló.

ez most nem hangzik valami intelligens érezelem kifejezésnek, de egyszerűen úgy érzem, hogy pillanatnyilag van elég a saját problémáimból is, és ilyen mértékben nem tudom kezelni még másét is. nem tudok, nem lehet megoldást javasolni, mert semmi sem jó, és semmit nem akar, csak a csodát és elszomorít, azt hiszem túlságosan is, hogy szegény szegény fiú ilyen megkeseredett.
és már azon is aggódom, hogy mi lesz szegény fiúval, ha azt mondom neki, hogy a viszonlátásra, gondolom semmi és majd keres mást, de én már nem tudom.
meg ez is,hogy én nem tudom, hogy meddig és mennyire kell türelmesnek lenni, én már most úgy érzem, hogy túl sokáig ill. eleget voltam az, de mi van ha nem is, mi van, ha csak rémesen intoleráns és türelmetlen vagyok.

jó, igazából mind tudtuk, hogy így lesz, de azért elmondom, hogy tényleg igazatok volt, tényleg nem tudok, nem akarok ezzel a fiúval lenni.
mármint, hogy legyek valakivel sokáig, aki ha veszek neki egy túrórudit csak úgy, azt mondja, jaj köszi, úgyis tartoztál 100 forinttal?* 




*jó tudom már megint látszólag random tényekre alapozom ezt az egészet, nyilván nem csak erről van szó.

azt utálom ebben a fiúban, ami én is vagyok. határozatlan, nevetségesen önbizalom hiányos,szorongó. hogy nem tudja mit akar. hogy egyszerre több értékrendnek akar megfelelni, hogy szégyelli magát olyan dolgokért amiket nem követett el, hogy elutasít úgy, hogy nem is tudja, hogy nem mer semmit.

hogy nem tudja azt mondani, hogy nem.
és én sem tudom azt mondani, hogy nem. nem tudom, nem tudjuk kinyögni, hogy a viszontlátásra. nem tudunk csak barátok lenni, és nem tudjuk szeretni sem egymást, nem, nem igazán. nem tudunk, nem merünk veszekedni ezen, és sírni egymás vállán, csak félve ülünk csendesen a Feneketlen tónál órákig, és nem tudjuk, hogy mit mondjunk.

talán azt várom, hogy örökre ott maradjunk azon a padon, és ne kelljen gondolkodni, hogy mi lesz holnap vagy az után, és hogy mit érzek, és mit nem és én csak türelmes akarok lenni, de nem tudom hogy és főleg, hogy van-e miért. és hogy van-e értelme megbocsájtani, vagy egyáltalán, hogy mi ennek az egésznek az értelme.

mert persze, akármit csinálok, ez mindenhogy kockázat, mindenhogy rossz egy kicsit, és mindenhogy fájni fog nagyon mert most, hogy nincs vége, csak azon gondolkodom, hogy mit csinálok rosszul, de ha vége lenne, akkor azt hiszem rettentően hiányozna, de akkor talán lenne más, akit sokkal jobban, így viszont nincs más, és nem is fáj, de nem is jó olyan nagyon.
és talán én túl megbocsájtó vagyok, de arra is jutottam, hogy én nem akarok mindenféle szabályokat a kapcsolataimban. nem akarom, hogy csak mert nem lettem azonnal szerelmes egyből kiessen a pikszisből a fiú. nem akarom, hogy csak mert bántottuk egymást, és rosszul bántunk egymással azt kelljen gondolnom, hogy biztos nem  tisztel, vagy hogy én nem tisztelem, és akkor biztos nem működne. és nem akarok saját magamnak mindenféle klisékről magyarázkodni.nem akarok kidobni valakit mert mindenki azt mondja, hogy legyen vége most azonnal kurvagyorsan. nem tudom, hogy akarok-e hallgatni még bárkire is. nem tudom, hogy lehet-e legitim ítéletet hozni ebben a kérdésben, nem tudom, hogy én tudnék-e.
 mármint nyilván gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen ember aki valami félresikerült kapcsolatban van, és tudom, hogy nincs jogom olyan kivételesnek képzelni magam. nem ez van, csak hogy én gyakorlatlan vagyok, ez a fiú meg annyira jóillatú.

nem csinálok semmit,mert félek, hogy nem fog sikerülni, nem fog sikerülni mert nem csinálok semmit.

talán sokkal egyszerűbb lenne minden, ha vége lenne. mert mintha bele szorultunk volna ebbe az egészbe.

szánalmas az egész, főleg én, de azért mondom.:

mert már majdnem leírtam, hogy megoldódott tegnap ez a nem vagyok beléd szerelmes kérdés, de rájöttem, hogy ez valószínűleg soha nem oldódhat meg.
egyrészt, mert ez inkább nem vagyunk egymásba szerelmesek kérdés.
másrészt, mert olyan fokon kiábrándító volt, hogy ha az is lettem volna, akkor sem tudnék szerelmes lenni ebbe a fiúba. azt hiszem.de tulajdonképpen nem is tudom már mit gondolok. azon kívül, hogy igazából nem kifejezetten akarom hogy vége legyen (és ő sem).

csak nem tudom, hogy ha eddig nem lettünk szerelmesek egymásba akkor ezután lehetünk? van értelme erre várni? lehet? és ha ott lóg a fejem felett a tudat, hogy mire várok, akkor lehet érezni bármit is?

meg hogy mások is vannak úgy együtt lányokkal meg fiúkkal mindenféle nagy szerelm nélkül. és csak a szexről szól, vagy nem, de most nem is igazán ez a lényeg. hanem, hogy ez olyan kiábrándító. úgy értem, én 22 vagyok, nem kötelességem úgy lenni valakivel, hogy lagymatag legyen, kicsit mintha besavanyodott házastársak lennénk. és igazából mindketten megérdemeljük, hogy szeressünk valakit,nem? és így, hogy nem is szeretjük egymást nem csak az időt vesszük egymástól el? nem pazarlás ez az egész? illetve, lehet olyan egyáltalán, hogy pazarlás?

meg ez is, hogy szerelem. mármint mindenkinek van elképzelése a szerelemről, de honnan tudjam én azt biztosan, hogy kibe vagyok szerelmes igazából? ill. hogy szerelmes vagyok-e igazából? és mi van ha valaki azt gondolja, hogy én szerelmes vagyok én meg úgy érzem, hogy ez nem az? akkor kinek van igaza? és mi van, ha soha nem fogom tudni magamról?

és hogy végülis én nem is akarom,hogy vége legyen ennek az egésznek ezzel a fiúval.nem tudom miért. mondjuk nincs vele olyan nagy baj, már amikor nem közöl kevéssé triviális dolgokat úgy mintha köztudott tény lenne. (erről most miért akarom magam meggyőzni? ej)  és hogy egyikünk se akarja otthagyni a másikat és akkor már nem is tudom mi van itt. jó szex.

apám konfliktuskezelési tanácsai

mindig amikor jól csinál valamit adj neki egy kockacukrot, úgyis olyan sovány.

hogy is mondják ezt, ja igen, Isten tényleg nem ver bottal.
mondom sorrendben:
-a fiú mellékes, captain obvious információként megosztja velem, hogy hát igen, a nem is tudom milyen nevű atyával ma azt tárgyalták hogy milyen rossz, hogy 10 éve nem volt szerelmes (mi volt az előző barátnőiddel akik közül az egyikkel 2,5 évig jártál? és hogy lehetséges, hogy 10 évig tényleg ne szeress egy lányt sem, barátocskám? nem lehet, hogy a fiúk érdekelnek?) a.k.a. engem se szeret, ugye.
-sírok ezen egy kicsit, csak hogy másnapra diagnosztizáljam magam, hogy nekem biztos genitális herpeszem van
-rettegek még pár órát, csak hogy elmenjek az orvoshoz, aki azt mondja, nincs, amitől én halál boldog vagyok vagy egy órán át
-amikor a fiú megállapítja a gyógyszer nevére, hogy biztos candidám ehm, candidánk van
-a lakótársam megállapítja, hogy én tul.képpen bele vagyok esve ebbe a fiúba
-tovább rettegek, ma reggel elmegy orvoshoz, kiderül, hogy nincs candidánk, semmi baj
-csak hogy kiderüljön pár óra múlva, hogy az ieltsen az egyik modulban túl kevés a pontom 0.5-tel, persze, hogy

hab a tortán szcenárió: amikor kiderül, hogy viszonzatlanul szerettem meg ezt a fiút én meg majd síró görcsöt kapok jó esetben hazafelé a buszon, rossz esetben a fiú előtt

már megint csak tinédzserproblémák

Mindig az van persze, hogy egy pillanatig azt gondolom, hogy jobb vagyok a többinél, különb, erkölcsösebb, hogy én tudok helyesírási hiba nélkül írni, csak értelmes filmeket nézek meg, és nem fekszem le fiúkkal csak úgy. hogy nem vagyok szerelmes beléjük. vagy ha igen, akkor legalább ők szeretnek engem, legalább egy kicsit. 

és nem történhet velem olyan sem persze, hogy engem kihasznál egy fiú, egy vallásos fiú meg végképp nem. sőt, semmilyen fiú sem. nem tudom, hogy miért képzelem, hogy én jobb vagyok annál hogy egy fiú kihasználjon, engem mindig mindenki kihasznál. mondjuk ez rendben van többnyire, mert én szeretek segíteni tulajdonképpen. 

csak velem ne közölje már senki ilyen side factként, hogy milyen rossz, hogy nem szerelmes, a fiú akivel járok, vagy ki tudja mit csinálok meg főleg ne, szex után 5 perccel meg olyat végképp ne, olyat se, hogy úgy egész más lefeküdni valakivel, hogy szerelmes vagy belé. mert ha nem vagy szerelmes belém, és egyáltalán, egy fabatkát sem érek, akkor ne legyél már olyan kedves velem, ne szólíts kedvesen, ne süss nekem mindenféle finomakat, majd takarítsd ki a konyhám,  ne vegyél nekem csokit és tusfürdőt, hogyha elmegyek hozzátok akkor legyen tusfürdőm, mert én a mangóst szeretem, ne akarj velem Máltára menni vagy Görögországba vagy bárhova, és ne hívogass csak úgy, mert aki nem fontos azt nem hívogatod, és vagy igen, vagy nem, nincs olyan hogy kicsit, mert én nem vagyok szamár, ha már nincs ló. 

jó, most hogy kiházsártoskodtam magam, szeretnék túl sokat inni.

vagy inkább megveszem ezt

"van ez a könyv, az a címe, hogy  Biblia..."

amikor a Jehova nénik úgy viselkednek mintha feltalálták volna a spanyol viaszt hittérítenek

Jó dolgok is vannak azért, mint mondjuk, hogy elmentünk a fiúval megnézni A házban című filmet, ami nagyon jó, vagy legalábbis pont olyan mint ahogy egy kellemes francia filmet elképzelek, a cselekmény kusza, kicsit vicces de azért komoly is, a szereplők és a helyszínek dekoratívak, a végén meg nem kifejezetten tudjuk, hogy miért ezek a vége, mindenki gondoljon amit akar, a néző fantáziájára van bízva. No és persze egy feszültségkeltés a nyárspolgár nézőnek, tessék hát, csókolózzanak fiúk is.

További jó dolog, hogy most járok egy allergológus nénihez, és adott öblögetőt meg mindenféle cseppeket amiknek egy kicsit C kategóriás alkohol íze van, de elvileg meg fogok gyógyulni hamarosan. ill. biztos. Azt el kell mondjam, hogy fantasztikus érzés hogy kapok levegőt, és nem fáj a fejem.
A harmadik jó dolog, hogy csütörtökön megyek Leuvenbe.
A negyedik jó dolog, hogy megvettem a sötétkék pöttyös szoknyát, és gyönyörű bár teljesen felesleges volt.

Mintha minden olyan kimondatlan lenne, csak ott ragad az ember fejében, mintha beszorult volna, és az egész élet olyan őszintétlenné válik, akár egy nagy hazugság, elhallgatott dolgok sorozata, ami lényegében nem hazugság, de minden más lenne ha kimondanánk.

Mert  mi nem mondunk ki semmit, nem is szólunk semmit, még a családdal sem, és ki az akinek ne hazudjon az ember, ha nem a családnak, kinek mondja meg az igazat és rántsa le a leplet, ha nem a családnak. Illetve, nem tudom, talán ez nem is igaz, mert a családját senki nem választja, együtt kell élni velük valamilyen mértékben,  de nálunk az egész csupa titok, ülünk az ebédnél, síri csönd, senki nem szól semmit csak a 2 éves gyerek akiről amúgy is az egész szól, az unokatestvérem hopp eltűnt, de mit eltűnt nem is jött el, és senki nem mondja meg, hogy miért.

Mert mi nem csinálunk problémát semmiből, nem tehetjük meg, hogy problémánk legyen mert mi jobbak vagyunk ennél, és különben is teljesen mindegy, majd lesz valahogy, nem engedhetjük meg magunknak a haragot, úgy teszünk mintha minden rendben lenne, pedig nem, pedig otthon a kanapén ülve mikor mindenki elment órákig csak puffogok, puffogunk azon, hogy mi történik.

Mert mi nem várunk el egymástól semmit. Úgy akarjuk élni az életünket, mintha tudnánk függetlenek lenni, mintha nem lennénk senkinek a lánya, a testvére a nagynénje vagy az anyja, mintha nem akarnánk senkinek a senkije lenni, semmit nem befolyásolnánk, senkinek nem tartozunk semmivel, felelősséggel végképp nem, csak önmagunknak. Magunknak sem talán, mintha csak a levegőben lógnánk. Az, hogy nagyon is függünk cérnaszálon vagy kötélen ki tudja, hiszen úgyis kimondatlan az egész. És mivel ki sem mondjuk, azt sem tudjuk, hogy van-e, hogy létezik ez az egész, a család, a gyerekek, a nagymama, és az összes viszony, mert mi nem mondunk egymásnak semmit, mert esetleg fájhat, de így is fáj, nem baj, azért nem kell mondani semmit, nincs szükség a veszekedésre, nincs szükség a véleményedre, jó az úgy.

Mert mi nem csak egymásnak, magunknak sem vallunk be semmit, talán magunkat ugyan annyira áltatjuk mint egymást, és ugyan annyira felszínes az egész. Mintha mi sem tudnánk, hogy mi történik és hányadán állunk. Mintha a világ tényleg olyan és annyi lenne, ahogy a reklámban van, mintha tényleg elhinnénk, hogy a loreál krémtől az ötven éves nőnek is harmminc éves bőre lesz, de ha már nem így van, mit csináljunk, hát higgyük el, sokkal egyszerűbb.

Szóval én nem tudom, hogy ne visítsak attól a gondolattól hogy a fiúmnak komolyan megfontolandó  lehetőség a papnak állás.

Meg milyen esetlen már ugyan olyan nevű embernek bemutatkozni? Még jó hogy nem mindkettőnknek Szabó vagy Kis vagy hasonló a vezetéknevünk.