Mintha minden olyan kimondatlan lenne, csak ott ragad az ember fejében, mintha beszorult volna, és az egész élet olyan őszintétlenné válik, akár egy nagy hazugság, elhallgatott dolgok sorozata, ami lényegében nem hazugság, de minden más lenne ha kimondanánk.

Mert  mi nem mondunk ki semmit, nem is szólunk semmit, még a családdal sem, és ki az akinek ne hazudjon az ember, ha nem a családnak, kinek mondja meg az igazat és rántsa le a leplet, ha nem a családnak. Illetve, nem tudom, talán ez nem is igaz, mert a családját senki nem választja, együtt kell élni velük valamilyen mértékben,  de nálunk az egész csupa titok, ülünk az ebédnél, síri csönd, senki nem szól semmit csak a 2 éves gyerek akiről amúgy is az egész szól, az unokatestvérem hopp eltűnt, de mit eltűnt nem is jött el, és senki nem mondja meg, hogy miért.

Mert mi nem csinálunk problémát semmiből, nem tehetjük meg, hogy problémánk legyen mert mi jobbak vagyunk ennél, és különben is teljesen mindegy, majd lesz valahogy, nem engedhetjük meg magunknak a haragot, úgy teszünk mintha minden rendben lenne, pedig nem, pedig otthon a kanapén ülve mikor mindenki elment órákig csak puffogok, puffogunk azon, hogy mi történik.

Mert mi nem várunk el egymástól semmit. Úgy akarjuk élni az életünket, mintha tudnánk függetlenek lenni, mintha nem lennénk senkinek a lánya, a testvére a nagynénje vagy az anyja, mintha nem akarnánk senkinek a senkije lenni, semmit nem befolyásolnánk, senkinek nem tartozunk semmivel, felelősséggel végképp nem, csak önmagunknak. Magunknak sem talán, mintha csak a levegőben lógnánk. Az, hogy nagyon is függünk cérnaszálon vagy kötélen ki tudja, hiszen úgyis kimondatlan az egész. És mivel ki sem mondjuk, azt sem tudjuk, hogy van-e, hogy létezik ez az egész, a család, a gyerekek, a nagymama, és az összes viszony, mert mi nem mondunk egymásnak semmit, mert esetleg fájhat, de így is fáj, nem baj, azért nem kell mondani semmit, nincs szükség a veszekedésre, nincs szükség a véleményedre, jó az úgy.

Mert mi nem csak egymásnak, magunknak sem vallunk be semmit, talán magunkat ugyan annyira áltatjuk mint egymást, és ugyan annyira felszínes az egész. Mintha mi sem tudnánk, hogy mi történik és hányadán állunk. Mintha a világ tényleg olyan és annyi lenne, ahogy a reklámban van, mintha tényleg elhinnénk, hogy a loreál krémtől az ötven éves nőnek is harmminc éves bőre lesz, de ha már nem így van, mit csináljunk, hát higgyük el, sokkal egyszerűbb.