csak még utoljára a fiúról

persze csak rinyálás, de azért mondom:

meg hát magamat ismerve ez az utoljára nyilván hazugság, de mindegy, kivételesen hadd ne kizárólag magam szidjam. ill. ez nem is szidás, gondolom.
mármint nem hibás senki amiért nem vagyunk szerelmesek egymásba, belátom, hogy nem vagyok olyan dekoratív mint ideális lenne, és talán annyira okos sem, de szerencsémre úgy sincs olyan, hogy tökéletes ember így már nem is aggódom.

szóval részben az a baj, hogy nem is tudom igazán, hogy kell ezt a kapcsolat dolgot csinálni, nem tudom, hogy jó nekem, hogy jó a másiknak, mi a normális és mi nem (van-e olyan, hogy normális, vagy nem normális?), csak azt tudom, hogy mikor nem jó nekem és arra is csak akkor jövök rá, amikor pokolba kívánom az egészet. azt viszont tudom, hogy nem vagyok köteles elviselni ezt az egészet, ha nem tesz maradéktalanul boldoggá, nem kell elviselnem a fiú siránkozását, mert komolyan mondom, én ilyet még tapasztaltam, hogy valaki folyamatosan panaszkodjon. úgy értem, én is szoktam, a blog a legjobb tanúja ennek, csak én már úgy érzem, hogy ez olyan fokon érzelmi teherré kezd válni, hogy már nem tudom elviselni sokáig.
mármint pont elég sokszor érzem magam nyomorultnak és vacaknak, a céltalanságról nem is beszélve, és akkor jön ez a fiú, aki ugyan ez a köbön, és én próbálok nem a negatív dolgokra koncentrálni folyamatosan, de így nem lehet nem arra gondolni hogy ronda vagy és kövér és szerencsétlen hogy valaki folyamatosan ezt hajtogatja melletted. de nem is igazán ez a baj, mondjuk persze ebben a helyzetben nincs kulcsprobléma, nem tudom igazán ki a hibás azért, mert nem vagyunk szerelmesek egymásba, valószínűleg senki, ugyanakkor nem tudom, hogy szeressek valakit aki ilyeneket hajtogat, hogy ronda vagyok, sovány és buta, és a családom túl szegény, és ennél már csak rosszabb lesz, ez egyszerűen lehangoló.

ez most nem hangzik valami intelligens érezelem kifejezésnek, de egyszerűen úgy érzem, hogy pillanatnyilag van elég a saját problémáimból is, és ilyen mértékben nem tudom kezelni még másét is. nem tudok, nem lehet megoldást javasolni, mert semmi sem jó, és semmit nem akar, csak a csodát és elszomorít, azt hiszem túlságosan is, hogy szegény szegény fiú ilyen megkeseredett.
és már azon is aggódom, hogy mi lesz szegény fiúval, ha azt mondom neki, hogy a viszonlátásra, gondolom semmi és majd keres mást, de én már nem tudom.
meg ez is,hogy én nem tudom, hogy meddig és mennyire kell türelmesnek lenni, én már most úgy érzem, hogy túl sokáig ill. eleget voltam az, de mi van ha nem is, mi van, ha csak rémesen intoleráns és türelmetlen vagyok.