minden nyári estén kellene, hogy legyen barackos whisky baracklével és 200forintos pizzaszelettel, amit a Király utca végén adnak.
minden egy pillanat alatt elromlik, és aztán olyan gyorsan jó lesz megint, és olyan képlékeny az egész, túl gyorsak a hangulatingadozásaim, túl sok a dráma.
és most, a viszonlátásra, egy hét múlva.

ha Meyer Eszter lennék, akkor gyártanék valami szép és szórakoztató szóvirágot a mostani mondat köré, de mivel én nem vagyok Meyer Eszter, csak annyit mondok, hogy hát van az az érzés, amikor a fél kezem, vagy még többet is adnék valamiért, valakiért, és akkor nem merek, nem merek semmit, még annyit sem, hogy boldog szülinapot.

mi más tenné jobbá az életem, mint a repjegy ami csak 15 euróval drágább mint a vonat ugyanoda.hha.

a tényt, hogy felvettek* az íróiskolába, csak az áfa árnyékolja be.






*nyílván nem érdekük, hogy ne vegyenek fel, de semmi olyasmit nem is kérdeztek, hogy mondjuk, nevezz meg egy irodalmi alakot, akivel tudsz azonosulni, beszélj egy magyar íróról, miért kedveled, szerinted hova tart a magyar irodalom ma? vagy hogy, mitől lesz író valaki, milyen a jó író, vagy bármi hasonló, izgi kérdést.

most leleplezem a sznobériám itt és most, és elmondom, hogy mióta ma anyám toshiba kompjútercsodája kb. 20-szor fagyott le, és mióta az egyik kedves amerikai kislány Helsinkiben kölcsönadta a mekkbookját, hogy megnézzem a komp menetrendjét azóta csak arról álmodom. mármint egy ilyet macbook pro csodáról. mert nem csak hogy csillogó és szép és fehér és a menőknek is olyan van, no de milyen gyors! az én laptopom kb akkor sem volt olyan amikor apám 3 éve karácsonykor a kezembe nyomta. mondjuk attól sem kell félni, hogy nekem túl hamar lesz ilyenem, merthogy 339 ezerbe kerül, ami igen csak vetekszik egy felsőkategóriás magyar büdzsével, az enyém meg... nos, nem pont vetekedésre méltó. tovább rontja a büszkeségem, hogy az amazonon 1100 dollárért adják, komolyan mondom, a gazdag amerikai miért spórol több mint egy magyar minimálbért csak mert amerikai? mi ez már. ez felháborít.

az életemet csak a repjegy teszi jobbá (a polish airlines nem kifejezetten, amúgy), ami csak 15 juróval került többe, mint a vonat ugyanoda.
most viszont, elteszem magam holnapra, csak hogy akkor megint úgy tehessek, mint aki produktív, és magamban vehessem tudomásul az információhiány kudarcát. néha úgy érzem, hogy a publikus életem csak álcázza a valódit, hogy valójában ez az egész, még a blog is csak egy kellemes benyomás amit keltek magamról, hogy intelligens vagyok, intellektuális, kedves, esetlegesen humoérzékem is van (ezt mondják) és a hajam csillog (ezt is), pedig nem, csak egy csődtömeg vagyok, amit álcázni kell. néha már a családom előtt is szégyenlem magam, mert mindig az unokatestvérem kritizálom amikor rossz napom van és az átlagosnál is elégedetlenebb vagyok magammal, hogy szerencsétlen a frizurája, miért jár azzal a fiúval, nem szakítottak, wtf?, hogy miért nem megy már vissza az iskolába, hogy túl agresszív néha, főleg amikor iszik, hát amikor iszom, akkor én extra sznob vagyok, vagy legalábbis ezt érzem, csúnyaságokat vágok a legjobb barátnőm fejéhez, és osztályelméleteken gondolkodom, és hogy ezek hogyan működnek ma, és holnap, mégis mi a francot hiszek én.
?

hivatalosan is karrierista lettem,

avagy hallom a Kiscsillag koncertet a partól én meg a roma riszörcsömet írom, anyámék meg alszanak. de már tudok ilyen adatokat, hogy minden harmadik magyar roma olyan iskolába jár, ahol a diáktársai is többségében romák, ami a második legmagasabb Európában, Bulgária után, ahol minden második.

Tallinnról nincs valami sok képem, részben ezért, no de itt van egy.
(az első videón látható utca kb 300 méterre volt onnan ahol laktam)

tegnap pegig Réz Andrással találtam szembe magam egyik percről a másikra, aki egy igen kedves ember, meg kell modnjam, kész szerencse, hogy csak azután esett le, kivel ültem is én szemben*, miután már hazajöttem, és intenzív guglizás után felfedeztem, hogy a néni mellette pedig a felesége volt, nem más. sőt, a moha online-nak köszönhetően már azt is tudom, hogy néz ki náluk a fürdőszoba.



*máskülönben elég nagy zavar keltődött volna vidéki elmémben

nos ezen a ponton már akár azt a megállapítást is idetehetem, hogy annyit gondolkodni azon, mit gondolnak rólam, már egy bizonyos fokú (igencsak előrehaladott) egocentrikusság. vagy egoizmus, vagy mi. már amennyit én teszem ezt.
csak mert.

valami idült, már úgy is mindegy típusú boldogság lett most úrrá rajtam. mert nekem csak az kell, hogy várjak, hogy tudjam, hogy lesz valami, egyszer úgy is lesz, egyszer történik valami és akkor minden jó lesz.
mert én egész életemben mindent akartam, mindent meg akartam kapni és el akartam érni, csak ez nem megy mióta felnőttem, mert az életem túlságosan kitágult, túl sok mindenről akarok tudni és tudok is, túl sok mindent látok, mert látni akarom, és egyszerűen nem tudok ennyi mindent megszerezni és elérni, illetve, lehet hogy tudnék, csak akkor nem lenne idő és energia újabb dolgokról tudomást szerezni, amiket szintén feltétlen magamévá kell tenni.
ördögi kör ez, én mondom.
és anyám és köztem is ez a legfőbb különbség, ha jobban belegondolok, hogy ő a fél, ha nem az egész életét lemondással tölti, legyen csak a tied, kicsikém,, és aztán egy gonosz pillanatban ő is ugyan ugy vár valamit, nem is önzetlenség az egész. nincs is olyan, hogy önzetlenség. vagy legalább is nem teljesen. mindenki vár valamit.

egy tökéletes délutánhoz pedig csak a hátsókert kell(ahol egyébként nem lehet elférni, annyi a bokor) anyám, a nagynéném, és az unokatestvérem és a Vienetta, meg persze az, ahogy az unokatestvérem mindenki szórakoztatására azt meséli, hogy mit csináltam tavaly nyáron részegen a Dóm téren. csak hogy anyám felváltva szörnyülködjön és visítva nevessen vagy fél órán keresztül. mert én olyan vicces vagyok, és annyira szórakoztató.
vagyis hogy nyilván nem, mert vissza olvasok, és csupa panaszkodás ez az egész, és tisztára negatív, és már kezdem magam utálni amiért negatív vagyok, ami miatt állandóan negatív leszek, mert utálom magam, és akkor megint elkezdem magam utálni. (jól sejtem, hogy ennek semmi értelme?)
tegnap megnéztem a Harry Pottert, és jó volt, bárki bármit mond. hozzá kell tegyem, senki nem akarta megnézni velem (ahh, a népszerűség!)
a parti jó volt, mert végre egyszer nem fájt a fejem a szénsavtól, ingyenes volt, de hogy mióta ejtek fura táncokat félig ismeretlen lányokkal azt esküszöm, nem tudom. (most leírtam magam, jól sejtem...?) csak az a része nem volt jó, amikor azon kaptam magam, hajnal négykor, hogy majdnem felhívtam a fiút, akiről azt hittem már régen túlléptem, és hogy akár holnap tényleg fel is hívhatnám, hogy üljünk össze, mert a fél életemet el akarom mondani neki, mert szeretek neki elmondani sok mindent, mert mintha megértene. ezt is pont úgy el kéne felejteni, mint a kedves lengyel fiú barna szemét, és hogy én éppen Varsóba készülök 2 hét múlva. vagyis Poznanba, de a vonat éppen Varsón keresztül megy, milyen kellemetlen véletlen.
(A kép Tallinnból van)

home sweet home!

hallgassátok ezt


sum up

1 elveszett kardigán
1 tánc a múzeumban
1 starbucks duplacsokis muffin
1 ismeretlenekkel mulatott éjszaka
1 asztalontáncolós mulatság
2 lekésett komp
2 bárcak barátok lennénk barát
3 kedves barát
3 almabor
4 repülő
4 megvásárolt ruhadarab
5 kohuke
5 város
6 tojás
7 hostel
8 múzeum




Helsinkiben csak kétféle bankautomata van, bármilyen bankról is legyen szó, az Otto, meg a Nosta, és úgy működik, hogy ha csipes kártyád van, akkor a kék nyílásba teszed, ha nem csipes, akkor a sárgába. csak hogy, mi van akkor, ha csak a nem csipes kártyádat veszi be, aminek nem tudod a kódját, mert apád számlájához van kötve, és csak azért van, hogy legyen, és unott estéken könyveket vásárolj vele az amazonról. ilyenkor kezdek el sírni az utca közepén, majd hívom anyámat fel, aki hívja apámat, az egész család visít és nem tudjuk mi van, csak hogy 50 méterre találjak egy másik automatát 20 kellemetlen perc múlva.
ez unalmas volt, tudom én, de azért el kellett meséljem, mert én már csak ilyen vagyok.
5 perce tudtam meg, hogy én meg ma mulatni fogok, legalább felvehetem a szoknyát amit olyan sokért vettem a noa noánál, hogy bevallani sem merem, de már majdnem szekszinek érzem benne magam, de azért még elmondom azt is, hogy mi történt ez előtt. mert mondjuk tegnap 5 órát töltöttem a bécsi reptéren, csodás volt, meg kell valljam, de szerencsére voltak ezek a fotelek a Starbucksnál,és a könyv, meg néha szólt Mozart is.
arra is volt idő, hogy azon tűnődjek, 6985-ödszörre is, hogy nem csak magam elöl futok-e, és hogy csak magam, vagyis azt amit úgysem kaphatokmeg kísértem-e ezzel az ötlettel, hogy elmenjek Varsóba Poznan után, habár szerettem volna elmenni oda már hamarabb is, csak most vált igazán jó ötletté, vagy kivitelezhetővé, vagy nem is tudom. én rettenetesen félek a visszautasítástól, bár ezt úgyis tudja mindenki, félek attól, mások mit gondolnak rólam és az egész életem, de minimum a felét rettegéssel töltöm, amminek semmi értelme, mert aztán amikor megteszek valamit akkor mindig örülök, hogy végre egyszer mertem, megtettem, csak az a baj, hogy mielőtt megtenném, soha nem erre gondolok, hanem hogy mi van, ha visszautasítanak, és én ott maradok a szégyennel, mint valami ketrecbe zárt zsebtolvaj a középkorban. mert akkor amikor visszautasítanak, ami egyébként nem történik meg olyan gyakran, mint ezek alapján feltételezné az ember, nos, akkor mindig csak azon jár az eszem, hogy micsoda buta kislány vagyok, milyen végtelenül naiv, ó milyen naiv...
(félelmetes, hogy ezt már mennyiszer leírtam!)

most megyek, felhívom a fodrászt, vagy nem tudom, de megnéztem facebookon a képeket, és úgy nézek ki mint Hermione.

amúgy 2 euróval a zsebemben Helsinki közepén ragadni még mastercard nélkül is felbecsülhetetlen, meg kell mondjam.

ez kicsit felvidít most, egyétek vegyétek.

Terve,

Helsinkiből. amúgy svédül szebb szerintem, ó Helsingfors.
ma volt tánc a múzeumban, Marimekko, parlament, fotókiállítás és hideg és eső, és Ben and Jerry's.
rájöttem hogy meg kell javítanom az életem, erre már jobb szót nem lehet használni, mert én már eljutottam odáig, hogy fél órán át gondolkozom azon, hogy hozzászóljak-e valakihez, és itt nem mondjuk életem szerelmére gondolok mondjuk, vagy valaki hasonlóan fontosra, hanem a bolti eladóra és én nem tudom ilyenkor már mit kell csinálni. mert túl sok minden van amit nem akarok feladni, nem lehet csak úgy, ha már idáig megcsináltam, akkor tovább is kell, egészen a végéig, mert van itt több is, nekem biztos hogy jut több mint ennyi, ha nem nem,akkor legalább tudom, hogy ennyi volt, és megpróbáltam.
a viszonlátásra.

újra itt vagyok Tallinnban, furcsa itt lenni, ugyan abban a konyhában, ahol volt az utolsó este, és minden olyan keserédes, semmi nem maradt csak valami kusza emlékfolt, és a sok mosatlan, amik végre végre egyszer nem az enyémek. és akkor még a felfedezés, hogy milyen buta kislány vagyok, milyen milyen naív, el sem hiszem, hogy én tényleg ezt hittem, el sem hiszem, hogy már megint nyávogok. és hogy mindenkire rémesen féltékeny vagyok, és hogy minden jobbnak tűnik, mint amim nekem van, pedig nekem is van csomó mindenem, de ez mit számít, mert én elégedetlen vagyok csak azért is, mert másképp túl egyszerű lenne.
egyszerűen, hogy mindenki jobbnak és menőbbnek tűnik mint én, ez már egészen rémesen hihetetlen.
meg annak is van egy sajátos mintája ahogy szeretnék dolgokat, és hogy mindig sokra vágyom, hogy mindig úgy tűnik, túl sokra vágyom, és akkor aztán később rájövök, hogy el tudtam volna érni, hogy az emberek mégsem hisznek olyan rondának és seggfejnek mint hiszem, és ha nem adnám fel olyan könnyen, akkor talán már sokkal többet elértem volna, mint mondjuk akkor most pszichológia szakos lennék egy másik városban, és nem szociológia, aminek mondjuk ha jobban meggondolom ugyan úgy semmi értelme, de ez mit számít, mert oda még magasabb a pont, ami miatt szigorúan csak titokban sokkal nagyobb lehetne az egóm csak mert felvettek, és ennek sincs nyilván semmi értelme, de értitek.
és akkor én mindig azt csinálom, hogy rájövök, hogy szeretnék valamit, ennek rettenetesen megörülök, hogy milyen jó lesz ha majd sikerül elérnem, aztán történik valami egészen jelentéktelen dolog ami miatt elmegy az összes kedvem/maradék önbizalmam úgyhogy inkább elkezdek nevetni magamon, hogy milyen buta és naiv voltam, mert én erre sem vagyok érdemes. meg semmire. de ettől még tovább várom a csodát, és patetikuskodok itt magamnak, amíg aztán addig sajnálom magam, hogy a végén még el is hiszem, hogy sikerült eltörnöm a saját szívem.
c'est la vie, ahogy az okos franciák mondják.
de remélem nem.

ronda vagyok és kövér, ezért csokit eszem, amitől ronda vagyok és kövér.

but Hiiumaa, you had me from hello.