újra itt vagyok Tallinnban, furcsa itt lenni, ugyan abban a konyhában, ahol volt az utolsó este, és minden olyan keserédes, semmi nem maradt csak valami kusza emlékfolt, és a sok mosatlan, amik végre végre egyszer nem az enyémek. és akkor még a felfedezés, hogy milyen buta kislány vagyok, milyen milyen naív, el sem hiszem, hogy én tényleg ezt hittem, el sem hiszem, hogy már megint nyávogok. és hogy mindenkire rémesen féltékeny vagyok, és hogy minden jobbnak tűnik, mint amim nekem van, pedig nekem is van csomó mindenem, de ez mit számít, mert én elégedetlen vagyok csak azért is, mert másképp túl egyszerű lenne.
egyszerűen, hogy mindenki jobbnak és menőbbnek tűnik mint én, ez már egészen rémesen hihetetlen.
meg annak is van egy sajátos mintája ahogy szeretnék dolgokat, és hogy mindig sokra vágyom, hogy mindig úgy tűnik, túl sokra vágyom, és akkor aztán később rájövök, hogy el tudtam volna érni, hogy az emberek mégsem hisznek olyan rondának és seggfejnek mint hiszem, és ha nem adnám fel olyan könnyen, akkor talán már sokkal többet elértem volna, mint mondjuk akkor most pszichológia szakos lennék egy másik városban, és nem szociológia, aminek mondjuk ha jobban meggondolom ugyan úgy semmi értelme, de ez mit számít, mert oda még magasabb a pont, ami miatt szigorúan csak titokban sokkal nagyobb lehetne az egóm csak mert felvettek, és ennek sincs nyilván semmi értelme, de értitek.
és akkor én mindig azt csinálom, hogy rájövök, hogy szeretnék valamit, ennek rettenetesen megörülök, hogy milyen jó lesz ha majd sikerül elérnem, aztán történik valami egészen jelentéktelen dolog ami miatt elmegy az összes kedvem/maradék önbizalmam úgyhogy inkább elkezdek nevetni magamon, hogy milyen buta és naiv voltam, mert én erre sem vagyok érdemes. meg semmire. de ettől még tovább várom a csodát, és patetikuskodok itt magamnak, amíg aztán addig sajnálom magam, hogy a végén még el is hiszem, hogy sikerült eltörnöm a saját szívem.
c'est la vie, ahogy az okos franciák mondják.
de remélem nem.