Most, hogy vége a blogvembernek, mindent megírok

Ezt még az előző poszttal együtt akartam megírni kb. egy hete,  hetekkel ezelőtt, csak hát nyilván nem sikerült.

Az is volt, hogy az első éjszaka  Bécsben a fiúm arra ébredt, hogy ő herpeszt kapott, és nagyon megijedtünk, mert neki gyakran van herpesze, és volt a számon egy piros folt, amiről azt gondoltuk, hogy szintén herpesz, de szerencsére nem az volt, csak valami seb. A kirándulás előtt meg elég rossz napjaim voltak, mert a munkahelyemen egy elég szörnyű viszály van annak köszönhetően, hogy a fő főnök néni (nem tudom mi a titulusa pontosan, de kb a járás szociális intézményeit fogja össze) rászabadított az intézményünkre egy ellenőrzést, ami abból állt, hogy jött egy fickó valami fancy budai kerületből ahol van vagy 10 ügyük összesen, és elkezdett szakérteni mindenről minősíthetetlen stílusban. Később megtudtam erről a férfiról, hogy amúgy rendőr volt mielőtt szociális dolgozóvá avanzsált volna, és végig olyan hangnemben beszélt, mint amikor férfiak feljebb valónak érzik magukat csak mert férfiak. Iszonyú kellemetlen.

Szóval az első nap olyan feszült voltam, hogy ittuk a kávét egy random kávézóban, és elkezdtem sírni, mert fogalmam sincs mi lesz velem, meg én ezt nem bírom tovább, aztán még a tetejébe elmeséltem a fiúmnak, hogy az esőkabát,  amit szeretnék az amazonon tökre le van értékelve, és akkor azt válaszolta, hogy jó, de azért spórolhatnék is. Ezen úgy kiborultam, hogy még jobban elkezdtem sírni és már tisztára kínos volt, de annyira bántónak találom, amikor egy objektívan jól kereső mérnök azt mondja valakinek, aki kb a medián bért se keresi meg, hogy "spóroljál már jobban", mintha a kb. semmiből olyan könnyű lenne spórolni. 

Mióta ez történt elteltek hetek, meg  annyi minden történt, de én már elhatároztam, hogy januárban azt hiszem fel fogok mondani, mert akkora shitstorm és káosz az egész mindenség, hogy nekem semmi kedvem már hozzá. A legújabb, hogy a HR-esnek nem annyira sikerült a decemberi bérszámfejtés, szóval most nem tudom milyen módon, de mindenki maga nézzen utána, hogy azt a pénzt kapta-e, amire jogosult? Én kérek elnézést?? A másik meg, hogy embereket "toboroznak" az idősellátásba, mert annyira nincs dolgozó, hogy több ápoló meg nem tudom én ki hiányzik, szóval mi most akkor álljunk be, ill. iratkozzunk fel valamilyen listára, amiről behívhatók vagyunk fél órán belül(!), bár semmilyen más feltételt nem sikerült ebben az emailben megjelölni, és egy kicsit azért rabszolga munka szagú az egész.

Az az igazság, hogy annyira fáradtnak és kiégettnek érzem magam, hogy az utóbbi két szombat felén csak feküdtem és aludtam, vagy nem csináltam semmit, de egyébként a többi időben sincs igazán kedvem semmihez. 16-án elmegyek levizsgázni, utána már nem is dolgozom idén, de ezért szerencsére azzal "büntetnek", hogy 13-án szombaton 5-ig lehetek benn dolgozni egy másik kolléganővel, a többiek mind kivették a szombatot vagy mit tudom én. Csalódott is vagyok, mert én amúgy akartam ezt, meg amikor valami továbbképzésen voltam, akkor én azt tényleg inspirálónak meg motiválónak gondoltam, meg örültem, hogy ott lehetek, és hogy ez lehet a munkám, de közben meg már abban égtem ki és kedvetlenedtem el, hogy milyen emberek a kollégáim, meg hogy az intézményvezető nem látja be, hogy az egész ágazat mekkora bajban van, és ő személyesen mennyit tehetne a dolgokért, ha tényleg humánusan és szeretettel fordulna az általa vezetett intézmények mind vezetői mind dolgozói felé. Szerintem ehhez nem kell olyan nagy ész, hogy belássuk, de hát mit mondhatnék. A továbbképzésen van egy nyugdíj előtt álló nő, aki mindez ellénére elvégzi ezt a viszonylag hosszú továbbképzést, szóval iszonyú tisztelendő, és ő mondott valami olyasmit arról, hogy a vezetési stílus akkor változhat érdemben, ha a szocializmus gyerekei majd nagy nehezen nyugdíjba mennek és kikopnak a vezető pozíciókból. Ez igazából elég elgondolkodtató, hogy egy 62 éves nő is ezt gondolja, és ami még elgondolkodtatóbb, hogy milyen sokan számolnak be rettenetes kollégákról meg főnökökről. 

Amellett, hogy jól nem tudom, mi lesz velem munkaügyileg, miközben a szüleim ilyeneket mondanak, hogy "ne mondj fel, amíg nincs új állásod" meg hogy "tanuld ki a mesterséges intelligenciát, abban van most a pénz", mintha ők maguktól nem lennének hajlandók észrevenni, hogy A) mentálisan és fizikailag is az utolsókat rúgom, kb. egy hónapon belül másodszorra vagyok beteg, olyan frusztált vagyok, hogy néha megint frontint szedek lefekvés előtt, és akkor még, hogy mesterséges intelligencia, mintha direkt nem tudnák, hogy amúgy mi a munkám. A szüleim egyébként is egy alternatív valóságban élnek ott vidéken, apám azt hiszi, hogy minden 3 ezer forint, vagy úgy sincs rá szükség, és ilyenekkel bosszant, hogy minek járunk el annyit. 

Azt hiszem, hogy a nagyon rosszul működő gyermekvédelemtől és a politikai helyzettől annyira kezdek megsavanyodni, szorongani és kiégni, hogy nem tudom mi lesz, nem tudom, hogyan tovább, és igazából már azt bánom, hogy nem költöztem évekkel ezelőtt külföldre. Most meg nem tudom, hogy mi lesz, mert a fiúm nem nagyon akar külföldre költözni, mert neki "ide húz a szíve", de én meg már nem tudom, hogy hova húz a szívem, de szerintem nem ide. Nekem már egy kicsit megszakadt a szívem attól a politikai meg szociális meg mindenféle helyzettől, amit a Fidesz teremtett, és én nem vagyok köteles ebbe mentálisan tönkremenni. Múltkor mondom anyukámnak, hogy a fiúm teljesen kiborult egyik reggel azon, hogy mondtam, hogy mekkora döbbenet, hogy az aldis sonka mintegy 300 forinttal olcsóbb annál, amit a CBA-ban lehet kapni. Ilyenkor tényleg rettenetesen kiborul, látszik az arcán, hogy menten elsírja magát és megszakad a szíve, (meg mondjuk az enyém is, amikor ránézek). Az a fő konfluktusunk, hogy neki fontos a haza meg a hazaszeretet meg a hazai dolgok, és nem szereti az olyan diskurzusokat, hogy "külföldön minden jobb" meg "bezzeg nyugaton", és amúgy a fő konfliktusunk, hogy szerinte én túl sok politikát olvasok, és ez káros. De attól még, hogy nem olvasom el, hogy mi történt a Szőlő utcai gyermekotthonban, attól még megtörtént, nem? Vagy ha nem figyelek arra, hogy Takács Péter milyen hangnemet enged meg magának professzionális minőségben, attól még így volt, vagy nem? Úgy érzem, hogy ezen a ponton engem már nem igazán segít ki, ha elmegyek egy multihoz dolgozni és kétszer annyi lesz a fizetésem, nem segít, ha a szüleim minden hónapban adnak valamennyi pénzt, és itt most nem hálátlannak akarok tűnni, hanem azt hangsúlyozni, hogy valamennyi pénz nem javítja annyira az életminőségem, mert nem feltétlen az életminőségemmel van a (legnagyobb) baj, hanem azzal is, hogy a mentális állapotom amúgy rettenetes a munkámtól meg a politikai helyzettől meg mindentől. 

Ezt meg most már másnap írom, mert tegnap igazából totál elszomorodtam ezen, aztán megpróbáltam a szüleimmel beszélni erről, de anyám nyilván úgy elbagatellizálta az egészet, hogy amikor megérkezett a fiúm, már szó szerint csak sírni tudtam. Egyébként eléggé haragszom emiatt anyámra, hogy ő egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az ilyen jellegű problémákról, hanem elintézi azzal, hogy majd kormányváltás lesz, és megjavulnak a dolgok, meg hogy addig még sok minden történhet, meg ilyenek. Pedig egyébként gyakorlatilag Angliából is hazarángatott, ahogy végeztem, nehogy ottmaradjak és kapjak állást, aztán amikor Németországban voltam, akkor is azzal terrorizált, hogy nincs több pénz, ő nem tud adni, apámmal állandóan mást mondtak, az egyikükkel megegyeztem valamiben, a másikuk szerint az úgy nem volt jó, de anyámnak így is mindig az volt a lényeg, hogy csak nehogy külföldön legyek, de egyébként még arról is megpróbált lebeszélni, hogy Budapesten éljek, mert ott olyan mindenféle ember van. 

Olyan keserű vagyok és mérges, részben magamra, mert 35 éves vagyok, és még mindig a szüleim elismerését és beleegyezését várom, pedig miközben komoly dolgokról akarok beszélni anyámmal, ő ilyeneket kérdez, hogy de amúgy ettél-e, meg hogy elintéztem-e ezt vagy azt az irreleváns dolgot. Másrészt meg az egész helyzet miatt is, hogy végre van egy jó kapcsolatom, és akkor most amiatt fog tönkremenni, hogy én már nem tudom elviselni a helyzetet Magyarországon, ő meg nem akar elköltözni Bécsig sem, és akkor nincs már megoldás, mint szakítani. Igazából tegnap óta már többször is sírtam emiatt, ami olyan szokatlanul drámai, de olyan tehetetlennek és szerencsétlennek érzem magam az egész helyzetben és nem tudom, hogy mi a megoldás, miközben amúgy nekem alig van bármilyen megtakarításom, szóval még az is. Meg attól is teljesen megszakad a szívem, hogy a fiúm majd másik lánnyal lesz öreg és nem velem, jaj jaj.  

Send help. 

És boldog első (meg második) adventet is! Ez volt az egyetlen szög, amiben nem látszik, hogy a piros gyertyát leejtettük és kicsit eltört, a gyertyával meg úgy megégettem a kezem, hogy egy hólyag lett rajta, de amúgy én most, legalábbis idáig, vártam a karácsonyt, mert a fiúmmal leszünk közösen az egyik nap, és az jónak ígérkezik.

blogvember ki tudja hány

 Szóval a múlt pénteken voltunk a fiúm barátaival vacsorázni, meg inni egyet. Jobban mondva az egyik barátnője volt ott, az ő férje, meg még egy barátnője (amúgy vannak fiú barátai is, csak ők nem tagjai ennek a körnek). Van még egy barátnőjük, aki nem volt ott, és vele még sosem találkoztam, mert kb 6 hónappal ezelőtt ghostolta a fiúm, vagy nem is tudom. 

Igazából iszonyú fura, azt csinálja ez a lány, meg a másik lány (akinek nincs férje), hogy elmennek valahova, mondjuk a Kobuciba táncolni, meg ilyesmi helyekre szoktak, és minket nem hívnak meg, ugyanakkor vicceske videókat meg képeket küldenek magukról már többedszerre. Egyébként én nem bántódnék meg különösebben, ha nem hívnának meg engem, de az már annál jobban felháborít, hogy a fiúmat egyszer se hívják, pedig elvileg, az én értelmezésemben elég jó barátok, és ha már nem hívják, akkor mégis, most komolyan minek küldeni ezeket a videókat, hogy tessék, nézzed, milyen jól mulatunk nélküled, amikor téged amúgy nem is hívtunk? Én mondtam a fiúmnak, hogy szerintem ezt beszélje meg velük valamilyen módon,  de képzeljétek el, amikor írt nekik erről, egyszerűen ignorálták. Komolyan mondom, ignorálták. Aztán mondtam neki, hogy ezt talán személyesen kellene megbeszélni, de személyesen nem vetette fel nekik mégsem.

De a végső felháborodásom mégsem erről szól, hanem arról, hogy szó volt erről a lányról, akivel még egyszer sem találkoztam, és a fiúm megkérdezte, hogy ő miért nem jött most pénteken, és akkor kiderült, hogy nem is volt benne a közös chatben. Ez a másik lány, mármint aki nem házas, ő amúgy kb. a legjobb barátnője ennek a harmadik lánynak, és amikor kérdeztük tőle, hogy miért nem hívta ezt a másik lányt, elkezdte mosni a kezeit, hogy ő nem fogja külön hívni, ha senki más nem hívja, meg hogy ő nem tudta, hogy amúgy nem válaszol a fiúm üzeneteire, és akkor még az első lány (akinek a férje is ott volt) is furán rákontrázott, hogy neki amúgy mindegy, hogy jön-e vagy nem, habár kedveli, ez a lány, akinek meg nagyon jó barátnője bejelentette, hogy ő nem fogja itt békéltetni az embereket, neki erre nincs kapacitása, meg mit tudom én. Jó, most nem szó szerint idézem, majdnem egy hete volt, de az volt nagyjából a lényeg, hogy ezeknek az embereknek jóformán mindegy, hogy mi van ezzel a lánnyal, pedig elvielg évek óta barátok? Meg ez a lány, akinek nagyon jó barátnője, ha nem a legjobb barátnője semmilyen szinten nem akar úgyszólván utána nyúlni, hogy a barátnője is ott legyen (amúgy ennek a másik lánynak nincsenek nagyon más barátai állítólag) vagy hogy kibékítse a népet, vagy elsimítsa a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy egy iciripicirit felelősséget vállaljon?

Nem is tudom, én olyan csalódott vagyok. Hogy lehet így barátkozni? Mármint ennek a lánynak, akinek a legjobb barátnője ez a másik lány akivel nem találkoztam, szóval neki nagyon sok barátja van, meg nagyon sokan veszik körül, és az a benyomásom, hogy tipikusan az az ember, aki még sosem érezte magát magányosnak, vagy hagyták ki valami funból az iskolában/maradt egyedül valamikor, és ezért nem is tudja elképzelni, hogy milyen ez, vagy hogy egy jó barátnődet nem hagyod így ki? 

És akkor ezekkel a lányokkal akarunk szilveszterezni menni, a lánnyal, akivel sose találkoztam, a másik lánnyal, akit egyébként ezt leszámítva kedvelek, meg az ő új pasijával, akivel voltak vagy 5 randin, és amúgy senki nem ismeri.  Mostanában olyan fáradt vagyok, hogy igazából semmihez nincs kedvem, de mit is mondjak, hogy is mondjam. Jaj.

 Rendes bejegyzés helyett most csak gyorsan elmondom, hogy én amúgy esküszöm már azt várom, hogy munkanélküli legyek, és igazából ez rettenetesen szomorú. 

blogvember nem tudom hány, (Nyomorult)

 Annyira kiégtem ebben a hétben, a továbbképzésben meg ebben az egész gyermekvédelemben, hogy még elmesélni sincs igazán kedvem, nem hogy holnap felkelni, és elmenni dolgozni. Amúgy az élet viszonylag jó, csak januárban fel fogok mondani, és ez már eléggé stresszel.

meg mostanában állandóan ettem-ittam, és ez olyan jó. Ez a Scruton kávézó, amiről tudom, hogy Fideszes meg minden, de olyan jó a hangulata. (Amúgy egy konzervatív-jobbos filozófusról van elnevezve, ami külön viszonylag undorító)

Ez a Vakvarjúban volt, és fantasztikus, eljött az egyik szegedi barátnőm a múlt hétvégén, és a fiúmmal elvittük ide, meg társasjátékozni.

ez a Lulu

ez meg az Ono poké bar, vagy mi, általában rendelni szoktam innen, mert van a Bartók Béla úton is egy, és tök gyorsan kihozzák és szerintem nagyon finom

ez meg a Bártfai vendéglő, ez is nagyo finom volt (libamell), de elég vicces volt, hogy mi voltunk egyedül az étteremben, ami bezár 9-kor szinte minden nap.

 Amúgy azt vettem észre, hogy már többször is blogoltam az azévi/akkori kabátom, most is vettem egyet a Mangóból, szóval íme, pont az aminek látszik, bordó és gyapjú és csodálatos: 

blogvember akárhány (Bécs)

 Szóval az október 23-a körüi hétvégén elmentünk Bécsbe, ami nyilván nem a legegzotikusabb helyszín a földkerekségen, de tök jókat ettünk ittunk mulattunk, szóval mutatok pár képet.

Ez volt a hotel, az a neve, hogy Hotel Bergwirt, és lehet, hogy részben azért választottuk, mert a képen muskátli volt az ablakban, ami nagyon hangulatosnak tűnt, kivéve, hogy októberben már nincsenek muskátlik egy ablakban sem. Amúgy az egész hotel jó régi és hangulatos, a Schönbrunn mellett van és amikor szél van, viccesen (nem) remegnek az ablakok.  Egyébként elég cozy volt, a fiúm elhozta nekem a gyapjú plédjét nehogy fázzak, szóval azt ráteríthettem a paplanra és olyanokat aludtam, hogy príma. 

Egy random fotó az őszről. 

Az első nap voltunk a Wien Museumban, ami ingyenes, és nagyon jó volt. Időkihasználás szempontjából is remek, mert este 9-ig nyitva van, és mi vacsora után mentünk, ami nagyon bölcsnek tűnt, hogy mi majd este 9-ig a múzeumban fogunk mászkálni, de aztán olyan fáradtak voltunk, hogy borzalom, meg az eső is szakadt. 

Ez az első napi rántott hús egy "Beim Czaak" nevű helyen, nekem nagyon tetszett, mert olyan autentikus volt, amilyennek képzeltük, és a rántotthús is nagyon finom.

Szürkület mielőtt bementünk a Wien Museumba.

A következő nap elmentünk a Bécs melletti Helenentalba, ahol túrázni(!!!) akartunk. Nagyon gyors volt az út oda a hoteltől, kb. 30-40 perc, és nagyon szép minden. A túra nem sikerült, mert le volt zárva a hegy fakivágás miatt (??), szóval csak a Schwechat folyócska körül bandukoltunk.

Igazából gyönyörű volt!

Nagyon szeretnek mindenhova mindent jól kitáblázni, szóval az erdő mikromenedzsment egészen bámulatos.

Vettem egy nagyon drága Hoka bakancsot, és egészen meglepően kényelmes volt.

És csináltam csillió képet a természetről, a fiú meg egyet sem, mert én úgyis csinálok, és ez nevetséges.

Este egy Maxing Stüberl nevű helyre mentünk, amit random néztem ki az internetről, de most megtudtam, hogy a negyedik legrégebbi étterem Bécsben?? Amúgy tömve volt, a pincérnő vagy öt percig tanulmányozta a foglalásokat, hogy adjon nekünk egy asztalt, és aztán közölte, hogy de csak két órán át van hely. A vacsorát elfelejtettem lefényképezni, de ezen a képen egy nagyon régi hűtőszekrény az a barna izé, komolyan abból vették elő az Almdudlert. Meg az a pénztárgép! Jó, amúgy lehetett persze kártyával fizetni, de azért fantasztikus. A többi képet is nézzétek meg, olyan jó. 

A következő nap pedig elmentünk a Technisches Museumba, ami csodálatos, csak nekem pont megjött és igazából elég rosszul voltam, szóval én kb két óra után kijöttem. De amúgy tényleg nagyon jó, ki van állítva Sissi hálókocsija, meg mindenféle mozdonyok, meg csomó féle gép. A fiúm nagyon élvezte, és végig arról beszélt, hogy mennyire lelkifurdalása van, hogy ő sokkal jobban érezte magát, mint én, pedig szerintem ez teljesen rendben van. Meg azt is mondta, hogy vannak kiállítva régi háztartási cikkek is, amiket nagyon sajnálok, hogy nem láttam, és most nyilván újra el akarok menni. A múzeum után elmentem a Mariahilfer Straßéra cipőt venni, de ez nem sikerült, szóval elköltöttem egy csomó pénzt könyvekre a Thaliaban, amik közül egyet se olvastam még, ez jó boszantó tulajdonképp.

 

Ezen az estén egy másik étterembe indultunk eredetileg, de ott mentünk el mellette, és olyan hangulatosnak tűnt, hogy bementünk, az a neve, hogy Eberhardt's zum Sechshauserwirt, és egy igazi jó osztrák... vendéglő vagy nem tudom. Ezt a húst ettem savanyú káposztával és knédlivel, nagyon jó volt, és elég olcsó is, kb 13 euró volt minden fogás itt, rendeltünk még egy császármorzsát is, ami akkora volt, mint a fejem, és mindeketten ettünk belőle.

blogvember továbbiak

 Ma van a szociális munka napja, úgyhogy ma nem kell dolgozni, de tegnap micsoda nap volt! 

Eljöttek hozzánk magyar egyetemisták és erasmusos egyetemisták meglátogatni az intézményt,mindenféle dolgot mutattunk nekik, hogy mi hogy működik, meg magyaráztuk az intézmény működését. Ezután meg nekem kellett mindenfélét angolra fordítanom, már az elején bele is sültem, mert nem tudom az intézmény nevét angolul, aztán meg mindenféle kifejezések, mint hogy nevelésbe vétel meg felügyelt kapcsolattartás, szóval egy kicsit nehéz volt, na. Ennek ellenére azért döbbenet, hogy a fő főnöknéni, aki összefogja az összes járási szociális intézményt nem volt hajlandó angolul beszélni, vagy nem is tud, nem tudom. 

Mindeközben kicsinyes belviszályok mennek, hogy a mi közvetlen főnökünkkel teljesen nevetségesen bunkón bánik a fő főnöknéni, tiszteletlen, kiderül, hogy nem tudja, hogy kinek mi a pontos titulusa, és hogyan épülnek fel pontosan az intézményrendszerek. Ez olyan kínos is szerintem. Amúgy mondtam a többieknek, hogy ebbe belegondolni is túl kellemetlen, én szívesebben hiszem azt, hogy csak véletlen volt, különben olyan kiábrándító, hogy mindenki feláll és felmond.

Másrészt meg voltunk az egyik barátnőmmel megnézni a Fleabaget az Uránia moziban, még soha nem voltam ilyesmin, hogy kivetítenek egy színdarabot moziban, nagyon érdekes volt, és hát... hatalmas. Nagyon sokan voltak, mi valami oldalsó páholyban ültünk, mert már csak oda volt hely, és csak ezt az egy vetítést láttam, amikor voltunk, de szerintem érdemes figyelni. Ilonka ír erről a Bármi lehetséges című darabról, amit a Loupe színházban játszanak,én is láttam még tavaly, és tényleg nagyon jó, csak úgy... gyomron vágja az embert. Szóval menjetek el azt is megnézni.

Utolsóként pedig azt akartam mondani, hogy végre voltam a de'Finciben a Móriczon, és olyan finom volt a tiramisu, hogy szerintem az a kedvenc tiramisum amit valaha is ettem Budapesten. Jó, persze Olaszországban ettem elég jó tiramisukat, de na. És képzeljétek, elég kevesen voltak, amikor mi ott voltunk, szóval a tulaj odajött hozzánk és beszélgetett velünk a végén, hogy ízlett-e meg finom volt-e (mármint.... finci!) Szóval na, menjetek oda is, a gomba mögött van a kis kockaköves útnál.

Most ideteszek egy képet az egyik barátnőm kutyájáról, amit ugyan még nyáron csináltam, de olyan szép az a kutya és olyan kedves nekem ez a kép.

blogvember mit tudom én hány

 Szóval gyakorlatilag elbuktam a blogvembert, de még van kedvem blogolni, tehát mit tegyünk.

Csak azt akartam amúgy mondani, hogy szerintem Dolly cseppet sem arrogáns, viszont én totál bután bosszúszomjas és ellenségeskedő vagyok, mert amikor iróniából, mint egy hate follower valami borzalmas influencer oldalára tévedek és meglátom, hogy valaki akit én is követek, szintén követi, akkor én van, hogy kikövetem. 

Ez azt hiszem amúgy, hogy teljesen lényegtelen dolog, de egy kicsit azért bűntudatom van miatta. 

blogvember 3

 Melyben ma vagyok 35

Kedves Naplóm, ma vagyok 35! Emlékszik még valaki, amikor kb 22 vagy 23 voltam, és itt hüledeztem, hogy öreg vagyok? Aztán meg tegnap újra hüledeztem a fiúmnak, és azt mondta, hogy mit aggódsz, nem mintha vén tyúk lennél. Vén tyúk! Én és az, hogy vén tyúk egy mondatban! 

Na jó.

Amúgy a mai napot roppant illusztrisan akartam eltölteni, hogy majd valami jót nézek, mint mondjuk a Gilmore girls és kötögetek és Snow Patrolt meg Arctic Monkeyst hallgatok meg esetleg veszek valamit a kilóméteres vinted kivánságlistámról vagy valami, ehhez képest kb. délután háromig kb aludtam, mert fáj az arcom még mindig, aztán rendeltem egy Starbucks jegeskávét, mert a mai napon nem is titkolom, hogy basic bitch vagyok, és az a fajta zabtejes jegeskávé a kedvencem, aztán megláttam a fiút facebookon, aki az egyetemen nagyon tetszett (igazából konkrétan fantasztikusnak tartottam), most meg már egy kopasz férfi és fontos munkája van Londonban. Ebben a sztoriban amúgy a fiú kevésbé foglal le mint hogy London azt hiszem, sokszor eszembe jut, hogy mi lenne, ha Londonban maradtam volna, és vajon jobb életem lenne-e, vagy legalább Németországban, mit tudom én, és akkor most nem egy szociális munkás lennék nettó 312 ezerért. (Jó hát ezen a ponton már nem is tudom, hogy érdemes-e titkolnom, hogy bennem mindenféle feszültség a béremmel meg a munkahelyemmel kapcsolatban, hha)

Egy kicsit le vagyok fagyva, mert úgy érzem, hogy valami bölcset kéne mondanom, de igazából azon gondolkodtam mosogatás közben, hogy amúgy azt hiszem, hogy nagyjából nem olyan rossz az életem? Ez talán bőven nem elég másoknak, és nekem sem, de olyan sok panaszkodni valóm nincs. Jó, ez a karrier kérdés még mindig totál nincs elrendezve az életemben, fogalmam sincs, hogy mit csinálok, még mindig Benedek Ágota meg Joanna Goddard akarok lenni, és hát mondani könnyű, vagy mit tudom én, tenni is kéne valamit, de engem lefoglal, hogy minden nap kiérjek az egy buszhoz, ami oda visz a munkahelyemre időben, és hogy aztán ne legyen egy shitstorm az egész.

Azt hiszem, hogy a kapcsolatom a fiúmmal nagyon jó, és a barátságok még mindig egy kicsit nehezemre esnek, és nagyon rossz. Mint mondjuk, hogy pár hónappal ezelőtt egy kicsit (nagyon) elcsesztem a dolgokat az egyik barátnőmmel, akinek olyan sokáig nem válaszoltam az üzenetére, hogy az már teljesen kínos volt, és jól meg is bántam, bántottam, és nem tudom, hogy mikorra sikerül ezt egyáltalán helyrehozni. Már akkor is tudtam, hogy jó késő, amikor jó késő volt, és már akkor is bántam meg egy csomót szorongtam ezen, de közben meg mégse írtam neki mert egy görcs voltam, nem is értem magam teljesen. Aztán meg tegnap itt volt az egyik barátnőm és ettünk vagy 6 féle sütit, meg a fiúm is itt volt, és nagyon jól sikerült minden, és után a fürdőkádban meg azon gondolkodtam, hogy mennyire jók és fontosak a női barátságok, és ez nekem mennyire fontos, hogy legyenek jó barátnőim, és mégis, mégis miért nem teszek ennél sokkal sokkal többet?  

Meg egy kicsit arról is meg emlékezni, hogy milyen régen írom ezt a blogot, és tulajdonképpen mennyi mindent adott nekem, és mennyire örülök, hogy van, és a fiúm előtt idáig teljes mértékben titokban tartottam, most már fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ti elmondjátok a partnereteknek, hogy van blogotok? Mi erről a kedves olvasók véleménye? 

Megemlékezésül pedig ide is linkelek pár régi szülinapi posztomat, mert némelyik viszonylag szórakoztató, és hátha nektek is az lesz: 

33

31

29

28

27

26

25

A többi túl ciki, bár úgyis megnézheti őket bárki. És hogy a népet  tovább idegesítsem azzal, hogy mit láttam youtube-on, el akarok mesélni, hogy van ez a Morgan Evelyn Cook, akit egyébként is kedvelek, de ez a videó tök jó, pedig én most 35 lettem, nem 30. 

blogvember 2.

 Ma csak nagyon röviden emlékezzünk meg arról, hogy Zohran Mamdani nyert a New York-i polgármester választásokon. Az egyik jelöltet (Andrew Cuomo, vagy ki) több nő is zaklatással vádolta meg, és szerintem ez rettenetesen ijesztő. Mármint erről rettenetesen sokat lehetne beszélni, hogy férfiak akik hatalmi pozícióban vannak, ugyanakkor valamiféle zaklatással vagy nemi erőszakkal vádolják meg őket.

Ezt Matt Haig posztolta a témában, és most egy kicsit optimista vagyok, hogy a demokráciából, tudjátok, ami eredetileg volt, szóval abból valami eljut Magyarországig is. 

blogvember

 Ér még csatlakozni a blogvemberhez november 4-én? Szégyen szemre jól elfelejtettem, hogy blogvember, pedig tavaly valami posztban én propagáltam (aztán jól abba is hagytam, de most megpróbálom, valami naiv optimizmussal). 

Most itthon vagyok betegen, mert nem akar múlni az arcüreggyulladásom lényegében hetek óta, és megnéztem az Only murders in the building ötödik évadát. A Telex írt róla egy eléggé rossz kritikát, szóval nem tudtam, hogy hogy viszonyúljak ehhez a sokadik évadhoz, meg mostanában nem is néztem annyi mindent, szóval jól meg kell (haha) választanom, hogy mit nézek, ha már. 

De ebben az évadban ott van René Zellweger valami fantasztikus hajjal! Aztán még Logan Lerman is, akinek a nevének utána kellett néznem, de ő volt a fiúcska a Perks of being a wallflower film változatában. És Mery Streep! Két copffal, no less, nem viccelek. 

Most meg folyik New York-ban a polgármesterválasztás, és nagyon izgalmas szerintem, hogy egy totál balos muszlim fiatal férfi micsoda népszerűségre tett szert végre, és hogy mennyire jó társadalmi egyenlőtlenségekre kiélezett social commentary lett az egészből instagramon is. Én nem voltam New York-ban soha,  így nincs igazán fogalmam az ottani árakról meg árszínvonalról a bérekhez képest, de egy kicsit úgy képzelem el, mint Londont,  hogy rettenetesen szétnyílt a társadalmi olló és az ultra-gazdagoktól az alig megélőkig mindenki van.

Ez egy videó amit ma hallgattam, az a címe, hogy "you're not better than poor people", és hát a cím eléggé szenzációhajhász, szóval lehet, hogy részben ezért kattintottam rá, bár egyébként is követem néha ezt a Chelsea Fagant, akinek egy személyes pénzügyekkel foglalkozó blogja és youtube csatornája van. Néha (gyakran) nem értek vele egyet és/vagy a magyar helyzet összehasonlíthatatlanul különböző, de ez most meglepően érdekes volt.

 Csomó szó van az amerikai médiában arról, hogy Trump korlátozni vagy  akár teljesen leállítani is akarja ezt a SNAP nevű programot, ami szegény családoknak biztosít élelmiszer jegyeket meg támogatást. Egyébként eléggé foglalkoztat, hogy Magyarországon miért nincs ennek institucionalizált megfelelője, mert szerintem a családsegítő élelmiszerosztása nem az, és hát jó, ingyenes iskolai étkeztetés, de ezek a gyerekek mind éhesek maradnak a szünetekben, és vannak szüleik is, akiknek szintén enniük kéne. Majd írok a szociális szféráról is, ahol most dolgozom, csak egy kicsit össze kell szednem a gondolatom, hogy ne egy ragebait izé legyen amit senki nem bír végigolvasni, és hát amúgy is, vannak nálam sokkal jobban hozzá értők is.

további nehézségek

 Tegnap előtt meg sírógörcsöt kaptam a munkahelyemen. Jó nem, szerencsére sikerült kimennem a kisboltig, míg rendesen el nem kezdtem bőgni, szóval a kollégáim nem vettek észre remélhetőleg semmit.

Az volt igazából, hogy kb. két hete elkövettem két hibát. A szomorú az, hogy nagyon-nagyon pitiáner hibák voltak, amiket megelőzhettem volna, ha csak egy kicsit jobban odafigyelek, mert kb mindkettő az volt, hogy rossz csatolmányokat csatoltam meg nem volt jó az állítmány a mondatban, de a főnököm, aki amúgy egy tök laza nő, egyáltalán és őszintén nem mondanám hatalommániásnak, de olyan passzív-aggresszív post itokat tett a fakkomba, aztán meg oda is jött és elkezdtett kérdezgetni, hogy mi az, és hol vannak az aktáim és egyátlalán, hol van ez meg az, és én persze nem tudom fejből, hogy hol van ez meg az, bele kell néznem a szekrénybe, hogy meg tudjam mondani, és az egész traumatizálóan rossz volt. Mármint látszott a főnök nénin, hogy tényleg mérges vagy nem is tudom, hogy mi, igazából beszélni is teljesen szar róla.

És én azóta szorongok, hogy mi van, ha megint elrontom a dolgokat, megint minden szar lesz, megint passzív-aggresszív post it-okat fogok kapni, és fáradt is vagyok, mert nem tudok igazán másra gondolni, mint hogy mi van ha elcsesztem, amikor meg már otthon vagyok, akkor valami rettenetes imposztor szindrómám van, vagy azon szorongok, hogy túl hamar eljöttem a munkahelyemről. 

Holnap van az időpontom a pszichiáteremmel, és remélem, hogy sikerül megbeszélnem vele valamit, mert olyan fáradt vagyok érzelmileg, hogy nem tudok igazából lenni, vagy koncentrálni bármire vagy értelmesen eltölteni azt a kicsi szabadidőm. Mármint egyik nap lefeküdtem este 8-kor aludni, még világos volt, de nagyon jót aludtam.

Most beírattak egy elég érdekesnek ígérkező továbbképzésre szeptembertől, szóval persze nem szeretném, ha kirúgnának, mondjuk innen nem szoktak olyan gyakran kirúgni az embereket, még annak se lett semmi következménye (vagy legalábbis nem valami komoly szankcionálás), hogy az egyik nő elfelejtett, vagy direkt, igazából ki tudja, de nem ment el egy tárgyalásra. Hogy lehet nem elmenni egy tárgyalásra? Amikor meghallottuk, mindenki szinte az agyát eldobta. 

Közben meg többről és jobbról álmodom. 

Tűzoltó leszel, s katona! Vadakat terelő juhász! 

Jaj, de na, fogalmam sincs, kinéztem pár (2) mesterszakot, hogy lehet, hogy jó lenne oda jelentkezni, de most, hogy kijöttek a ponthatárok, hát, olyan abszurd magasak, hogy mindent esélytelennek látok. Persze, vállalhatok állást, ill. olyan állást ami nekem tetszik ilyen mesterszakok nélkül is, mert van nagyjából képzettségem, de mindig van bennem ez a hülye teljesítménykényszer. Egyik nap csak úgy ültem a munkahelyemen, sütött a nap, és csak az jutott eszembe, hogy nézni kéne valami jobb állást. Persze az a szabályom, hogy a munkahelyemen már babonából  nem kezdek el ilyeneket nézegetni, de nézni kéne valami jót, valamit ami jelent valamit, valami ami inspirál, mert a jelenlegi is inspirál vagy mit tudom én, a továbbképzés nagyon is inspirált, meg a tévében megjelenő szakemberek is inspirálnak, és arra gondolok akkor, hogy ennek a rendszernek egy kicsi része vagyok, de talán az a baj, hogy túl kicsi része vagyok. 

Talán az a baj, hogy a mentális egészségem kicsit (nagyon) megbicsaklott az egészben, és ezt olyan önzőségnek érzem egyrészről, de másrészt meg olyan ijesztő is. Olyan hosszú ideje már jól vagyok, egész jól, sokkal jobban, mint amikor nagyon vacakok voltak a dolgok, valahogy kihevertem, hogy amúgy ez a phd nem ment, csak az a baj, hogy én még mindig szívesen phd-znék valamiből. De ez is olyan luxus, meg azt hinni magamról csak úgy, hogy én majd tudok phd-zni, mintha legalábbis olyan okos lennék, vagy mit tudom én. Másrészt meg ott a fiúm is, és én most már így nem akarok csak úgy külföldre költözni, ami egyrészről normális, vagy nem is tudom, egyértelmű, másrészről, meg mintha izgalmas dolgokat hagynék ki.

Minden olyan nehéz. 

 A kolléganőim mind hazamentek, nekem meg ötig kell maradnom és nincs semmi komoly munkám (de majd a munkámról is írok, mert bár ez a második sor amit leírok, már most tudom, hogy belejöttem a blogolásba höhö), szóval írnom kell mindenről.

Pontosabban írnom kell az új fiúmról, mármint.. micsoda váratlan fordulat.

Nekem mondhatni semmilyen gyakorlatom nincs a kapcsolatokban, mert amik voltak kapcsolataim, azok olyan régen voltak, és olyan rosszak voltak, hogy szerintem biztos nem is számítanak. Ez a fiú meg tegnap felolvasott nekem és tök romantikus volt, még akkor is, ha igazából egy kicsit majdnem elaludtam a vállán. 

Szóval amúgy úgy volt, hogy felmentem erre a randivonal nevű oldalra, amit anyukám talált meg a Nők Lapjában, ami miatt persze halálosan cikinek tűnik, de most már mindegy, kibírtam a 60 éves férfiak üzeneteit is, mert ott volt ez a fiú, és aranyosan írogatott nekem vagy másfél hétig minden nap, mert ő akkor éppen Amerikában volt üzleti úton, szóval cukin írogatott, és én lehet, hogy napi százszor megnéztem, hogy válaszolt-e már, pedig mindig hajnalban válaszolt. 

És aztán randiztunk, és én vagy 20 perccel hamarabb odaértem, mert a munkahelyemről mentem, és ő már ott volt, és nagyon-nagyon aranyosan szaladt felém, és valaki azt mondta, hogy ez a fiú igazából egy golden retriever, és lehet, hogy tényleg egy aranyos golden retriever, mert mindig mosolyog rám és nagyon-nagyon siet felém amikor meglát, és nekem esküszöm megolvad a szívem tőle. Meg amikor nem akarok az utcán giccses tinédzserek módjára csókolózni, akkor ilyeneket mond, hogy "hadd irigykedjenek", ami tök vicces. Amúgy meg csupa jó randijaink vannak, mert ez a fiú szinte mindig akar csinálni valamit, voltunk már színházban meg moziban, enni, koktélt inni, kerámiát festeni, teaházban, a Duna parton, mit tudom én. Voltunk még a Balatonon is, ami olyan romantikus volt, hogy csak na, csak jókat ettünk meg kártyajátékokat játszottunk három napig, és én tényleg nagyon élveztem. 

Jaj, ez a poszt csupa giccs, szóval leírom azt is, hogy ez a fiú egy kicsit szentfazék, vagy olyan jó meg illendő vagy nem is tudom, és hetekig azt hittem, hogy jó, akkor mi most akkor már soha nem fogunk szexelni az idők végezetéig. Aztán szexeltünk és abban is egy kicsit szent vagy nem is tudom, olyan illendő, és az orális szexre rázta a fejét, hogy nem, az nem oda való, és ezzel még nem tudom, hogy mit kezdjek, bár arra jutottam, hogy na jó, talán amúgy nem ez a legfontosabb aspektusa a kapcsolatunknak. Nem is tudom, valahogy fontosabbnak hittem a szexet, mint amilyennek momentán tűnik, vagy lehet, hogy ez azért van, mert más dolgok meg működnek, és a világ ilyen, hogy egyensúlyban van, meg van másféle intimitás, és jót tesz a lelkemnek, hogy megsimogatják a fejem.

Másrészt meg még próbálom megérteni ezt az egész kapcsolatban levést is, vagy nem is tudom. Szóval egy kicsit azt képzeltem, vagy nem is tudom, az volt a gondolatom, hogy ha az ember kapcsolatban van, akkor az életének a többi területe is kicsit jobb lesz, de nekem nem lett igazán jobb meg talán nem lett semmilyen. Szóval, hogy én még mindig eléggé szorongok magam miatt, a testem miatt, a szőr miatt a testemen (szerencsére ez a fiút azt hiszem nem érdekli annyira mint engem), meg hogy hogy kell lenni.Igazából arról van szó, ill. azon gondolkodom egy csomót, hogy attól, hogy valaki elég nagy valószínűséggel fantasztikusnak lát, attól én még nem érzem magam fantasztikusnak. Ezt nem tudom összeegyeztetni. Nem tudom, hogy hogy kell azt csinálni, hogy voltunk strandon, és ne foglalkozzak azzal, hogy túl nagy a fenekem (pedig tudom, hogy a fiúmnak tetszik a fenekem, mert már sokszor mondta), meg hogy mindenem túl nagy és túl fehér.

Pedig amúgy teljesen hülye vagyok, mert nagyon kiegyensúlyozott ez az egész, és esküszöm, hogy nem azért mondom, mert cukinak tartja, ahogy kötök a kocsiban.De ez a fiú levenné a saját zokniját és odaadná nekem amikor fázik a lábam a kiránduláson és szandál van rajtam és szerintem ez a legaranyosabb és legmeghatóbb dolog, amit valaha valaki tenni akart értem. 

Meg még a problémáimmal is foglalkozik, ami szintén meghat, mert más fiúk nem vették olyan komolyan a problémáimat, de ez a fiú 10 percig hallgatja a telefonban, amint arról beszélek, hogy nem nem komplett a pszichiáterem. Amúgy az a baj, hogy tényleg nem komplett a pszichiáterem, és ezt nem azért mondom, mert lejjebb vette a gyógyszerem, és most hülye lettem, bár amúgy tényleg lejjebb vette a gyógyszerem, mert jobban vagyok, hanem olyan spirituális meg áltudományos bullshiteket mond nekem, hogy akárkinek elmesélem, azt mondják, hogy ők ott álltak volna fel. Nincs kedvem minden részletet elmondani, mert túl kellemetlen és intim, de az egyik legjobb rész az volt, amikor valamit a túlsúlyommal kapcsolatban meg a fogyásról mondtam, és akkor azt válaszolta, hogy ezért a következő életemben meg fogok bűnhődni. Hogy mi??? De egyébként is olyan spiri dolgokat ont, hogy na, nem is tudom hova tenni, egy orvostól meg különösen nem tudom hova tenni. 

Egyébként meg egész jól haladnak a dolgaim, de rájöttem, hogy persze többet, jóval többet akarok blogolni, (szóval remélem, hogy olvas még valaki?)

 Hogy is mondjam, szóval erről az abszolút cenzúrázatlan kommentelésről jutott még eszembe egy dolog, amit nem akartam először megírni, de most Valentin nap van, szóval megírom ennek apropóján, mert mást is akarok mondani. Szóval egy ideje nekem nehezemre esik mások kapcsolatairól meg gyerekeiről olvasni, mert iszonyat savanyú lettem. Nem mások gyereke miatt vagyok savanyú nyilván, sőt, azt hiszem, hogy nem is azért mert másnak van gyereke, nem vagyok benne biztos, hogy akarok gyereket, de az annyira zavar, hogy milyen sikertelen vagyok a kapcsolatok terén, hogy komolyan, én már tisztára megkeseredtem ebben. 

Kb 10 éve ismertem meg a lakatost, nagyjából két évig tartott, és én azóta senkivel nem tudtam komoly kapcsolatban lenni. Jó, az indiai fiúval komoly lett volna, de hát kidobták Magyarországról, szóval ez nem igazán számít. Jó, volt rajtuk kívül még tizenakárhány fiú akikkel randiztam, szóval nem mintha nem tetszettem volna senkinek, de senki nem akart kapcsolatban lenni velem. Valahogy úgy a fejembe vésődött amit a brácsás Martin mondott nekem, hogy mindig olyan szeretetteljesen  (lol) bánok vele, hogy nekem kapcsolatban kéne lennem valakivel. Azóta se tudok kapcsolatban lenni. 

Végtelenül elkeserít amúgy, hogy mennyire sikertelen vagyok tinderen és bumble-n is, és azt hiszem, hogy tulajdonképpen leírni is iszonyat megalázó, hogy hát gyerekek, amúgy velem egy fiú se akar még randizni se, vagy randira hívnak, de közben ghostolnak, vagy beszélgetünk és közben ghostolnak egyik napról a másikra, vagy már whatsappon ghostolnak vagy azonnal unmatchelnek vagy válaszolnék de már töröltek, nem kellek senkinek. Nem vagyok elég vicces vagy elég szép vagy elég okos, és ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy másnak már mostanra született három, három!!! gyereke, túl van egy csomó jó pillanaton a kapcsolatában, és nekem ezt már semmi nem pótolhatja, én már 34 vagyok, és a jövendőbeli partnerem esélyes, hogy még idősebb lesz, és túl lesz egy csomó mindenen az életében, amit egymás nélkül éltünk meg, és ez valahogy... sajnálattal tölt el? Meg ilyen fomo érzésem van? 

Egészen sokáig beszélgettünk egy spanyol fiúval, és olyan kedves volt és valahogy olyan érdeklődéssel fordult felém, hogy na, és aztán egyik nap még megkérdezte, hogy ettem-e újévi lencsét és aztán soha többet nem válaszolt, és nem értem. Mármint jó, naiv vagyok és azt várom, hogy megmondja, hogy bocs, de nem, de ha őszinte akarok lenni, akkor senki de senki nem mondja meg, hogy bocs, de nem. Egy másik fiúval több hónapja beszélgettünk (ennek is mi értelme van, nem tudom, de mindenesetre hallgassatok rám és ne csináljatok ilyet), erre még mindig nem hívott randira, szóval randira hívtam én, de persze az utolsó pillanatban közölte, hogy nem ér rá. Nem tudok mit mondani rá, csak hogy olyan alja amúgy.

És tegnap volt egy randim, de szerintem ez is sikertelen volt, és esküszöm, hogy kezdem azt gondolni, hogy én már soha többet nem fogok szexelni. Jó, majd rendelek még egy vibrátort woltról. Mindenesetre már megint fogalmam sincs, hogy mit csináltam rosszul, mégis mi ment félre, amikor nem túrtam az orrom és azt mondta a fiú, hogy nagyon szép vagyok élőben? Ezt azért biztos, ami biztos, vagy húszszor elismételetem a fejemben, hogy valaki azt mondta, aki nem egy idős bácsi, hogy nagyon szép vagyok, ez jó érzés mondjuk. Viszont akkora görcs van bennem, hogy soha nem fogok találni senkit, meg soha nem lesz partnerem, én leszek/maradok az egyedüli szingli fura nő, hogy ez azt hiszem, hogy mindent elront.

 Másfél hétig nem voltam dolgozni, mert beteg voltam, úgyhogy most full on Sunday scaries meg minden. Megfőztem az ebédet holnapra és egy kicsit pakolgattam, de nyilván sokkal fontosabb, hogy az előző posztom febr. 5-én volt a legnépszerűbb a blogolásom történetében, szóval most jól meglovagolom ezt a hullámot és írok mégegyet (lol)

El akartam mesélni, hogy voltunk az egyik barátnőmmel a Loupe színházban és megnéztük a Bármi lehetséges című darabot, egy párról szól, akiknek meghal a gyereke. Én még sose sírtam szerintem színházban, de ez olyan megrázó volt, hogy tisztára fáradtan jöttem ki a színházteremből. Mármint amúgy is kicsit még vacakul voltam, mert még nem múlt el teljesen a betegség, de a jegyet már hetekkel ezelőtt megvettük, szóval nem akartam lemondani. 

A héten egyébként a következő dolgokon szorongtam: 

• hogy dolgozni kell menni, és mi van, ha elfelejtettem, hogy kell 
• a pszichiáterem idegesítő módon nem írja fel rendesen a gyógyszereimet. most még beteg is voltam, és akkor 4 napig nem tudtam szedni az egyik gyógyszerem, hát tisztára rosszul voltam. jó, egyik nap nem voltam hajlandó a két fokban lemenni a gyógyszertárba, de a többi napon állítólag nem működött az eeszt, nem vette észre, nem sikerült, majd holnap, így összesen egy hetet várhattam arra, hogy felírja a gyógyszerem. mindezek mellett ha nem a rendelésen kérem, hogy írja fel a gyógyszerem, hanem csak úgy, akkor újabban 10 ezret(!!!) kér, ami meg valahogy abszolút felháborító
• pénz
• még mindig nem tudom, hogy akarok-e barátkozni ezzel a lánnyal, aki felkiáltott, hogy úristen, de kövér, vagy nem is tudom, azt hiszem, hogy akarok, de nem tudom, milyen módon kezdeményezzek beszélgetést ezzel kapcsolatban, nagyon rossz vagyok a konfliktusokban

Amúgy a kötésről akartam írni még, ami egy elég banális téma, de el kell mesélnem, hogy habár nagyon élvezem, csomó szorongást vált ki belőlem, hogy egyszerű dolgokat nem tudok megcsinálni, mint szemeket felszedni, meg ezt a slip slip knit nevű fogyasztást, megjavítani horgolótűvel hibákat, ilyesmi. Most volt egy fonalvásár és két viszonylag drága fast fashion pulóver árát elköltöttem prémium gyapjú fonalra, hogy kössek majd egy pulóvert, és teljesen inkompetensnek érzem magam az egészben, hogy körbe kötés meg mit tudom én, hogy az egészet meg se érdemlem, meg se tudom csinálni. De olyan szép mályva színű az a fonal, jó ég.

Most két dologról akarok írni, de tulajdonképpen elég kellemetlenül érzem magam, szóval nem tudom, hogy minek írom. 

Arról van szó, hogy én azt gondolom, hogy itt bloggerként egyrészt nem tudok mindenkinek megfelelni, másrészt szimpatikus lenni sem. De ettől még én nem tartozom magyarázattal sem. Tegnap ezt a fejemben sokkal jobban tudtam artikulálni, mint most, de arról van szó, hogy nekem nem kell mindent megmagyaráznom, még akkor is, ha sokkal könnyebb azt hinni, hogy mekkora liba vagyok, aki mindenkit lenéz, pedig nekem ez a poszt egyáltalán nem arról szólt, hogy lenézek másokat, hanem, hogy nem akarnak már barátkozni velem.

Szerintem ez a blogos közösség (nevezzük annak? nevezhetjük annak?) sokkal kisebb, mint mondjuk ami instán folyik, és én egy kicsit azt várom, hogy a kommentelők ennek megfelelően eh, viselkedjenek. Creusa írt pár hónapja egy nagyon jó gondolatot arról, hogy minek olvasson valakit, akivel az életben amúgy sem lennének barátok, és nekem ez úgy a fejembe ragadt. Nem kell olvasni ha nem tetszik, és főleg, nem kell számon kérni, meg relativizálni a nehézségeimet. Nem fogom megmagyarázni a jó életszínvonalamat, vagy mit tudom én, hogy hova utaztam, és milyen táskám van, lehet, hogy megosztom, lehet, hogy nem, de attól még a célom ezzel a bloggal akkor is az, hogy valami jó érzést keltsek az emberekben vagy gondolatot ébresszek, ilyesmi. Jó, meg ventilálás is a célom ha őszinte akarok lenni, de viszonylag megválasztom, hogy miről ventilálok és hogy. 

Lusta lány instagrammernek volt egy nagyon érdekes posztja az online kéretlen tanácsokról amit most ide linkelek. Nagyon röviden arról szólt, hogy ő is olyan stílusban kommentelt/írt egy ismerőse posztjai alá íróknak ahogy ők, és akkor mi történt, hát sejthetjük, hogy nem olyan jól vagy építő jellegűen végződött, mint egy ideális világban, hanem az emberek össze-vissza káromkodtak meg letiltották. Az én véleményem is keresetlen, meg nem is vagyok egy nagy kommentelő, de végtelenül felháborít, hogy az emberek feljogosítva érzik magukat, hogy az összes frusztrációjukat meg akár csak gondolatukat megosszák az interneten vadidegen emberekkel, akkor is, ha objektíven előre lehet tudni, hogy ez sértő. Szerintem tök jó lenne, ha az emberek nem írnának olyanokat az interneten, amiket élőben nem mondanának. 

Á, nem tudom. Az is történt még, hogy van egy új barátnőm, akit bumble bff-ről ismertem meg pár hónapja, és éppen mentünk az Astorián a villamos megállóban, amikor jött egy nagyon kövér fickó. Mármint tényleg akkora, hogy az nem mindennapi, na de és akkor mi van.Ez a lány meg felkiáltott, hogy bazmeg de kövér. Mondtam neki, hogy mégis mit csinálsz, amire a fő érve az volt, hogy úgyse hallotta, pedig biztos, hogy hallotta. És amúgy szerinted ő nem tudja, hogy kövér? És minek elrontani a napját, hogy valaki felkiált, hogy kövér vagy? Aztán beszéltünk erről, és viszonylag érzéketlenül reagált, hogy hát ő ezért barátkozik főleg fiúkkal, mert ők nem sértődnek meg ezen, meg hogy dehát úgyse hallotta, de szerintem meg ne feltételezzük már, hogy a férfiaknak nincsenek érzései, és nem is hallanak. Nem tudok nem arra gondolni amúgy, hogy akkor most rólam mit gondol, mert az a gondolat nem megnyugtató, hogy jó, de én harmad akkora vagyok mint az a férfi. Ettől még nem tudom nem magamra venni az egészet, és nem tudok nem valami rettentő személyes szinten megsértődni. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy jó, de nőként kövérnek lenni nem ugyan az, mint férfiként és én ezt valami iszonyú kettős mércének érzem, ami szintén valami személyes sértettségből fakad. Mindenesetre én azóta se tudom eldönteni, hogy van-e kedvem egy ilyen barátsághoz.

2025, semmi nem változott

 Valami izgalmasat akartam írni, de úgy tűnik nem tudok annyira, mert van 4 piszkozatom, aztán meg nem történik semmi, de most újra megpróbáljuk. 

Már csomószor akartam írni a dolgozásról, de vagy nem ment vagy nem jutott eszembe semmi vagy mit tudom én már. Amikor adnak feladatot (nem mindig adnak sajnos, néha csak ülök és szép ruhákat nézegetek az interneten) akkor az többnyire nagyon jó, vagy legalább közepesen, vagy nem is tudom, de jó ott lenni a munkahelyemen, nincs különösebben stresszes légkör, az emberek kedvesek a konyhában, viszek magamnak fancy teát és azt iszogatom. Pénteken az volt a nevetséges feladatom, hogy két másik szociális munkásnak segítsek egy EU-s pályázat értelmezésében, mert nem tudnak angolul meg nem is csináltak ilyen pályázatot még soha, szóval segítenem kellett a lefordításában. Aztán kiderült, hogy be lehet állítani a nyelvet és nem is kell semmit fordítgatni, de én úgy sajnáltam ezt a két szociális munkást, akikről kiderült, hogy jóval (!) fiatalabbak nálam, és akkor semmit nem tudnak angolul. Hogy lehet így létezni a világban 2025-ben? Hogy lehet megérteni bármit az interneten? Hogy létezhet olyan, ami szerintem a legfontosabb kérdés, hogy valakit teljesen felmentenek az iskolában az idegennyelv tanulás alól, ami kb az egy fontos tárgy? Szóval ha másért nem is jársz oda, legalább angolul vagy németül tanulj meg rendesen, nem? Mondjuk nem tudom, melyik az az állami iskola, ahol segítség nélkül olyan könnyű megtanulni valamilyen nyelvet, meg azt is sejtem, hogy nem Borsodban van, de legalább próbálkozni lehet, nem? Nem tudom. 

Röviden és tömören az is van még, hogy nem keresek semmit. Ez persze azért is különösen csalódás, mert senki nem mondta meg, hogy a fizetési papíromon amúgy a bruttó fizetésem van, csak akkor derült ki az egész, amikor kaptam szuper kevés fizetést. Mármint hogy annyira keveset, hogy a fizetésem bőven nem éri el a 300 ezret ÚGY, hogy van két nyelvvizsgám meg egy mesterszakom, amikért extra pénzt kapok. Tulajdonképpen ezt eléggé megalázónak érzem. 

Én amúgy sose voltam szegény, és most nem tudom, hogy kell szegénynek lenni, nem akarok úgy viselkedni, mint aki szegény. Jó, ezen a ponton lehet vitatkozni azzal, hogy mi az, hogy szegénység, meg mi az hogy szegénység amikor a szüleim úgyis támogatnak, de az egész megalázó, és erről nem szólt senki. Nekem amúgy soha senki nem adott semmilyen pénzügyi tanácsot, szóval semmihez nem értek a pénzt illetően.

Meg még az unokatestvéremen is pattogok, akiről már milliószor írtam és már teljesen unalmas még nekem is. A nyár óta, vagy mit tudom én mióta meg az van, hogy ő már egyszerűen nem hív amikor a közös barátnőnkkel találkoznak, mindenféle ok nélkül, gyakorlatilag ghostoltak, és ez annyira felháborít, hogy azt gondolja, hogy velem bármit meg lehet csinálni, hogy undorító. Most volt a szülinapja, szóval a szülinapi brunchra persze meghívott, nem szoktam ilyet mondani, de tényleg bűnunalmas volt, senki nem mondott semmi értelmeset, és én ekkor jöttem rá, hogy már nem is akarok ezekkel a lányokkal lógni, egyrészt hogy lényegében ghostolnak, aztán hogy fel se tűnik egyiküknek sem, hogy nem vagyok ott, szóval feltehetőleg ez nem az unokatestvérem műve egyedül, és harmadszor, hogy képesek az arcomba mondani, hogy de hát ők se találkoztak. Lol, ok. Tényleg eljutottam arra a pontra, hogy jó, akkor legyen inkább csak pár barátnőm és akkor annyi, de erre nekem marhára nincs szükségem. És akkor az unokatestvérem anyámat zaklatja azzal, hogy hogy értesse meg (lol), hogy ő külön akar találkozni ezekkel a lányokkal. Hát kisanyám, talán nem így kellett volna az egészet csinálni. 

Holnap meg lesz a családi szülinap, és annyira nincs kedvem hozzá, hogy az már nem is igaz, hogy legszívesebben kiosztanám mindet. Amúgy nálunk lesz megtartva, mert a nagynéném bejelentette, hogy náluk hirtelen NINCS ELÉG SZÉK. Már milliószor voltunk náluk, de most hirtelen nincs elég szék. (=nincs kedvük főzni) LOL, jó, ok.