Hogy is mondjam, szóval erről az abszolút cenzúrázatlan kommentelésről jutott még eszembe egy dolog, amit nem akartam először megírni, de most Valentin nap van, szóval megírom ennek apropóján, mert mást is akarok mondani. Szóval egy ideje nekem nehezemre esik mások kapcsolatairól meg gyerekeiről olvasni, mert iszonyat savanyú lettem. Nem mások gyereke miatt vagyok savanyú nyilván, sőt, azt hiszem, hogy nem is azért mert másnak van gyereke, nem vagyok benne biztos, hogy akarok gyereket, de az annyira zavar, hogy milyen sikertelen vagyok a kapcsolatok terén, hogy komolyan, én már tisztára megkeseredtem ebben. 

Kb 10 éve ismertem meg a lakatost, nagyjából két évig tartott, és én azóta senkivel nem tudtam komoly kapcsolatban lenni. Jó, az indiai fiúval komoly lett volna, de hát kidobták Magyarországról, szóval ez nem igazán számít. Jó, volt rajtuk kívül még tizenakárhány fiú akikkel randiztam, szóval nem mintha nem tetszettem volna senkinek, de senki nem akart kapcsolatban lenni velem. Valahogy úgy a fejembe vésődött amit a brácsás Martin mondott nekem, hogy mindig olyan szeretetteljesen  (lol) bánok vele, hogy nekem kapcsolatban kéne lennem valakivel. Azóta se tudok kapcsolatban lenni. 

Végtelenül elkeserít amúgy, hogy mennyire sikertelen vagyok tinderen és bumble-n is, és azt hiszem, hogy tulajdonképpen leírni is iszonyat megalázó, hogy hát gyerekek, amúgy velem egy fiú se akar még randizni se, vagy randira hívnak, de közben ghostolnak, vagy beszélgetünk és közben ghostolnak egyik napról a másikra, vagy már whatsappon ghostolnak vagy azonnal unmatchelnek vagy válaszolnék de már töröltek, nem kellek senkinek. Nem vagyok elég vicces vagy elég szép vagy elég okos, és ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy másnak már mostanra született három, három!!! gyereke, túl van egy csomó jó pillanaton a kapcsolatában, és nekem ezt már semmi nem pótolhatja, én már 34 vagyok, és a jövendőbeli partnerem esélyes, hogy még idősebb lesz, és túl lesz egy csomó mindenen az életében, amit egymás nélkül éltünk meg, és ez valahogy... sajnálattal tölt el? Meg ilyen fomo érzésem van? 

Egészen sokáig beszélgettünk egy spanyol fiúval, és olyan kedves volt és valahogy olyan érdeklődéssel fordult felém, hogy na, és aztán egyik nap még megkérdezte, hogy ettem-e újévi lencsét és aztán soha többet nem válaszolt, és nem értem. Mármint jó, naiv vagyok és azt várom, hogy megmondja, hogy bocs, de nem, de ha őszinte akarok lenni, akkor senki de senki nem mondja meg, hogy bocs, de nem. Egy másik fiúval több hónapja beszélgettünk (ennek is mi értelme van, nem tudom, de mindenesetre hallgassatok rám és ne csináljatok ilyet), erre még mindig nem hívott randira, szóval randira hívtam én, de persze az utolsó pillanatban közölte, hogy nem ér rá. Nem tudok mit mondani rá, csak hogy olyan alja amúgy.

És tegnap volt egy randim, de szerintem ez is sikertelen volt, és esküszöm, hogy kezdem azt gondolni, hogy én már soha többet nem fogok szexelni. Jó, majd rendelek még egy vibrátort woltról. Mindenesetre már megint fogalmam sincs, hogy mit csináltam rosszul, mégis mi ment félre, amikor nem túrtam az orrom és azt mondta a fiú, hogy nagyon szép vagyok élőben? Ezt azért biztos, ami biztos, vagy húszszor elismételetem a fejemben, hogy valaki azt mondta, aki nem egy idős bácsi, hogy nagyon szép vagyok, ez jó érzés mondjuk. Viszont akkora görcs van bennem, hogy soha nem fogok találni senkit, meg soha nem lesz partnerem, én leszek/maradok az egyedüli szingli fura nő, hogy ez azt hiszem, hogy mindent elront.

 Másfél hétig nem voltam dolgozni, mert beteg voltam, úgyhogy most full on Sunday scaries meg minden. Megfőztem az ebédet holnapra és egy kicsit pakolgattam, de nyilván sokkal fontosabb, hogy az előző posztom febr. 5-én volt a legnépszerűbb a blogolásom történetében, szóval most jól meglovagolom ezt a hullámot és írok mégegyet (lol)

El akartam mesélni, hogy voltunk az egyik barátnőmmel a Loupe színházban és megnéztük a Bármi lehetséges című darabot, egy párról szól, akiknek meghal a gyereke. Én még sose sírtam szerintem színházban, de ez olyan megrázó volt, hogy tisztára fáradtan jöttem ki a színházteremből. Mármint amúgy is kicsit még vacakul voltam, mert még nem múlt el teljesen a betegség, de a jegyet már hetekkel ezelőtt megvettük, szóval nem akartam lemondani. 

A héten egyébként a következő dolgokon szorongtam: 

• hogy dolgozni kell menni, és mi van, ha elfelejtettem, hogy kell 
• a pszichiáterem idegesítő módon nem írja fel rendesen a gyógyszereimet. most még beteg is voltam, és akkor 4 napig nem tudtam szedni az egyik gyógyszerem, hát tisztára rosszul voltam. jó, egyik nap nem voltam hajlandó a két fokban lemenni a gyógyszertárba, de a többi napon állítólag nem működött az eeszt, nem vette észre, nem sikerült, majd holnap, így összesen egy hetet várhattam arra, hogy felírja a gyógyszerem. mindezek mellett ha nem a rendelésen kérem, hogy írja fel a gyógyszerem, hanem csak úgy, akkor újabban 10 ezret(!!!) kér, ami meg valahogy abszolút felháborító
• pénz
• még mindig nem tudom, hogy akarok-e barátkozni ezzel a lánnyal, aki felkiáltott, hogy úristen, de kövér, vagy nem is tudom, azt hiszem, hogy akarok, de nem tudom, milyen módon kezdeményezzek beszélgetést ezzel kapcsolatban, nagyon rossz vagyok a konfliktusokban

Amúgy a kötésről akartam írni még, ami egy elég banális téma, de el kell mesélnem, hogy habár nagyon élvezem, csomó szorongást vált ki belőlem, hogy egyszerű dolgokat nem tudok megcsinálni, mint szemeket felszedni, meg ezt a slip slip knit nevű fogyasztást, megjavítani horgolótűvel hibákat, ilyesmi. Most volt egy fonalvásár és két viszonylag drága fast fashion pulóver árát elköltöttem prémium gyapjú fonalra, hogy kössek majd egy pulóvert, és teljesen inkompetensnek érzem magam az egészben, hogy körbe kötés meg mit tudom én, hogy az egészet meg se érdemlem, meg se tudom csinálni. De olyan szép mályva színű az a fonal, jó ég.

Most két dologról akarok írni, de tulajdonképpen elég kellemetlenül érzem magam, szóval nem tudom, hogy minek írom. 

Arról van szó, hogy én azt gondolom, hogy itt bloggerként egyrészt nem tudok mindenkinek megfelelni, másrészt szimpatikus lenni sem. De ettől még én nem tartozom magyarázattal sem. Tegnap ezt a fejemben sokkal jobban tudtam artikulálni, mint most, de arról van szó, hogy nekem nem kell mindent megmagyaráznom, még akkor is, ha sokkal könnyebb azt hinni, hogy mekkora liba vagyok, aki mindenkit lenéz, pedig nekem ez a poszt egyáltalán nem arról szólt, hogy lenézek másokat, hanem, hogy nem akarnak már barátkozni velem.

Szerintem ez a blogos közösség (nevezzük annak? nevezhetjük annak?) sokkal kisebb, mint mondjuk ami instán folyik, és én egy kicsit azt várom, hogy a kommentelők ennek megfelelően eh, viselkedjenek. Creusa írt pár hónapja egy nagyon jó gondolatot arról, hogy minek olvasson valakit, akivel az életben amúgy sem lennének barátok, és nekem ez úgy a fejembe ragadt. Nem kell olvasni ha nem tetszik, és főleg, nem kell számon kérni, meg relativizálni a nehézségeimet. Nem fogom megmagyarázni a jó életszínvonalamat, vagy mit tudom én, hogy hova utaztam, és milyen táskám van, lehet, hogy megosztom, lehet, hogy nem, de attól még a célom ezzel a bloggal akkor is az, hogy valami jó érzést keltsek az emberekben vagy gondolatot ébresszek, ilyesmi. Jó, meg ventilálás is a célom ha őszinte akarok lenni, de viszonylag megválasztom, hogy miről ventilálok és hogy. 

Lusta lány instagrammernek volt egy nagyon érdekes posztja az online kéretlen tanácsokról amit most ide linkelek. Nagyon röviden arról szólt, hogy ő is olyan stílusban kommentelt/írt egy ismerőse posztjai alá íróknak ahogy ők, és akkor mi történt, hát sejthetjük, hogy nem olyan jól vagy építő jellegűen végződött, mint egy ideális világban, hanem az emberek össze-vissza káromkodtak meg letiltották. Az én véleményem is keresetlen, meg nem is vagyok egy nagy kommentelő, de végtelenül felháborít, hogy az emberek feljogosítva érzik magukat, hogy az összes frusztrációjukat meg akár csak gondolatukat megosszák az interneten vadidegen emberekkel, akkor is, ha objektíven előre lehet tudni, hogy ez sértő. Szerintem tök jó lenne, ha az emberek nem írnának olyanokat az interneten, amiket élőben nem mondanának. 

Á, nem tudom. Az is történt még, hogy van egy új barátnőm, akit bumble bff-ről ismertem meg pár hónapja, és éppen mentünk az Astorián a villamos megállóban, amikor jött egy nagyon kövér fickó. Mármint tényleg akkora, hogy az nem mindennapi, na de és akkor mi van.Ez a lány meg felkiáltott, hogy bazmeg de kövér. Mondtam neki, hogy mégis mit csinálsz, amire a fő érve az volt, hogy úgyse hallotta, pedig biztos, hogy hallotta. És amúgy szerinted ő nem tudja, hogy kövér? És minek elrontani a napját, hogy valaki felkiált, hogy kövér vagy? Aztán beszéltünk erről, és viszonylag érzéketlenül reagált, hogy hát ő ezért barátkozik főleg fiúkkal, mert ők nem sértődnek meg ezen, meg hogy dehát úgyse hallotta, de szerintem meg ne feltételezzük már, hogy a férfiaknak nincsenek érzései, és nem is hallanak. Nem tudok nem arra gondolni amúgy, hogy akkor most rólam mit gondol, mert az a gondolat nem megnyugtató, hogy jó, de én harmad akkora vagyok mint az a férfi. Ettől még nem tudom nem magamra venni az egészet, és nem tudok nem valami rettentő személyes szinten megsértődni. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy jó, de nőként kövérnek lenni nem ugyan az, mint férfiként és én ezt valami iszonyú kettős mércének érzem, ami szintén valami személyes sértettségből fakad. Mindenesetre én azóta se tudom eldönteni, hogy van-e kedvem egy ilyen barátsághoz.

2025, semmi nem változott

 Valami izgalmasat akartam írni, de úgy tűnik nem tudok annyira, mert van 4 piszkozatom, aztán meg nem történik semmi, de most újra megpróbáljuk. 

Már csomószor akartam írni a dolgozásról, de vagy nem ment vagy nem jutott eszembe semmi vagy mit tudom én már. Amikor adnak feladatot (nem mindig adnak sajnos, néha csak ülök és szép ruhákat nézegetek az interneten) akkor az többnyire nagyon jó, vagy legalább közepesen, vagy nem is tudom, de jó ott lenni a munkahelyemen, nincs különösebben stresszes légkör, az emberek kedvesek a konyhában, viszek magamnak fancy teát és azt iszogatom. Pénteken az volt a nevetséges feladatom, hogy két másik szociális munkásnak segítsek egy EU-s pályázat értelmezésében, mert nem tudnak angolul meg nem is csináltak ilyen pályázatot még soha, szóval segítenem kellett a lefordításában. Aztán kiderült, hogy be lehet állítani a nyelvet és nem is kell semmit fordítgatni, de én úgy sajnáltam ezt a két szociális munkást, akikről kiderült, hogy jóval (!) fiatalabbak nálam, és akkor semmit nem tudnak angolul. Hogy lehet így létezni a világban 2025-ben? Hogy lehet megérteni bármit az interneten? Hogy létezhet olyan, ami szerintem a legfontosabb kérdés, hogy valakit teljesen felmentenek az iskolában az idegennyelv tanulás alól, ami kb az egy fontos tárgy? Szóval ha másért nem is jársz oda, legalább angolul vagy németül tanulj meg rendesen, nem? Mondjuk nem tudom, melyik az az állami iskola, ahol segítség nélkül olyan könnyű megtanulni valamilyen nyelvet, meg azt is sejtem, hogy nem Borsodban van, de legalább próbálkozni lehet, nem? Nem tudom. 

Röviden és tömören az is van még, hogy nem keresek semmit. Ez persze azért is különösen csalódás, mert senki nem mondta meg, hogy a fizetési papíromon amúgy a bruttó fizetésem van, csak akkor derült ki az egész, amikor kaptam szuper kevés fizetést. Mármint hogy annyira keveset, hogy a fizetésem bőven nem éri el a 300 ezret ÚGY, hogy van két nyelvvizsgám meg egy mesterszakom, amikért extra pénzt kapok. Tulajdonképpen ezt eléggé megalázónak érzem. 

Én amúgy sose voltam szegény, és most nem tudom, hogy kell szegénynek lenni, nem akarok úgy viselkedni, mint aki szegény. Jó, ezen a ponton lehet vitatkozni azzal, hogy mi az, hogy szegénység, meg mi az hogy szegénység amikor a szüleim úgyis támogatnak, de az egész megalázó, és erről nem szólt senki. Nekem amúgy soha senki nem adott semmilyen pénzügyi tanácsot, szóval semmihez nem értek a pénzt illetően.

Meg még az unokatestvéremen is pattogok, akiről már milliószor írtam és már teljesen unalmas még nekem is. A nyár óta, vagy mit tudom én mióta meg az van, hogy ő már egyszerűen nem hív amikor a közös barátnőnkkel találkoznak, mindenféle ok nélkül, gyakorlatilag ghostoltak, és ez annyira felháborít, hogy azt gondolja, hogy velem bármit meg lehet csinálni, hogy undorító. Most volt a szülinapja, szóval a szülinapi brunchra persze meghívott, nem szoktam ilyet mondani, de tényleg bűnunalmas volt, senki nem mondott semmi értelmeset, és én ekkor jöttem rá, hogy már nem is akarok ezekkel a lányokkal lógni, egyrészt hogy lényegében ghostolnak, aztán hogy fel se tűnik egyiküknek sem, hogy nem vagyok ott, szóval feltehetőleg ez nem az unokatestvérem műve egyedül, és harmadszor, hogy képesek az arcomba mondani, hogy de hát ők se találkoztak. Lol, ok. Tényleg eljutottam arra a pontra, hogy jó, akkor legyen inkább csak pár barátnőm és akkor annyi, de erre nekem marhára nincs szükségem. És akkor az unokatestvérem anyámat zaklatja azzal, hogy hogy értesse meg (lol), hogy ő külön akar találkozni ezekkel a lányokkal. Hát kisanyám, talán nem így kellett volna az egészet csinálni. 

Holnap meg lesz a családi szülinap, és annyira nincs kedvem hozzá, hogy az már nem is igaz, hogy legszívesebben kiosztanám mindet. Amúgy nálunk lesz megtartva, mert a nagynéném bejelentette, hogy náluk hirtelen NINCS ELÉG SZÉK. Már milliószor voltunk náluk, de most hirtelen nincs elég szék. (=nincs kedvük főzni) LOL, jó, ok.