Most, hogy vége a blogvembernek, mindent megírok

Ezt még az előző poszttal együtt akartam megírni kb. egy hete,  hetekkel ezelőtt, csak hát nyilván nem sikerült.

Az is volt, hogy az első éjszaka  Bécsben a fiúm arra ébredt, hogy ő herpeszt kapott, és nagyon megijedtünk, mert neki gyakran van herpesze, és volt a számon egy piros folt, amiről azt gondoltuk, hogy szintén herpesz, de szerencsére nem az volt, csak valami seb. A kirándulás előtt meg elég rossz napjaim voltak, mert a munkahelyemen egy elég szörnyű viszály van annak köszönhetően, hogy a fő főnök néni (nem tudom mi a titulusa pontosan, de kb a járás szociális intézményeit fogja össze) rászabadított az intézményünkre egy ellenőrzést, ami abból állt, hogy jött egy fickó valami fancy budai kerületből ahol van vagy 10 ügyük összesen, és elkezdett szakérteni mindenről minősíthetetlen stílusban. Később megtudtam erről a férfiról, hogy amúgy rendőr volt mielőtt szociális dolgozóvá avanzsált volna, és végig olyan hangnemben beszélt, mint amikor férfiak feljebb valónak érzik magukat csak mert férfiak. Iszonyú kellemetlen.

Szóval az első nap olyan feszült voltam, hogy ittuk a kávét egy random kávézóban, és elkezdtem sírni, mert fogalmam sincs mi lesz velem, meg én ezt nem bírom tovább, aztán még a tetejébe elmeséltem a fiúmnak, hogy az esőkabát,  amit szeretnék az amazonon tökre le van értékelve, és akkor azt válaszolta, hogy jó, de azért spórolhatnék is. Ezen úgy kiborultam, hogy még jobban elkezdtem sírni és már tisztára kínos volt, de annyira bántónak találom, amikor egy objektívan jól kereső mérnök azt mondja valakinek, aki kb a medián bért se keresi meg, hogy "spóroljál már jobban", mintha a kb. semmiből olyan könnyű lenne spórolni. 

Mióta ez történt elteltek hetek, meg  annyi minden történt, de én már elhatároztam, hogy januárban azt hiszem fel fogok mondani, mert akkora shitstorm és káosz az egész mindenség, hogy nekem semmi kedvem már hozzá. A legújabb, hogy a HR-esnek nem annyira sikerült a decemberi bérszámfejtés, szóval most nem tudom milyen módon, de mindenki maga nézzen utána, hogy azt a pénzt kapta-e, amire jogosult? Én kérek elnézést?? A másik meg, hogy embereket "toboroznak" az idősellátásba, mert annyira nincs dolgozó, hogy több ápoló meg nem tudom én ki hiányzik, szóval mi most akkor álljunk be, ill. iratkozzunk fel valamilyen listára, amiről behívhatók vagyunk fél órán belül(!), bár semmilyen más feltételt nem sikerült ebben az emailben megjelölni, és egy kicsit azért rabszolga munka szagú az egész.

Az az igazság, hogy annyira fáradtnak és kiégettnek érzem magam, hogy az utóbbi két szombat felén csak feküdtem és aludtam, vagy nem csináltam semmit, de egyébként a többi időben sincs igazán kedvem semmihez. 16-án elmegyek levizsgázni, utána már nem is dolgozom idén, de ezért szerencsére azzal "büntetnek", hogy 13-án szombaton 5-ig lehetek benn dolgozni egy másik kolléganővel, a többiek mind kivették a szombatot vagy mit tudom én. Csalódott is vagyok, mert én amúgy akartam ezt, meg amikor valami továbbképzésen voltam, akkor én azt tényleg inspirálónak meg motiválónak gondoltam, meg örültem, hogy ott lehetek, és hogy ez lehet a munkám, de közben meg már abban égtem ki és kedvetlenedtem el, hogy milyen emberek a kollégáim, meg hogy az intézményvezető nem látja be, hogy az egész ágazat mekkora bajban van, és ő személyesen mennyit tehetne a dolgokért, ha tényleg humánusan és szeretettel fordulna az általa vezetett intézmények mind vezetői mind dolgozói felé. Szerintem ehhez nem kell olyan nagy ész, hogy belássuk, de hát mit mondhatnék. A továbbképzésen van egy nyugdíj előtt álló nő, aki mindez ellénére elvégzi ezt a viszonylag hosszú továbbképzést, szóval iszonyú tisztelendő, és ő mondott valami olyasmit arról, hogy a vezetési stílus akkor változhat érdemben, ha a szocializmus gyerekei majd nagy nehezen nyugdíjba mennek és kikopnak a vezető pozíciókból. Ez igazából elég elgondolkodtató, hogy egy 62 éves nő is ezt gondolja, és ami még elgondolkodtatóbb, hogy milyen sokan számolnak be rettenetes kollégákról meg főnökökről. 

Amellett, hogy jól nem tudom, mi lesz velem munkaügyileg, miközben a szüleim ilyeneket mondanak, hogy "ne mondj fel, amíg nincs új állásod" meg hogy "tanuld ki a mesterséges intelligenciát, abban van most a pénz", mintha ők maguktól nem lennének hajlandók észrevenni, hogy A) mentálisan és fizikailag is az utolsókat rúgom, kb. egy hónapon belül másodszorra vagyok beteg, olyan frusztált vagyok, hogy néha megint frontint szedek lefekvés előtt, és akkor még, hogy mesterséges intelligencia, mintha direkt nem tudnák, hogy amúgy mi a munkám. A szüleim egyébként is egy alternatív valóságban élnek ott vidéken, apám azt hiszi, hogy minden 3 ezer forint, vagy úgy sincs rá szükség, és ilyenekkel bosszant, hogy minek járunk el annyit. 

Azt hiszem, hogy a nagyon rosszul működő gyermekvédelemtől és a politikai helyzettől annyira kezdek megsavanyodni, szorongani és kiégni, hogy nem tudom mi lesz, nem tudom, hogyan tovább, és igazából már azt bánom, hogy nem költöztem évekkel ezelőtt külföldre. Most meg nem tudom, hogy mi lesz, mert a fiúm nem nagyon akar külföldre költözni, mert neki "ide húz a szíve", de én meg már nem tudom, hogy hova húz a szívem, de szerintem nem ide. Nekem már egy kicsit megszakadt a szívem attól a politikai meg szociális meg mindenféle helyzettől, amit a Fidesz teremtett, és én nem vagyok köteles ebbe mentálisan tönkremenni. Múltkor mondom anyukámnak, hogy a fiúm teljesen kiborult egyik reggel azon, hogy mondtam, hogy mekkora döbbenet, hogy az aldis sonka mintegy 300 forinttal olcsóbb annál, amit a CBA-ban lehet kapni. Ilyenkor tényleg rettenetesen kiborul, látszik az arcán, hogy menten elsírja magát és megszakad a szíve, (meg mondjuk az enyém is, amikor ránézek). Az a fő konfluktusunk, hogy neki fontos a haza meg a hazaszeretet meg a hazai dolgok, és nem szereti az olyan diskurzusokat, hogy "külföldön minden jobb" meg "bezzeg nyugaton", és amúgy a fő konfliktusunk, hogy szerinte én túl sok politikát olvasok, és ez káros. De attól még, hogy nem olvasom el, hogy mi történt a Szőlő utcai gyermekotthonban, attól még megtörtént, nem? Vagy ha nem figyelek arra, hogy Takács Péter milyen hangnemet enged meg magának professzionális minőségben, attól még így volt, vagy nem? Úgy érzem, hogy ezen a ponton engem már nem igazán segít ki, ha elmegyek egy multihoz dolgozni és kétszer annyi lesz a fizetésem, nem segít, ha a szüleim minden hónapban adnak valamennyi pénzt, és itt most nem hálátlannak akarok tűnni, hanem azt hangsúlyozni, hogy valamennyi pénz nem javítja annyira az életminőségem, mert nem feltétlen az életminőségemmel van a (legnagyobb) baj, hanem azzal is, hogy a mentális állapotom amúgy rettenetes a munkámtól meg a politikai helyzettől meg mindentől. 

Ezt meg most már másnap írom, mert tegnap igazából totál elszomorodtam ezen, aztán megpróbáltam a szüleimmel beszélni erről, de anyám nyilván úgy elbagatellizálta az egészet, hogy amikor megérkezett a fiúm, már szó szerint csak sírni tudtam. Egyébként eléggé haragszom emiatt anyámra, hogy ő egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az ilyen jellegű problémákról, hanem elintézi azzal, hogy majd kormányváltás lesz, és megjavulnak a dolgok, meg hogy addig még sok minden történhet, meg ilyenek. Pedig egyébként gyakorlatilag Angliából is hazarángatott, ahogy végeztem, nehogy ottmaradjak és kapjak állást, aztán amikor Németországban voltam, akkor is azzal terrorizált, hogy nincs több pénz, ő nem tud adni, apámmal állandóan mást mondtak, az egyikükkel megegyeztem valamiben, a másikuk szerint az úgy nem volt jó, de anyámnak így is mindig az volt a lényeg, hogy csak nehogy külföldön legyek, de egyébként még arról is megpróbált lebeszélni, hogy Budapesten éljek, mert ott olyan mindenféle ember van. 

Olyan keserű vagyok és mérges, részben magamra, mert 35 éves vagyok, és még mindig a szüleim elismerését és beleegyezését várom, pedig miközben komoly dolgokról akarok beszélni anyámmal, ő ilyeneket kérdez, hogy de amúgy ettél-e, meg hogy elintéztem-e ezt vagy azt az irreleváns dolgot. Másrészt meg az egész helyzet miatt is, hogy végre van egy jó kapcsolatom, és akkor most amiatt fog tönkremenni, hogy én már nem tudom elviselni a helyzetet Magyarországon, ő meg nem akar elköltözni Bécsig sem, és akkor nincs már megoldás, mint szakítani. Igazából tegnap óta már többször is sírtam emiatt, ami olyan szokatlanul drámai, de olyan tehetetlennek és szerencsétlennek érzem magam az egész helyzetben és nem tudom, hogy mi a megoldás, miközben amúgy nekem alig van bármilyen megtakarításom, szóval még az is. Meg attól is teljesen megszakad a szívem, hogy a fiúm majd másik lánnyal lesz öreg és nem velem, jaj jaj.  

Send help. 

És boldog első (meg második) adventet is! Ez volt az egyetlen szög, amiben nem látszik, hogy a piros gyertyát leejtettük és kicsit eltört, a gyertyával meg úgy megégettem a kezem, hogy egy hólyag lett rajta, de amúgy én most, legalábbis idáig, vártam a karácsonyt, mert a fiúmmal leszünk közösen az egyik nap, és az jónak ígérkezik.