Way into the darkness, where the sun is shining yellow

de ha én most nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy tulajdonképpen sok glamúr meg luxus nem szorult ebbe a külföldre költözésbe. több mint egy hónapja lakom itt, és még mindig rendszeresen azt hiszem, hogy véletlen rossz oldalon megy a metró, nincs rendes telefonom, és bankszámlám sem.
egyáltalán nem olyan ez a helyzet, mint amikor Carrie New Yorkba költözik, pláne, hogy ez London. furán nosztalgikus leszek amikor kicsit spiccesen botorkálok haza éjfélkor az ismeretlen városban mert már nincs metró, és azt hiszem, hogy csak néhány sarokra lakom, de ez a néhány sarok egy órán át tart, közben majdnem kitöröm a nyakam egy sörös dobozon, és komolyan igyekeznem kell, hogy ne érezzem magam rettenetesen magányosnak. nyilván kezdi már a túlságosan szánalmas határát súrolni,  hogy állandóan a magányosságomról beszélek, de nem tudom igazán, hogy ne legyek az, vagy lehet, hogyha nem beszélek róla, akkor majd elmúlik, vagy ha máshova figyelek, akkor meg mintha nem lenne, de igazság szerint, ez is a baj, hogy nem tudom, hova figyeljek. ez a város egy akkora ingerözön, hogy nem is tudom, hova figyeljek hirtelen, annyi ember van, akik annyiféleképpen élik az életüket, hogy az egészen elképesztő, és a Gatwicken már felismer a buszjegyárusító lány, és én mindig azon gondolkodom, hogy vajon olyan menőcsaj-e mint Samantha a Szex és New Yorkból, csak vacak munkája van, de a szeme mindig olyan tökéletesen ki van festve, és neki van a legszebb haja, amit valaha fekete nőn láttam, tudjátok, nem olyan gyapjas, mint általában, hanem tényleg csak göndör, és megfelően hosszú, fantasztikus.

nem tudom egészen pontosan, hogy mit akarok, ami különösen irónikus, figyelembe véve, hogy középiskolában mindig titkon kinevettem azokat, akik nem tudták, hova jelentkeznek, vagy hogy mit akarnak az életükkel, mert én a Corvinusra mentem, bár őszintén csodálkozom azóta is, hogy felvettek, és meggyőződésem is, hogy nem is érdemeltem meg, ill. azt érdemeltem, amilyen vacak vége lett. komolyan igyekszem nem megbánni semmit sem amit valaha is csináltam, de igazából én ezt a corvinust meg szociológiát meg az egészet kicsit bánom. na jó, a szociológiát nem bánom, mert ha őszinte akarok lenni, elég kiszámítható volt, hogy valami társadalomtudománnyal kapcsolatos szakon fogok kikötni, de igazából már nem is tudom. a múlt héten voltam ezen a konferencián, amit a Royal Anthropologycal Institute szervezett Aberdeenben, ahol egészen sokat beszélgettem egy norvég lánnyal, meg mások is ezt mondták nekem, hogy ez az egész phd írás nagyon érdekes dolog, de mennyi önreflexió szorult bele, ami néha nehézség, néha jó, és akkor én egy pillanatra csak kapkodni tudtam a fejem, mert rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen kimondatlanul is egész végig ez volt a problémám, hogy egy kicsit az ilyen tárgyaknál az ember mindig lehetőséget kap, hogy témát válasszon, és persze nyilván arról fog beszélni, írni ami érdekli, tehát esetlegesen gyakran ugyanarról, így harmad év végére nem hiába érzi azt mindenki, hogy egy önismétlés az egész, ne adj Isten, intelligens bullshit. talán ha nem unnám olyan sokszor saját magam, akkor nem zavarna ez ennyire, de akkor az meg túl egyszerű lenne.

Edinburgh

egy kis Edinburgh giccs, de amúgy tényleg ilyen csodás.

a karácsonyi szünetben ilyet kötök majd magamnak, és akkor az nagyon jó lesz.:

(innen)

A tube crush az új utazó olvasó.

pár hét és 23 leszek

=elég idős ahhoz, hogy ha a velem egykorúakat letinédzserezik, azt képes vagyok bóknak venni

(:D)

2 dolog, amiért titkon büszke vagyok magamra:
1. mióta itt lakom meglepően hatékony vagyok a konyhában (read: azonnal elmosogatok mindent és visszateszem a szekrénybe, hogy ne mások mosatlanjának a tetején álljon, a szekrényben tárolom a szivacsom, mert ez a bacilusok legfőbb forrása, és kicserélem kéthetente, meg még van gumikesztyűm(!!!)  és konyharuhám is)
2. már vagy egy hónapja nem vettem ruhát (bitchy, much?)

na jó, hát nem bírtam ki, most csináltam még egy blogot, ha már London meg minden, bár már most nem tudom, hogy fogok írni, ill. mi értelme van két blognak (kivéve, hogy ezt a blogot a nagyközönségnek(=ismerősök) nem adom meg), de mindegy azért nézzétek meg ha akarjátok, már a neve is túl okoskodó.

olyan régimódi vagyok, hogy az borzalom, de idegbajt kapok az ilyenektől, hogy lebeszél (valakivel valamit), besír, befigyel, bealakít, meg hasonlók.

nos hát én ma igazi emigráns lettem, az anyukám ugyanis akkora csomagot küldött, hogy a futár fiúval cipeltettem el a liftig, aztán hálálkodtam egy sort, hogy nem a folyosó végén lakom, majd köröm vágó ollóval nagy nehezen sikerült levakarnom a vámhivatal 10 cm vastag celluxát, de most jól megreggeliztem két szelet zserbóval (:D amúgy én szigorúan csak karácsonykor eszem zserbót), és a birtokomban van egy rakás csirkefűszer meg jómagyar currypor, csak a kotányitól.

a hogylétem felől nem érdemes érdeklődni, már megint túl gyakran vagyok kínosan szomorú a semmi miatt, vagy ha nem, akkor túl magányos, de ezek azok a problémák, amikről nem tudom, hogy lehet-e bármit is érdemben írni, figyelembe véve, hogy leírva még sokkal szánalmasabbak mint az ember szeretné hogy látszanak, és én igazán nem akarnék az elkényeztetett blogger lenni, aki tul.képpen tejben fürdik vagy vajban és közben nem tudja igazán hogy miért legyen szomorú. (oh wait...)

nem is tudom. részben az is a probléma, hogy nem tudom ide leírni a problémáim, na jó sehova se tudom  hogy állandóan csak azt kapom azt arcomba, hogy én milyen bunkó vagyok és túl hamar kapom fel a vizet, ami szerintem csak részben igaz, de azért hadd tisztázzam. (itt most csak megerősítést várok teljesen feleslegesen persze) a helyzet igazából annyi volt, hogy ott voltunk a házban a negédes, social climber kínai  szingapúri ingatlan ügynökkel, aki egész végig arról beszélt, hogy el kellett adnia a Birkin táskáját (=kb 5-6000+ font?) mert lett rajta pár csepp víz és úgy milyen csúnya volt*, mindezt a fehér Mercedes terepjárójában, de nyilván csak az irigység szól belőlem, úgyhogy nem is érzékeltetem tovább milyen rettenetesen igyekezett ez a nénike felsőközéposztályi lenni, miközben kűzd a borzalmas kisebbségi érzetével, csak mert ázsiai, no de nem is ez  a lényeg hanem hogy már ott ültünk az asztalnál, a tulajdonos fiú* kellemetlenül interjúvol mindenkit arról hogy hogy s mint, meddig akarunk maradni, és szerintem már csupa olyan dolgok amik igazán irrelevánsak a főbérlő szempontjából, az ingatlan ügynök cseppet sem igyekszik megkönnyíteni a helyzetet, figyelembe véve, hogy a kaució felelősségét is egy ember nyakába akarja varrni, (mint hogy az egész ház kaucióját egybe kezeljük, tehát ha valaki kárt okoz, mindenkié elveszik), majd mikor már majdnem aláírjuk, egész véletlen kiderül, hogy jaj tulajdonképpen csak 4-6 hét múlva költözhettek, addig lakjatok a spájzban vagy ahol akartok, no és ekkor hihetetlenül mérges lettem, mert ekkora már vagy 15 házat néztünk meg, amelyek nagy része rettenetes volt, ami pedig nem, az túl drága, és már két hete tanév volt, és ugye, tanév közben nem egészen ideális egy hostelben lakni még 4 hétig, ezt ugye senki nem gondolja komolyan? szóval én akkor felpattantam és bejelentettem, hogy én ezt most befejeztem, keressenek mást, vagy oldják meg, ahogy akarják, de ha jobban meggondolom, akkor milyen választásom volt, elkedek ott bőgni vagy kirohanok és ott kezdek el bőgni, most komolyan. és akkor ez nem elég, jön még egy thai lány, aki bejelenti, hogy ő akarja a fürdőszobás szobát,(ami az enyém lett volna), és hogy én nem voltam szimpatikus már első benyomás alapján sem, talán mást kellene találniuk helyettem, ami szerintem majdnem ugyan ennyire abszurd mint hogy én eljöttem, figyelembe véve, hogy mi hívtuk oda, én találtam  a házat, és akkor ő akar engem kidobni mert nem vagyok ázsiai megfelelő.    
és akkor mindenki dobálózik össze-vissza, hogy micsoda egy illetlen izé vagyok, aki a legrosszabb pillanatban kap dühkitörést, csak hát, ha én eltűrük mindenfélét, mint hogy nem vesznek ki egy lakást mert egy egészen kicsivel több mint az ideális lenne, és akkor én menjek abba bele, hogy egy másfél szobás lakásba költözzünk hárman, ó haha, nagyon vicces. (a végén persze mindenki vagy 100 fonttal többért költözött mint ahogy akart)

*true story
*akitől meg sem kérdezem, hogy szedett össze ennyi pént, hogy Canary wharfon (a Mom park/Bah csomópont a magyar megfelelője szerintem) vegyen egy házat, ami 5(!!) szobás, két fürdőszoba, klíma, mosogatógép meg amit akartok, )

szóval a tetovált szemöldök menjen már ki a divatból. kész, pont.


jaj és igen, itt az "angliai magyaroknál" is.

ha egyszer megházasodom ilyen lesz a ruhám, csak a kék kevéssé élénk.

csak hát én nem tudok így továbblépni, hogy minden nap egy órát idétlenkedünk szkájpon.

most meg írt a teológus, hogy mégsem látogat meg novemberben, mert nincs pénze*, és igazából most úgy érzem, hogy ez jó döntés, és itt az alkalom, hogy pontot tegyek ennek az egésznek a végére, főleg amikor elolvasom mások blogján (Bögre), hogy milyen kedves velük a fiújúk/férjük, velem meg milyen volt már ez a fiú.
szóval most furán megkönnyebbült vagyok, de azért ha őszinte akarok lenni, kicsit szomorú is.**



*haha,pedig ha a barátja is hajlandó lett volna jönni, akkor még az ő jegyét is kifizette volna, de csak titokban
**de csak titkon.

igazából nem tudom, hogy ez tetszik-e, olyan photoshopoltak a színek, pedig nem is szerkesztettem, de mindegy, azért Balaton.


meg ez a nagyobb képméret olyan feleslegesen hatásvadász/megalomán, vagy nem?

2 dolog van, amit mindig vigyetek magatokkal bárhova is költöztök:
1. lakat
2. igazolványkép

tessék ott van kicsiben az exfiú

Bocs, most mindenki biztos Buckhingam palotát várt Tivoli helyett, de most nevetségesen nosztalgikus lettem, szóval tessék.

ez maga a kánaán

ugyanis lehet kapni a boltban epres banános turmixot (jó, itt smoothie a neve, de ezt megbocsájtom), ami ugye a legjobb dolog a világon.

na végre megmondta valaki az okosat a leggingsekről.

na jó, hát akkor bevallom, hogy én kuszkusz függő lettem.

here's your chance to tell me what you want, I'm a forgiver

igazából mindenki azt kérdezi, hogy mi történik a nyilvánvalóan szuper(egzotikus) Londonban, bár igazából nincs jó kaja, és pálmafák sem, szóval számomra az egzotikus itt meg is akadt.  úgyhogy a szokott turista/travelblogger dolgokról nem tudok igazán szakérteni.

a szobámban még mindig semmi nincs, olyan értelemben legalábbis biztosan nem, hogy vállfa, akasztó, éjjeli lámpa, növény, vagy olyan luxus dolgok, mint bögre, villa, és hasonlók, szóval a kajavásárlásom még mindig viszonylag kevéssé költséghatékony, de lesz ez még így se jobb is. továbbá még mindig a 15 fontos telefonommal nyomulok, igen, pont olyan rossz, amilyennek mindenki képzeli, min. 15 métert kell futnom, ha valaki felhív, recseg össze-vissza, és akkor ugye emlékszünk még a T9-re? ah, 1stworldproblems. oh wait, vettem ma egy vízforralót.

elmentem a Goethe intézetbe is, hogy beiratkozzak németre, végigszenvedtem a tesztet (csillió oldalas, ugye), csak hogy kiderüljön, hogy csak abban az időpontban amikor a vallásantropológia, ami kb a legjobb tárgy, szóval ne már.

meg most izgatott vagyok mert találtam egy antropológia konferenciát ami mesterszakosoknak van, csak nevetségesen messze, nem is tudom, hogy mehetnék el oda, figyelembe véve, hogy kb a sziget másik végén van, de csak 40 font szóval még kitalálok valamit.

azért is izgatott vagyok, mert az ex(haha) fiú jön november közepén és ennek most megörültem, csak azt nem tudom, hogy minek. mármint, hogy minek örültem meg, és hogy minek forszíroztam, hogy idejöjjön, bár ha jobban meggondolom, nem is igazán kellett annyira forszírozni, főleg, hogy eredetileg nem is az én ötletem volt, no nem mintha ez lényeges lenne. csak arról van szó, hogy mi nem vagyunk egymásnak senkik és semmik, csak legfejjebb barátok, bár néha úgy érzem, hogy én vagyok a lelkisegély szolgálat, a fiú meg a fiú akinek szeretem hallgatni a hangját még szkájpon keresztül is, és hogy ez olyan különösen egyoldalú helyzet. és nem tudok túllépni azon, hogy meg kell hallgatnom, hogy mi volt ezzel meg azzal a lánnyal (semmi amúgy),  habár ha őszinte akarok lenni, akkor illetlenül kíváncsi is vagyok, no de nem kéretlenül intim részletekre, mint hogy ki milyen romantikus perverz dolgokat ír a másiknak és hasonlók. amúgy én ilyenkor jövök rá, hogy milyen egyszerű/aszexuális teremtmény vagyok, hogy a társkeresőkön ilyeneket kérdezek másoktól, hogy hova szeret járni nyaralni és mi a hobbija, vagy melyik könyvet olvasta legutoljára, nem azt hogy mikor szexelt legutóbb.

az a baj, hogy én most már nem is tudom, hogy hogy lehetne ebből az egészből kilépni, a még nagyobb baj pedig persze az, hogy már vagy 5 hónapja azt gondolom, hogy ennek véget kellene vetni, és mégse lépek semmit vagy legalábbis nem racionálisat, mert azt hittem, hogy ha idejövök Londonba, akkor majd magától megoldódik, de ez egyáltalán nem jött be, most meg ez, és akkor mivel, hogy nem vagyunk egymásnak semmik, bárki randizhat bárkivel, és ugyan a magam részéről nem látom túl reálisnak, hogy betoppan egy lord ha ő most tényleg összeszedi ezt a kis nyeszlett ápolónőt,  (gonosz vagyok, de tényleg olyan csúnyácska) akkor én most mit csinálok itt Londonban? ill.  én nem is tudom, hogy akkor ezt hogy kell ezt kezelni, mert az egy dolog hogy nem járunk, de attól még nem is vagyok okosabb, hogy miként kell kezelni ezt a kérdést.

igazából nekem mindezektől függetlenül hiányzik a már nem fiúm, vagy inkább a szex hogy az erkélyen bort igyunk a szürkületben, nem is tudom, de ez rossz, vagy minimum helytelen.
mert hát jó, én igazából rettegek egy kicsit, hogy mi van ha mi most itt ragadtunk egymás nyakán.