A temetés persze nagyon rossz volt, ezen nincs mit mesélni.
Na jó, talán azt, hogy lett volna egy olyan rész, amikor anya, a nagynéném, az unokatestvéreim meg én mindannyian dobunk egy szál virágot a sírba, de túl_kicsi_volt a gödör és olyan nagyon nehezemre esett nem hangosan felröhögni.

Aztán meg, hogy olyan morbid is ez az egész. Mármint nem csak az, hogy az embernek magának kell megírnia a gyászközleményt, aztán meg egy litániát az elhunytról, amit a lelkésznek ad, hogy tudja miről kiről beszéljen, aztán jól sír még egy sort mindenki  az ember a temetés előtt/közben/után és akkor mintha az egészet elvágták volna. Komolyan, odacsődültek a vénasszonyok a nappalinkba (persze főleg rokonok, akiket alig ismerek), és elkezdte pörkölttel tömni a fejét, aztán süteménnyel majd pogácsával, és amikor végképp túl sok volt, kávéval vagy borral. Szerintem esett vagy 5 szó a nagyanyámról, a legjobb barátnője csak a lányáról* szeret beszélni a többiek meg az abasári nyarakról anekdotáltak egész végig.

Persze ha én meghalnék, és valahogy mégis megtudnám, hogy a családtagjaim napestig csak sírnak ezen, akkor egészen lelkifurdalásom lenne, biztos, hogy nem akarnám, ezért gondolom, hogy a nagymamám sem akarta volna, de mégis mekkora képmutatás ez?! Az egész élet olyan képmutatásnak tűnik, hogyaszongya, épp meghalt a nagymamám, én meg randizgatok, épp meghalt a nagymamám én meg a turkálóban töltök egy órát, épp meghalt a nagymamám, nekem meg van képem sütit enni, épp meghalt a nagymamám, nekem van képem moziba menni, de ez nem járja!!
Előbb-utóbb mindennek tovább kell mennie, előbb utóbb majdnem mindennek úgy kell lennie, mint azelőtt, egyszer csak lelkifurdalás nélkül kell veszekednünk a hagyatékon el kell, hogy fogadjuk, csak hát ne felejteném el állandóan, hogy a mama meghalt,
csak ne akarnék terítéket rakni az asztalra, és megkérdezni hogy kell csinálni a paradicsomos krumplit, és elmesélni ahogy bicikliztem a Gutemberg utcában, és a csipkés ruhát amit a TImi esküvőjére vettem, csak ne akarnám megvenni ezt a könyvet neki, és megkérdezni melyik kocsiba fog ülni, nem felejtettük ott a temetőben..?





*de ezt már úgy is megszoktuk, és úgy sincs viccesebb információ, mint hogy a K.-nak még a bugyiját is vasalja az anyja**,
**pedig amúgy, ill. a nagyanyám szerint kb én többet tudok a zsidó hagyományokról mint azok ketten

a Hauptbahnhof tegnap

vasárnap gyönyörűen sütött a nap, és a parkban olvasgattam 3 millió berlini polgárral egyetemben, amikor felhívott a szép Martin, hogy akarok-e vele bort inni, én meg persze mindig akarok bort inni, olyan szép ez a fiú, hogy esküszöm, nem tudok ezzel betelni. meg azon se, hogy tele van a lakása mindenféle különleges dolgokkal, mint hogy kenyérszelő gép, meztelen nős színezőkönyv(!!) mindenféle zenével kapcsolatos kütyü meg indiai szuvenír, és van egy gigantikus csupor is, ami tele van egy csomó fecnivel. és akkor elmesélte, hogy amikor valami jó történik vele, akkor felírja egy fecnire, és beledobja a csuporba. ezen egyébként teljesen meghatódtam, hogy vannak fiúk akik ilyeneket csinálnak. (meg ott van a polcán az Apró dolgok istene is)

valahogy olyen csodálatosan hangulatos pillanat volt, ahogy ott ültünk a kocsmában, jazz zene szólt, és valami túl savanyú fröccsöt ittunk, meg hülyeségekről beszélgettünk.
szerintem úgy is mindketten tudjuk, hogy teljesen plátói és céltalan az egész, de több ilyen pillanatot szeretnék kedves fiúkkal.

Elkezdtem pár napja mindenféle jó dolgokról írni, csak aztán tegnap meghalt a nagymamám, és most megint nem tudom, hogy lehetne vidám dolgokat írni. Azt hiszem, hogy igazából még azt sem tudom, hogy kell teljesen gyászolni, azt sem tudom, hogy kell rendesen szomorúnak lenni de azért ma jól berúgtam a lakótársaimmal, majd szexről beszélgettem a házinénimmel gyászolni meg aztán végképp nem. Olyan rettenetesen ijesztő felhívni az anyámat, aki sír a telefonban, a többi családtagomat meg nem is bírom felhívni, mert nem tudom elviselni, hogy ilyen szomorúak, és mert biztos, hogy ők is sírnak, én meg nem tudok rendesen sírni, nem tudok semmit sem csinálni, csak indokolatlanul szomorúnak lenni az egész élet miatt.  Egyszerűen csak ott ültem a padon a barackommal, amit nem bírtam megenni, és csak olyan iszonyúan haragudtam az egész világra, a csodálatosan vékonylábú lányra, aki olyan szép volt a szűk farmerjában a szexi fiújával, a lányokra akik mellettem itták a sörüket, az ordítozó török férfiakra, a kéregető bolgár cigányokra, a göndör copfos lányra, akiről meg a saját hajam jutott eszembe mielőtt levágattam, és Martin akinek nem kellek, hogy fáj a karom, mert ma egész nap takarítottam meg bútorokat cibáltam, a hülye férfi aki ma egészen sokáig követett, és állítom hogy az volt a szerencsém, hogy felugrottam a villamosra. Esküszöm nem tudom, hogy legyek marhára nem előítéletes meg nyitott, amikor állandóan ilyenek történnek, és egyáltalán nem értenek a szóból, hogy ha nem az nem.

Meg az is, hogy tisztára azon aggódom, mi van, ha elröhögöm valamin a temetésen, mert mindig a legborzasztóbb pillanatban kell röhögnöm, ez is olyan nevetséges és rettenetes.

A jó dolog (jó dolog! a blogomon!) az, hogy felvettek az Erasmus mundus mesterre amit úgy akartam, és igazából nem is reméltem komolyan, hogy nekem ez sikerül, majd úgy örültem neki, hogy egész éjjel nem bírtam aludni, amitől másnap olyan fáradt voltam, hogy amikor felhívtam anyát, akkor már nem is bírtam rendesen örülni. Egyrészt ez most nagyon jó persze, meg csupa új élet, és a tudás hatalom, de olyan váratlanul szomorú vagyok, mert most el kell költöznöm Berlinből. Múlt hét kedden felraktuk a párizsi flixbuszra az egyik barátnőnket, ma meg a legeslegjobb barátnőm lakását pakoltuk össze miközben még főztem egy utolsó marhapörköltet (jó, créme fraiche volt benne tejföl helyett, de úgy is megteszi), és azt hittem leszakad a karom mire lecibáltunk két 30 kilós bőröndöt az ötödikről. Még fel sem tudom igazán fogni, hogy mind elmentek, és most úgy tűnik én is, de most itt van a szobámban egy csomó ázsiai kaja, meg arckrém és még ilyenek is hogy száríott fűszeres hínár (nem szeretem). Azért adtam ajándékba egy angol nyelvű Egri csillagokat, nem tudom milyen lesz.

Aztán meg az, hogy a fiú akivel a múlt héten randiztam és gyereke lesz, szóval most tényleg gyereke lett, és még egy képet is küldött róla. Az a baj, hogy igazából idegesítően szexi azon a képen, bár bizonyára valami szentségtörés ilyet mondani,és még az is a gond, hogy igazából olyan megható az kép, és én ezt nem bírom nézni, nem tudok nem undorodni vagy minimum keserűnek lenni, épp csak meghalt a nagymamám. Az ő képeit meg aztán végképp nem tudom megnézni a telefonomban.

további drámák

Pénteken meg találkoztam azzal a fiúval, akivel már hetek óta írogattunk egymásnak, komolyan, azt hittem, hogy amikor elmegyek a Balatonra, akkor biztos majd jól eltűnik, mert sosem vagyok az interneten, de aztán mégsem. Már pont azt gondoltam, hogy mi már biztosan nem fogunk találkozni, de aztán csak találkoztunk, és nem késtem el! És szuper is volt, iszonyú vicces, mindenfélét magyarázott Berlinről, az egész este olyan egyszerű és kedves társalgás volt. Igazából elég hülyén érzem magam, hogy kifizetett egy csomó pénzt a vacsorára (egy igazi étteremben voltam! egy igazi fiúval! megáll az ész), de azt mondta, hogy az ember úgyis azért jár dolgozni, hogy utána jó vacsorákat ehessen, és szerintem ez olyan kedves volt, minden olyan kedves volt, még az is, ahogy nézett rám a szép szemével, én meg csak vigyorogtam mint egy 15 éves. De most mit csináljak, olyan romantikus volt, ahogy sétáltunk a Spree partján, egy kicsit azt vártam, hogy csókoljon már meg, csak ne nőtt volna egy iszonyú nagy vízhólyag a lábamon.

Azóta meg se szó, se beszéd, és én ezzel nem tudom igazán, hogy mit csináljak, úgy értem, én azt hittem, hogy ez az egész jól ment, de legfőképpen azt, hogy ez a fiú biztos túl rendes ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül eltűnjön. (hahaha)

Másrészt pedig, ill. legfőképpen hogyaszongya, ennek a fiúnak kb. két hét múlva gyereke lesz egy másik lánytól. Azt hiszem, hogy én nem vagyok az a vérmesen féltékeny ember, de ez olyan hülye és váratlan érzéseket vált ki belőlem, amikkel nem is tudom, mit kezdjek. Elméletileg engem ez nem zavar, Berlinben egy csomó embernek van csak úgy* gyereke (persze lehet, hogy Bp-en is csak nekem erről fogalmam sincs, de azt tudom, hogy itt sokkal nagyobb a gyerekvállalási kedv, meg mindenhol terhes nők vannak), de én 25 vagyok, és erről nem volt szó. Véletlen sikerült megtudnom (Ie. eszembe se jutna ilyenekről kérdezősködni), hogy ezzel a lánnyal úgy is csak rövid ideig volt, és a lány szakított,  de ettől még jobban nem értem.
Pár hónap után (vagy mit tudom én, az is lehet, hogy másfél év volt?) minek vállalok gyereket valakitől, akivel nem olyan jó a kapcsolatom? Vagy minek szakítok még ennek ellenére is? És akkor majd a kórházban meglátják a gyereket és mindketten rájönnek  hogy még mindig szeretik egymást? Vagy majd amikor féléves lesz és mindig egymás nyakán lógnak, mert milyen iszonyú cuki, és majd akkor jönnek rá? Vagy ez az egész értelmetlen aggódás, mert úgysem kellek ennek a fiúnak, és nyilván azért nem hív fel, mert már rég ezzel a lánnyal van? Vagy nekem kéne felhívnom? 
És ez a nő mindig ott lóg majd az ember feje felett mitnt valami Démoklész kardja? 
Továbbá ilyen kétségeim ill. gondolataim vannak, hogy miért vállal valaki akarva nem hogy házasságon kívül, de csak úgy, egyedül gyereket?  (Németországban valami huszonvalahány hetes terhességig lehet abortuszt** csináltatni, meg biztos van egy csomó más lehetőség is) Mármint nekem a gyerekvállalást illetően az egyik legfontosabb momentumnak tűnik, hogy a megfelelő partnerrel vállaljam a gyereket, én ezt komolyan nem értem. Másrészt meg, hogy gyereket vállani, csak hogy gyereket vállaljak, mindenféle meggondolás nélkül, ezt sem értem.

Lehet hogy csak azért vagyok ilyen halálosan szkeptikus, mert most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy nekem gyerekem lesz, sőt, hogy férjem lesz. Másrészt meg persze már most azon aggódom magam halálra, hogy mi van, ha velem soha nem akar senki összeházasodni, mi van, ha én nem kellek senkinek, mi van, ha velem senki nem akar majd gyereket vállalni, mi van, ha igazából elviselhetetlen és rossz ember vagyok, csak még én sem tudom, és senki nem szól? Legfőképpen pedig, hogy mi van, ha annyit aggódom, hogy majd az első fiúnak a nyakába borulok és egy nagy tévedés lesz az egész?
Miért olyan borzasztó nehéz ez az egész.







*jaj a tradicionális fejem, hogy ezt tényleg képes vagyok leírni
**most nem az abortusz etikussága a kérdés/lényeg, lépjünk túl